Egy korty igazság
Az ember azt hinné, hogy egy olyan érdekes “első nap” után, minden megváltozik és mindenhol tündéreket lát, esetleg manókat akik körbe táncolják. Tévedtem. Mintha minden ugyan olyan normális lenne mint eddig. Gondolhattam volna, hogy mikor sikerült megreggeliznem és léptem volna ki az ajtón, két személybe is ütközöm. Az egyikre biztosan számíthattam mivel a szomszédom, és örökösen úgy viselkedik, mintha egy jól beidomított kutya lenne. A másik viszont meglepetés volt. Eto. Dübörgött a zene a füléből, aminek még így is jól lehetett érteni a szövegét, hogy nem én hallgattam. Blaze ráncolta a homlokát, és mint egy féltékeny barátnő a másik oldalra nézett, a másik oldalán lévő srácot pedig levegőnek nézte. Mintha valami feszült légkörbe kerültem volna; köszöntem nekik.
- Jó reggelt, Ren! - köszönt vissza Blaze, és Eto csak biccentett. Nem tudtam miért van itt Eto, egyáltalán honnan tudta, hol lakom. Mertem remélni, hogy ez csak az Igazgatóság miatt történt, és nem magánnyomozádba kezdett. Az idő kellemes volt, hiába fújt a szél. Akármennyire is nem vagyunk már a Földön, megtartották a tizenkét hónapot, a négy évszakot; így azoknak megfelelően állítják be az időjárást, bár van mikor hirtelen megváltozik, és a gépezet magától elállítódik, ilyenkor szoktak lenni a legnagyobb vesztességek a városokban. Az ilyen elállítódások mostanság egyre többször történtek. Ráncoltam a homlokom, mikor az Iskolai kapuknál megállítottak mindenkit, és a neveinket kérdezték.
- Mi történik? - kérdeztem. Csak az elsősöket állították meg.
- Megkapjátok az órarendjeiteket. Elég uncsi, de nincs mást tenni mint várni, hogy sorra kerülj - felelte Eto, és eltette a fülhallgatóját a zsebébe. - Mondjuk sose értettem, hogy ezt miért nem tudják úgy csinálni, hogy az első nap szétosztják? Jó, értem, hogy az első hónapban szinte mindenkinek máshogy vannak az órái, és csak a végleges osztály után fogják megkapni az állandót. És a partnerüket - tette hozzá, miközben beálltunk a sorba és kinézett, hogy mennyien állhatnak előttünk.
- Partnert? Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
- Ez nem olyan normális suli, mint ahogy azt hiszik néhány országban. Itt kiképeznek titeket, és az erőtöket kivizsgálva döntik el, hogy hova tartoztok. Ha megfigyeltétek, feltűnhetett, hogy két fajta címer van itt. És mikor a vizsgáknak vége és bent maradtok, akkor eldöntik, melyik címert kapjátok meg, és ki lesz a partneretek. A tanárok megkértek, hogy erről a témáról ne beszéljek sokat, szóval csak ennyivel szolgálhattam - haladtunk a sorral, és próbáltam lenyelni az ismeretlen tényeket. Mint valami katonaképző, csak ilyen mágus félékkel. Már csak a varázspálca hiányzik, meg néhány mágus. A csengő az Iskolában megszólalt, mikor ránk került a sor. Kiderült, tényleg minden órámon részt vesz ezen a héten Eto, mivel az én órarendemet kapta meg. Blaze és én sok órán fogunk együtt lenni, ettől egy picit megkönnyebbültem, hogy lesznek ismerős arcok. A folyosókon sétáltunk, Blaze eltűnt egy teremben, mivel neki világismeret órája lesz. Nekem pedig Manna-használati óra.
- Mi az a manna? - érdeklődtem, mert még sose hallottam erről a szóról egyáltalán.
- A Bibliában azt mondták ez az égi kenyér, más szóval az angyalok eledele, de itt nem ételre kell gondolnod, hanem amolyan csakra szerűségre. Ha megtalálod a lelked mannáját tudod kordában tartani azokat a genetikai géneket, melyektől különleges képességeid lesznek. Mondanám, hogy neked tuti nincs ilyened, de mivel régen mindenkit megfertőzött ez, nincs olyan akinek ne lenne, max magába zárta, vagy elfelejtette.
