Második fejezet

Egy korty igazság

Az ember azt hinné, hogy egy olyan érdekes “első nap” után, minden megváltozik és mindenhol tündéreket lát, esetleg manókat akik körbe táncolják. Tévedtem. Mintha minden ugyan olyan normális lenne mint eddig. Gondolhattam volna, hogy mikor sikerült megreggeliznem és léptem volna ki az ajtón, két személybe is ütközöm. Az egyikre biztosan számíthattam mivel a szomszédom, és örökösen úgy viselkedik, mintha egy jól beidomított kutya lenne. A másik viszont meglepetés volt. Eto. Dübörgött a zene a füléből, aminek még így is jól lehetett érteni a szövegét, hogy nem én hallgattam. Blaze ráncolta a homlokát, és mint egy féltékeny barátnő a másik oldalra nézett, a másik oldalán lévő srácot pedig levegőnek nézte. Mintha valami feszült légkörbe kerültem volna; köszöntem nekik.
- Jó reggelt, Ren! - köszönt vissza Blaze, és Eto csak biccentett. Nem tudtam miért van itt Eto, egyáltalán honnan tudta, hol lakom. Mertem remélni, hogy ez csak az Igazgatóság miatt történt, és nem magánnyomozádba kezdett. Az idő kellemes volt, hiába fújt a szél. Akármennyire is nem vagyunk már a Földön, megtartották a tizenkét hónapot, a négy évszakot; így azoknak megfelelően állítják be az időjárást, bár van mikor hirtelen megváltozik, és a gépezet magától elállítódik, ilyenkor szoktak lenni a legnagyobb vesztességek a városokban. Az ilyen elállítódások mostanság egyre többször történtek. Ráncoltam a homlokom, mikor az Iskolai kapuknál megállítottak mindenkit, és a neveinket kérdezték.
- Mi történik? - kérdeztem. Csak az elsősöket állították meg.
- Megkapjátok az órarendjeiteket. Elég uncsi, de nincs mást tenni mint várni, hogy sorra kerülj - felelte Eto, és eltette a fülhallgatóját a zsebébe. - Mondjuk sose értettem, hogy ezt miért nem tudják úgy csinálni, hogy az első nap szétosztják? Jó, értem, hogy az első hónapban szinte mindenkinek máshogy vannak az órái, és csak a végleges osztály után fogják megkapni az állandót. És a partnerüket - tette hozzá, miközben beálltunk a sorba és kinézett, hogy mennyien állhatnak előttünk.
- Partnert? Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
- Ez nem olyan normális suli, mint ahogy azt hiszik néhány országban. Itt kiképeznek titeket, és az erőtöket kivizsgálva döntik el, hogy hova tartoztok. Ha megfigyeltétek, feltűnhetett, hogy két fajta címer van itt. És mikor a vizsgáknak vége és bent maradtok, akkor eldöntik, melyik címert kapjátok meg, és ki lesz a partneretek. A tanárok megkértek, hogy erről a témáról ne beszéljek sokat, szóval csak ennyivel szolgálhattam - haladtunk a sorral, és próbáltam lenyelni az ismeretlen tényeket. Mint valami katonaképző, csak ilyen mágus félékkel. Már csak a varázspálca hiányzik, meg néhány mágus. A csengő az Iskolában megszólalt, mikor ránk került a sor. Kiderült, tényleg minden órámon részt vesz ezen a héten Eto, mivel az én órarendemet kapta meg. Blaze és én sok órán fogunk együtt lenni, ettől egy picit megkönnyebbültem, hogy lesznek ismerős arcok. A folyosókon sétáltunk, Blaze eltűnt egy teremben, mivel neki világismeret órája lesz. Nekem pedig Manna-használati óra.
- Mi az a manna? - érdeklődtem, mert még sose hallottam erről a szóról egyáltalán.
- A Bibliában azt mondták ez az égi kenyér, más szóval az angyalok eledele, de itt nem ételre kell gondolnod, hanem amolyan csakra szerűségre. Ha megtalálod a lelked mannáját tudod kordában tartani azokat a genetikai géneket, melyektől különleges képességeid lesznek. Mondanám, hogy neked tuti nincs ilyened, de mivel régen mindenkit megfertőzött ez, nincs olyan akinek ne lenne, max magába zárta, vagy elfelejtette.
- Értem... - mormoltam. Igazság szerint egyáltalán nem értettem, és az agyam egyik fele teljesen meg is tagadta ezt az ismeretet, miközben a másik fele már tudta, hogy mi ez. Érdekesnek találtam, hogy egy ősidőkben használt könyvből hozott példát. Megálltunk a hatalmas folyosón egy ajtó előtt, amin a 666-os szám virított.
- “Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek  és a tengernek, mert lejött hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van”. (Jelenések könyve, 12:12) - mondtam csak úgy, ami elsőnek eszembe jutott a Bibliából az ördögről. Láttam a szemem sarkából, hogy Eto elmosolyodott, majd benyitott és belépett. Akkora zsivaj volt a teremben, hogy megsüketülhetett az ember közöttük. Papírrepülők repkedtek meg se állva, szép íveket véve, emberek beszélgettek, énekeltek, örvendeztek. Mintha nem is Iskolában lennének! Felsóhajtottam, és egy üres páros padhoz mentem ahová Eto is letudott ülni. Mikor leültünk a padra dobtam táskámat, egy papírrepülő előttem megállt, és a teremben mintha csönd telepedett volna le. Az összes repülő megállt, és felém vették az irányt. Teljes erejükből felém száguldoztak, de pont az orrom előtt porrá égtek. Kitágult pupillákkal figyeltem mi is történik, mert nem nagyon tudtam felfogni. Eto unalmában csak feltette a lábát az asztalra.
- Ennél jobb trükk kell, hogy elijessz egy diákot! - mondta hangosan, hogy mindenki hallja.  Síri csönd telepedett le a terembe. Feszült lettem. Elakar valaki ijeszteni? Miért?
- Ő nem ide való! El kell tűnnie innen! - szólt elölről egy vékony lány hang, és csak pislogni tudtam, miközben felénk tartott egy alacsony, rövid, ezüst színű lány, nyakán fejhallgatóval. Mégis, ami leginkább bizarrá tette egész lényét az a piros szemek voltak.
- Zavar netán? - érdeklődött Eto, és a plafont figyelte.
- Igen. Nincs mannája, azt se tudja mire vagyunk képesek, és azt hiszi övé az egész világ, hogy ő a király, mert ott a fülén a jel! - felelte dühös arccal. Nyeltem egyet indokolatlan kitörésén. Ijesztő volt, bár picit nevetségessé tette, hogy alacsony, és dúl-fúl az ismeretlen egy ismeretlen srácra, aki most történetesen én voltam. Ennek a fele indokolatlan hazugság, a másikat pedig még csak nem is értettem. Másrészről, honnan tudta, hogy én vagyok majdnem az egyetlen, aki nem ismeri ezeket? Mikor nyitottam volna kérdésre a számat, hogy mégis milyen jelről kérdez, mikor valaki krákogott a tanári asztalnál.
- Szeretném megkérni, a vizsgában lévő  diákokat, hogy viselkedjenek, és üljenek a helyükre! - szólt egy mély hang és mindenki engedelmeskedett neki. Kopasz volt, magas, és a szőr is felállt tőle az embernek a hátán. Fekete bőr kabátot viselt, ami a bokájáig leért. Két kezét a háta mögé rakta, és mint valami katona, szét nézett közöttünk. Aztán meglátta Etot, és halványan biccentett neki üdvözlésképpen. - Mivel van egy vendégünk, szeretnék rögtön egy bemutatóval kezdeni, de előtte pár kérdés - intett Etonak, hogy fáradjon ki, ő pedig csak felállt és odasétált mellé. - Én Zenile Gai vagyok, és aki nem ismerné ő Godfield Eto, az Iskolánk legjobb párosából az egyik. Eredetileg nem ezért van itt, hogy nekem segítsen, de ha van ilyen alkalmam, ellopom a lehetőséget. Ki tudja, pontosan mi is a manna? - nézett szét a rengeteg feltett kéz közül, és rábökött egy szőke lányra, aki vörös szemüvegét megigazította orrán, mielőtt válaszolhatott volna.
- Az ember lelkében megtalálható erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy bármire megformálhassuk erőnket, és használni tudjuk - mondta monoton hangon, mintha csak felolvasott volna. A Tanár csak bólintott.
- Nem pontosan. Ugyan tényleg a lélekben van, de az ember akaratától függ, mennyire tudja kihasználni a mannáját. Az érzelmek, akaraterő mindez meghatározza, hogy mennyire leszel erős. Okos volt - emelte fel a mondat végét várva, hogy a lány befejezi.
- Fren - mondta a lány félénken, és elpirult. Többen elkezdtek sugdolózni, hogy van egy stréberünk. Meg mosolyogtatott, hogy még jobban elpirult, és összehúzta magát, ezzel kisebbnek érezhette magát.
- Szóval egy kis ízelítő, hogy mit fogtok, vagy nem fogtok tanulni az elkövetkező öt évben! - kezdte el mondani, és egymással szembe álltak Etoval. Mondott neki valamit, mire a srác csak megrázta elsőnek a fejét, végül elgondolkodott és bólintott. Hátrébb álltak, és megkérték az első sorban ülőket, hogy legalább a második sorig menjenek hátrébb. Aztán hirtelen a terem elsötétült, ahogyan mindenki megállt, és szikrákat szórtak a lámpák, de csak a két ember fölött. Hátrahőköltem. A szikrák lassan villámokhoz hasonlítottak, és egyenesen a tanárt érintették, aki mosolyogva hívta ki ellenfelét. Eto megvonta a vállát, majd behunyta szemeit, és az egész teste lángba borult. Többen fel-fel sikkantottak, vagy hátrébb lépdeltek, mások ámulattal a szemeikben nézték. Én, mint egy szobor; kívül semmi érzelem, belül pedig egy tomboló vihar. A vörös lángcsóvák lassan még vörösebb színt vettek fel, mintha csak egy vörös festék lenne, majd mikor kinyitotta a szemeit a srác, az egész eltűnt, majd ismét, sokkal nagyobb erővel kibocsátotta a lángokat. Haja szerte repkedett, majd a jobb kezét a Tanár felé emelte, és felé küldött egy lánggolyót. Olyan erővel, és gyorsasággal száguldott, hogy a szele elért hozzám is, majdnem a terem végébe. Azt hittem ez megöli a tanárt, de kiderült ahhoz több kell, mivel elillant előtte a láng, mintha csak a szél fölkavarta volna a pórt. A szikrák megvédték, és a földbe vezették magukat, majd minden a helyére került; ismét volt világítás, és nem történt paranormális dolog. Akinek a tudatáig eljutott, hogy vége a bemutatónak, az elkezdett tapsolni. Vagyis mindenki, kivéve én. Ledöbbentem. Nyeltem egyet, de gyorsan rendeztem arcizmaimat, és csak bámultam őket. Mégis mi a fenét csináltak? És hogyan?! Én is képes lennék ilyenre? Ahogy ezek a kérdések a fejemben megszülettek, a mellkasom aprót összeszorult, és a szívem nagyot dobbant, mintha válaszolni akarna rájuk. Bizseregni kezdett a kezem, mint mikor a kardhoz nyúlok, és elkap a vágy, hogy használjam. A tanár még beszélt néhány dologról a mannával kapcsolatban, de nem figyeltem oda. Le kellett nyugtatnom magam, valami hideget kerestem. A táskámban motoszkáltam, miközben Eto leült mellém. Nem figyeltem rá, hanem a hűtött üdítőmhöz nyúltam, és ittam belőle, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy csak fogni akartam. Égett a kezem, és ez félelmet keltett bennem. Persze nem az, hogy paranormális dolgoknak lehettem szemtanúja, ugyan! Nekem attól kellett paráznom, ami velem történik. Mint egy egészségtelen egocentrikus kölyök, úgy viselkedtem.

