A generáció fejlődése
A terem előtt álltunk és megnyugodtam, hogy nem csak én viseltem fura dolgokat. Mikor a kapun bejöttünk, már akkor egymásnak ütköztünk egy magas, szőke csávóval, akinek egy nyakörv féleség volt a nyaka körül, és hajpántot viselt, nyakig érő szőke haja miatt. Címere más volt, mint a miénk, annyival, hogy nem volt üres, hanem egy kör helyezkedett el benne, amiben egy derékszögű háromszög volt áthúzva egy vonallal egészen a körig. Csak morgott valamit és csukott szemekkel ment tovább. Érdekes személyiségnem tűnt, bár tudtuk - már csak a címeréből is-, hogy felsőbb éves lehetett. Elkezdtem feszengeni. Biztos akarok én ide járni? Otthon mindenki ámult, mikor megkaptam a levelet. A városban senki se kapott ebből az Iskolából meghívót, akárhányan próbálták is. És irigykedtek, hogy én voltam az egyetlen, aki erőlködés nélkül kapott. Egy hülye teszt miatt, amit, mint kiderült sikeresen írtam meg.
- Menjünk haza! - már a terem előtt álltunk. Rögtön meg is fordultam, és kezdtem el sétálni, mire Blaze felröhögött, és a vállamat megragadva kinyitotta az ajtót majd belökött. Sikerült nem el esnem, de nagyon nehezen tudtam csak lefékezni magamat.
- Kinyírlak! - szórtam szikrákat a szemeimmel, de abban a pillanatban lefagytam. Vagy egy tucat szempár figyelt rám, és hallgatott el az érkezésünkre. Felpillantottam, és sokkolt a helyzet. És én még a fülbevaló miatt aggódtam! Az osztálytársaim túl tettek rajtam. Egy lány aki az előttem lévő padon ült törökülésben bámult a legjobban, hiszen az orra előtt estem el. Szürke szemei voltak, és az egyik alatt, a bőrén három sötétbarna csík húzódott, vízszintesen. Barna haja össze volt borzolva, és egy fejpánt volt rajta, amin három kék gyöngy pihent. Mindenki az egyenruháját viselte, de még így se hitte el az ember, hogy normálisak. Egy másik lány sóhajtott föl hátulról, és elkezdett beszélgetni egy szőke hajú sráccal, aki csak unottan nézett engem. A lány vörös haja inkább hasonlított egy répára, mintsem pirosnak mondhatnánk. Zöld szemei olyanok voltak, mint a macskáé, és fekete ujjatlan kesztyűt viselt. A szőke srácnak fekete szemei voltak, és zöld minta volt festve a nyaka oldalára, közel a füléhez. A többiek is folytatták a dolgukat, mintsem törődve velem. Legalább nem röhögtek ki, gondoltam végig.
- Ez aztán volt a belépőd, barátom! - sétált mellém Blaze, és már nyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, mikor egy alacsony lány nevetve ugrált hozzánk. Rózsaszín haja két copfba volt kötve, és mellkasáig ért. Aranyosnak találtam, mégis furcsa nosztalgikus érzés fogott el haját megpillantva.
- Nagyon vicces voltál! - ért elénk, és mi csak néztük. Vagyis, inkább csak én, mivel Blaze elismerően bólogatott, és alig észrevehetően kihúzta magát. - Sziasztok, Tack vagyok! - mutatkozott be somolyogva. Épp beakartam mutatkozni, mikor Blaze beleszólt az életembe, engem megelőzve.
- Blaze vagyok, kedvesem! - csókolta meg kezét, mire hányingerem lett az udvariasságától. Tack csak rá vigyorgott, és hagyta magát. Tipikus nő, és a herceg. - Ő pedig Ren, a barátom! Kérlek légy vele türelmes, nem tudja hogyan kezelje az embereket - mutatott be, mintha valami retardált lennék. Behunytam a szemem, és visszafogtam a vigyorom, miközben lehajtottam fejem picit, és felhúztam szemöldököm hálám jeléül. Az egész pár másodpercig tartott, mégis észrevették, és elnevették magukat.
- Kösz, haver! - vertem bele erősen a vállába, ő pedig nevetve dörzsölte meg az ütés helyét.
- Hányas országból jöttetek? - érdeklődött a lány, akinek olyan furcsa a neve, hogy el is felejtettem, pedig tudom, hogy egyszerű mint a tyúk.
- Százötösből - felelte elfogultan Blaze, és a lány elcsodálkozott picit, majd biccentve mosolygott tovább. Aztán felém fordult. Én is csodálkoztam, bár már kérdeztem tőle, és ugyanúgy válaszolt rá. Ám több kérdésemre mindig kitérő válaszokat adott. Valami nem tetszett ebben az egészben, ám nem tudtam magamtól rájönni.
- Hármas - fordítottam el az arcom. Nem tudom miért reagáltam így. Tudtam, hogy ebben az országban mindenki csak a százastól felfele növekvő számokkal elnevezett országokból jöttek, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, miszerint én vagyok az egyetlen olyan, aki a Hármas országban élt. Kitágultak a szemei, aztán összeszorította fogsorát, és elmosolyodott. Szemeiben halvány bánatot véltem fölfedezni, és csalódottságot.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - mosolygott tovább, majd mikor a hátunk mögé nézett felsóhajtott, és intve visszasétált egy padhoz. Mi is megfordultunk, mikor egy-egy kéz a vállainkat fogta meg, és tudtuk; itt a tanár. Elhúztam a számat kínomban.