- Értem... - mormoltam. Igazság szerint egyáltalán nem értettem, és az agyam egyik fele teljesen meg is tagadta ezt az ismeretet, miközben a másik fele már tudta, hogy mi ez. Érdekesnek találtam, hogy egy ősidőkben használt könyvből hozott példát. Megálltunk a hatalmas folyosón egy ajtó előtt, amin a 666-os szám virított.
- “Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek és a tengernek, mert lejött hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van”. (Jelenések könyve, 12:12) - mondtam csak úgy, ami elsőnek eszembe jutott a Bibliából az ördögről. Láttam a szemem sarkából, hogy Eto elmosolyodott, majd benyitott és belépett. Akkora zsivaj volt a teremben, hogy megsüketülhetett az ember közöttük. Papírrepülők repkedtek meg se állva, szép íveket véve, emberek beszélgettek, énekeltek, örvendeztek. Mintha nem is Iskolában lennének! Felsóhajtottam, és egy üres páros padhoz mentem ahová Eto is letudott ülni. Mikor leültünk a padra dobtam táskámat, egy papírrepülő előttem megállt, és a teremben mintha csönd telepedett volna le. Az összes repülő megállt, és felém vették az irányt. Teljes erejükből felém száguldoztak, de pont az orrom előtt porrá égtek. Kitágult pupillákkal figyeltem mi is történik, mert nem nagyon tudtam felfogni. Eto unalmában csak feltette a lábát az asztalra.
- Ennél jobb trükk kell, hogy elijessz egy diákot! - mondta hangosan, hogy mindenki hallja. Síri csönd telepedett le a terembe. Feszült lettem. Elakar valaki ijeszteni? Miért?
- Ő nem ide való! El kell tűnnie innen! - szólt elölről egy vékony lány hang, és csak pislogni tudtam, miközben felénk tartott egy alacsony, rövid, ezüst színű lány, nyakán fejhallgatóval. Mégis, ami leginkább bizarrá tette egész lényét az a piros szemek voltak.
- Zavar netán? - érdeklődött Eto, és a plafont figyelte.
- Igen. Nincs mannája, azt se tudja mire vagyunk képesek, és azt hiszi övé az egész világ, hogy ő a király, mert ott a fülén a jel! - felelte dühös arccal. Nyeltem egyet indokolatlan kitörésén. Ijesztő volt, bár picit nevetségessé tette, hogy alacsony, és dúl-fúl az ismeretlen egy ismeretlen srácra, aki most történetesen én voltam. Ennek a fele indokolatlan hazugság, a másikat pedig még csak nem is értettem. Másrészről, honnan tudta, hogy én vagyok majdnem az egyetlen, aki nem ismeri ezeket? Mikor nyitottam volna kérdésre a számat, hogy mégis milyen jelről kérdez, mikor valaki krákogott a tanári asztalnál.
- Szeretném megkérni, a vizsgában lévő diákokat, hogy viselkedjenek, és üljenek a helyükre! - szólt egy mély hang és mindenki engedelmeskedett neki. Kopasz volt, magas, és a szőr is felállt tőle az embernek a hátán. Fekete bőr kabátot viselt, ami a bokájáig leért. Két kezét a háta mögé rakta, és mint valami katona, szét nézett közöttünk. Aztán meglátta Etot, és halványan biccentett neki üdvözlésképpen. - Mivel van egy vendégünk, szeretnék rögtön egy bemutatóval kezdeni, de előtte pár kérdés - intett Etonak, hogy fáradjon ki, ő pedig csak felállt és odasétált mellé. - Én Zenile Gai vagyok, és aki nem ismerné ő Godfield Eto, az Iskolánk legjobb párosából az egyik. Eredetileg nem ezért van itt, hogy nekem segítsen, de ha van ilyen alkalmam, ellopom a lehetőséget. Ki tudja, pontosan mi is a manna? - nézett szét a rengeteg feltett kéz közül, és rábökött egy szőke lányra, aki vörös szemüvegét megigazította orrán, mielőtt válaszolhatott volna.
- Az ember lelkében megtalálható erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy bármire megformálhassuk erőnket, és használni tudjuk - mondta monoton hangon, mintha csak felolvasott volna. A Tanár csak bólintott.