A nap folyamán óráról órára más termekbe mentem, és próbáltam odafigyelni. Háborútörténet, rajz, elsősegélynyújtás, manna-használat és rengeteg testnevelés. A nap már lassan eltűnt a hegyek mögött, mikor lefutottuk az utolsó iskolakört is. Kifulladva zuhanyoztam le az öltöző zuhanyzójában, majd átöltözve megvártam Etot az Iskola hatalmas aulájában. Blaze jelent meg kissé letörten. Még sose láttam komornak, mindig mosolygott. Mikor az eddig földet pásztázó szemei megtaláltak, rögtön elmosolyodott. Mintha csak megkönnyebbült volna.
- Milyen napod volt? - kérdezett, mielőtt én kérdezhettem volna a hangulatáról. Morogni tudtam volna, ahogyan álszenten rám mosolygott, és fittyet hányt a saját érzéseire.
- Mannasztikus! - reagáltam le kissé morcosan, mire felhúzta a szemöldökét. - És neked?
- Eszméletlen! Képzeld, az egyik csaj elkérte a számomat, aztán egy másik folyamatosan azt kérdezte, hogy van-e barátnőm! - lelkesedett, én pedig csak megforgattam szemeimet. A tipikus nőcsábász kicsit túljátszva! - Kire várunk? - nézett körbe, mivel még mindig nem mentem haza, pedig az Iskola kezdett kiüresedni.
- Eto. Mondta, hogy várjam meg - vontam vállat. Bólintott, és mintha egy pillanatra eltűnt a mosoly a szemeiből, és helyébe düh csillant volna. Ekkor az Iskola elsötétült, a lámpák némák lettek, sárgás-piros fény kezdett villódzani helyettük, és hangosan sípolni kezdtek a rádiók. Körbenéztem zaklatottan. Mi a fene folyik itt? Ekkor a rádióban megszólalt egy női hang.
- Ötös riasztás, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Ismétlem; ötös riasztás! - Ugyan ez a szöveg ismétlődött, és több felsőbb éves elrohant mellettünk, figyelembe se véve minket. Eto jelent meg előttünk, teljesen más ruhában, mint amit valaha láttam volna rajta. Fekete bőrkabát, amin a címere oda volt varrva a vállánál és jobb mellkasánál, fekete gatyát viselt, bakanccsal. Mellette pedig az a szőke srác, akivel először találkoztunk az Iskolánál. Ugyanúgy hajráf volt a hajában, és egy furcsa nyakörv féle nyaklánca. Farmert viselt, és egy motorosdzsekihez hasonlítható fekete kabátot. Mindkettő kezében lőfegyverek voltak.
- Menjetek az Iskola pincéjébe, ott eltudtok bújni és nem eshet bajotok! - felelte szárazon Eto, és a srác csak biccentett, miközben folyamatosan körül-körül nézett. A szemem megakadt a címerükön. Most tűnt fel igazán, hogy csupán egy vonal választja el a két címert. Az egyiken van egy vonal, ami átlósan húzza át a háromszöget, a másikon nincs.
- Mi folyik itt? - hangom ingatag volt, és most jöttem rá, hogy belül is ingatag voltam. A szőke csávó ideges volt és türelmetlen, folyamatosan rángatózott a lába, és ide-oda tekingetett a kihalt aulában. A hangomra rögtön rám nézett. Hátrahőköltem. Ijesztő volt a szeme.
- Ötös riasztás, egy elszabadult mannahasználó. Takarodjatok már fedezékbe! - rivallt ránk, mire csak Eto karját mellkasa elé tette, mikor felénk lépett, és próbált lenyugodni. Ető és a szomszédom néma beszédbe elegyedett. Nem tartott sokáig. Blaze biccentett komoran, majd karon ragadott, és elindult egy irányba.
- Blaze! - üvöltött Eto, és a szólított hátrafordult, mikor már lefele egy lépcsőn haladtunk. Egy ideig nézték egymást, és hiába csak Eto halvány alakját láttam tudtam, hogy ez most egy jelentős pillanat.