- Mindenki a helyére! - felelte hangosan egy női hang, és megszorította vállamat. A táskám pántját megszorítva szétnéztem, és találtam egy helyet az ablak mellett, az utolsó pad előtt. Odabattyogtam, mikor már mindenki leült, és a táskámat rádobtam az asztalra, és onnan figyeltem a tanárunkat. Barna rövid haja alig ért el válláig, és arany színű szemei mindenkit figyeltek. Szemet kápráztatóan nézett ki. Fehér inget viselt, ami rásimult nagy kebleire és be volt tűrve kék szoknyájába, ami térdéig ért. Blaze valahova előre ült, majdnem a legmesszebb tőlem. A tuk, vagy tek csaj pedig az én soromban ült, szintén elől.
- Köszönöm a csendet! Sziasztok, Kaucsik Lea vagyok, de mindenkinek csak Lea Tanárnő! - mosolygott ránk, majd folytatta. - Csak gratulálni tudok nektek, hogy sikerült bejutnotok az Atropa és Althea Erőképző Iskolájába, innentől kezdve rajtatok fog múlni, hogy bent tudtok-e maradni! - tárta ki karjait, mire néhányan felhördültek. Elcsodálkoztam szavain. Hogy érti, hogy bent tudunk-e maradni? - Sokatok nem folytathatja majd a következő hónapot! - komorodott el, és szét nézett a hatalmas teremben. Legalább harmincan voltunk. Felkaptam a fejem, és megnyaltam a számat. Hogy mit akar? Az egész terem felhördült, és többen is kiakadva kiabáltak, hogy miről beszél, magyarázza meg. Én se akartam máshogy, így figyelmesen hallgattam. Többször kérte, hogy csöndesedjünk el, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Becsukta a szemét, és megrázta fejét, majd egyik ujjával megérintette nyakát. Halvány szikrákat véltem felfedezni nyaka körül. - Csöndet! - kiabált természet feletti hangerővel, és mindenki elnémult. Lebénultam. Mit csinált? Hogyan csinálta? Mágia? Boszorkányság? - Ebben a hónapban felmérjük az erőtöket és megnézzük ki alkalmas arra, hogy ide járhasson, és megtanulja az élet megvédését! - vett vissza a hangerejéből. Megvakartam tarkómat. Ez túl bonyolult volt számomra. Körbe nézett, majd elégedetten biccentett, ugyanis néma csönd honolt az egész helyiségben. Folytatta az eszmecseréjét, hogy mikor kapjuk meg az órarendünket, elkezdte magyarázni az Iskola történetét, de nem nagyon tudott foglalkoztatni. Egész idő alatt az ablakon néztem ki, és figyeltem az üres udvart, amin csupán egy cseresznyevirágfa volt, kihaló félben. Nem akartam odafigyelni senkire se, hiszen ostobaságokat hablatyol. Milyen élet megvédéséről beszélt? Miért kell vizsgázni még azután is, hogy egy vizsga sikerével jutottunk be ide? Túl sok volt nekem. Ezeket az információkat még nem tudtam földolgozni. Senki se szólt ilyesmikről! Ráadásul mi volt ez a furcsa jelenet a csillogó nyakról és emberfeletti hangról?
Eltelt a nap, bár így is csak három órát kellett bent lennünk; déltől. Lea tanárnő befejezte az aznapi monológját, és mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk egy listát kezdett el lapozni.
- Asinis Ren kérem maradjon a teremben, a többiek elmehetnek! - csapta össze a füzetet, és most éreztem egy olyan vágyat, hogy bárcsak otthon lehetnék. Mindenki felkelt és pakolt, miközben egymás közt teljesen kiakadva elsétáltak. Nem érdekeltem őket, ez pedig megnyugtatott. Nem zavart, ha a középpontba kerültem, de jobban élveztem mikor hátul maradhattam. Blaze intett, majd a tukos csajjal kacarászva kivonult. Egyedül maradtam. A tanár az asztalának dőlt, és barátságosan rám mosolygott. Lepillantott karórájára.
- Mindjárt itt lesz, akire várunk! - mondta, majd oda hívott, hogy közelebb menjek. Szívem szerint inkább kiugrottam volna az ablakon, és valahova elfutottam volna, de a büszkeségem, meg persze a kíváncsiságom nem engedte. Bólintottam, miközben a táskámat fölkaptam, és lassú léptekkel odabattyogtam. Odaértem, és az ajtóhoz legközelebbi padba ültem be.
- Megmondaná Tanárnő kérem, miért kell itt maradnom? - érdeklődtem feszülten. Valamiért az, hogy csupán annyival, hogy ujját a nyakához érintette és őrülten hangosan rikácsolt, megadta a löketet, hogy elővegyem a kardom és még többet gyakoroljak; mintha azt súgná mindenkinél jobbnak kell lennem. A tanárnő felsóhajtott mivel hiába bámulta az ajtót, az nem nyílt ki.
- Az Igazgatóság elrendelt melléd egy felsőbb évest, hogy amíg nem szoksz hozzá az Iskolához, segítsen neked, bármilyen kérdésed legyen is. De az az ostoba Eto már megint késik! - nyávogott olyan tipikus nő életet élve. Közeli ismerősök lehettek ezzel a bizonyos Etoval, ha ilyen egyszerűen le "ostobázta", néztem végig ismételten a nőn.
- Miért is kellene nekem ilyesmi? - értetlenkedtem.