- Nem pontosan. Ugyan tényleg a lélekben van, de az ember akaratától függ, mennyire tudja kihasználni a mannáját. Az érzelmek, akaraterő mindez meghatározza, hogy mennyire leszel erős. Okos volt - emelte fel a mondat végét várva, hogy a lány befejezi.
- Fren - mondta a lány félénken, és elpirult. Többen elkezdtek sugdolózni, hogy van egy stréberünk. Meg mosolyogtatott, hogy még jobban elpirult, és összehúzta magát, ezzel kisebbnek érezhette magát.
- Szóval egy kis ízelítő, hogy mit fogtok, vagy nem fogtok tanulni az elkövetkező öt évben! - kezdte el mondani, és egymással szembe álltak Etoval. Mondott neki valamit, mire a srác csak megrázta elsőnek a fejét, végül elgondolkodott és bólintott. Hátrébb álltak, és megkérték az első sorban ülőket, hogy legalább a második sorig menjenek hátrébb. Aztán hirtelen a terem elsötétült, ahogyan mindenki megállt, és szikrákat szórtak a lámpák, de csak a két ember fölött. Hátrahőköltem. A szikrák lassan villámokhoz hasonlítottak, és egyenesen a tanárt érintették, aki mosolyogva hívta ki ellenfelét. Eto megvonta a vállát, majd behunyta szemeit, és az egész teste lángba borult. Többen fel-fel sikkantottak, vagy hátrébb lépdeltek, mások ámulattal a szemeikben nézték. Én, mint egy szobor; kívül semmi érzelem, belül pedig egy tomboló vihar. A vörös lángcsóvák lassan még vörösebb színt vettek fel, mintha csak egy vörös festék lenne, majd mikor kinyitotta a szemeit a srác, az egész eltűnt, majd ismét, sokkal nagyobb erővel kibocsátotta a lángokat. Haja szerte repkedett, majd a jobb kezét a Tanár felé emelte, és felé küldött egy lánggolyót. Olyan erővel, és gyorsasággal száguldott, hogy a szele elért hozzám is, majdnem a terem végébe. Azt hittem ez megöli a tanárt, de kiderült ahhoz több kell, mivel elillant előtte a láng, mintha csak a szél fölkavarta volna a pórt. A szikrák megvédték, és a földbe vezették magukat, majd minden a helyére került; ismét volt világítás, és nem történt paranormális dolog. Akinek a tudatáig eljutott, hogy vége a bemutatónak, az elkezdett tapsolni. Vagyis mindenki, kivéve én. Ledöbbentem. Nyeltem egyet, de gyorsan rendeztem arcizmaimat, és csak bámultam őket. Mégis mi a fenét csináltak? És hogyan?! Én is képes lennék ilyenre? Ahogy ezek a kérdések a fejemben megszülettek, a mellkasom aprót összeszorult, és a szívem nagyot dobbant, mintha válaszolni akarna rájuk. Bizseregni kezdett a kezem, mint mikor a kardhoz nyúlok, és elkap a vágy, hogy használjam. A tanár még beszélt néhány dologról a mannával kapcsolatban, de nem figyeltem oda. Le kellett nyugtatnom magam, valami hideget kerestem. A táskámban motoszkáltam, miközben Eto leült mellém. Nem figyeltem rá, hanem a hűtött üdítőmhöz nyúltam, és ittam belőle, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy csak fogni akartam. Égett a kezem, és ez félelmet keltett bennem. Persze nem az, hogy paranormális dolgoknak lehettem szemtanúja, ugyan! Nekem attól kellett paráznom, ami velem történik. Mint egy egészségtelen egocentrikus kölyök, úgy viselkedtem.
A nap folyamán óráról órára más termekbe mentem, és próbáltam odafigyelni. Háborútörténet, rajz, elsősegélynyújtás, manna-használat és rengeteg testnevelés. A nap már lassan eltűnt a hegyek mögött, mikor lefutottuk az utolsó iskolakört is. Kifulladva zuhanyoztam le az öltöző zuhanyzójában, majd átöltözve megvártam Etot az Iskola hatalmas aulájában. Blaze jelent meg kissé letörten. Még sose láttam komornak, mindig mosolygott. Mikor az eddig földet pásztázó szemei megtaláltak, rögtön elmosolyodott. Mintha csak megkönnyebbült volna.
- Milyen napod volt? - kérdezett, mielőtt én kérdezhettem volna a hangulatáról. Morogni tudtam volna, ahogyan álszenten rám mosolygott, és fittyet hányt a saját érzéseire.
- Mannasztikus! - reagáltam le kissé morcosan, mire felhúzta a szemöldökét. - És neked?
- Eszméletlen! Képzeld, az egyik csaj elkérte a számomat, aztán egy másik folyamatosan azt kérdezte, hogy van-e barátnőm! - lelkesedett, én pedig csak megforgattam szemeimet. A tipikus nőcsábász kicsit túljátszva! - Kire várunk? - nézett körbe, mivel még mindig nem mentem haza, pedig az Iskola kezdett kiüresedni.
- Eto. Mondta, hogy várjam meg - vontam vállat. Bólintott, és mintha egy pillanatra eltűnt a mosoly a szemeiből, és helyébe düh csillant volna. Ekkor az Iskola elsötétült, a lámpák némák lettek, sárgás-piros fény kezdett villódzani helyettük, és hangosan sípolni kezdtek a rádiók. Körbenéztem zaklatottan. Mi a fene folyik itt? Ekkor a rádióban megszólalt egy női hang.
- Ötös riasztás, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Ismétlem; ötös riasztás! - Ugyan ez a szöveg ismétlődött, és több felsőbb éves elrohant mellettünk, figyelembe se véve minket. Eto jelent meg előttünk, teljesen más ruhában, mint amit valaha láttam volna rajta. Fekete bőrkabát, amin a címere oda volt varrva a vállánál és jobb mellkasánál, fekete gatyát viselt, bakanccsal. Mellette pedig az a szőke srác, akivel először találkoztunk az Iskolánál. Ugyanúgy hajráf volt a hajában, és egy furcsa nyakörv féle nyaklánca. Farmert viselt, és egy motorosdzsekihez hasonlítható fekete kabátot. Mindkettő kezében lőfegyverek voltak.
- Menjetek az Iskola pincéjébe, ott eltudtok bújni és nem eshet bajotok! - felelte szárazon Eto, és a srác csak biccentett, miközben folyamatosan körül-körül nézett. A szemem megakadt a címerükön. Most tűnt fel igazán, hogy csupán egy vonal választja el a két címert. Az egyiken van egy vonal, ami átlósan húzza át a háromszöget, a másikon nincs.
- Mi folyik itt? - hangom ingatag volt, és most jöttem rá, hogy belül is ingatag voltam. A szőke csávó ideges volt és türelmetlen, folyamatosan rángatózott a lába, és ide-oda tekingetett a kihalt aulában. A hangomra rögtön rám nézett. Hátrahőköltem. Ijesztő volt a szeme.
- Ötös riasztás, egy elszabadult mannahasználó. Takarodjatok már fedezékbe! - rivallt ránk, mire csak Eto karját mellkasa elé tette, mikor felénk lépett, és próbált lenyugodni. Ető és a szomszédom néma beszédbe elegyedett. Nem tartott sokáig. Blaze biccentett komoran, majd karon ragadott, és elindult egy irányba.
- Blaze! - üvöltött Eto, és a szólított hátrafordult, mikor már lefele egy lépcsőn haladtunk. Egy ideig nézték egymást, és hiába csak Eto halvány alakját láttam tudtam, hogy ez most egy jelentős pillanat.
- Jó reggelt, Ren! - köszönt vissza Blaze, és Eto csak biccentett. Nem tudtam miért van itt Eto, egyáltalán honnan tudta, hol lakom. Mertem remélni, hogy ez csak az Igazgatóság miatt történt, és nem magánnyomozádba kezdett. Az idő kellemes volt, hiába fújt a szél. Akármennyire is nem vagyunk már a Földön, megtartották a tizenkét hónapot, a négy évszakot; így azoknak megfelelően állítják be az időjárást, bár van mikor hirtelen megváltozik, és a gépezet magától elállítódik, ilyenkor szoktak lenni a legnagyobb vesztességek a városokban. Az ilyen elállítódások mostanság egyre többször történtek. Ráncoltam a homlokom, mikor az Iskolai kapuknál megállítottak mindenkit, és a neveinket kérdezték.
- Mi történik? - kérdeztem. Csak az elsősöket állították meg.
- Megkapjátok az órarendjeiteket. Elég uncsi, de nincs mást tenni mint várni, hogy sorra kerülj - felelte Eto, és eltette a fülhallgatóját a zsebébe. - Mondjuk sose értettem, hogy ezt miért nem tudják úgy csinálni, hogy az első nap szétosztják? Jó, értem, hogy az első hónapban szinte mindenkinek máshogy vannak az órái, és csak a végleges osztály után fogják megkapni az állandót. És a partnerüket - tette hozzá, miközben beálltunk a sorba és kinézett, hogy mennyien állhatnak előttünk.
- Partnert? Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
- Ez nem olyan normális suli, mint ahogy azt hiszik néhány országban. Itt kiképeznek titeket, és az erőtöket kivizsgálva döntik el, hogy hova tartoztok. Ha megfigyeltétek, feltűnhetett, hogy két fajta címer van itt. És mikor a vizsgáknak vége és bent maradtok, akkor eldöntik, melyik címert kapjátok meg, és ki lesz a partneretek. A tanárok megkértek, hogy erről a témáról ne beszéljek sokat, szóval csak ennyivel szolgálhattam - haladtunk a sorral, és próbáltam lenyelni az ismeretlen tényeket. Mint valami katonaképző, csak ilyen mágus félékkel. Már csak a varázspálca hiányzik, meg néhány mágus. A csengő az Iskolában megszólalt, mikor ránk került a sor. Kiderült, tényleg minden órámon részt vesz ezen a héten Eto, mivel az én órarendemet kapta meg. Blaze és én sok órán fogunk együtt lenni, ettől egy picit megkönnyebbültem, hogy lesznek ismerős arcok. A folyosókon sétáltunk, Blaze eltűnt egy teremben, mivel neki világismeret órája lesz. Nekem pedig Manna-használati óra.
- Mi az a manna? - érdeklődtem, mert még sose hallottam erről a szóról egyáltalán.
- A Bibliában azt mondták ez az égi kenyér, más szóval az angyalok eledele, de itt nem ételre kell gondolnod, hanem amolyan csakra szerűségre. Ha megtalálod a lelked mannáját tudod kordában tartani azokat a genetikai géneket, melyektől különleges képességeid lesznek. Mondanám, hogy neked tuti nincs ilyened, de mivel régen mindenkit megfertőzött ez, nincs olyan akinek ne lenne, max magába zárta, vagy elfelejtette.
- Értem... - mormoltam. Igazság szerint egyáltalán nem értettem, és az agyam egyik fele teljesen meg is tagadta ezt az ismeretet, miközben a másik fele már tudta, hogy mi ez. Érdekesnek találtam, hogy egy ősidőkben használt könyvből hozott példát. Megálltunk a hatalmas folyosón egy ajtó előtt, amin a 666-os szám virított.
- “Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek és a tengernek, mert lejött hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van”. (Jelenések könyve, 12:12) - mondtam csak úgy, ami elsőnek eszembe jutott a Bibliából az ördögről. Láttam a szemem sarkából, hogy Eto elmosolyodott, majd benyitott és belépett. Akkora zsivaj volt a teremben, hogy megsüketülhetett az ember közöttük. Papírrepülők repkedtek meg se állva, szép íveket véve, emberek beszélgettek, énekeltek, örvendeztek. Mintha nem is Iskolában lennének! Felsóhajtottam, és egy üres páros padhoz mentem ahová Eto is letudott ülni. Mikor leültünk a padra dobtam táskámat, egy papírrepülő előttem megállt, és a teremben mintha csönd telepedett volna le. Az összes repülő megállt, és felém vették az irányt. Teljes erejükből felém száguldoztak, de pont az orrom előtt porrá égtek. Kitágult pupillákkal figyeltem mi is történik, mert nem nagyon tudtam felfogni. Eto unalmában csak feltette a lábát az asztalra.
- Ennél jobb trükk kell, hogy elijessz egy diákot! - mondta hangosan, hogy mindenki hallja. Síri csönd telepedett le a terembe. Feszült lettem. Elakar valaki ijeszteni? Miért?
- Ő nem ide való! El kell tűnnie innen! - szólt elölről egy vékony lány hang, és csak pislogni tudtam, miközben felénk tartott egy alacsony, rövid, ezüst színű lány, nyakán fejhallgatóval. Mégis, ami leginkább bizarrá tette egész lényét az a piros szemek voltak.
- Zavar netán? - érdeklődött Eto, és a plafont figyelte.
- Igen. Nincs mannája, azt se tudja mire vagyunk képesek, és azt hiszi övé az egész világ, hogy ő a király, mert ott a fülén a jel! - felelte dühös arccal. Nyeltem egyet indokolatlan kitörésén. Ijesztő volt, bár picit nevetségessé tette, hogy alacsony, és dúl-fúl az ismeretlen egy ismeretlen srácra, aki most történetesen én voltam. Ennek a fele indokolatlan hazugság, a másikat pedig még csak nem is értettem. Másrészről, honnan tudta, hogy én vagyok majdnem az egyetlen, aki nem ismeri ezeket? Mikor nyitottam volna kérdésre a számat, hogy mégis milyen jelről kérdez, mikor valaki krákogott a tanári asztalnál.
- Szeretném megkérni, a vizsgában lévő diákokat, hogy viselkedjenek, és üljenek a helyükre! - szólt egy mély hang és mindenki engedelmeskedett neki. Kopasz volt, magas, és a szőr is felállt tőle az embernek a hátán. Fekete bőr kabátot viselt, ami a bokájáig leért. Két kezét a háta mögé rakta, és mint valami katona, szét nézett közöttünk. Aztán meglátta Etot, és halványan biccentett neki üdvözlésképpen. - Mivel van egy vendégünk, szeretnék rögtön egy bemutatóval kezdeni, de előtte pár kérdés - intett Etonak, hogy fáradjon ki, ő pedig csak felállt és odasétált mellé. - Én Zenile Gai vagyok, és aki nem ismerné ő Godfield Eto, az Iskolánk legjobb párosából az egyik. Eredetileg nem ezért van itt, hogy nekem segítsen, de ha van ilyen alkalmam, ellopom a lehetőséget. Ki tudja, pontosan mi is a manna? - nézett szét a rengeteg feltett kéz közül, és rábökött egy szőke lányra, aki vörös szemüvegét megigazította orrán, mielőtt válaszolhatott volna.
- Az ember lelkében megtalálható erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy bármire megformálhassuk erőnket, és használni tudjuk - mondta monoton hangon, mintha csak felolvasott volna. A Tanár csak bólintott.
- Nem pontosan. Ugyan tényleg a lélekben van, de az ember akaratától függ, mennyire tudja kihasználni a mannáját. Az érzelmek, akaraterő mindez meghatározza, hogy mennyire leszel erős. Okos volt - emelte fel a mondat végét várva, hogy a lány befejezi.
- Fren - mondta a lány félénken, és elpirult. Többen elkezdtek sugdolózni, hogy van egy stréberünk. Meg mosolyogtatott, hogy még jobban elpirult, és összehúzta magát, ezzel kisebbnek érezhette magát.
- Szóval egy kis ízelítő, hogy mit fogtok, vagy nem fogtok tanulni az elkövetkező öt évben! - kezdte el mondani, és egymással szembe álltak Etoval. Mondott neki valamit, mire a srác csak megrázta elsőnek a fejét, végül elgondolkodott és bólintott. Hátrébb álltak, és megkérték az első sorban ülőket, hogy legalább a második sorig menjenek hátrébb. Aztán hirtelen a terem elsötétült, ahogyan mindenki megállt, és szikrákat szórtak a lámpák, de csak a két ember fölött. Hátrahőköltem. A szikrák lassan villámokhoz hasonlítottak, és egyenesen a tanárt érintették, aki mosolyogva hívta ki ellenfelét. Eto megvonta a vállát, majd behunyta szemeit, és az egész teste lángba borult. Többen fel-fel sikkantottak, vagy hátrébb lépdeltek, mások ámulattal a szemeikben nézték. Én, mint egy szobor; kívül semmi érzelem, belül pedig egy tomboló vihar. A vörös lángcsóvák lassan még vörösebb színt vettek fel, mintha csak egy vörös festék lenne, majd mikor kinyitotta a szemeit a srác, az egész eltűnt, majd ismét, sokkal nagyobb erővel kibocsátotta a lángokat. Haja szerte repkedett, majd a jobb kezét a Tanár felé emelte, és felé küldött egy lánggolyót. Olyan erővel, és gyorsasággal száguldott, hogy a szele elért hozzám is, majdnem a terem végébe. Azt hittem ez megöli a tanárt, de kiderült ahhoz több kell, mivel elillant előtte a láng, mintha csak a szél fölkavarta volna a pórt. A szikrák megvédték, és a földbe vezették magukat, majd minden a helyére került; ismét volt világítás, és nem történt paranormális dolog. Akinek a tudatáig eljutott, hogy vége a bemutatónak, az elkezdett tapsolni. Vagyis mindenki, kivéve én. Ledöbbentem. Nyeltem egyet, de gyorsan rendeztem arcizmaimat, és csak bámultam őket. Mégis mi a fenét csináltak? És hogyan?! Én is képes lennék ilyenre? Ahogy ezek a kérdések a fejemben megszülettek, a mellkasom aprót összeszorult, és a szívem nagyot dobbant, mintha válaszolni akarna rájuk. Bizseregni kezdett a kezem, mint mikor a kardhoz nyúlok, és elkap a vágy, hogy használjam. A tanár még beszélt néhány dologról a mannával kapcsolatban, de nem figyeltem oda. Le kellett nyugtatnom magam, valami hideget kerestem. A táskámban motoszkáltam, miközben Eto leült mellém. Nem figyeltem rá, hanem a hűtött üdítőmhöz nyúltam, és ittam belőle, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy csak fogni akartam. Égett a kezem, és ez félelmet keltett bennem. Persze nem az, hogy paranormális dolgoknak lehettem szemtanúja, ugyan! Nekem attól kellett paráznom, ami velem történik. Mint egy egészségtelen egocentrikus kölyök, úgy viselkedtem.
A nap folyamán óráról órára más termekbe mentem, és próbáltam odafigyelni. Háborútörténet, rajz, elsősegélynyújtás, manna-használat és rengeteg testnevelés. A nap már lassan eltűnt a hegyek mögött, mikor lefutottuk az utolsó iskolakört is. Kifulladva zuhanyoztam le az öltöző zuhanyzójában, majd átöltözve megvártam Etot az Iskola hatalmas aulájában. Blaze jelent meg kissé letörten. Még sose láttam komornak, mindig mosolygott. Mikor az eddig földet pásztázó szemei megtaláltak, rögtön elmosolyodott. Mintha csak megkönnyebbült volna.
- Milyen napod volt? - kérdezett, mielőtt én kérdezhettem volna a hangulatáról. Morogni tudtam volna, ahogyan álszenten rám mosolygott, és fittyet hányt a saját érzéseire.
- Mannasztikus! - reagáltam le kissé morcosan, mire felhúzta a szemöldökét. - És neked?
- Eszméletlen! Képzeld, az egyik csaj elkérte a számomat, aztán egy másik folyamatosan azt kérdezte, hogy van-e barátnőm! - lelkesedett, én pedig csak megforgattam szemeimet. A tipikus nőcsábász kicsit túljátszva! - Kire várunk? - nézett körbe, mivel még mindig nem mentem haza, pedig az Iskola kezdett kiüresedni.
- Eto. Mondta, hogy várjam meg - vontam vállat. Bólintott, és mintha egy pillanatra eltűnt a mosoly a szemeiből, és helyébe düh csillant volna. Ekkor az Iskola elsötétült, a lámpák némák lettek, sárgás-piros fény kezdett villódzani helyettük, és hangosan sípolni kezdtek a rádiók. Körbenéztem zaklatottan. Mi a fene folyik itt? Ekkor a rádióban megszólalt egy női hang.
- Ötös riasztás, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Ismétlem; ötös riasztás! - Ugyan ez a szöveg ismétlődött, és több felsőbb éves elrohant mellettünk, figyelembe se véve minket. Eto jelent meg előttünk, teljesen más ruhában, mint amit valaha láttam volna rajta. Fekete bőrkabát, amin a címere oda volt varrva a vállánál és jobb mellkasánál, fekete gatyát viselt, bakanccsal. Mellette pedig az a szőke srác, akivel először találkoztunk az Iskolánál. Ugyanúgy hajráf volt a hajában, és egy furcsa nyakörv féle nyaklánca. Farmert viselt, és egy motorosdzsekihez hasonlítható fekete kabátot. Mindkettő kezében lőfegyverek voltak.