- Tudom! - mondta Blaze, és visszafordulva, ismét karon ragadott és vonszolt maga után. Nem tudom hová rohantunk, és fogalmam sincs, Blaze miért volt iszonyatosan ideges. A háta mögött futottam, mikor a mellettünk lévő fal felrobbant és hatalmas löketet éreztem, majd néhány pillanatra sötétséget és fájdalmat. Mikor kinyitottam a szemem nem volt sehol semmi, a lámpák nem égtek, és Blazet se láttam. Mi a halál történt, kérdeztem magamban. Felültem, de rá kellett jönnöm, ez majdnem lehetetlen volt számomra, mivel a fal a lábamra, és a hasamra zuhant. Felnyögtem, mikor megéreztem véremet folydogálni. Körül néztem. Az egész fal összeomlott, és betemette azt a részt, ahol a haverom volt. Hátradőltem, és felnyögtem. Milyen izgalmas második nap az iskolában. Vagyis, ha úgy nézzük, az első. Bár ez nem a legfontosabb most, zártam le magamban a felesleges gondolataimat. Lehúztam magamról a törmelékeket, és sikerült felülnöm. A lábamat próbáltam kihúzni, ami csak nehezen ment. Megvizsgáltam magam nem esett-e nagyobb probléma, ami megakadályozná a menekülésem. Kisebb-nagyobb vágások, vér szivárog a lábamból, és forog még a világ velem. Letéptem az ingemből egy csíkot és szorosan a vérző sebre kötöttem, hogy ne vérezzek el. Felálltam. Oda sántikáltam a kőtörmelékekhez és már készültem volna kiabálni, hogy Blaze jól van-e, mikor valami erősen belecsillant a szemembe. Egy hatalmas kard volt. Eltakartam a szemem, és felemeltem. Ez meg hogy került ide? Letöröltem arcomról a koszt, és alaposabban megvizsgáltam. Nehéz, könnyű markolatú. Pont beleillett a tenyerembe, és erősen kezdett a szívem dobogni, ami arra késztetett, hogy a térdemre essek, és kapaszkodjak a kardba. Ezüstös-gyémántos volt a pengéje. Eszméletlen szép volt. Lihegnem kellett, és próbáltam lenyugtatni égető kezeimet. Lépteket hallottam a szabad folyosó felől. Felálltam és a falhoz próbáltam lapulni, miközben mélyeket lélegeztem. Minden rendben lesz, nyugtattam magam. Egy sötét árny ment keresztül a folyosó mellett és maga után húzott egy lányt a hajánál fogva. Figyeltem. Vörös szemüveget viselt, és szőke haja piszkos volt. Frennek hívták, ha jól emlékeztem. Erőset vert a szívem, és a düh szétáramlott bennem. Megfogja ölni, jutott eszembe. Nem tudtam tétlenül nézni, ezért utánuk eredtem. Bármi is lesz, megmentem szegényt. Bizsergett a tenyerem, és égett minden egyes porcikám, mintha valami kiakarna szabadulni belőlem. Engedtem neki.

Első fejezet

A generáció fejlődése

A terem előtt álltunk és megnyugodtam, hogy nem csak én viseltem fura dolgokat. Mikor a kapun bejöttünk, már akkor egymásnak ütköztünk egy magas, szőke csávóval, akinek egy nyakörv féleség volt a nyaka körül, és hajpántot viselt, nyakig érő szőke haja miatt. Címere más volt, mint a miénk, annyival, hogy nem volt üres, hanem egy kör helyezkedett el benne, amiben egy derékszögű háromszög volt áthúzva egy vonallal egészen a körig. Csak morgott valamit és csukott szemekkel ment tovább. Érdekes személyiségnem tűnt, bár tudtuk - már csak a címeréből is-, hogy felsőbb éves lehetett. Elkezdtem feszengeni. Biztos akarok én ide járni? Otthon mindenki ámult, mikor megkaptam a levelet. A városban senki se kapott ebből az Iskolából meghívót, akárhányan próbálták is. És irigykedtek, hogy én voltam az egyetlen, aki erőlködés nélkül kapott. Egy hülye teszt miatt, amit, mint kiderült sikeresen írtam meg.
- Menjünk haza! - már a terem előtt álltunk. Rögtön meg is fordultam, és kezdtem el sétálni, mire Blaze felröhögött, és a vállamat megragadva kinyitotta az ajtót majd belökött. Sikerült nem el esnem, de nagyon nehezen tudtam csak lefékezni magamat.
- Kinyírlak! - szórtam szikrákat a szemeimmel, de abban a pillanatban lefagytam. Vagy egy tucat szempár figyelt rám, és hallgatott el az érkezésünkre. Felpillantottam, és sokkolt a helyzet. És én még a fülbevaló miatt aggódtam! Az osztálytársaim túl tettek rajtam. Egy lány aki az előttem lévő padon ült törökülésben bámult a legjobban, hiszen az orra előtt estem el. Szürke szemei voltak, és az egyik alatt, a bőrén három sötétbarna csík húzódott, vízszintesen. Barna haja össze volt borzolva, és egy fejpánt volt rajta, amin három kék gyöngy pihent. Mindenki az egyenruháját viselte, de még így se hitte el az ember, hogy normálisak. Egy másik lány sóhajtott föl hátulról, és elkezdett beszélgetni egy szőke hajú sráccal, aki csak unottan nézett engem. A lány vörös haja inkább hasonlított egy répára, mintsem pirosnak mondhatnánk. Zöld szemei olyanok voltak, mint a macskáé, és fekete ujjatlan kesztyűt viselt. A szőke srácnak fekete szemei voltak, és zöld minta volt festve a nyaka oldalára, közel a füléhez. A többiek is folytatták a dolgukat, mintsem törődve velem. Legalább nem röhögtek ki, gondoltam végig.
- Ez aztán volt a belépőd, barátom! - sétált mellém Blaze, és már nyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, mikor egy alacsony lány nevetve ugrált hozzánk. Rózsaszín haja két copfba volt kötve, és mellkasáig ért. Aranyosnak találtam, mégis furcsa nosztalgikus érzés fogott el haját megpillantva.
- Nagyon vicces voltál! - ért elénk, és mi csak néztük. Vagyis, inkább csak én, mivel Blaze elismerően bólogatott, és alig észrevehetően kihúzta magát. - Sziasztok, Tack vagyok! - mutatkozott be somolyogva. Épp beakartam mutatkozni, mikor Blaze beleszólt az életembe, engem megelőzve.
- Blaze vagyok, kedvesem! - csókolta meg kezét, mire hányingerem lett az udvariasságától. Tack csak rá vigyorgott, és hagyta magát. Tipikus nő, és a herceg. - Ő pedig Ren, a barátom! Kérlek légy vele türelmes, nem tudja hogyan kezelje az embereket - mutatott be, mintha valami retardált lennék. Behunytam a szemem, és visszafogtam a vigyorom, miközben lehajtottam fejem picit, és felhúztam szemöldököm hálám jeléül. Az egész pár másodpercig tartott, mégis észrevették, és elnevették magukat.
- Kösz, haver! - vertem bele erősen a vállába, ő pedig nevetve dörzsölte meg az ütés helyét.
- Hányas országból jöttetek? - érdeklődött a lány, akinek olyan furcsa a neve, hogy el is felejtettem, pedig tudom, hogy egyszerű mint a tyúk.
- Százötösből - felelte elfogultan Blaze, és a lány elcsodálkozott picit, majd biccentve mosolygott tovább. Aztán felém fordult. Én is csodálkoztam, bár már kérdeztem tőle, és ugyanúgy válaszolt rá. Ám több kérdésemre mindig kitérő válaszokat adott. Valami nem tetszett ebben az egészben, ám nem tudtam magamtól rájönni.
- Hármas - fordítottam el az arcom. Nem tudom miért reagáltam így. Tudtam, hogy ebben az országban mindenki csak a százastól felfele növekvő számokkal elnevezett országokból jöttek, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, miszerint én vagyok az egyetlen olyan, aki a Hármas országban élt. Kitágultak a szemei, aztán összeszorította fogsorát, és elmosolyodott. Szemeiben halvány bánatot véltem fölfedezni, és csalódottságot.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - mosolygott tovább, majd mikor a hátunk mögé nézett felsóhajtott, és intve visszasétált egy padhoz. Mi is megfordultunk, mikor egy-egy kéz a vállainkat fogta meg, és tudtuk; itt a tanár. Elhúztam a számat kínomban.
- Mindenki a helyére! - felelte hangosan egy női hang, és megszorította vállamat. A táskám pántját megszorítva szétnéztem, és találtam egy helyet az ablak mellett, az utolsó pad előtt. Odabattyogtam, mikor már mindenki leült, és a táskámat rádobtam az asztalra, és onnan figyeltem a tanárunkat. Barna rövid haja alig ért el válláig, és arany színű szemei mindenkit figyeltek. Szemet kápráztatóan nézett ki. Fehér inget viselt, ami rásimult nagy kebleire és be volt tűrve kék szoknyájába, ami térdéig ért. Blaze valahova előre ült, majdnem a legmesszebb tőlem. A tuk, vagy tek csaj pedig az én soromban ült, szintén elől.
- Köszönöm a csendet! Sziasztok, Kaucsik Lea vagyok, de mindenkinek csak Lea Tanárnő! - mosolygott ránk, majd folytatta. - Csak gratulálni tudok nektek, hogy sikerült bejutnotok az Atropa és Althea Erőképző Iskolájába, innentől kezdve rajtatok fog múlni, hogy bent tudtok-e maradni! - tárta ki karjait, mire néhányan felhördültek. Elcsodálkoztam szavain. Hogy érti, hogy bent tudunk-e maradni? - Sokatok nem folytathatja majd a következő hónapot! - komorodott el, és szét nézett a hatalmas teremben. Legalább harmincan voltunk. Felkaptam a fejem, és megnyaltam a számat. Hogy mit akar? Az egész terem felhördült, és többen is kiakadva kiabáltak, hogy miről beszél, magyarázza meg. Én se akartam máshogy, így figyelmesen hallgattam. Többször kérte, hogy csöndesedjünk el, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Becsukta a szemét, és megrázta fejét, majd egyik ujjával megérintette nyakát. Halvány szikrákat véltem felfedezni nyaka körül. - Csöndet! - kiabált természet feletti hangerővel, és mindenki elnémult. Lebénultam. Mit csinált? Hogyan csinálta? Mágia? Boszorkányság? - Ebben a hónapban felmérjük az erőtöket és megnézzük ki alkalmas arra, hogy ide járhasson, és megtanulja az élet megvédését! - vett vissza a hangerejéből. Megvakartam tarkómat. Ez túl bonyolult volt számomra. Körbe nézett, majd elégedetten biccentett, ugyanis néma csönd honolt az egész helyiségben. Folytatta az eszmecseréjét, hogy mikor kapjuk meg az órarendünket, elkezdte magyarázni az Iskola történetét, de nem nagyon tudott foglalkoztatni. Egész idő alatt az ablakon néztem ki, és figyeltem az üres udvart, amin csupán egy cseresznyevirágfa volt, kihaló félben. Nem akartam odafigyelni senkire se, hiszen ostobaságokat hablatyol. Milyen élet megvédéséről beszélt? Miért kell vizsgázni még azután is, hogy egy vizsga sikerével jutottunk be ide? Túl sok volt nekem. Ezeket az információkat még nem tudtam földolgozni. Senki se szólt ilyesmikről! Ráadásul mi volt ez a furcsa jelenet a csillogó nyakról és emberfeletti hangról?
Eltelt a nap, bár így is csak három órát kellett bent lennünk; déltől. Lea tanárnő befejezte az aznapi monológját, és mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk egy listát kezdett el lapozni.
- Asinis Ren kérem maradjon a teremben, a többiek elmehetnek! - csapta össze a füzetet, és most éreztem egy olyan vágyat, hogy bárcsak otthon lehetnék. Mindenki felkelt és pakolt, miközben egymás közt teljesen kiakadva elsétáltak. Nem érdekeltem őket, ez pedig megnyugtatott. Nem zavart, ha a középpontba kerültem, de jobban élveztem mikor hátul maradhattam. Blaze intett, majd a tukos csajjal kacarászva kivonult. Egyedül maradtam. A tanár az asztalának dőlt, és barátságosan rám mosolygott. Lepillantott karórájára.
- Mindjárt itt lesz, akire várunk! - mondta, majd oda hívott, hogy közelebb menjek. Szívem szerint inkább kiugrottam volna az ablakon, és valahova elfutottam volna, de a büszkeségem, meg persze a kíváncsiságom nem engedte. Bólintottam, miközben a táskámat fölkaptam, és lassú léptekkel odabattyogtam. Odaértem, és az ajtóhoz legközelebbi padba ültem be.
- Megmondaná Tanárnő kérem, miért kell itt maradnom? - érdeklődtem feszülten. Valamiért az, hogy csupán annyival, hogy ujját a nyakához érintette és őrülten hangosan rikácsolt, megadta a löketet, hogy elővegyem a kardom és még többet gyakoroljak; mintha azt súgná mindenkinél jobbnak kell lennem. A tanárnő felsóhajtott mivel hiába bámulta az ajtót, az nem nyílt ki.
- Az Igazgatóság elrendelt melléd egy felsőbb évest, hogy amíg nem szoksz hozzá az Iskolához, segítsen neked, bármilyen kérdésed legyen is. De az az ostoba Eto már megint késik! - nyávogott olyan tipikus nő életet élve. Közeli ismerősök lehettek ezzel a bizonyos Etoval, ha ilyen egyszerűen le "ostobázta", néztem végig ismételten a nőn.
- Miért is kellene nekem ilyesmi? - értetlenkedtem.
- Mivel te vagy az egyetlen aki olyan országból jött, ahol tiltott a képesség használat, gondolom nem ismered az itteni dolgokat, az iskola vezetősége szeretne segítséget nyújtani neked. Te vagy az első, aki az első országokból jött, és főleg, hogy majdnem maximális pontot értél el, nem tudhatod hogy milyen élet zajlik itt. Nálatok elfelejtődtek a körülmények, ezért nem is fordulhatott elő, hogy bárki használja a saját képességét. Bár, gondolom voltak balesetek.. - sóhajtotta magába a szót, majd felém fordult halvány mosollyal az arcán. -  Régen sokaknak lettek különleges képességeik, mint a víz elemét használni, vagy épp hajlítani a fémeket. Emberenként más. És ez az örökítőanyagnak köszönhetően - miszerint a DNS-be bekerültek más elemek is -, öröklődött, és fejlesztették az utódok ezeket.  Meghiszem, olvastál mondákat a Hat Fényről, vagy az Árnyakról. Na, azok mind igazak, bár a Fényekről még semmit se tudunk biztosra... - hallgatott el, és alaposan végigmért.
- A Hatalmak eldöntötték, hogy ezeket titokban tartják azon országok előtt, akiknél megszabták ennek az erőnek a használatát, hogy ne törjön ki még egy olyan borzalmas háború. Az Igazgatóság azt tanácsolta, hogy rendeljünk melléd valakit, aki mindenbe segít, és elmagyarázza a dolgokat. Aztán majd meglátjuk mi lesz! Oh, késtél Eto! - üdvözölte az illetőt, aki belépett a terembe. Egy alacsony fekete hajú srác jött unottan, miközben a fülében lévő fülhallgatóból dübörgött valamilyen zene. Unottan nézett ránk rikító zöld szemeivel, és sóhajtva kivette a fülesét. Ami csupán egy aprócska fém pont volt. Egy ing volt rajta, aminek ujjait felgyűrte könyökéig, és a nyakkendő is lazán a nyaka körül lógott. Farmert viselt. Olyan hétköznapi, balhés srácnak nézett ki, és ez unszimpatikus volt számomra.
- Jöttem, láttam, haza mennék! - mondta rekedten, és végig mért. Felhúztam szemöldököm; kezdtem feszengeni. - Ő az ember? - bökött felém, az ember szót furcsán kiejtve, mintha gúnyolódna.
- Mert te nem ember vagy? - biccentettem oldalra a fejem, mintha hülye lennék. Nem bírom, már most. Elmosolyodott reagálásomon, majd a pad elé sétált.
- Ki tudja.. - felelte, majd Lea Tanárnőhöz fordult, aki csak vidáman nézte a beszélgetésünket. Eto egyik kezével rátámaszkodott a padra.
- Igen, ő az embered. Aztán légy kedves hozzá, és ne pörköld meg! -  figyelmeztette elkomolyodva, és pár pillanatig csak farkas szemeztek, majd elmosolyodott a srác.
- Ugyan már, mikor tettem én ilyet valaha? - emelte fel a kezeit maga elé a srác ártatlan kinézettel, én pedig elgondolkodtam, hogy pontosan miről is beszélhetnek. Pörkölés? Valami azt súgta, ez az ember veszélyes. A tanárnő csak sokatmondóan nézett rá, aztán sok sikert kívánva kiment a teremből.
- Godfield Eto vagyok, az első héten a te óráidon veszek részt és mindenben segítek. Ha bármi kérdésed van hozzám fordulsz. Amúgy a suliban másodéves vagyok, kényszerítő. Nem, még nem kell értened, ezt majd a hónap végén fogod tudni, addig nem szabad. Asszem’ ennyi, amiről tudnod kell. Kérdés? - kérdezte teljes súllyával ránehezedve a padra, miközben végig mért szemeivel. Végül elővette telefonját, és elkezdett keresni rajta valamit. Felvontam a szemöldököm.
- Miért kell az óráimra járnod?
- Mert ezt mondták. És mikor megkapod az órarended, megérted - mosolygott el gonoszul. Ennyit arról, hogy bármit megtudhatok. Csak épp nem közli a tényt, hanem helyette körbe szaglásztatja velem a választ. Kedves, mondhatom. Biccentettem, majd közöltem, hogy most ennyi és mikor elköszönt, bedugva fülesét kisétált. Én pedig megsemmisülve egy nagy sóhaj után az üres teremben maradtam. Hová kerültem? Ráadásul ez még csak az első napom volt itt. Öt éves az Iskola. Egy fél évtizedet itt fogok tölteni, már ha ezt a hónapot kibírom. És milyen kényszerítőről beszélt? Hátradőltem, és szemeimet a plafonra meresztettem. Mit keresek én itt? A következő pedig, hogy miért van mindenkinek hülye neve? Blazet még elfogadom, de az a Tuk, vagy Tak vagy mit tudom én rózsaszín csaj, meg ez az Eto!? Még mi fog jönni? Merőkanál, meg Ecsettál? Bár ezek után nem lepődnék meg, ha ilyen nevű lény élne itt. A fehér vakolat tiszta volt, így helyrehoztam gyorsan verő szívemet. Ez sok volt nekem, úgy tűnik.
De mégse idegen.

Épp tápászkodtam föl, mikor pár diák bejött. Pedig lassan négy óra is elmúlt, vagyis vége volt a sulinak. Felálltam, és ők megtorpantak az ajtóban mikor észrevettek.
- Hát te még itt vagy kölyök? - kérdezte az ötös csapat közül a legmagasabb, szőke, szemüveges srác. Ő volt köztük látszólag a legnormálisabb, legemberibbnek tűnő. Megvontam a vállam, majd felkaptam a táskámat. Kicsit bunkó megnyilvánulás volt tőlem, de valahogy nem tudott izgatni, mikor életem egyik legnagyobb sokkjában volt részem. Ám nem zavarta őket viselkedésem.
- És ti? - érdeklődtem mikor üdvözöltek, és a padokba ültek elől.
- Óránk lesz - mondta egy testesebb srác, akinek furcsa vörös szemei voltak, és kopasz a feje búbja. Biccentettem, bár nem értettem miért van nekik ilyenkor órájuk, főleg az első nap és ilyen későn. Elbúcsúztam, mikor bejött egy hatalmas férfi, és közölte velük, hogy tolják szét az asztalokat, hogy egy kör alakú szabad helyük legyen. Eliszkoltam a tanár mellett meg se nézve, hogy ki ő. Sikerült kijutnom az Iskola területéről. Mégis mikor a kapuhoz értem, ott állt nevetgélve Blaze és a tukos csaj. Felsóhajtottam, hogy nem rohanhatok haza, és csaphatok néhányat a kardommal a levegőbe, hanem velük kell lennem. Bár Blaze társaságát kezdtem megszokni, de jobban szerettem még mindig egyedül lenni.
- Mit akart a tanár? - érdeklődött Blaze, akinek nehezére esett levenni a tekintetét a lányról. Megforgattam szemeimet.
- Csak mellém rendelt egy másodikost, hogy segítsen az itteni dolgok miatt - vontam vállat. Mindketten vigyorogva bólintottak. Összehúztam szemem, mivel túlságosan is egy hullámhosszon voltak. - Mi van?
- Csak rájöttünk, hogy te még normális ember vagy! - felelte a lány, majd elindultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek. Ők nem lennének normális emberek? Valami mutánsok lennének, akik igazából már több ezer évesek? Elköszöntem tőlük, mert kiderült Blaze hazakíséri Tackot - közben ismét megtudtam a nevét, mivel többször is a nevén szólította Blaze.  - Alighogy hazaértem átöltöztem, ettem valamit, és mentem gyakorolni. Mikor már fél órája csináltam a gyakorlatokat, elkezdett bizseregni a tenyerem. Pihenőt tartottam gondolván elfáradtam a szorításában, ami képtelenségnek tűnt számomra mégse tudtam másra gondolni. Figyeltem tenyerem és vártam, hogy elmúljon az érzés. Nehezen akart, de végül megint tudtam gyakorolni. Ez a furcsa bizsergetés viszont már nem hagyott békén, mégis több figyelmet nem adtam neki, nem érdekelt. Nehezebben tudtam koncentrálni, de tovább folytattam tevékenykedésemet.
Késő este értem haza hulla fáradtan. Csináltam magamnak vacsorát és lezuhanyoztam. Mikor elkezdtem volna enni betoppant Blaze és terített magának. Csak bámulni voltam képes, bár már hozzá szokhattam volna, hogy otthon érzi magát nálam, gondoltam magamban.
- Ez finom! - nyelte le az első falatot és én megköszöntem. Egyszerű tofu szárnyak, és sült krumpli volt salátával.
- Otthon is ehetnél! - feleltem, csak úgy mellékesen, hogy emlékeztessem ez nem az Ő otthona. Elvigyorgott, és mikor teleszájjal elkezdett volna beszélni kiesett egy sült krumpli a szájából, mire nem bírtam ki, elsőnek ledöbbentem majd elröhögtem magamat rajta. Egy lökött hercegnek kinéző disznó volt Blaze. Lenyelte, és együtt röhögtünk már szinte a semmin. Kezdtem megkedvelni, akármennyire is akartam távol tartani magam tőle. Lerázhatatlan volta a jó értelemben.
Vacsora után a cipőjét felkaptam, és az ágyamon heverésző srácra dobtam.
- Menj haza! - mondtam mert már aludni akartam, ő pedig nem nagyon tűnt fáradtnak.
- Olyan gonosz vagy! - terült szét az ágyamon, és én csak a falnak támaszkodva figyeltem szenvedését midőn azt a stratégiát választotta, hogy addig néz amíg meg nem török. Csakhamar föladta alig telt pár percbe, és felszegett orral közölte, hogy most haza megy mert későre jár. Alig bírtam ki hogy ne röhögjek rajta, majd elbúcsúzva végre aludhattam. Azt hiszem kezdek hozzászokni az itteni élethez és nagyrészt ezt Blazenek köszönhetem.

Álmomban se hagytak békén. Egy fura kék fény lebegett előttem és kérte, hogy segítsek neki. Folyamatosan azt suttogta egy gyermeki hang, hogy segítség. Egy kis srác hangja volt, de bármerre néztem csak sötétséget láttam és azt a kék fénygömböt, ami úgy égett mint egy tűzgolyó, csupán kék nyalábokkal. Olyan ismerős volt az a hang és szívszorító, ahogy a fény látványa is. Bármerre néztem, futottam, nem találtam sehol se, a gömböt pedig sose értem utol. Mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Elakartam érni és kirángatni belőle a gyereket. Aztán hirtelen elnémult, és egy horizontig tartó óceánon lépdeltem, miközben az ég elkezdett kivilágosodni, de inkább tűnt szürkének mint kéknek.
- Felség!

Izzadtan, és kimerülten nyitottam ki a szemeimet. Minden tagom sajgott, mintha egy örökös csatatérről értem volna haza, és már egy hete nem pihentem volna. A plafont bámultam, majd meghallottam ébresztőmet. Fél hat volt. Pislognom kellett, hogy elfelejtsem a szürkeséget ami egyedül maradt meg az álmomból. Csak arra emlékszem, hogy szürke volt az ég, és egy nyomasztó érzést hagyott maga után.

Prológus

Sosem hittem volna, hogy így kell meghalnom. Hogy egy országot kell vezetnem, hogy egy jobb életet kell teremtenem. Mégis, ha választanom kellene, mindent pont így csinálnék. Mindent. Hiszen hiába, hogy előre megtervezték nekünk a világunkat, nem fogadtam el, hanem lázadtam, és valamiért örülök ezeknek. Ezzel a gondolattal nyugodtan meghalok az országomért. A barátaimmal, mindenkivel megteremtettük a saját világunkat, és ezt nem hagyhatom annyiban, hogy mások tönkre tegyék. Szembe kell néznünk az ellenséggel, és ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha küzdünk a sorsunk ellen, vagy épp sodródunk az árral.
- Kész vagy Ren? - jött be Blaze már kész harci öltözetben. Nagyot sóhajtottam. Megráztam a fejem, és az üres teremben lévő trónszék előtt állva megfordultam. Nem akartam ezt. Utáltam.
- Más választásom nincs is, igaz? - kijelentettem mintsem kérdeztem, majd körbe néztem a termen. A trónnak támasztott kardot felkaptam. Megszorítottam a markolatánál, mire kéken kezdett el fényleni a hüvelye. Elmosolyodtam. - Kész vagyok - feleltem, majd az oldalamhoz illesztve lesétáltam az emelvényről, és Blaze oldalán kisétáltam, ahol már várt rám az utolsó csata. Az én csatám.

Egy más világban

 Ahogyan a mesterséges Napunk fényeit beengedték, rá kellett jönnöm, megint elkezdődött egy nap, amikor végre nyugalomra talált, immáron hetven esztendeje az országunk az Univerzumban. Kócos fekete hajam a szemeim elé lógtak, mikor sikeresen feltudtam kelni az ágyból. Ásítottam, mire az állam kattant egyet, és ez jajdulásra késztetett, miközben a kezemet odaszorítottam, hátha elmúlik ettől a rövid kényelmetlen fájdalom. Nyújtózkodtam, majd sikerült felállnom. Meleg volt. Nyár végén jártunk, szerencsére -, vagy pechemre - szünet is volt. Bár már nem sok maradt belőle. Pár nap, és váltani fognak őszre.
Az iskola is az ősszel kezdődik egyszerre. Valahogy ennek örültem. Néhány tantárgyat leszámítva, nem voltam kimagasló tanuló. Egyszerűen csak egy normális diák voltam, aki néhány tantárgyból kiemelkedett, másból örült ha nem bukott meg.
Sikeresen tavasszal átvettek a világunk egyik legkiemelkedőbb Iskolájába, ahova csak keveseknek sikerül bekerülnie. És hogy miért? Egyszerű. Mert már nem a Földön élünk. Nincs akkora gravitációs mezőnk, nincsen természetes Napunk. Nem vagyunk már sokan. Sok évszázada már, hogy elkellet hagynunk a bolygónkat, mivel a Napkitörések száma és erőssége megnövekedett, és az atombombák használata élhetetlenné tette számunkra az életet. Így éppen időben, az őseink az Uránusz és a Neptunusz között elkészítettek egy mesterséges Napot, amely köré védőburokban élhettek országonként az emberek. Háromszázhárom ország létezett. Sokáig békében éltünk, de az Egyes és a Háromszázas ország háborút indított egymás ellen, mivel nem bírták elviselni egymást. Az igazi okot nem tudjuk, senki se árulta el, közös megegyezés alapján. Ahogyan azt se tudja senki, ki kezdte az egészet. Ez az egész hatvan évig tartott, így Hatvan éves háborúnak nevezték el, amiben egy ország teljesen megsemmisült, és két másik eltűnt. Sokak azt állítják, hogy a Háromszázkettes országnak még sikerült időben lekapcsolnia magát a burokról, és rakéták segítségével, a Hold védett mezejébe menekült. Ami nem kis teljesítménynek számított, hiszen több hétig tart oda eljutni akár a legjobb hibriddel is.
  Felsóhajtottam, ahogyan ismét belemerültem a világunk történelmébe. Miután két ország eltűnt,  és egy megsemmisült, ismét béke honolt napjainkra, és új évet kezdtünk. Ez már a Bolygótársaság ötszázötödik éve. A tükör elé léptem, és még egyszer nyújtózkodtam, majd megdörzsöltem arcomat, és végig néztem magamon. Annak ellenére, hogy tizenhét éves vagyok, és nincs barátnőm, elvagyok egyedül. Pedig azt hittem pár héttel ezelőtt, hogy kifogok borulni, és az önsajnálatba fogok temetkezni mivel elkellet hagynom a lakóhelyemet, hogy tanulhassak. Így kerültem a Háromszázegyes országba, ahol  megtalálható az egész Bolygótársaság első számú Iskolája. Mivel a Háromszázas és a Háromszázegyes országot testvérországnak minősítették, - amik hajdanán a Százötös ország alatt álltak - ez az egyetlen hatalmas terület csak az Iskoláé. Lényegében ezen a területen tizen-, és huszonévesek éltek, valamint igen kevés felnőtt. Miután leváltották az akkori uralkodót a Szözötös országban, önállóvá vált az Iskola, valamint a Százötös ország elkülönítette magát, így senki se járhatott ki, vagy be. Ahogyan az információk se. Teljes mértékben elszeparálódott az egész ország.
Ebbe az Iskolába viszont csak akkor juthattunk be, ha elvégeztünk egy tesztet, ahol különböző érdekes kérdést tettek fel, és kevesen értettük, mire voltak jók. Mintha egy következő Világokháborúra készítenének fel minket, amikben képességeink vannak.

Sóhajtva fürödtem le, majd fölkaptam egy farmert és egy kék hosszúujjú felsőt, amire a szokásos farmer kabátomat vettem fel, és annak az ujját a könyökömig feltűrtem. Hajamat összeborzoltam, hogy ne lapuljon le annyira, majd a cipőmet felkapva magamra kisétáltam a hűvös nyár utolsó sugaraiba. Annak ellenére, hogy az időjárást is az emberek irányítják, kiszámíthatatlan, mikor hogyan változik meg a gép, és ezzel az időjárás is. És az évek elteltével egyre szeszélyesebbnek mondják.
- Egyre többet kell rád várni, Szomszéd! - csapott a hátamra Blaze, miközben felnevetett. Blaze volt az egyetlen ismerősöm ebben az országban köszönhetően, hogy szomszédok lettünk. Ő volt a csajok tipikus szőke hercege, és nem csak azért, mert szőke volt, és kékeszöld szemű, vagy mert magas és erős volt, miközben talán két kilóval lehetett több nálam. Nem ezekért. Úgy is viselkedett. Kisugárzása, viselkedése; mindene olyan volt, de csak nagy ritka alkalmakkor. Mondjuk ezeknek teljesen ellentmond a ruházata. Most is egy fekete felsőt vett fel, terepmintás gatyával és két nyaklánc lógott a nyakában, egy pedig a gatyáján, miközben bakancsot viselt. Katona-herceg.
- Bocs, hogy élek! - mérgelődtem, majd becsaptam az ajtót, és elindultunk a négyszintes panelből kifele, hogy az iskolai egyenruhákhoz levegyék rólunk a méreteket. Szívás, az egész.
- Annak ellenére, hogy Augusztus végét járjuk már most ősz van. Érdekes életnek nézünk itt elébe! - mondta, miközben kezeit tarkójához emelte, és úgy sétáltunk. Nem igazán figyeltem derűlátó személyiségére, főleg, hogy akik elmentek mellettünk, mind rámosolyodtak, és egymásnak suttogtak, milyen helyes.
- Ez egyre bosszantóbb! - morgolódtam unottan, miközben elnéztem a tenger felé. Az előző hazámban se volt jobb a helyzetem. Nem is volt egy barátom se, mivel soha senkinek se kerestem a társaságát. Az elején mindegyikőjük közeledett felém, de mikor belefáradtak az egészbe, eldobtak. És mégis! Már jó pár hete annak, hogy itt vagyok, ő pedig a lakásomon csövezik, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy megunta volna az egészet. Ez eszembe jutatta a legelső találkozásunkkor nagyon furcsa viselkedését. Épp sétált egy sráccal, majd mikor megláttak, először a haverja torpant meg, majd ő is, és könny szökött ledöbbent szemeiből. De elhaladtam mellettük. Aztán másnap megjelent és segített bevinni a dobozokat, majd mivel úgy érezte, hogy ezzel megköttetett a barátságunk, nálam vacsorázott, és teljesen otthon érezte magát. Már akkor idegesítő volt, nemhogy most, pedig talán ha négy hete költöztem be. Akkoriban sokat kérdezett a gyerekkoromról. De semmire se emlékszem belőle. Legtöbbször fájdalmas mosollyal válaszolt.
- Csak idegesít, hogy nem rólad beszélnek, hanem ró-
- Vigyázz! - üvöltött föl mögöttünk egy női hang, ami félbe szakította Blaze mondandóját. Mindketten megfordultunk, és a reflexeknek köszönhetően még épp időben félreugrottunk, mikor is egy biciklin száguldó lány jelent meg közöttünk, és el is ment, aztán egy bokron átzuhant és elesett.
- Biztos meglátta, milyen helyes vagyok, és elvesztette az egyensúly érzékét! - mondta Blaze, miközben a lányhoz rohantunk. Nem foglalkoztam a sráccal vagy éppen a beszólásával, hanem mikor oda értünk, megnéztük, ki milyen állapotban érkezett földet.
- Hülye! - ráztam a fejem miközben magamban mormoltam majd inkább a földön fekvő lányra koncentráltam aki csak fogta a fejét, és jajgatott. Istenem, hogy lehetett ilyen szerencsétlen?
- Jól vagy Kedvesem? - kérdezte Blaze a lánytól, miközben fölsegítette én pedig a biciklijét állítottam egyenesbe, aminek a vázán egy repedés keletkezett.
- Elnézéseteket kérem, csupán elromlott a fék, és nem tudtam irányításom alatt tartani - porolta le magáról a koszt. Szép volt. Alacsony, vékony alkat, hosszú barna haj, hatalmas kék szemek, szeplős, világos bőr. Aranyos. Pislogtam párat a szépségén, majd csak néztem ahogyan megigazítja a ruházatát.
- Blaze vagyok, ő meg a barátom, Ren! - mutatott be minket őfelsége és csodálkoztam, hogy a csaj még nem omlott az ölébe, pedig eléggé úgy nézett ki. Bár lehetséges, hogy csak az eséstől.
- Lena vagyok! - mosolygott a lány, és elvette tőlem a biciklijét, majd elhajtott. Pislogtunk párat utána, fel se fogva mi is történt.
- Egy kösz balfék is elég lett volna.. - mormoltam. Mégse olyan aranyos. Elmondja a nevét, majd elhajt. Blaze csak nevetett rajtam, és megpaskolta a vállam. Ezek után sikerült megcsináltatnunk az egyenruhánkat, aminek fő színei a kék és a fehér voltak, vállrészüknél egy furcsa címerrel. Ezzel nem is lenne semmi gond, csupán furcsának találtam. A címer maga hatszög alakú volt, dupla kék vonallal körül véve. Benne pedig semmi, csak fehérség. Nuku. Üres. Megköszöntük, majd gyorsan haza iszkoltunk. Már ismét a házam előtt álltunk, mikor elgondolkoztam.
- Mikor is kezdődik a pokol? - pontosan tudtam a választ, de megerősítésre volt szükségem.
- Két nap múltán, mert? - állt meg Blaze, én pedig csak megvontam a vállam. Két napom van rá, hogy felkészüljek életem végéhez. Repestem az örömtől. Elköszöntünk, hogy a nap néhány órájában egyedül legyünk, aztán úgyis tudtam, hogy átfog jönni, hogy a nyakamon lóghasson. Becsukódott az ajtó mögöttem, és nagyot sóhajtottam. Ideje gyakorolni, gondoltam. Lerugdostam a cipőmet, majd átöltöztem az edző ruhámba. Kezeimet bekötöttem fáslival, mivel mindig meghúzódik vagy épp rosszabb történik, és nem velem. Csupán én okozom. Jobb félni, mint megijedni.
Az ágyam alól elővettem egy nagy dobozt, amiben az én szépségemet tároltam. Egy gyönyörű kétélű kard volt. Apámtól örököltem - akire egyáltalán nem emlékeztem -,  kezemben is volt már számtalanszor. Mégis féltem vele gyakorolni, vagy bármit is tenni vele. Így hát, megsimítottam vörös kardmarkolatát aminek keresztvasa ezüst volt, két oldalán szürkésfekete pirargirit volt csiszolatlanul. Felsóhajtottam, majd a mellette lévő fából készített másolatomat vettem elő, aminek súlya nehezebb volt, mint az eredeti. Kisétáltam a házból, bezártam, majd a közeli parkba mentem, ahol igen kevesen szoktak kóborolni. Tegyük hozzá azért azt is, hogy az ország lélekszáma se túl nagy. Kerestem egy üres helyet, ahol nincs sok fa. Nagyokat sóhajtottam, légzőgyakorlatokkal kezdtem, majd bemelegítettem. Csupán ezek után fogtam a gyakorláshoz, ahogyan ezt minden nap tettem. Körbefordultam, csapás. Félkör, fentről csapás. Visszafordulva térdre érkezés, és döfés. Folytattam, egészen addig, míg a szomszédom meg nem jelent előttem egy teli zacskót lengetve a kezében. Mikor leültünk a fűbe, és ittam pár kortyot, felém tartott egy furcsa kis ékszert. Egy apró ezüst háromnegyedig tartó vastag karika volt, amiről két világos barna toll lógott le. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába hirtelen.
- Tiéd! Ez egy fülbevaló, vedd fel! - lelkendezett, én pedig csak merőn bámultam rá.
- Hogy mit akarsz? - döbbentem le. Kezdjük ott, hogy ezer százalék, hogy nem fülbevaló. Mármint, igen láttam már ehhez hasonlót másokon, de azokon nem volt toll. És mégis honnan szerezte? Na meg persze miért nekem? Persze valahol belül örültem a gesztusnak.
- Csíptesd oda! - bökött a fülemre. Izgatott tekintete olyan volt, mint egy kisgyerek, aki éppen akkor adta oda szülőjének élete első ajándékát, és csontig izgul a reakción. Felsóhajtottam. Esélyem ellene zéró. Így hát félszegen megköszöntem, és felraktam a bal fülemre, valahol a fülszegélyre. Fura érzés volt, egy kis szúrást is éreztem, de aztán már el is felejtettem, hogy viselem, így nem zavart. Elégedetten vigyorgott Blaze, én pedig csak megráztam a fejem. Csilingelt egyet haloványan. Furcsa egy srác, és én még hagyom is magam neki.
Kiderült késő délutánig gyakoroltam. Pedig még csak fel sem tűnt az idő múlása. Hátra feküdtem, mellettem a kardom. A távoli bolygókat kémlelve próbáltam elképzelni magamat az Iskolában. Úgy tudom, teljesen más fajta oktatást fogunk kapni, mint azt megszokhattuk volna. Elmosolyodtam. Egy új élet várt rám, hogy végre ne a régi énemet lássák bennem, hanem a mostani lényemet ismerjék meg.

Végül eltelt az a két nap is, ami leginkább edzésből, olvasásból, és Blaze felügyeléséből állt. Ténylegesen úgy éreztem magam, mintha a gyámja lennék. Reggel lezuhanyoztam, felöltöztem az egyenruhába, majd a válltáskámba gyömöszöltem néhány dolgot. A tükör elé sétálva megdermedtem. Még mindig ott volt az a hülye fülbevaló. Sóhajtva próbáltam leszedni, de amikor csak meghúztam, úgy éreztem, a fülemet akarnám kitépni. Ez nagyon nem tetszett. Összeszorított fogsorral próbáltam lecibálni, széthúzni, de meg se moccant. Kirontottam, majd be a szomszéd lakásba, hogy megverjem azt az idiótát. Már ő is a cipőjét vette, mikor neki rohantam, és fölé kerekedve a zakójánál fölemeltem fekvő helyzetéből.
- Ember, mi a halált adtál te nekem? - akadtam ki, és próbáltam lenyugodni. Elmosolyodott.
- Miért? Mi történt? - váltott át az arca értelmetlenbe. Ezt nem bírtam benne, de nagyon. Tudja, nagyon is jól tudja, hogy mi történt, csupán megjátssza a hülyét. Élvezte a helyzetet. Idegesen elengedtem, és fölálltam. Mint egy szadista kisgyerek! Teljesen! Próbáltam lenyugodni azáltal, hogy ki-be lélegeztem nagyokat.
- Nem jön le! Basszus, mintha átszúrta volna a fülemet, és hozzá nőtt volna! Érted? Mi ez? - jártam föl-le a szobájában. Így nem mehetek suliba!?
- Az egy régi örökség! A fülbevaló választja ki a hordozóját, és mivel én nem kellettem neki, gondoltam, oda adom! - állt fel, majd megigazította felsőjét, miközben nem nézett a szemembe. Én ki fogom nyírni őt! Mi az, hogy kiválasztott? El mehet a jó büdös életbe is! Csak megvonta a vállát, és a terepmintás táskáját fölvéve kivonult, én pedig utána. Ezek után tuti ki fogom nyírni, az hétszentségi!
- Ne nyafogj, igazán jól illik hozzád! - mondta, mikor utolértem a lépcsőházban, aminek falain futónövények voltak. Megráztam a fejem idegességemben, majd sóhajtottam. - Meg aztán... Ez itt egyáltalán nem furcsa dolog.
 Így kezdeni a sulit, is izgalmas lesz!