- Mivel te vagy az egyetlen aki olyan országból jött, ahol tiltott a képesség használat, gondolom nem ismered az itteni dolgokat, az iskola vezetősége szeretne segítséget nyújtani neked. Te vagy az első, aki az első országokból jött, és főleg, hogy majdnem maximális pontot értél el, nem tudhatod hogy milyen élet zajlik itt. Nálatok elfelejtődtek a körülmények, ezért nem is fordulhatott elő, hogy bárki használja a saját képességét. Bár, gondolom voltak balesetek.. - sóhajtotta magába a szót, majd felém fordult halvány mosollyal az arcán. - Régen sokaknak lettek különleges képességeik, mint a víz elemét használni, vagy épp hajlítani a fémeket. Emberenként más. És ez az örökítőanyagnak köszönhetően - miszerint a DNS-be bekerültek más elemek is -, öröklődött, és fejlesztették az utódok ezeket. Meghiszem, olvastál mondákat a Hat Fényről, vagy az Árnyakról. Na, azok mind igazak, bár a Fényekről még semmit se tudunk biztosra... - hallgatott el, és alaposan végigmért.
- A Hatalmak eldöntötték, hogy ezeket titokban tartják azon országok előtt, akiknél megszabták ennek az erőnek a használatát, hogy ne törjön ki még egy olyan borzalmas háború. Az Igazgatóság azt tanácsolta, hogy rendeljünk melléd valakit, aki mindenbe segít, és elmagyarázza a dolgokat. Aztán majd meglátjuk mi lesz! Oh, késtél Eto! - üdvözölte az illetőt, aki belépett a terembe. Egy alacsony fekete hajú srác jött unottan, miközben a fülében lévő fülhallgatóból dübörgött valamilyen zene. Unottan nézett ránk rikító zöld szemeivel, és sóhajtva kivette a fülesét. Ami csupán egy aprócska fém pont volt. Egy ing volt rajta, aminek ujjait felgyűrte könyökéig, és a nyakkendő is lazán a nyaka körül lógott. Farmert viselt. Olyan hétköznapi, balhés srácnak nézett ki, és ez unszimpatikus volt számomra.
- Jöttem, láttam, haza mennék! - mondta rekedten, és végig mért. Felhúztam szemöldököm; kezdtem feszengeni. - Ő az ember? - bökött felém, az ember szót furcsán kiejtve, mintha gúnyolódna.
- Mert te nem ember vagy? - biccentettem oldalra a fejem, mintha hülye lennék. Nem bírom, már most. Elmosolyodott reagálásomon, majd a pad elé sétált.
- Ki tudja.. - felelte, majd Lea Tanárnőhöz fordult, aki csak vidáman nézte a beszélgetésünket. Eto egyik kezével rátámaszkodott a padra.
- Igen, ő az embered. Aztán légy kedves hozzá, és ne pörköld meg! - figyelmeztette elkomolyodva, és pár pillanatig csak farkas szemeztek, majd elmosolyodott a srác.
- Ugyan már, mikor tettem én ilyet valaha? - emelte fel a kezeit maga elé a srác ártatlan kinézettel, én pedig elgondolkodtam, hogy pontosan miről is beszélhetnek. Pörkölés? Valami azt súgta, ez az ember veszélyes. A tanárnő csak sokatmondóan nézett rá, aztán sok sikert kívánva kiment a teremből.
- Godfield Eto vagyok, az első héten a te óráidon veszek részt és mindenben segítek. Ha bármi kérdésed van hozzám fordulsz. Amúgy a suliban másodéves vagyok, kényszerítő. Nem, még nem kell értened, ezt majd a hónap végén fogod tudni, addig nem szabad. Asszem’ ennyi, amiről tudnod kell. Kérdés? - kérdezte teljes súllyával ránehezedve a padra, miközben végig mért szemeivel. Végül elővette telefonját, és elkezdett keresni rajta valamit. Felvontam a szemöldököm.
- Miért kell az óráimra járnod?
- Mert ezt mondták. És mikor megkapod az órarended, megérted - mosolygott el gonoszul. Ennyit arról, hogy bármit megtudhatok. Csak épp nem közli a tényt, hanem helyette körbe szaglásztatja velem a választ. Kedves, mondhatom. Biccentettem, majd közöltem, hogy most ennyi és mikor elköszönt, bedugva fülesét kisétált. Én pedig megsemmisülve egy nagy sóhaj után az üres teremben maradtam. Hová kerültem? Ráadásul ez még csak az első napom volt itt. Öt éves az Iskola. Egy fél évtizedet itt fogok tölteni, már ha ezt a hónapot kibírom. És milyen kényszerítőről beszélt? Hátradőltem, és szemeimet a plafonra meresztettem. Mit keresek én itt? A következő pedig, hogy miért van mindenkinek hülye neve? Blazet még elfogadom, de az a Tuk, vagy Tak vagy mit tudom én rózsaszín csaj, meg ez az Eto!? Még mi fog jönni? Merőkanál, meg Ecsettál? Bár ezek után nem lepődnék meg, ha ilyen nevű lény élne itt. A fehér vakolat tiszta volt, így helyrehoztam gyorsan verő szívemet. Ez sok volt nekem, úgy tűnik.
De mégse idegen.
Épp tápászkodtam föl, mikor pár diák bejött. Pedig lassan négy óra is elmúlt, vagyis vége volt a sulinak. Felálltam, és ők megtorpantak az ajtóban mikor észrevettek.
- Hát te még itt vagy kölyök? - kérdezte az ötös csapat közül a legmagasabb, szőke, szemüveges srác. Ő volt köztük látszólag a legnormálisabb, legemberibbnek tűnő. Megvontam a vállam, majd felkaptam a táskámat. Kicsit bunkó megnyilvánulás volt tőlem, de valahogy nem tudott izgatni, mikor életem egyik legnagyobb sokkjában volt részem. Ám nem zavarta őket viselkedésem.
- És ti? - érdeklődtem mikor üdvözöltek, és a padokba ültek elől.
- Óránk lesz - mondta egy testesebb srác, akinek furcsa vörös szemei voltak, és kopasz a feje búbja. Biccentettem, bár nem értettem miért van nekik ilyenkor órájuk, főleg az első nap és ilyen későn. Elbúcsúztam, mikor bejött egy hatalmas férfi, és közölte velük, hogy tolják szét az asztalokat, hogy egy kör alakú szabad helyük legyen. Eliszkoltam a tanár mellett meg se nézve, hogy ki ő. Sikerült kijutnom az Iskola területéről. Mégis mikor a kapuhoz értem, ott állt nevetgélve Blaze és a tukos csaj. Felsóhajtottam, hogy nem rohanhatok haza, és csaphatok néhányat a kardommal a levegőbe, hanem velük kell lennem. Bár Blaze társaságát kezdtem megszokni, de jobban szerettem még mindig egyedül lenni.
- Mit akart a tanár? - érdeklődött Blaze, akinek nehezére esett levenni a tekintetét a lányról. Megforgattam szemeimet.
- Csak mellém rendelt egy másodikost, hogy segítsen az itteni dolgok miatt - vontam vállat. Mindketten vigyorogva bólintottak. Összehúztam szemem, mivel túlságosan is egy hullámhosszon voltak. - Mi van?
- Csak rájöttünk, hogy te még normális ember vagy! - felelte a lány, majd elindultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek. Ők nem lennének normális emberek? Valami mutánsok lennének, akik igazából már több ezer évesek? Elköszöntem tőlük, mert kiderült Blaze hazakíséri Tackot - közben ismét megtudtam a nevét, mivel többször is a nevén szólította Blaze. - Alighogy hazaértem átöltöztem, ettem valamit, és mentem gyakorolni. Mikor már fél órája csináltam a gyakorlatokat, elkezdett bizseregni a tenyerem. Pihenőt tartottam gondolván elfáradtam a szorításában, ami képtelenségnek tűnt számomra mégse tudtam másra gondolni. Figyeltem tenyerem és vártam, hogy elmúljon az érzés. Nehezen akart, de végül megint tudtam gyakorolni. Ez a furcsa bizsergetés viszont már nem hagyott békén, mégis több figyelmet nem adtam neki, nem érdekelt. Nehezebben tudtam koncentrálni, de tovább folytattam tevékenykedésemet.
Késő este értem haza hulla fáradtan. Csináltam magamnak vacsorát és lezuhanyoztam. Mikor elkezdtem volna enni betoppant Blaze és terített magának. Csak bámulni voltam képes, bár már hozzá szokhattam volna, hogy otthon érzi magát nálam, gondoltam magamban.
- Ez finom! - nyelte le az első falatot és én megköszöntem. Egyszerű tofu szárnyak, és sült krumpli volt salátával.
- Otthon is ehetnél! - feleltem, csak úgy mellékesen, hogy emlékeztessem ez nem az Ő otthona. Elvigyorgott, és mikor teleszájjal elkezdett volna beszélni kiesett egy sült krumpli a szájából, mire nem bírtam ki, elsőnek ledöbbentem majd elröhögtem magamat rajta. Egy lökött hercegnek kinéző disznó volt Blaze. Lenyelte, és együtt röhögtünk már szinte a semmin. Kezdtem megkedvelni, akármennyire is akartam távol tartani magam tőle. Lerázhatatlan volta a jó értelemben.
Vacsora után a cipőjét felkaptam, és az ágyamon heverésző srácra dobtam.
- Menj haza! - mondtam mert már aludni akartam, ő pedig nem nagyon tűnt fáradtnak.
- Olyan gonosz vagy! - terült szét az ágyamon, és én csak a falnak támaszkodva figyeltem szenvedését midőn azt a stratégiát választotta, hogy addig néz amíg meg nem török. Csakhamar föladta alig telt pár percbe, és felszegett orral közölte, hogy most haza megy mert későre jár. Alig bírtam ki hogy ne röhögjek rajta, majd elbúcsúzva végre aludhattam. Azt hiszem kezdek hozzászokni az itteni élethez és nagyrészt ezt Blazenek köszönhetem.
Álmomban se hagytak békén. Egy fura kék fény lebegett előttem és kérte, hogy segítsek neki. Folyamatosan azt suttogta egy gyermeki hang, hogy segítség. Egy kis srác hangja volt, de bármerre néztem csak sötétséget láttam és azt a kék fénygömböt, ami úgy égett mint egy tűzgolyó, csupán kék nyalábokkal. Olyan ismerős volt az a hang és szívszorító, ahogy a fény látványa is. Bármerre néztem, futottam, nem találtam sehol se, a gömböt pedig sose értem utol. Mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Elakartam érni és kirángatni belőle a gyereket. Aztán hirtelen elnémult, és egy horizontig tartó óceánon lépdeltem, miközben az ég elkezdett kivilágosodni, de inkább tűnt szürkének mint kéknek.
- Felség!
Izzadtan, és kimerülten nyitottam ki a szemeimet. Minden tagom sajgott, mintha egy örökös csatatérről értem volna haza, és már egy hete nem pihentem volna. A plafont bámultam, majd meghallottam ébresztőmet. Fél hat volt. Pislognom kellett, hogy elfelejtsem a szürkeséget ami egyedül maradt meg az álmomból. Csak arra emlékszem, hogy szürke volt az ég, és egy nyomasztó érzést hagyott maga után.
- Menjünk haza! - már a terem előtt álltunk. Rögtön meg is fordultam, és kezdtem el sétálni, mire Blaze felröhögött, és a vállamat megragadva kinyitotta az ajtót majd belökött. Sikerült nem el esnem, de nagyon nehezen tudtam csak lefékezni magamat.
- Kinyírlak! - szórtam szikrákat a szemeimmel, de abban a pillanatban lefagytam. Vagy egy tucat szempár figyelt rám, és hallgatott el az érkezésünkre. Felpillantottam, és sokkolt a helyzet. És én még a fülbevaló miatt aggódtam! Az osztálytársaim túl tettek rajtam. Egy lány aki az előttem lévő padon ült törökülésben bámult a legjobban, hiszen az orra előtt estem el. Szürke szemei voltak, és az egyik alatt, a bőrén három sötétbarna csík húzódott, vízszintesen. Barna haja össze volt borzolva, és egy fejpánt volt rajta, amin három kék gyöngy pihent. Mindenki az egyenruháját viselte, de még így se hitte el az ember, hogy normálisak. Egy másik lány sóhajtott föl hátulról, és elkezdett beszélgetni egy szőke hajú sráccal, aki csak unottan nézett engem. A lány vörös haja inkább hasonlított egy répára, mintsem pirosnak mondhatnánk. Zöld szemei olyanok voltak, mint a macskáé, és fekete ujjatlan kesztyűt viselt. A szőke srácnak fekete szemei voltak, és zöld minta volt festve a nyaka oldalára, közel a füléhez. A többiek is folytatták a dolgukat, mintsem törődve velem. Legalább nem röhögtek ki, gondoltam végig.
- Ez aztán volt a belépőd, barátom! - sétált mellém Blaze, és már nyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, mikor egy alacsony lány nevetve ugrált hozzánk. Rózsaszín haja két copfba volt kötve, és mellkasáig ért. Aranyosnak találtam, mégis furcsa nosztalgikus érzés fogott el haját megpillantva.
- Nagyon vicces voltál! - ért elénk, és mi csak néztük. Vagyis, inkább csak én, mivel Blaze elismerően bólogatott, és alig észrevehetően kihúzta magát. - Sziasztok, Tack vagyok! - mutatkozott be somolyogva. Épp beakartam mutatkozni, mikor Blaze beleszólt az életembe, engem megelőzve.
- Blaze vagyok, kedvesem! - csókolta meg kezét, mire hányingerem lett az udvariasságától. Tack csak rá vigyorgott, és hagyta magát. Tipikus nő, és a herceg. - Ő pedig Ren, a barátom! Kérlek légy vele türelmes, nem tudja hogyan kezelje az embereket - mutatott be, mintha valami retardált lennék. Behunytam a szemem, és visszafogtam a vigyorom, miközben lehajtottam fejem picit, és felhúztam szemöldököm hálám jeléül. Az egész pár másodpercig tartott, mégis észrevették, és elnevették magukat.
- Kösz, haver! - vertem bele erősen a vállába, ő pedig nevetve dörzsölte meg az ütés helyét.
- Hányas országból jöttetek? - érdeklődött a lány, akinek olyan furcsa a neve, hogy el is felejtettem, pedig tudom, hogy egyszerű mint a tyúk.
- Százötösből - felelte elfogultan Blaze, és a lány elcsodálkozott picit, majd biccentve mosolygott tovább. Aztán felém fordult. Én is csodálkoztam, bár már kérdeztem tőle, és ugyanúgy válaszolt rá. Ám több kérdésemre mindig kitérő válaszokat adott. Valami nem tetszett ebben az egészben, ám nem tudtam magamtól rájönni.
- Hármas - fordítottam el az arcom. Nem tudom miért reagáltam így. Tudtam, hogy ebben az országban mindenki csak a százastól felfele növekvő számokkal elnevezett országokból jöttek, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, miszerint én vagyok az egyetlen olyan, aki a Hármas országban élt. Kitágultak a szemei, aztán összeszorította fogsorát, és elmosolyodott. Szemeiben halvány bánatot véltem fölfedezni, és csalódottságot.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - mosolygott tovább, majd mikor a hátunk mögé nézett felsóhajtott, és intve visszasétált egy padhoz. Mi is megfordultunk, mikor egy-egy kéz a vállainkat fogta meg, és tudtuk; itt a tanár. Elhúztam a számat kínomban.
- Mindenki a helyére! - felelte hangosan egy női hang, és megszorította vállamat. A táskám pántját megszorítva szétnéztem, és találtam egy helyet az ablak mellett, az utolsó pad előtt. Odabattyogtam, mikor már mindenki leült, és a táskámat rádobtam az asztalra, és onnan figyeltem a tanárunkat. Barna rövid haja alig ért el válláig, és arany színű szemei mindenkit figyeltek. Szemet kápráztatóan nézett ki. Fehér inget viselt, ami rásimult nagy kebleire és be volt tűrve kék szoknyájába, ami térdéig ért. Blaze valahova előre ült, majdnem a legmesszebb tőlem. A tuk, vagy tek csaj pedig az én soromban ült, szintén elől.
- Köszönöm a csendet! Sziasztok, Kaucsik Lea vagyok, de mindenkinek csak Lea Tanárnő! - mosolygott ránk, majd folytatta. - Csak gratulálni tudok nektek, hogy sikerült bejutnotok az Atropa és Althea Erőképző Iskolájába, innentől kezdve rajtatok fog múlni, hogy bent tudtok-e maradni! - tárta ki karjait, mire néhányan felhördültek. Elcsodálkoztam szavain. Hogy érti, hogy bent tudunk-e maradni? - Sokatok nem folytathatja majd a következő hónapot! - komorodott el, és szét nézett a hatalmas teremben. Legalább harmincan voltunk. Felkaptam a fejem, és megnyaltam a számat. Hogy mit akar? Az egész terem felhördült, és többen is kiakadva kiabáltak, hogy miről beszél, magyarázza meg. Én se akartam máshogy, így figyelmesen hallgattam. Többször kérte, hogy csöndesedjünk el, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Becsukta a szemét, és megrázta fejét, majd egyik ujjával megérintette nyakát. Halvány szikrákat véltem felfedezni nyaka körül. - Csöndet! - kiabált természet feletti hangerővel, és mindenki elnémult. Lebénultam. Mit csinált? Hogyan csinálta? Mágia? Boszorkányság? - Ebben a hónapban felmérjük az erőtöket és megnézzük ki alkalmas arra, hogy ide járhasson, és megtanulja az élet megvédését! - vett vissza a hangerejéből. Megvakartam tarkómat. Ez túl bonyolult volt számomra. Körbe nézett, majd elégedetten biccentett, ugyanis néma csönd honolt az egész helyiségben. Folytatta az eszmecseréjét, hogy mikor kapjuk meg az órarendünket, elkezdte magyarázni az Iskola történetét, de nem nagyon tudott foglalkoztatni. Egész idő alatt az ablakon néztem ki, és figyeltem az üres udvart, amin csupán egy cseresznyevirágfa volt, kihaló félben. Nem akartam odafigyelni senkire se, hiszen ostobaságokat hablatyol. Milyen élet megvédéséről beszélt? Miért kell vizsgázni még azután is, hogy egy vizsga sikerével jutottunk be ide? Túl sok volt nekem. Ezeket az információkat még nem tudtam földolgozni. Senki se szólt ilyesmikről! Ráadásul mi volt ez a furcsa jelenet a csillogó nyakról és emberfeletti hangról?
Eltelt a nap, bár így is csak három órát kellett bent lennünk; déltől. Lea tanárnő befejezte az aznapi monológját, és mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk egy listát kezdett el lapozni.
- Asinis Ren kérem maradjon a teremben, a többiek elmehetnek! - csapta össze a füzetet, és most éreztem egy olyan vágyat, hogy bárcsak otthon lehetnék. Mindenki felkelt és pakolt, miközben egymás közt teljesen kiakadva elsétáltak. Nem érdekeltem őket, ez pedig megnyugtatott. Nem zavart, ha a középpontba kerültem, de jobban élveztem mikor hátul maradhattam. Blaze intett, majd a tukos csajjal kacarászva kivonult. Egyedül maradtam. A tanár az asztalának dőlt, és barátságosan rám mosolygott. Lepillantott karórájára.
- Mindjárt itt lesz, akire várunk! - mondta, majd oda hívott, hogy közelebb menjek. Szívem szerint inkább kiugrottam volna az ablakon, és valahova elfutottam volna, de a büszkeségem, meg persze a kíváncsiságom nem engedte. Bólintottam, miközben a táskámat fölkaptam, és lassú léptekkel odabattyogtam. Odaértem, és az ajtóhoz legközelebbi padba ültem be.
- Megmondaná Tanárnő kérem, miért kell itt maradnom? - érdeklődtem feszülten. Valamiért az, hogy csupán annyival, hogy ujját a nyakához érintette és őrülten hangosan rikácsolt, megadta a löketet, hogy elővegyem a kardom és még többet gyakoroljak; mintha azt súgná mindenkinél jobbnak kell lennem. A tanárnő felsóhajtott mivel hiába bámulta az ajtót, az nem nyílt ki.
- Az Igazgatóság elrendelt melléd egy felsőbb évest, hogy amíg nem szoksz hozzá az Iskolához, segítsen neked, bármilyen kérdésed legyen is. De az az ostoba Eto már megint késik! - nyávogott olyan tipikus nő életet élve. Közeli ismerősök lehettek ezzel a bizonyos Etoval, ha ilyen egyszerűen le "ostobázta", néztem végig ismételten a nőn.
- Miért is kellene nekem ilyesmi? - értetlenkedtem.
- Mivel te vagy az egyetlen aki olyan országból jött, ahol tiltott a képesség használat, gondolom nem ismered az itteni dolgokat, az iskola vezetősége szeretne segítséget nyújtani neked. Te vagy az első, aki az első országokból jött, és főleg, hogy majdnem maximális pontot értél el, nem tudhatod hogy milyen élet zajlik itt. Nálatok elfelejtődtek a körülmények, ezért nem is fordulhatott elő, hogy bárki használja a saját képességét. Bár, gondolom voltak balesetek.. - sóhajtotta magába a szót, majd felém fordult halvány mosollyal az arcán. - Régen sokaknak lettek különleges képességeik, mint a víz elemét használni, vagy épp hajlítani a fémeket. Emberenként más. És ez az örökítőanyagnak köszönhetően - miszerint a DNS-be bekerültek más elemek is -, öröklődött, és fejlesztették az utódok ezeket. Meghiszem, olvastál mondákat a Hat Fényről, vagy az Árnyakról. Na, azok mind igazak, bár a Fényekről még semmit se tudunk biztosra... - hallgatott el, és alaposan végigmért.
- A Hatalmak eldöntötték, hogy ezeket titokban tartják azon országok előtt, akiknél megszabták ennek az erőnek a használatát, hogy ne törjön ki még egy olyan borzalmas háború. Az Igazgatóság azt tanácsolta, hogy rendeljünk melléd valakit, aki mindenbe segít, és elmagyarázza a dolgokat. Aztán majd meglátjuk mi lesz! Oh, késtél Eto! - üdvözölte az illetőt, aki belépett a terembe. Egy alacsony fekete hajú srác jött unottan, miközben a fülében lévő fülhallgatóból dübörgött valamilyen zene. Unottan nézett ránk rikító zöld szemeivel, és sóhajtva kivette a fülesét. Ami csupán egy aprócska fém pont volt. Egy ing volt rajta, aminek ujjait felgyűrte könyökéig, és a nyakkendő is lazán a nyaka körül lógott. Farmert viselt. Olyan hétköznapi, balhés srácnak nézett ki, és ez unszimpatikus volt számomra.
- Jöttem, láttam, haza mennék! - mondta rekedten, és végig mért. Felhúztam szemöldököm; kezdtem feszengeni. - Ő az ember? - bökött felém, az ember szót furcsán kiejtve, mintha gúnyolódna.
- Mert te nem ember vagy? - biccentettem oldalra a fejem, mintha hülye lennék. Nem bírom, már most. Elmosolyodott reagálásomon, majd a pad elé sétált.
- Ki tudja.. - felelte, majd Lea Tanárnőhöz fordult, aki csak vidáman nézte a beszélgetésünket. Eto egyik kezével rátámaszkodott a padra.
- Igen, ő az embered. Aztán légy kedves hozzá, és ne pörköld meg! - figyelmeztette elkomolyodva, és pár pillanatig csak farkas szemeztek, majd elmosolyodott a srác.
- Ugyan már, mikor tettem én ilyet valaha? - emelte fel a kezeit maga elé a srác ártatlan kinézettel, én pedig elgondolkodtam, hogy pontosan miről is beszélhetnek. Pörkölés? Valami azt súgta, ez az ember veszélyes. A tanárnő csak sokatmondóan nézett rá, aztán sok sikert kívánva kiment a teremből.
- Godfield Eto vagyok, az első héten a te óráidon veszek részt és mindenben segítek. Ha bármi kérdésed van hozzám fordulsz. Amúgy a suliban másodéves vagyok, kényszerítő. Nem, még nem kell értened, ezt majd a hónap végén fogod tudni, addig nem szabad. Asszem’ ennyi, amiről tudnod kell. Kérdés? - kérdezte teljes súllyával ránehezedve a padra, miközben végig mért szemeivel. Végül elővette telefonját, és elkezdett keresni rajta valamit. Felvontam a szemöldököm.
- Miért kell az óráimra járnod?
- Mert ezt mondták. És mikor megkapod az órarended, megérted - mosolygott el gonoszul. Ennyit arról, hogy bármit megtudhatok. Csak épp nem közli a tényt, hanem helyette körbe szaglásztatja velem a választ. Kedves, mondhatom. Biccentettem, majd közöltem, hogy most ennyi és mikor elköszönt, bedugva fülesét kisétált. Én pedig megsemmisülve egy nagy sóhaj után az üres teremben maradtam. Hová kerültem? Ráadásul ez még csak az első napom volt itt. Öt éves az Iskola. Egy fél évtizedet itt fogok tölteni, már ha ezt a hónapot kibírom. És milyen kényszerítőről beszélt? Hátradőltem, és szemeimet a plafonra meresztettem. Mit keresek én itt? A következő pedig, hogy miért van mindenkinek hülye neve? Blazet még elfogadom, de az a Tuk, vagy Tak vagy mit tudom én rózsaszín csaj, meg ez az Eto!? Még mi fog jönni? Merőkanál, meg Ecsettál? Bár ezek után nem lepődnék meg, ha ilyen nevű lény élne itt. A fehér vakolat tiszta volt, így helyrehoztam gyorsan verő szívemet. Ez sok volt nekem, úgy tűnik.
De mégse idegen.
Épp tápászkodtam föl, mikor pár diák bejött. Pedig lassan négy óra is elmúlt, vagyis vége volt a sulinak. Felálltam, és ők megtorpantak az ajtóban mikor észrevettek.
- Hát te még itt vagy kölyök? - kérdezte az ötös csapat közül a legmagasabb, szőke, szemüveges srác. Ő volt köztük látszólag a legnormálisabb, legemberibbnek tűnő. Megvontam a vállam, majd felkaptam a táskámat. Kicsit bunkó megnyilvánulás volt tőlem, de valahogy nem tudott izgatni, mikor életem egyik legnagyobb sokkjában volt részem. Ám nem zavarta őket viselkedésem.
- És ti? - érdeklődtem mikor üdvözöltek, és a padokba ültek elől.