- Menjetek az Iskola pincéjébe, ott eltudtok bújni és nem eshet bajotok! - felelte szárazon Eto, és a srác csak biccentett, miközben folyamatosan körül-körül nézett. A szemem megakadt a címerükön. Most tűnt fel igazán, hogy csupán egy vonal választja el a két címert. Az egyiken van egy vonal, ami átlósan húzza át a háromszöget, a másikon nincs.
- Mi folyik itt? - hangom ingatag volt, és most jöttem rá, hogy belül is ingatag voltam. A szőke csávó ideges volt és türelmetlen, folyamatosan rángatózott a lába, és ide-oda tekingetett a kihalt aulában. A hangomra rögtön rám nézett. Hátrahőköltem. Ijesztő volt a szeme.
- Ötös riasztás, egy elszabadult mannahasználó. Takarodjatok már fedezékbe! - rivallt ránk, mire csak Eto karját mellkasa elé tette, mikor felénk lépett, és próbált lenyugodni. Ető és a szomszédom néma beszédbe elegyedett. Nem tartott sokáig. Blaze biccentett komoran, majd karon ragadott, és elindult egy irányba.
- Blaze! - üvöltött Eto, és a szólított hátrafordult, mikor már lefele egy lépcsőn haladtunk. Egy ideig nézték egymást, és hiába csak Eto halvány alakját láttam tudtam, hogy ez most egy jelentős pillanat.
- Tudom! - mondta Blaze, és visszafordulva, ismét karon ragadott és vonszolt maga után. Nem tudom hová rohantunk, és fogalmam sincs, Blaze miért volt iszonyatosan ideges. A háta mögött futottam, mikor a mellettünk lévő fal felrobbant és hatalmas löketet éreztem, majd néhány pillanatra sötétséget és fájdalmat. Mikor kinyitottam a szemem nem volt sehol semmi, a lámpák nem égtek, és Blazet se láttam. Mi a halál történt, kérdeztem magamban. Felültem, de rá kellett jönnöm, ez majdnem lehetetlen volt számomra, mivel a fal a lábamra, és a hasamra zuhant. Felnyögtem, mikor megéreztem véremet folydogálni. Körül néztem. Az egész fal összeomlott, és betemette azt a részt, ahol a haverom volt. Hátradőltem, és felnyögtem. Milyen izgalmas második nap az iskolában. Vagyis, ha úgy nézzük, az első. Bár ez nem a legfontosabb most, zártam le magamban a felesleges gondolataimat. Lehúztam magamról a törmelékeket, és sikerült felülnöm. A lábamat próbáltam kihúzni, ami csak nehezen ment. Megvizsgáltam magam nem esett-e nagyobb probléma, ami megakadályozná a menekülésem. Kisebb-nagyobb vágások, vér szivárog a lábamból, és forog még a világ velem. Letéptem az ingemből egy csíkot és szorosan a vérző sebre kötöttem, hogy ne vérezzek el. Felálltam. Oda sántikáltam a kőtörmelékekhez és már készültem volna kiabálni, hogy Blaze jól van-e, mikor valami erősen belecsillant a szemembe. Egy hatalmas kard volt. Eltakartam a szemem, és felemeltem. Ez meg hogy került ide? Letöröltem arcomról a koszt, és alaposabban megvizsgáltam. Nehéz, könnyű markolatú. Pont beleillett a tenyerembe, és erősen kezdett a szívem dobogni, ami arra késztetett, hogy a térdemre essek, és kapaszkodjak a kardba. Ezüstös-gyémántos volt a pengéje. Eszméletlen szép volt. Lihegnem kellett, és próbáltam lenyugtatni égető kezeimet. Lépteket hallottam a szabad folyosó felől. Felálltam és a falhoz próbáltam lapulni, miközben mélyeket lélegeztem. Minden rendben lesz, nyugtattam magam. Egy sötét árny ment keresztül a folyosó mellett és maga után húzott egy lányt a hajánál fogva. Figyeltem. Vörös szemüveget viselt, és szőke haja piszkos volt. Frennek hívták, ha jól emlékeztem. Erőset vert a szívem, és a düh szétáramlott bennem. Megfogja ölni, jutott eszembe. Nem tudtam tétlenül nézni, ezért utánuk eredtem. Bármi is lesz, megmentem szegényt. Bizsergett a tenyerem, és égett minden egyes porcikám, mintha valami kiakarna szabadulni belőlem. Engedtem neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése