Hatodik fejezet

Marunea Blaze

Próbáltam nem kiakadni, hogy alig értem meg azt amit mond. Túl gyorsan, és túlságosan buzgón magyarázott mindent. Még vagy egy tíz percet ott álltunk, miközben mindent elmagyarázott. Az agyunk működésétől, hogy mik fognak végbe menni, mikor kapcsolódunk a transzpertorokhoz, hogy ugyanolyan életveszélyben is lehetünk ott, mintha fizikai testünkkel harcolnánk. Elsőnek csak eljuttat a lelkünkhöz, hogy pontosan megtudja állapítani az erőink fajtáját, stílusát, alakját, és erejét. Ezek után teljes testvizsgálást végez, ami ugyan azt jelentette, mint egy orvosi vizsgálat, de elmondása szerint, azokban nem lehet megbízni, szerinte igazából azok humanoidok az ellenségtől. Talán egy kicsit zakkant is volt már, de ezt félre téve, nagyon közvetlen személyisége volt, mindenkivel barátságos, és dúlt benne az adrenalin. Végül, mikor már úgy látta, mindent tudunk, és értünk, meg kért, hogy feküdjünk a székekre, és ő majd ránk rakja a szerkezetet, hogy elkezdhetjük a vizsgákat. Mindannyian elfoglaltunk egyet. Ledőltem, és elkezdtem figyelni a plafont. Teljesen üres volt a fejem, semmi se jutott eszembe. Mégis miért is vagyok itt? Pontosan mi fog történni velem? Néztem, ahogyan a mellettem lévő Blaze-re rárakja a burát a fejére, néhány tappancsot rárak a ruhája alá, a mellkasára, fejére. Aztán beinjekciózza. Blaze ellazul, cseppet sem zavarja a dolog. A másik két helyen már ellazultak, szinte elaludtak. Én következtem. Kicsit megfeszültem, mikor a hideg tappancsok rám cuppantak, és össze kötöttek a gépekkel, amik mutatták az élet jeleimet. Felsóhajtottam, próbáltam ellazulni. Hartvig még eligazított néhány dolgot, aztán visszaigyekezett az asztalához, majd megnyomott néhány gombot, végül leült, és felnézett ránk.
- Elsőnek csak leküldelek titeket csapatban, hogy szokjátok az alternatív világot. Aztán szerintem mára végeztünk is, csak egy ember marad itt, hogy egyesével elkezdjük a felméréseket. Majd beszéljétek meg, milyen sorrendben lesztek! - mondta izgatottan, majd még kérte, hogy csukjuk be a szemünket, és lélegezzünk nagyokat. Követve az utasításait, fejemet is hátradöntöttem, majd behunyva a szemem, csak a légzésemre figyeltem. Hallottam, ahogyan nyomogat pár gombot, ide-oda tol valamit. Aztán minden egyre messzibbről hallatszott.


- Felség! - hallottam a fejemben üvölteni egy kisfiú hangját, majd egy szőke, kék szemű kisgyerek futott el mellettem, teljesen leizzadva, sírva, és vérezve. Aztán eltűnt, mintha csak köd lett volna.
- Ren, emlékezz a leckékre, mit tanultál! - egy fiatal nő magyarázott egy fekete kócos kisfiúnak, aki egy trónon ült. - Emlékezz, mert te leszel a Király! - mondta szigorúan, miközben két kezét maga előtt kulcsolta össze, és csak nézte a kisfiát. Aztán ugyanúgy szertefoszlott. Porszemcsék repültek át a testemen, és velük együtt fordultam meg én is.
- A nép szeret téged, fiam! - emelte a magasba egy férfi ugyan azt a kisfiút, akit az előbb láttam. Fekete haja volt, és kék szeme. Izmos volt, és magas. Korona díszítette fejét, és egy fehér kék mintás palást volt rajta. A fiú nevetett. Majd eltűntek. A porszemek csak köröztek, és köröztek, szerte mindenhol.
- Blaze, viselkedj tisztességesen! - hallottam egy női hangot jobb oldalamról. Odafordultam, de nem láttam semmit se.
- Felség, vigyázz!
- Kisfiam!
- Szeretünk. Ren; tudd, hogy apa és anya szeret téged! Ezt sose feledd! - egy lágy hang volt. Női. Sírt. Ezek után mindenhonnan csak ezeket a szavakat hallottam. Felség. Majd némaság. A porszemcsék lenyugodtak, és felszáguldottak az égbe. A lábam alatt megkeményedett a föld, és már éreztem, hogy biztosan állok. Körül néztem. A porszemcsék elkezdtek kavarogni, és föntről lefelé épületeket hoztak létre, egyre szilárdabban. Három alak termett körülöttem, elsőnek fel se fogtam, kiket látok. Aztán már láttam őket. Blaze és a többiek voltak.
- És most? - kérdezte Fren, és picit közelebb lépett a felsőbb éveshez, aki csak nézte a lányt érdeklődve. Már előre láttam a romantikus párt, ezért inkább csak körbe néztem.
- Porváros - mondtam elsőre, mintha már ezerszer jártam volna már itt. A többiek nem kérdeztek rá, ők is mintha tudnák a hely nevét.
- Csak beszéljük meg, ki marad itt elsőnek kivizsgáláson? - jutott eszébe Blazenek. Biccentettem. Eszembe jutott, hogy lányoknak van elsőbbségük, de nem akartam kimondani.
- Kő papír olló? - kérdezte Ao, és mind egyet értettünk vele, így lesz a leggyorsabb. Aprót sóhajtottam, mikor az első kőrt Blaze, majd Fren nyerte. Ketten maradtunk Aoval. Végül az ollóm legyőzte a papírját. Próbáltam nem kinyújtani a nyelvemet, mintsem megnyugodtam, nem én leszek az első. Morgott valami olyanról, hogy házit kell írnia, és ezzel nem fogja időben befejezni, de vállat vontam. Így járt.
Ao és Fren eltűntek, mintha ők is csak pórból lettek volna. Blaze is csak intett párat, majd szertefoszlott. Félrebicsaklott a fejem, és csak bámultam. Hogyan..? Aztán a város porszemcsékké alakultak vissza, és jeleneteket táncoltak el. Megint a szőke kisfiú rohant, lélekszakadva, véresen. A porszemcsék vihart kavartak fel, ahogyan összeálltak egy nagyteremnek. Óriási volt, mintha egy kastély báltermében lettem volna. Csak itt már háború dúlt. A kisfiú szakadt, miközben meg-megremegett a föld, és füst szállt le a plafonról, a törmelékekkel.
- Fiam! Azonnal menj Renért, és fogd anyádat is, meg a királynét, és meneküljetek az Üvegerdőbe! - süvöltött valaki, de hiába néztem szét, nem láttam. A porszemcsék csak folyamatosan kavarogtak, és záporoztak, mint egy tomboló vihar. A szőke kisfiú még inkább zokogva válaszolt, de nem értettem tisztán, eltűnt minden. Már csak lebegtem.

A következő pillanatban már kinyitottam a szemem, és a laboratórium féle teremben találtam magam. Úgy éreztem magam, mintha épp egy rémálomból riadtam volna fel. Leizzadtam. Lihegtem. Fáradt voltam. Éles fény villogott a két szemem előtt, mire összerándultam picit. Elforgatták az arcomat jobbra, majd balra. Belecsettintettek a fülembe, és hirtelen észhez tértem.
- Van hányingered? Szédülsz? Jól vagy? - érdeklődött Hartvig, miközben válaszoltam rá két nemmel és egy igennel. Csupán megrázott. Nem tudtam eldönteni, hogy azok mik voltak.
- Tanár úr.. - kezdtem bele.
- A Hart is elég! - szólt közbe kedvesen, miközben egy pohár vizet adott oda. Biccentettem. Közben feltűnt, hogy a teremben már nincs senki se.
- Hart.. Azok a jelenetek... mik voltak? - kérdeztem rá egyből.
- Emlékképek, Ren. A tieid. A gép befogadja az egész memóriádat, ezzel szoktunk dolgozni, megtudni a félelmeidet. És néha megmutatja ezeket a bent lévőnek is. Láttam őket, a képernyőn mutatja, mit láttok. Őszintén, amiket eddig láttam, a tiéd volt a leg.. legdöbbenetesebb. És gondolom ezekre nem is emlékszel! - dörzsölte meg az orrnyergét, ezzel feltolva a szemüvegét. Megrázta fejét, majd kivette a kezemből az üres poharat, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat, és látottakat. - A többiek már elmentek, jó sokáig bent voltál, kezdtem aggódni, hogy ott ragadsz! - nevetett fel már feloldódva, miközben leült a gépe elé, és elkezdett pötyögni. - Menj haza, és pihenj! - mosolygott, miközben rám se nézett, csak a képernyőt bámulta, és hihetetlen sebességgel gépelt. Elbúcsúztam, majd kicammogva a teremből, egyenesen mentem célom felé, átöltözni. Üres volt már az Iskola is, délután öt-hat fele lehetett. Utam közben megálltam a Halott fa mellett, és csak bámultam hófehér kérgeit, és szürke ágait. Biztos gyönyörű volt. A szél feltámadt, és megmozgatta ágait, ahogyan a hajamba is belekapott.  Mintha válaszolni akarna. Sírt. Gyászolt. Örült. Reménykedett. Ezek jutottak eszembe ahogyan néztem. Megéreztem csupasz, izzadt bőrömön a hideg szellőt, és kirázott a hideg. Tovább mentem, letusoltam az öltöző fürdőjében, felöltöztem, majd felkapva a táskám mentem is tova haza. Már sötétedett. Az út maga rövid volt, és hideg. Erősen fújt a szél, leveleket tépett le a fákról, és a földről felvert. Néztem a kihalt virágokat és azokat is, amik most kezdtek el igazán burjánzani; az Üvegnövényeket. Meg se mozdultak a szél erejétől, csupán csillogtak. Szépek voltak, elakadt tőlük az ember lélegzete is. Hazaérve hangosan korgott a gyomrom ezért levetve cipőmet és a holmimat, egyenesen a konyhába mentem.
- Öcsém, ma majdnem kiszúrta a szemem egy üvegtövis! Eltudod képzelni? Olyan gyönyörűek, amilyen élesek is... - evett egy banánt Blaze, és ezzel üdvözölt is. Már meg se lepődtem, hogy ilyenkor is itt tehénkedik, mikor még csak itthon se voltam.
- Hogy jutottál be? - nyitottam ki a hűtőt, kivettem paradicsomot, paprikát, tojást. Elkezdtem felvágni őket, majd felverni a tojást, miközben a zöldségeket a tűzre raktam. Mikor már csak az időt kellett nézni, a pultnak dőltem, és néztem Blazet.
- Varázslattal! - mormolta, miközben az egyik ujján megpörgette a kulcsomat. Megtapogattam a zsebem és rá kellett jönnöm, hogy az csak egy másolat. A csaló!
- Mi a halálnak van neked kulcsod? Kitől? Mióta? - estem neki kicsit feszülten. Ki fog készíteni, gondoltam magamban bosszúsan. Minek neki másolat? Minek neki az én lakásomban is élnie?
- Portás adta. És mielőtt még beköltöztél volna! - vigyorgott, majd rögtön elkezdte mesélni, hogy mielőtt elküldte őket Hart, próbált közeledni a másik kettőhöz, de mindkettő ugyan olyan visszahúzódó. A zöldségekre öntöttem közben a rántottát, megfűszereztem és kutyultam, amíg nem nézett ki eléggé incsiklandozónak. Kivettem két tálat, mindkettőre szedtem, majd leraktam az asztalra. A szófogadó kisgyerek már rögtön majszolta is csendben az ételt, én pedig végre tudtam a saját gondolataimra koncentrálni.
- Emlékképek, mi? - suttogtam magamnak, és Blaze csak rám sandított, majd tovább evett. Ha emlékképek, miért nem én vagyok benne? Miért nem emlékszem ezekre? Kinek az emlékei voltak?
- Mondd csak Blaze. A te országodban van még mindig a Fő Királyság, ügye? - érdeklődtem, miközben könyökömre támaszkodtam, és úgy falatoztam az ételt. Blaze ledermedt.
- Mit tudsz a ‘105’-ös országról? - kérdezte, miközben már az utolsó falatokat ette. Sóhajtottam. Kérdésre, miért kérdéssel válaszol?
- Amit a könyvek megírtak. Fellegvár a központ, A Király ott él, aki az egész Bolygótársaságot összetartja. Kb tíz évvel ez előtt volt egy lázadás az uralkodóház ellen, és akkor kihalt a család. És most Razuel uralkodik, a lázadás vezetője... - miközben mondtam, próbáltam minden apróságra visszagondolni, amit csak tudtam az országról. Az egyik legbefolyásosabb volt, mindenki oda akart bejutni. Aztán bezárta kapuit, pont a felkelés napján. Azóta semmit se tudunk róla.
- A lényeg ott van - biccentett majd letette a villáját és hátra dőlt a mahagóni széken. - A trónbitorló megölte a Királyt, és a legtöbb hozzátartozóját, de nem mindenkit sikerült. Az egyik gyerekét sikerült kimenteni! - mosolygott rám.
- Volt gyereke? - csodálkoztam, mivel sehol se említettek gyerekeket. Igazság szerint sehol se volt található a családról semmi iromány.
- Három. Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg - mondta, miközben szemei egyre komolyabbak lettek. - Az a trónbitorló megölte a lányokat a szülei előtt. És hagyta őket szenvedni! Az az áruló Razuel a Király segédje volt! Elárulta, csakis azért, hogy hatalomra juthasson! - szinte már dühöngött.
- Ott voltál? - döbbentem meg. Ez a srác úgy mesélte el az egészet, mintha szemtanúja, vagy akár résztvevője is volt ennek a vérontásnak. Tudtam, hogy ott élt, de azon kívül, hogy az apja ott volt, nem tudtam elképzelni, hogy még a fia is.
- Marunea Blaze vagyok, a Király Kardjának fia. Ott voltam. A kastélyban nevelkedtem. Büszke vagyok az Országomra, a Királyomra, az Apámra! - hangsúlyozta ki az utolsó három szót. - Büszkén viselem a nevem, mert tudom, hogy ki vagyok, és ki leszek! - nyomatékosan beszélt, mintha teljesen más lenne. És végig a szemembe nézett, mintha esküt tenne nekem. - Örökre szolgálni fogom az Uralkodói családot, amíg a vérem ki nem hal! - Csak hápogni tudtam, és pislogni. Biccentettem. Ez a tekintet egyszerűen felperzselt, és de javu’ érzést keltett bennem. Rögtön ugyan ez a tekintet villant az elmémbe, csupán egy kisgyermeké. “Amíg a vérem ki nem hal!” Csak ez csengett a fülemben.
Aztán hirtelen megváltozott. Ismét mosolygott. Megköszönte a vacsorát, és egy szó nélkül távozott. Megmukkanni se tudtam, annyira magával ragadott a kifakadása, és a nézése. Sokáig csak ott ültem, és bámultam az üres tálamat. Egy olyan ember a barátom, aki megélt egy lázadást, és túl is élte. Szem és fül tanúja volt az egésznek. A gyerekekkel nőtt fel, és egy olyan embernek a fia, aki sokak életét mentette meg a Király oldalán.
Elmosogattam, eltettem a maradékot a hűtőbe, majd kábán a szobámba sétáltam. Este fél kilenc volt. Átöltöztem, majd a könyves polcomhoz lépve, kivettem pár ősrégi könyvet. Leültem az asztalhoz, és felnyitottam az egyiket. Híres és hírhedt családok nevei voltak benne, és azoknak történetei ábécé sorrendben. Ezeket régen csak históriákként mesélték el nekünk sose úgy, mintha tényleg így lett volna. Azt mondták, ezek mind mesék. Viszont, amiket eddig megtapasztalhattam, amióta ide kerültem, át kellett gondolnom ezt a kérdést. Olvastam a neveket. Majdnem mindet ismertem, és azoknak történeteit. Falldor, Fexian, Morwits, Marunea, Welsogin. Welsogin Viktor volt az Uralkodó, akit később elárult a saját segédje. Azt mondják, aznap még a Védőszent klánok se voltak ott, eltűntek. Pedig az ő feladatuk, hogy az Uralkodót védjék. Öt klán. Az Azúr, Oroszlán, Pegazus, Vérsárkány és a Főnix klán. Mindegyik klán egy elemnek volt a mestere. Víz, föld, levegő, villám és a tűz. És semelyikből se volt ott senki. Ezeket a történeteket annyi titok veszi körül, hogy az ember akárhányszor olvassa el őket, nem tudja felfogni. Hihetetlenek.
 Elkezdtem ismét átböngészni a poros, sárgás lapokat, hátha feltűnik valami, amit eddig még nem vettem észre.

Egykor régen, mikor még csak alig tudták kordában tartani az erőket, hét fele váltak el az emberek. Az egyikben azok voltak, akik végleg elakarták zárni, és elfelejteni a Mannát és annak múltját. A második; a levegő használók, akik bármi légnemű anyagot tudtak használni. A harmadik a Föld mesterei voltak, akik mozgatni, megkeményíteni, növényeket teremteni tudtak. A negyedik, a víz hajlítói, akik gyógyítani voltak képesek a vízzel, látomásokat mutatni velük, és jéggé dermeszteni is képesek voltak. Az ötödik a tűz volt, ahol megtanulták, hogyan harcoljanak a saját lángjaikkal, hogyan sajátítsák el akár a védő, akár a támadó szerepét. És a Hetedik. Villám használók. Viharokat teremtettek, és hoztak létre az emberekben. Embereket irányítottak velük, az agyukba férkőztek, miközben másokat védtek. Ezek az ágak szétválasztódtak, és élték a saját életüket. Aztán megjelentek a felgyülemlött, és irányíthatatlan mannából alkotott Árnyak, és azoknak mesterei, az Angyalok. Maguk után nem hagytak mást, csak pusztulást, és sötétséget. Sokáig nem jöttek rá, hogyan tudnának győzni ellenük, de Fexian Hell rátalált. Bizonyos pontjukon van egy kristály, amit ha eltörünk, vagy csak megsebzünk, már látható jele lesz annak, hogy legyőztük, illetve megsebeztük. Ha nem érintjük az ásványt, akkor begyógyul a sebe, nem teszünk kárt benne. Mindenképpen járjunk utána, tényleg legyőztük. Nehogy hátba szúrjon, mikor hátat fordítunk neki. 

Ötödik fejezet

 