- Óránk lesz - mondta egy testesebb srác, akinek furcsa vörös szemei voltak, és kopasz a feje búbja. Biccentettem, bár nem értettem miért van nekik ilyenkor órájuk, főleg az első nap és ilyen későn. Elbúcsúztam, mikor bejött egy hatalmas férfi, és közölte velük, hogy tolják szét az asztalokat, hogy egy kör alakú szabad helyük legyen. Eliszkoltam a tanár mellett meg se nézve, hogy ki ő. Sikerült kijutnom az Iskola területéről. Mégis mikor a kapuhoz értem, ott állt nevetgélve Blaze és a tukos csaj. Felsóhajtottam, hogy nem rohanhatok haza, és csaphatok néhányat a kardommal a levegőbe, hanem velük kell lennem. Bár Blaze társaságát kezdtem megszokni, de jobban szerettem még mindig egyedül lenni.
- Mit akart a tanár? - érdeklődött Blaze, akinek nehezére esett levenni a tekintetét a lányról. Megforgattam szemeimet.
- Csak mellém rendelt egy másodikost, hogy segítsen az itteni dolgok miatt - vontam vállat. Mindketten vigyorogva bólintottak. Összehúztam szemem, mivel túlságosan is egy hullámhosszon voltak. - Mi van?
- Csak rájöttünk, hogy te még normális ember vagy! - felelte a lány, majd elindultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek. Ők nem lennének normális emberek? Valami mutánsok lennének, akik igazából már több ezer évesek? Elköszöntem tőlük, mert kiderült Blaze hazakíséri Tackot - közben ismét megtudtam a nevét, mivel többször is a nevén szólította Blaze. - Alighogy hazaértem átöltöztem, ettem valamit, és mentem gyakorolni. Mikor már fél órája csináltam a gyakorlatokat, elkezdett bizseregni a tenyerem. Pihenőt tartottam gondolván elfáradtam a szorításában, ami képtelenségnek tűnt számomra mégse tudtam másra gondolni. Figyeltem tenyerem és vártam, hogy elmúljon az érzés. Nehezen akart, de végül megint tudtam gyakorolni. Ez a furcsa bizsergetés viszont már nem hagyott békén, mégis több figyelmet nem adtam neki, nem érdekelt. Nehezebben tudtam koncentrálni, de tovább folytattam tevékenykedésemet.
Késő este értem haza hulla fáradtan. Csináltam magamnak vacsorát és lezuhanyoztam. Mikor elkezdtem volna enni betoppant Blaze és terített magának. Csak bámulni voltam képes, bár már hozzá szokhattam volna, hogy otthon érzi magát nálam, gondoltam magamban.
- Ez finom! - nyelte le az első falatot és én megköszöntem. Egyszerű tofu szárnyak, és sült krumpli volt salátával.
- Otthon is ehetnél! - feleltem, csak úgy mellékesen, hogy emlékeztessem ez nem az Ő otthona. Elvigyorgott, és mikor teleszájjal elkezdett volna beszélni kiesett egy sült krumpli a szájából, mire nem bírtam ki, elsőnek ledöbbentem majd elröhögtem magamat rajta. Egy lökött hercegnek kinéző disznó volt Blaze. Lenyelte, és együtt röhögtünk már szinte a semmin. Kezdtem megkedvelni, akármennyire is akartam távol tartani magam tőle. Lerázhatatlan volta a jó értelemben.
Vacsora után a cipőjét felkaptam, és az ágyamon heverésző srácra dobtam.
- Menj haza! - mondtam mert már aludni akartam, ő pedig nem nagyon tűnt fáradtnak.
- Olyan gonosz vagy! - terült szét az ágyamon, és én csak a falnak támaszkodva figyeltem szenvedését midőn azt a stratégiát választotta, hogy addig néz amíg meg nem török. Csakhamar föladta alig telt pár percbe, és felszegett orral közölte, hogy most haza megy mert későre jár. Alig bírtam ki hogy ne röhögjek rajta, majd elbúcsúzva végre aludhattam. Azt hiszem kezdek hozzászokni az itteni élethez és nagyrészt ezt Blazenek köszönhetem.
Álmomban se hagytak békén. Egy fura kék fény lebegett előttem és kérte, hogy segítsek neki. Folyamatosan azt suttogta egy gyermeki hang, hogy segítség. Egy kis srác hangja volt, de bármerre néztem csak sötétséget láttam és azt a kék fénygömböt, ami úgy égett mint egy tűzgolyó, csupán kék nyalábokkal. Olyan ismerős volt az a hang és szívszorító, ahogy a fény látványa is. Bármerre néztem, futottam, nem találtam sehol se, a gömböt pedig sose értem utol. Mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Elakartam érni és kirángatni belőle a gyereket. Aztán hirtelen elnémult, és egy horizontig tartó óceánon lépdeltem, miközben az ég elkezdett kivilágosodni, de inkább tűnt szürkének mint kéknek.
- Felség!
Izzadtan, és kimerülten nyitottam ki a szemeimet. Minden tagom sajgott, mintha egy örökös csatatérről értem volna haza, és már egy hete nem pihentem volna. A plafont bámultam, majd meghallottam ébresztőmet. Fél hat volt. Pislognom kellett, hogy elfelejtsem a szürkeséget ami egyedül maradt meg az álmomból. Csak arra emlékszem, hogy szürke volt az ég, és egy nyomasztó érzést hagyott maga után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése