Prológus

Sosem hittem volna, hogy így kell meghalnom. Hogy egy országot kell vezetnem, hogy egy jobb életet kell teremtenem. Mégis, ha választanom kellene, mindent pont így csinálnék. Mindent. Hiszen hiába, hogy előre megtervezték nekünk a világunkat, nem fogadtam el, hanem lázadtam, és valamiért örülök ezeknek. Ezzel a gondolattal nyugodtan meghalok az országomért. A barátaimmal, mindenkivel megteremtettük a saját világunkat, és ezt nem hagyhatom annyiban, hogy mások tönkre tegyék. Szembe kell néznünk az ellenséggel, és ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha küzdünk a sorsunk ellen, vagy épp sodródunk az árral.
- Kész vagy Ren? - jött be Blaze már kész harci öltözetben. Nagyot sóhajtottam. Megráztam a fejem, és az üres teremben lévő trónszék előtt állva megfordultam. Nem akartam ezt. Utáltam.
- Más választásom nincs is, igaz? - kijelentettem mintsem kérdeztem, majd körbe néztem a termen. A trónnak támasztott kardot felkaptam. Megszorítottam a markolatánál, mire kéken kezdett el fényleni a hüvelye. Elmosolyodtam. - Kész vagyok - feleltem, majd az oldalamhoz illesztve lesétáltam az emelvényről, és Blaze oldalán kisétáltam, ahol már várt rám az utolsó csata. Az én csatám.

Egy más világban

 Ahogyan a mesterséges Napunk fényeit beengedték, rá kellett jönnöm, megint elkezdődött egy nap, amikor végre nyugalomra talált, immáron hetven esztendeje az országunk az Univerzumban. Kócos fekete hajam a szemeim elé lógtak, mikor sikeresen feltudtam kelni az ágyból. Ásítottam, mire az állam kattant egyet, és ez jajdulásra késztetett, miközben a kezemet odaszorítottam, hátha elmúlik ettől a rövid kényelmetlen fájdalom. Nyújtózkodtam, majd sikerült felállnom. Meleg volt. Nyár végén jártunk, szerencsére -, vagy pechemre - szünet is volt. Bár már nem sok maradt belőle. Pár nap, és váltani fognak őszre.
Az iskola is az ősszel kezdődik egyszerre. Valahogy ennek örültem. Néhány tantárgyat leszámítva, nem voltam kimagasló tanuló. Egyszerűen csak egy normális diák voltam, aki néhány tantárgyból kiemelkedett, másból örült ha nem bukott meg.
Sikeresen tavasszal átvettek a világunk egyik legkiemelkedőbb Iskolájába, ahova csak keveseknek sikerül bekerülnie. És hogy miért? Egyszerű. Mert már nem a Földön élünk. Nincs akkora gravitációs mezőnk, nincsen természetes Napunk. Nem vagyunk már sokan. Sok évszázada már, hogy elkellet hagynunk a bolygónkat, mivel a Napkitörések száma és erőssége megnövekedett, és az atombombák használata élhetetlenné tette számunkra az életet. Így éppen időben, az őseink az Uránusz és a Neptunusz között elkészítettek egy mesterséges Napot, amely köré védőburokban élhettek országonként az emberek. Háromszázhárom ország létezett. Sokáig békében éltünk, de az Egyes és a Háromszázas ország háborút indított egymás ellen, mivel nem bírták elviselni egymást. Az igazi okot nem tudjuk, senki se árulta el, közös megegyezés alapján. Ahogyan azt se tudja senki, ki kezdte az egészet. Ez az egész hatvan évig tartott, így Hatvan éves háborúnak nevezték el, amiben egy ország teljesen megsemmisült, és két másik eltűnt. Sokak azt állítják, hogy a Háromszázkettes országnak még sikerült időben lekapcsolnia magát a burokról, és rakéták segítségével, a Hold védett mezejébe menekült. Ami nem kis teljesítménynek számított, hiszen több hétig tart oda eljutni akár a legjobb hibriddel is.
  Felsóhajtottam, ahogyan ismét belemerültem a világunk történelmébe. Miután két ország eltűnt,  és egy megsemmisült, ismét béke honolt napjainkra, és új évet kezdtünk. Ez már a Bolygótársaság ötszázötödik éve. A tükör elé léptem, és még egyszer nyújtózkodtam, majd megdörzsöltem arcomat, és végig néztem magamon. Annak ellenére, hogy tizenhét éves vagyok, és nincs barátnőm, elvagyok egyedül. Pedig azt hittem pár héttel ezelőtt, hogy kifogok borulni, és az önsajnálatba fogok temetkezni mivel elkellet hagynom a lakóhelyemet, hogy tanulhassak. Így kerültem a Háromszázegyes országba, ahol  megtalálható az egész Bolygótársaság első számú Iskolája. Mivel a Háromszázas és a Háromszázegyes országot testvérországnak minősítették, - amik hajdanán a Százötös ország alatt álltak - ez az egyetlen hatalmas terület csak az Iskoláé. Lényegében ezen a területen tizen-, és huszonévesek éltek, valamint igen kevés felnőtt. Miután leváltották az akkori uralkodót a Szözötös országban, önállóvá vált az Iskola, valamint a Százötös ország elkülönítette magát, így senki se járhatott ki, vagy be. Ahogyan az információk se. Teljes mértékben elszeparálódott az egész ország.
Ebbe az Iskolába viszont csak akkor juthattunk be, ha elvégeztünk egy tesztet, ahol különböző érdekes kérdést tettek fel, és kevesen értettük, mire voltak jók. Mintha egy következő Világokháborúra készítenének fel minket, amikben képességeink vannak.

Sóhajtva fürödtem le, majd fölkaptam egy farmert és egy kék hosszúujjú felsőt, amire a szokásos farmer kabátomat vettem fel, és annak az ujját a könyökömig feltűrtem. Hajamat összeborzoltam, hogy ne lapuljon le annyira, majd a cipőmet felkapva magamra kisétáltam a hűvös nyár utolsó sugaraiba. Annak ellenére, hogy az időjárást is az emberek irányítják, kiszámíthatatlan, mikor hogyan változik meg a gép, és ezzel az időjárás is. És az évek elteltével egyre szeszélyesebbnek mondják.
- Egyre többet kell rád várni, Szomszéd! - csapott a hátamra Blaze, miközben felnevetett. Blaze volt az egyetlen ismerősöm ebben az országban köszönhetően, hogy szomszédok lettünk. Ő volt a csajok tipikus szőke hercege, és nem csak azért, mert szőke volt, és kékeszöld szemű, vagy mert magas és erős volt, miközben talán két kilóval lehetett több nálam. Nem ezekért. Úgy is viselkedett. Kisugárzása, viselkedése; mindene olyan volt, de csak nagy ritka alkalmakkor. Mondjuk ezeknek teljesen ellentmond a ruházata. Most is egy fekete felsőt vett fel, terepmintás gatyával és két nyaklánc lógott a nyakában, egy pedig a gatyáján, miközben bakancsot viselt. Katona-herceg.
- Bocs, hogy élek! - mérgelődtem, majd becsaptam az ajtót, és elindultunk a négyszintes panelből kifele, hogy az iskolai egyenruhákhoz levegyék rólunk a méreteket. Szívás, az egész.
- Annak ellenére, hogy Augusztus végét járjuk már most ősz van. Érdekes életnek nézünk itt elébe! - mondta, miközben kezeit tarkójához emelte, és úgy sétáltunk. Nem igazán figyeltem derűlátó személyiségére, főleg, hogy akik elmentek mellettünk, mind rámosolyodtak, és egymásnak suttogtak, milyen helyes.
- Ez egyre bosszantóbb! - morgolódtam unottan, miközben elnéztem a tenger felé. Az előző hazámban se volt jobb a helyzetem. Nem is volt egy barátom se, mivel soha senkinek se kerestem a társaságát. Az elején mindegyikőjük közeledett felém, de mikor belefáradtak az egészbe, eldobtak. És mégis! Már jó pár hete annak, hogy itt vagyok, ő pedig a lakásomon csövezik, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy megunta volna az egészet. Ez eszembe jutatta a legelső találkozásunkkor nagyon furcsa viselkedését. Épp sétált egy sráccal, majd mikor megláttak, először a haverja torpant meg, majd ő is, és könny szökött ledöbbent szemeiből. De elhaladtam mellettük. Aztán másnap megjelent és segített bevinni a dobozokat, majd mivel úgy érezte, hogy ezzel megköttetett a barátságunk, nálam vacsorázott, és teljesen otthon érezte magát. Már akkor idegesítő volt, nemhogy most, pedig talán ha négy hete költöztem be. Akkoriban sokat kérdezett a gyerekkoromról. De semmire se emlékszem belőle. Legtöbbször fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Csak idegesít, hogy nem rólad beszélnek, hanem ró-
- Vigyázz! - üvöltött föl mögöttünk egy női hang, ami félbe szakította Blaze mondandóját. Mindketten megfordultunk, és a reflexeknek köszönhetően még épp időben félreugrottunk, mikor is egy biciklin száguldó lány jelent meg közöttünk, és el is ment, aztán egy bokron átzuhant és elesett.
- Biztos meglátta, milyen helyes vagyok, és elvesztette az egyensúly érzékét! - mondta Blaze, miközben a lányhoz rohantunk. Nem foglalkoztam a sráccal vagy éppen a beszólásával, hanem mikor oda értünk, megnéztük, ki milyen állapotban érkezett földet.
- Hülye! - ráztam a fejem miközben magamban mormoltam majd inkább a földön fekvő lányra koncentráltam aki csak fogta a fejét, és jajgatott. Istenem, hogy lehetett ilyen szerencsétlen?
- Jól vagy Kedvesem? - kérdezte Blaze a lánytól, miközben fölsegítette én pedig a biciklijét állítottam egyenesbe, aminek a vázán egy repedés keletkezett.
- Elnézéseteket kérem, csupán elromlott a fék, és nem tudtam irányításom alatt tartani - porolta le magáról a koszt. Szép volt. Alacsony, vékony alkat, hosszú barna haj, hatalmas kék szemek, szeplős, világos bőr. Aranyos. Pislogtam párat a szépségén, majd csak néztem ahogyan megigazítja a ruházatát.
- Blaze vagyok, ő meg a barátom, Ren! - mutatott be minket őfelsége és csodálkoztam, hogy a csaj még nem omlott az ölébe, pedig eléggé úgy nézett ki. Bár lehetséges, hogy csak az eséstől.
- Lena vagyok! - mosolygott a lány, és elvette tőlem a biciklijét, majd elhajtott. Pislogtunk párat utána, fel se fogva mi is történt.
- Egy kösz balfék is elég lett volna.. - mormoltam. Mégse olyan aranyos. Elmondja a nevét, majd elhajt. Blaze csak nevetett rajtam, és megpaskolta a vállam. Ezek után sikerült megcsináltatnunk az egyenruhánkat, aminek fő színei a kék és a fehér voltak, vállrészüknél egy furcsa címerrel. Ezzel nem is lenne semmi gond, csupán furcsának találtam. A címer maga hatszög alakú volt, dupla kék vonallal körül véve. Benne pedig semmi, csak fehérség. Nuku. Üres. Megköszöntük, majd gyorsan haza iszkoltunk. Már ismét a házam előtt álltunk, mikor elgondolkoztam.
- Mikor is kezdődik a pokol? - pontosan tudtam a választ, de megerősítésre volt szükségem.
- Két nap múltán, mert? - állt meg Blaze, én pedig csak megvontam a vállam. Két napom van rá, hogy felkészüljek életem végéhez. Repestem az örömtől. Elköszöntünk, hogy a nap néhány órájában egyedül legyünk, aztán úgyis tudtam, hogy átfog jönni, hogy a nyakamon lóghasson. Becsukódott az ajtó mögöttem, és nagyot sóhajtottam. Ideje gyakorolni, gondoltam. Lerugdostam a cipőmet, majd átöltöztem az edző ruhámba. Kezeimet bekötöttem fáslival, mivel mindig meghúzódik vagy épp rosszabb történik, és nem velem. Csupán én okozom. Jobb félni, mint megijedni.
Az ágyam alól elővettem egy nagy dobozt, amiben az én szépségemet tároltam. Egy gyönyörű kétélű kard volt. Apámtól örököltem - akire egyáltalán nem emlékeztem -,  kezemben is volt már számtalanszor. Mégis féltem vele gyakorolni, vagy bármit is tenni vele. Így hát, megsimítottam vörös kardmarkolatát aminek keresztvasa ezüst volt, két oldalán szürkésfekete pirargirit volt csiszolatlanul. Felsóhajtottam, majd a mellette lévő fából készített másolatomat vettem elő, aminek súlya nehezebb volt, mint az eredeti. Kisétáltam a házból, bezártam, majd a közeli parkba mentem, ahol igen kevesen szoktak kóborolni. Tegyük hozzá azért azt is, hogy az ország lélekszáma se túl nagy. Kerestem egy üres helyet, ahol nincs sok fa. Nagyokat sóhajtottam, légzőgyakorlatokkal kezdtem, majd bemelegítettem. Csupán ezek után fogtam a gyakorláshoz, ahogyan ezt minden nap tettem. Körbefordultam, csapás. Félkör, fentről csapás. Visszafordulva térdre érkezés, és döfés. Folytattam, egészen addig, míg a szomszédom meg nem jelent előttem egy teli zacskót lengetve a kezében. Mikor leültünk a fűbe, és ittam pár kortyot, felém tartott egy furcsa kis ékszert. Egy apró ezüst háromnegyedig tartó vastag karika volt, amiről két világos barna toll lógott le. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába hirtelen.
- Tiéd! Ez egy fülbevaló, vedd fel! - lelkendezett, én pedig csak merőn bámultam rá.
- Hogy mit akarsz? - döbbentem le. Kezdjük ott, hogy ezer százalék, hogy nem fülbevaló. Mármint, igen láttam már ehhez hasonlót másokon, de azokon nem volt toll. És mégis honnan szerezte? Na meg persze miért nekem? Persze valahol belül örültem a gesztusnak.
- Csíptesd oda! - bökött a fülemre. Izgatott tekintete olyan volt, mint egy kisgyerek, aki éppen akkor adta oda szülőjének élete első ajándékát, és csontig izgul a reakción. Felsóhajtottam. Esélyem ellene zéró. Így hát félszegen megköszöntem, és felraktam a bal fülemre, valahol a fülszegélyre. Fura érzés volt, egy kis szúrást is éreztem, de aztán már el is felejtettem, hogy viselem, így nem zavart. Elégedetten vigyorgott Blaze, én pedig csak megráztam a fejem. Csilingelt egyet haloványan. Furcsa egy srác, és én még hagyom is magam neki.
Kiderült késő délutánig gyakoroltam. Pedig még csak fel sem tűnt az idő múlása. Hátra feküdtem, mellettem a kardom. A távoli bolygókat kémlelve próbáltam elképzelni magamat az Iskolában. Úgy tudom, teljesen más fajta oktatást fogunk kapni, mint azt megszokhattuk volna. Elmosolyodtam. Egy új élet várt rám, hogy végre ne a régi énemet lássák bennem, hanem a mostani lényemet ismerjék meg.

Végül eltelt az a két nap is, ami leginkább edzésből, olvasásból, és Blaze felügyeléséből állt. Ténylegesen úgy éreztem magam, mintha a gyámja lennék. Reggel lezuhanyoztam, felöltöztem az egyenruhába, majd a válltáskámba gyömöszöltem néhány dolgot. A tükör elé sétálva megdermedtem. Még mindig ott volt az a hülye fülbevaló. Sóhajtva próbáltam leszedni, de amikor csak meghúztam, úgy éreztem, a fülemet akarnám kitépni. Ez nagyon nem tetszett. Összeszorított fogsorral próbáltam lecibálni, széthúzni, de meg se moccant. Kirontottam, majd be a szomszéd lakásba, hogy megverjem azt az idiótát. Már ő is a cipőjét vette, mikor neki rohantam, és fölé kerekedve a zakójánál fölemeltem fekvő helyzetéből.
- Ember, mi a halált adtál te nekem? - akadtam ki, és próbáltam lenyugodni. Elmosolyodott.
- Miért? Mi történt? - váltott át az arca értelmetlenbe. Ezt nem bírtam benne, de nagyon. Tudja, nagyon is jól tudja, hogy mi történt, csupán megjátssza a hülyét. Élvezte a helyzetet. Idegesen elengedtem, és fölálltam. Mint egy szadista kisgyerek! Teljesen! Próbáltam lenyugodni azáltal, hogy ki-be lélegeztem nagyokat.
- Nem jön le! Basszus, mintha átszúrta volna a fülemet, és hozzá nőtt volna! Érted? Mi ez? - jártam föl-le a szobájában. Így nem mehetek suliba!?
- Az egy régi örökség! A fülbevaló választja ki a hordozóját, és mivel én nem kellettem neki, gondoltam, oda adom! - állt fel, majd megigazította felsőjét, miközben nem nézett a szemembe. Én ki fogom nyírni őt! Mi az, hogy kiválasztott? El mehet a jó büdös életbe is! Csak megvonta a vállát, és a terepmintás táskáját fölvéve kivonult, én pedig utána. Ezek után tuti ki fogom nyírni, az hétszentségi!
- Ne nyafogj, igazán jól illik hozzád! - mondta, mikor utolértem a lépcsőházban, aminek falain futónövények voltak. Megráztam a fejem idegességemben, majd sóhajtottam. - Meg aztán... Ez itt egyáltalán nem furcsa dolog.
 Így kezdeni a sulit, is izgalmas lesz!