Elfelejtett múlt

- Motrizc Fren... - ismételtem meg a lány nevét. Fren. - Hé Blaze, hány Fren jár az osztályunkba? - fordultam jobb oldalamra, ahol rám se nézve felmutatta a hüvelykujját. Egy. Akkor biztosan az a Fren, akit ismerek. Körül néztem, és megpillantottam a keresett személyt, ahogyan a karjára támaszkodik, és csak bámul ki a fejéből. Rámutattam. Megköszönték, jobban mondva csak Eto, majd átsétáltak hozzá. A csajok egyszerre fordultam felém, és érdeklődve, kíváncsi mosollyal rám néztek. Úgy éreztem magam, mintha egy csapat hiéna közé dobtak volna, akik már a nézésükkel felfaltak.
- Ismered őket?
- Nem tudod, hogy van-e már barátnőjük?
- Miről beszéltetek?
- Mit szerettek volna tőled?
És ezekhez hasonló kérdésekkel bombáztak, én pedig győzni se tudtam odafigyelni, így csak Fren felé pillantottam, aki totálisan zavartan, paprikavörös arccal figyelte a beszámolójukat, és próbált válaszolni.
- Vajon mit? - kérdeztem vissza félig elmélázva, és ezzel elhallgattam a lányokat, akik némileg sértetten elvonultak. Ki a saját termébe, vagy csak a helyére. Blaze jól szórakozott a kialakult helyzetet figyelve, és egy szót se szólt egész végig. Nagyon nem érdekeltek. Nem hoztak lázba ezek a lányok, és az egész dolog nem is foglalkoztatott. Egyszerűen rá akartam jönni, hogy pontosan mi is történik itt. Az egy dolog, hogy létezik ez a manna dolog, de hogyan alakult ki? Mi miért nem tanultunk erről oda haza? Felsóhajtottam. Otthon. Hiányzanak azok az emberek, akik felneveltek. Hiába tudtam, hogy nem köt össze minket a vér, mégis saját szüleimként tekintek rájuk mai napig. Bár lehet az is rátesz, hogy nem emlékszem nyolc éves korom előtti életemre. A tűzből is csak úgy tudtak kihozni, hogy magamhoz szorítottam a kardot. Mintha az életem múlt volna rajta.
Úgy éreztem egy hatalmas szakadék áll a múltam, és a jövőm közt. És ameddig nem tudok tovább lépni a múlton, addig nincs jövőm. Ám ahhoz, hogy rájöjjek a múltamra, el kell engednem a jelenem. Félek, és érzem, hogyha az emlékeim valamilyen úton-módon visszatérnének, már nem az az ember lennék, aki most.
- Komolyan Ren! Sose tudod, hogyan bánj az emberekkel!? - húzott vissza Blaze a valóságba, és megfájdult a fejem. Mintha egy kisgyermek hangját is hallottam volna, aki ugyan ezt mondja. Csodálkozva, bambán pislogtam rá, ő pedig csak félre biccentette a fejét, és mosolygott. De ja’ vu érzés kerített hatalmába, mintha már láttam volna így Balzet. De valami nem passzolt. Megráztam a fejem, mikor meghallottuk a csengőt, ami jelezte, hogy vége a szünetnek.
- Milyen óránk lesz? - érdeklődtem, mikor senki se jött be, a többiek pedig össze sugdolóztak, hol lehet a tanár, vagy éppen, hogy lehet lyukas óránk lesz.
- Világtörténelem - mikor kimondta úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. Csak megforgattam szemeimet és magamban örültem, mivel imádtam ezt a tantárgyat. Eltelt vagy öt perc, majd hirtelen valami fényleni kezdett az asztalon. Akik elől voltak, kicsit megugrottak, vagy épp sikkantottak. Érdeklődve, hunyorítva figyeltem, mi történik. Egy pillanat múlva szinte kiégette a retinánkat a fény, majd eltűnt. Pislognom kellett, szinte semmit se láttam, minden sötétségbe burkolózott. Többen is nyafogtak, vagy csak sutyorogtak, hogy mi történhetett. Egy hosszú szőke hajú nő ült az asztalon. Több srác is felfüttyentett, vagy csak folyatta a nyálát, mikor meglátták karcsú vonalait. Földig érő fehér ruhát viselt, ami elől rövid volt olyan combig érő, és textilje ahogy egyre haladt lejjebb, egyre átlátszóbbá vált. Felsőrésze a ruhának csónak kivágású volt, és ujjai könyökéig értek, aminek a vége ugyanolyan átlátszó volt. Csupaszok voltak lábfejei, és rengeteg színes virág volt a hajában. Tengerkék szemei voltak, és egy szépségpötty volt a szeme alatt. Tényleg szép volt, szinte már emberfeletti szépség.
- Sziasztok, én vagyok a világtörténelem tanárotok, Fehve Leazur. Bocsánat a késésért, egy kicsit elszaladt az idő! - mosolygott az osztályra, és mindenkit jól megvizsgált szemeivel. Enyhén bársonyos, és mély volt a hangja. - Már most látom mennyi elképesztő diákot taníthatok! - szólalt fel boldogan, majd leugrott az asztalról hangtalanul, mint egy leopárd, vagy inkább tűnt repülésnek. Nem tudtam eldönteni róla, hogy vajon jó tanár, vagy csak a bombázó aurája miatt tartják itt, mert mintha nem csak kívül lenne szőke.
- Nos, mivel ez az első óránk, gondoltam kezdhetnénk azzal, hogy mindenki bemutatkozik! Mondjuk kezdjük onnan! - mutat az én padsoromra, és többen is felnyögnek. Elsőnek Fren állt fel pironkodva. Alig láttam, mivel Blaze sorában ült, de megpillantottam, ahogyan a padot fixírozza, és kezeivel babrál valamit.
- Motrizc Fren, tizenhét éves vagyok, a villámmal szoktam általában foglalkozni.. - felelte halkan, de érthetőn, majd mikor a tanárnő biztatón biccentett, leült. Felállt a mellette ülő Tack.
- Morwits Tack, tizenhét éves, és általában elektronikai kütyükkel dolgozom, de nagyon szeretem, ha valami szikrázik! - mondta titokzatos hanggal, mire több oldalról is hallottam, ahogyan vissza suttogják családnevét. Nekem is rémlett valami róla, de csak a világtörténelemből. Egy nemesi család, amely az uralkodót védte anno’. Katonai. Elgondolkodtam vajon lehetséges-e, hogy ugyan arról a családi ágról származzon, mint akikről a történet szól. Leült, majd állt fel a következő. Mikor felállt, a fejpántján lévő három gyöngy összekoccant, és csilingelő hangot adott. Barna haja össze volt kócolódva, és három barna csík húzódott szeme alatt. Ismerős volt, talán az első nap láttam; gondolkodtam.
- Fexian Moon, tizenhat éves, és a levegőt irányítom! - felelte röviden, majd le is ült. Kinézetileg azt gondolná róla az ember, hogy egy hiperaktív, kedves lány, de amint megszólalt a hideg is kirázott tőle. Mellette egy szőke hajú, fekete szemű srác emelkedett fel rögtön.
- Pulleay Fredrik, tizenhét éves, és legyen meglepetés, én mivel foglalkozom! - kacsintott a tanárra, mire felnevetett a nő, és többen is, vagy éppen felnyögtek flörtölős hangnemén.
Az előttünk ülőre jutott a sor. Először a répa hajú állt fel.
- Berde Zoé és tizenhat éves vagyok, tűzet idomítok, leginkább támadó jellegű - mosolygott örömittasan, többen is elismerően biccentettek. Az ezüst hajú lányra várt az idő, és én is, hogy végre megtudom annak a nevét, aki kipécézett magának.
- Boirton Lena, tizenhét éves, vizet használok, és az egyik legerősebb mannahasználónak neveztek el, szóval nyugodtan forduljatok hozzám bármikor! - felelte szárazon majd hátra dobta haját, és leült. Páran megtapsolták, elismerően méregették a párost. Felsóhajtottam szerénységén, ami igazán a nulla alatt volt, miközben Blaze már állt is fel, és több lánynak is elállt a szava. Pedig csak felállt. Megforgattam szemeim.
- Marunea Blaze, tizenhét éves, és leginkább földdel foglalkozom - vigyorgott, és többen is felkiáltottak halkan. Én is most hallottam először teljes nevét. Marunea volt az egyik mondában az egyetlen uralkodónak jobb keze, aki adta neki az erőt, és együtt harcoltak. Többen is kérdezték tőle, hogy az a Marunea? Tack tekintetével találkoztam, akinek csak ajkai mosolyogtak, de szemei mintha kerestek volna valamit. A beszélgetésünk jutott eszembe. "Az a hülye nemes fegyver, mi?" Ez az egy mondata belevésődött az agyamba. A tanárnő tapsolt kettőt, hogy elhallgattassa az osztályt, majd várakozással teli tekintettel rám pillantott. Nehézkesen felálltam, majd egy olyan futó gondolattal, hogy csak essünk túl rajta, felnéztem. Minden szempár rám szegeződött. Már megértem miért viselkedett Fren olyan zavartan. Én is az lennék a helyében. Kiéhezett tekintetek, amik felfalnak.
- Asinis Ren, és tizenhét éves vagyok - feleltem, majd leültem. Sokan felhördültek. Lena fölnevetett, és valami olyasmit suttogot Zoénak, hogy ne is várjanak tőlem többet. Kedves, mondhatom. A tanárnő is már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen arra, amire mindenki válaszolt kérdés nélkül. Én viszont, ha kérdezte volna se tudtam volna rá válaszolni. Becsukta a száját, majd bólintott. Úgy éreztem, mintha tudná ki lennék. Felállt a következő sorban egy fekete hajú srác. Már nem igazán maradt meg az emlékezetemben a neve, vagy az, hogy még négyen felálltak, és elmondták kik ők. Megdörzsöltem a szemeim, hirtelen elálmosodtam, mire a végére ért.
Az órából már csak negyed óra maradt, így a tanárnő szabad kezet adott nekünk cserébe, ha csöndben maradunk. Egész végig az asztalon ült, és gondolataiba mélyedve minket figyelt. Gondoltam ledőlök akkor egy picit.
- Majd ébressz fel! - mondtam Blazenek, aki már el is volt foglalva két lánnyal. Az egyik Moon volt. Ásítottam, majd az asztallapra borultam. Próbáltam a zajokat kizárni a fejemből egészen addig, míg csak buborékokban hallottam őket. Egyiket kilyukasztottam, mire a többi buborék is kilyukadt. Elnémult minden, csak a sötétségben lebegtem. Kék fény villódzott a szemem előtt, és egyre messzebbre repült. Aztán tűzzé vált. Egy kastély égett vörös lángokkal. Nem messze a kastélytól, a falu is lángokban égett. Emberek sikoltoztak, menekültek. Sok katona segítette őket, vagy éppen a kastélyba rohantak. Mentették az embereket, és küzdöttek valakikkel. Nem láttam őket tisztán. Sötétek voltak, talán csuklyát viseltek. Hangjuk fülsüketítő volt. Furcsa fekete füst vette őket körül, és irányították, hogy az embereket vegye körül a füst.
Csak bámulni tudtam. Mintha már láttam volna ezt, gondoltam. Aztán a füstnek kezei lettek, és embereket marcangolt szét. Letépte a karjukat, fejüket, miközben ők még csak fel se tudták fogni, mi történik velük. Próbáltam odarohanni, segíteni nekik, de nem mozdultam. Vagy ha mégis, akkor ők távolodtak el egyre jobban tőlem. Aztán megálltam. Körülöttem a tiszta káosz. Mindenhol fülsüketítő sikolyok, segélykérések, kiabálások. Aztán egy erős azúrkék fénycsóva lövellt felfele az égbe, és néhány füst eltűnt.
Ketten rohantak ki a kastélyból. Jobban mondva hárman. Egy nő, és két kisfiú. A nő alig tudott már lélegezni, mindenhol szivárgott belőle a vér. Ciklámen szemei gyásszal voltak teli, és könnyekkel. Hosszú szőke haja piszkos volt, ahogyan ruhája szakadt. Egy sötétkék csuklyás palást volt rákötve, ahogyan próbálta azzal takarni a kezében tartott egyik kis srácot. Elájulva, szinte már félholtan szorított magához egy kardot, amely kéken izzott. Csupán fekete haja látszott, amiből ömlött a vér szinte. Mellettük egy szőke kisfiú szaladt zokogva. Csöndben rohant mellettük, mindenkit kikerültek, majd eltűntek a látóteremből. Aztán a kék fény szinte mindent felzabolázott. Lebegtem.

- Felség!

- Ren?! - rázott erősen Blaze, és én felborítva a széket felálltam. Lihegve néztem szét, és fogtam föl, hogy a teremben vagyok. - Jól vagy? Mennünk kell! - szorította meg karomat, és aggódva figyelt. A terem már majdnem üres volt, rajtunk kívül még Fren ácsorgott az asztalunknál. Bólintottam, majd felborzolva a hajamat, felkaptam a táskámat, és próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Összenéztek, majd rám. Végül elindultunk. Ha jól emlékeztem, akkor szimulációs edzések következtek, három órán át. Nem tudtam pontosan mit is jelentett, de az edzés csak azt jelentheti, mint a testnevelést. Szóval nem lehetett olyan nagy probléma, vagy kihívás. Azt mondták hozzunk magunkkal edzőruhát, hogy ne az egyenruhába izzadjunk. Fren és Blaze előttem sétálva beszélgettek valami srácról, és találgattak, hogy miért kell velük lennie. Mögöttük kullogtam, és a fülbevalót masszíroztam. Ahol hozzáért a bőrömhöz, ott bizsergett. Megint azt a csilingelő hangot adta ki, és akik a folyosón voltak, köztük a két osztálytársamat is, mind leblokkoltak, és rám figyeltek. Csak pislogtam, és körbe néztem. Alig lehettek hárman rajtunk kívül, és mind ismerős volt számomra. Az egyik magas, szőke, szemüveges, csak méregetve nézett, aztán elmosolyodott, és kissé meghajolt, majd tovább ment. A másik kettő, mintha mélyebben hajolt volna meg, és ők is mentek tovább. Bámultam bambán utánuk, és körbe néztem még egyszer, hogy mégis kinek tisztelegtek. Fren és Blaze megint összenézett, és halványan mosolyogtak, majd megint rám figyeltek. Blaze somolygott, Fren pedig csak elpirult, majd mindenhova próbált nézni, csak rám nem.
- Ez már röhejes. Második alkalommal történik ez. Mi történt? Meg van babonázva a fülbevaló? - akadtam ki, Fren pedig dadogott valami nem tudom félét, majd eliszkolt. Blaze csak átkarolt, és így mentünk tovább.
- Tudod barátom, sok mindenre csak magunk jöhetünk rá! - vigyorgott rám, majd befordultunk egy sarkon, és bementünk a férfi öltözőbe.
Átvedlettünk. Egy egyszerű fehér pólót, melegítő gatyát, és edzőcipőt vettem föl. A többiek is hasonló dolgokat kaptak magukra. Átmentünk a belsőkerten, ahol a kihalt fa volt. Lassan mentem, jól megvizsgáltam halott kérgét, amin sok helyen üresség uralkodott. Megálltam, mintha hívogatna. Rátenyereltem a törzsére, és száraz ágaira figyeltem. Bárcsak élne. Megnézném, milyen pompában tündökölne gondoltam, majd elengedve, futólépésekkel értem be a csoportot, és léptünk be egy váróterembe, ahol több ajtó is várt ránk.
Zoé és egy másik lány mellett haladtunk el, immáron csak én és egy srác.
- Remélem megint Hozzá fognak beosztani! Olyan sok tanáccsal látott el!
- Szerintem, ha nem segített volna, akkor nem jutottam volna be! - áradoztak valakiről, de nem nagyon figyeltem oda. Aztán próbáltam rájönni, hogy mégis hol az az edzőterem, focipálya, vagy akármi, ahol megmozgathatjuk testünket. Egy hatalmas termetű, kigyúrt állat, - akarom mondani férfi lépett ki az egyik szobából, és elkiabálva megkérdezte, mindenki itt van-e már. Mind a két osztály itt volt.
- Négyes csoportokra osztunk titeket be, és a csoport egészen a tanév végéig nem változik, ahogyan a gyakornokaik sem! -  folytatta üvöltve, mielőtt megint sutyorogni nem kezdtek. Kicsit aggódtam, hogy mégis kikkel akarnak összerakni, végül vállat vontam a gondolatra. És mindenre. - A csapatokat kitűzöm ide! - mutatott fel két papírt, majd a háta mögé tűzte, a falra. - Mindenki nézze meg, majd a számára választott szobába menjen! Egyesével nézzétek, különben hatvan kör iskolakört futtok! - rivallt ránk, majd aki jól végezte munkáját tapsolt egyet, és visszament a szobájába. Mindenki engedelmeskedett, és sorba állt, néma csendben. Beálltam a legvégére, és vártam. Elől páran felnyögtek, esetleg vihogtak, vagy örömükben kurjantottak. Mire én is odajutottam, alig páran lézengtek a váróteremben, már mindenki bement a kijelölt helyére. Én is megnéztem a papírt.

“ Motricz Fren, Belzguth Ao, Marunea Blaze, Asinis Ren - 301 “

Olvastam el azt a részt, ami engem érdekelt. Megvakartam a fejem búbját. Blazezel össze vagyunk mindenhova zárva, szóval megszoktam. Frent nagyjából már ismertem, vagyis tudtam kicsoda ő. Viszont. Belzguth Ao név semmit se mondott. Megkerestem a ‘301’-es szobát, majd kopogás után benyitottam. Négy fekvőszék féleség volt, amit elsőnek megláttam. Aztán próbáltam nem kirontani a szobából, mikor megláttam néhány orvosi tűt. Mintha egy laboratóriumban lettem volna. A székek felett hajszárító burához hasonlító dolog pihent. Egy fém asztal mögött egy szemüveges fiatal, göndör hajú srác ült, miközben a többieket figyelte, akik a másik oldalon álltak, kissé feszengve. Vagyis Blaze, és Fren. A harmadik fél meg mintha már az otthona lenne, csak bámult ki a sálja mögül. Pontosabban az a felsőbb éves volt, aki a mai nap is az osztályban volt. Hiába volt futó ruhában, sálja még így is takarta fél arcát. Szóval Ao a neve. Mikor beléptem, mindenki rám pillantott, és a szemüveges srác felpattant és mutatta, hogy menjek oda a többiekhez. Fehér laborköpenyt viselt, haja teteje fel volt fogva, amúgy majdnem a válláig ért. A köpenyből kikandikált vérvörös garbója a nyakánál, amitől kissé vérfagyasztó volt, amúgy is hulla fehér bőre. Barátságos arca volt.
- Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk, Ren! - rázott erősen kezet velem, szinte túlbuzgón is. - El se hiszem, hogy tényleg találkozhatok egy ilyen személlyel! - örvendezett tovább, én pedig csak bólogattam és tanácstalanul hagytam, hadd rázza ki a vért is a kezemből. Ennek el mentek otthonról, az is biztos, reagáltam le magamban a kialakult helyzetet. - Akkor bele is kezdek! - fogta meg karját, és engedte el az én kezemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. - A nevem Fluen Hartvig! Gyakornok vagyok az Iskolánál, örvendek a találkozásnak! - kezdett bele a beszámolójába. - Nektek nem kell bemutatkoznotok, mindent tudok rólatok. Aoval már régebb óta dolgozom együtt, így ő tudja az ilyesfajta eljárásokat. Ez az első eset, hogy nem az évfolyamból van párja valakinek, ti vagytok az elsők, és egyben a kísérlet is! - mutatott Frenre, és az említett srácra. Kissé furcsán ejtette ki a 'kísérlet' szót, mintha szomorú lenne ettől. A lány csak elpirult, a srác meg biccentett. - Az én munkám, hogy felkészítselek titeket a legrosszabb, legbonyolultabb helyzetek megoldására. A harci taktikákra, és egyben fejlesztjük az izomzataitokat, miközben a félelmetekkel küzdtök, illetve árnyakkal. Mivel közületek egy ember végképp nem tudja milyen óra is ez, ezért teljesen előröl mondok mindent - pillantott rám. - Befogtok feküdni azokba a székekbe, majd a fejetekre húzzuk azokat a transzpertorokat. Azok segítségével elindítunk az agyatokban egy szimulátort, ahol minden történhet. Ám hiába csak ültök majd ott, ugyanúgy izzadni, és sérülni is fogtok. Persze lesz, mikor kint is mozogtok, de elsőnek itt kell felmérni a tudásotokat, és saját edzéstervet kitalálni nektek - hadarta, és mindig vigyorgott, miközben szemüvegét megtörölte, és így megmutatta szemei alatt a hatalmas sötét redőket. Pislogni is elfelejtettem. - Szóval elsőnek szólóban fogjátok csinálni, egyszerű gyakorlatokkal. Majd egyre nehezebb pályákon mentek végig, később párokban is dolgoztok, majd a teljes csapat. Mire eljutunk idáig, talán már tavasz lesz, de ez ne zavarjon titeket! - helyezte vissza kerekded szemüvegét, majd leült.

Negyedik fejezet

Álmok világában

 

Az álmomban csak lebegtem a vízben. Sötét volt, és csak a buborékok halvány csillogását láttam. Messzebb egy kék fény világított a víz fölött. Sokáig nem vettem észre, csak felfele bámultam a víz felszínét. Furcsa bizsergető érzés volt. Aztán valaki kiabálni kezdett. Nem értettem mit mondd, arra gondoltam, biztos a víz miatt van ez. Értelmetlen, elnyomott szavak.

Izzadtan keltem fel, miközben levegőért kapkodtam. Mintha nem vettem volna, vagy nem tudtam volna levegőt venni. Karommal egyik szememet letakartam, és a plafont bámultam. Sokáig próbáltam rájönni, hogy kinek a hangja lehetett, és mit kiabálhatott. Hiába csak egy álom volt, mélyen belül pontosan tudtam, hogy fontos dolog. Valami történik velem kívül körülöttem, és magamban is. Lezuhanyoztam, felöltöztem egy térdig érő szürke melegítőbe és sötétszínű pólóba, majd mire eljutottam a konyhába, már Blaze ott ténfergett egy terepmintás nadrágban, és fekete felsőben. Épp sistergett a serpenyőben valami furcsaság így ráhagytam, és kávét tőltöttem ki magamnak és leültem a pult elé. Reméltem, hogy hétvégenként délig alszik, de ilyenkor is pörgött. Folyamatosan egy szőke csajról beszélt, hogy lehet elhívja randizni, de nem biztos, mert valami családi ügye van, és csak elvonná a figyelmét. Végül mikor már olyannyira beleélte magát a mesélésbe, hogy megfeledkezett a sütésről, átvettem a helyét. Épp hogy nem égett szénné a tükörtojás. Megettük, majd elrohant Blaze valamit elintézni, miután felhívták. Ezek után pedig fogtam a gyakorló kardomat, majd kivonultam a múltkori parkba, ahol alig voltak. Reméltem, most is alig lesznek. Útközben sikerült összefutnom pár iskolatárssal, akik felismertve köszöntek. Visszaköszöntem illemtudóan, de többnyire még az arcukat se néztem meg. Elmém az álmom körül ténfergett, míg testem vitt egyenesen a parkba, mintha a vérében lenne hogyan és hova kell menni. Mikor odaértem, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy pár művészkedő alakon kívül egy lélek sem volt jelen. A hely egyszerű volt, és tiszta. Sokfajt növény, némelyik furcsább volt a többitől, másiknak semmilyen illat nem jutott. Meglepően sok fa tornyosult az égig, ám tovább annál nem. Végül egy tágasabb füves résznél megálltam, és ledobtam táskámat, amiben csak víz, törölköző, meg egy pulcsi volt. Leraktam mellé a hosszú tárolót, majd mikor felnyitottam, megakadt a szemem egy virágon. Üvegből voltak a szirmai. Mindig megváltozott a színe, mikor arrébb mozdultam, és törékenynek tűnt. Elkápráztatott a rövid leveleivel, és a hatalmas szirmaival. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam honnan.
- Az üvegszál, és nagyon éles! - hallottam meg egy női hangot, mire összerezzentem. Nem vettem észre, hogy lett volna itt akárki is. Mintha csak a levegőben várt volna apró szemcsékre szétmálva, és előttem csoportosult egy testbe. A hang felé fordultam, miközben már a fakard a kezemben volt. A tukos csaj volt aki felemelte kezeit, szemeit meglepetésszerűen nyitotta nagyokra, miközben majdnem elejtette a kezében tartott telefonját. - Kegyelem, feladom magam! - vigyorgott rám, én pedig csak bosszúsan felálltam, és a földre szegeztem a kardom, hogy azért ne történjen semmi nemű baleset.
- Szóval ezt üvegszálnak hívják? - érdeklődtem a virágra nézve. Eszméletlenül szép volt megannyi színt visszatükröződve. Visszanéztem a lányra, aki csak mosolygott rám, miközben fejét oldalra biccentette.
- Igen, mivel az üvegnövények egyik fajtája. Nagyon érdekes egy virág! Azt mondják, hogyha sokáig nézed miközben kérdezel, a szirmain tükröződni fog a válasz! - mesélte, miközben telefonját a szája elé tette. Picit kirázott a hideg ahogyan hangsúlyozta mondani valóját, mintha valamit sugallni akarna vele. Bólintottam. Hallottam már az Üvegnövényekről, de nem hittem volna, hogy tényleg léteznek.  A Harmadik országban nem léteztek ilyen növények, sőt meglehetősen kevés fajta növényt lehetett látni. Emlékeim régebbiek voltak. Még mielőtt nevelő szüleimhez kerültem. A Kezemben fogtam a növényt, és kérdeztem tőle valamit. Ez az emléktöredék egész életemben végig kísért, és mai napig nem jöttem rá, hogy igazi-e. Vagy éppen honnan való.
- Karddal harcolsz? Elég ritka ma már! - ült le a táskám mellé, miközben folyamatosan vigyorgott. Megnéztem magamnak, mégis miért is beszél hozzám. Rózsaszín haja ki volt engedve, ezért majdnem a hasáig lelért, és a szürke trikójára egy fehér inget vett fel. Hosszú barna farmert viselt, egy magasított talpú cipővel. Ha nem vigyorogna állandóan, és csendben lenne, akkor elérné az aranyos címet, de így eléggé megmaradt a furcsánál, gondoltam.
- Családi örökség azt hiszem - vontam vállat, majd a fakardot a földre raktam, és elkezdtem nyújtani.
- Ez az agyon használt, koptatott fakard? Ez... őőő... érdekes! - nevetett, én pedig ott voltam, hogy nem érdekel ha lány, beverek neki. Hátra hajoltam, miközben kezeimmel a derekamon tartottam meg magam.
- Nem, te liba. Ez csak azért van, hogy gyakoroljak. Az egy más fajta kard! - mondtam neki, enyhén dühösen, mire ő csak felnevetett felemelve ismételten kezeit. Úgy éreztem csak szórakozik velem.
- Még senki se hívott libának! - nevetgélt tovább, én pedig rápillantottam. Ezt nehezen tudtam elképzelni, de nem akartam neki erről szólni. Túlságosan is gyanúsan méregetett, miközben telefonját az ajkai előtt tartotta. Miközben ismét a kezeim közt fogtam a kardom, próbáltam rájönni mi is volt a neve. Tuck, vagy Tack? Nem tudtam eldönteni, valahogy semelyik se passzolt hozzá. Bár hozzá tényleg csak a liba illet, illetve a virgonc. Gondolataim kezdtek elkalandozni messze, ezért inkább csak felsóhajtva és nem törődve a vizslató szemeivel, elkezdtem gyakorolni. Előre lépés, szúrás. Fordulás, kardcsapás oldalról, miközben térdemet behajlítom. Kardmarkolat másként fogása, utána lentről fölfele csapás, miközben megint fordulás. Alapállás, kicsit előredőlés, majd baloldali védés, jobboldali védés, végül föntről támadás. Ez a sorozat egészen addig ment, míg ki nem merültem.
Leültem a táska másik végéhez, és elfogadtam a vizet, amit a táskámból vett ki. Ittam pár kortyot, majd megtöröltem az arcom, és felnéztem az égre. Furcsa volt belegondolni, hogy régen egy Bolygón éltek az emberek. Most pedig egy olyan Bolygón élünk, amely egy ember alkotta világ, valahol az Univerzumban. Egy kreált, és véges életet élve. Két hibrid helikopter száguldott el felettünk, majd el is tűnt a házak erdejében.
- Honnan van a fülbevalód? - tett fel egy kérdést, ami rögtön emlékeztetett arra, hogy van egy hálátlan szomszédom, aki azt hiszi, hogy két háztartásban él, és ami az enyém az az övé is. Hálátlan dög. Rá vicsorogtam a lányra.
- A kedves Blaze ajándéka volt - csak épp nem tudom leszedni, fejeztem be gondolatban a mondatom. Ahogy megnéztem a lány fekete szemeit, komolyan néztek rám, miközben ajkai mosolyogtak. Valami furcsa van ezzel a lánnyal, csak nem tudok rájönni mi is a zavaró tényező rajta.
- Az a hülye nemes fegyver, mi? - vihogott majd felállt, és nyomott valamit a telefonján, mire az olyan hangot adott ki, mintha fényképezne. Még jobban ledöbbentem, és ő csak felnevetett. - Nagyon érdekes vagy Asinis Ren... Tényleg ez a neved? - érdeklődött, miközben én teljesen kiakadtam azon, hogy lefotózott.
- Mi a francért fotóztál le? - természetesen nem csak azért reagáltam így, mert csak ez jutott el az agyamig. Egyszerűen nem akartam rá válaszolni. Mert pontosan tudtam mire utalt ezzel. Nem tudtam, hogy ki vagyok. Egészen nyolc éves koromig tudok visszaemlékezni. Az igazi családomra, az igazi otthonomra nem emlékszem. Még a saját nevemre se. Bár azt mondták akik hoztak, ők tudják ki vagyok, csak nem mondták el senkinek. Azt mesélték, hogy megtámadták a várost, ahol laktunk, és csak engem tudtak kimenekíteni. Egy vezetékszerelő, és egy ügyvéd fiaként nevelkedtem utána, egy nővérrel, és egy öccsel. Egyedül a kard emlékeztetett arra, hogy akiket családnak nevezek, nem a vér szerinti rokonaim. Egyszerűen ők fogadtak be, és vigyáztak rám, miközben normális iskolás életet élhettem.
- Mert egy érdekes lény vagy Ren, azért! - fordult hátat, és felemelve kezét, amiben a telefonja volt, integetett, és elsétált. Ennyit virgonc kislányról. Felsóhajtottam, majd ismét neki álltam edzeni. Próbáltam rájönni mit is tud pontosan a lány, amire ráakar vezetni. Túl sok gondolat kavargott bennem, és egyszerűen nem tudtam őket hova tenni, csak kiadni az edzéssel.

Az egész hétvégém abból állt, hogy edzettem, és próbáltam kizárni a lakásból Blazet. Az utóbbi nem nagyon ment. Valahogy hétfő reggelre sikerült egy kis izomlázat generálnom magamnak, így már reggel neki álltam rámozogni, hátha napvégére elmúlik. Fürdés, egyenruhába öltözés, végül miközben egy félig elkészült szendvicset majszoltam, bepakoltam egy füzetet a táskámba, tolltartót, pénzt és vizet. Cipőt húztam, mikor már nyitódott az ajtó, és majdnem rám zuhant Blaze, annyira sietett. Egy gyümölcsös bagett lógott ki a szájából, miközben megállt előttem, borzos hajába túrt, és szemeivel mosolygott. Elindultunk az iskolába.
- Hogy hívják azt a tukos csajt? Azt a furcsa rózsaszín hajút! - kérdeztem meg Blazet, mikor már az Iskola kerítése a látómezünkbe került, és épp szünetet tartott a randi beszámolójáról, amire végül elment.
- Tack - felelte egyből gondolkodás nélkül, és nekem el kellett tépelődnöm azon, hogy hogy lehet az, hogy ő minden lány nevére emlékszik, már az első találkozás után, én pedig még a harmadik után se tudom? Biccentettem, és mikor befordultunk a kapun, megláttunk egy kisebb tömörülést egy tábla előtt. Folyamatosan váltakoztak az emberek, így mi is elé tudtunk érni. Osztálybeosztások voltak.  Két osztályt csináltak, az egyikben egy tucatnyi ember névsora volt, a másik létszáma tizenhárom. Megkerestem a nevem, és a B osztályba kerültem, ahol magasabb a létszám. Blaze, és Tack is ide került. Elindultunk hát a ‘198’-as számozású teremhez, ami az osztálytermünknek volt kiírva. Beléptünk. A teremben alig voltak még diákok. A terem falai fehérek kivéve a hátsót, ami halványzöld színben pompázott. Az egész terem unalmas volt, és általános. Ablakokkal volt végig az egyik fal, a szembe lévőn pedig parafa tábla.  Páros padok voltak két oszlopban igazítva a tanári asztallal szemben. Az egyik ablak melletti padba ültem, és mellém Blaze foglalt helyet. Az ember azt hinné egy olyan ember, mint Blaze inkább ül női társaság közé, mint egy antiszociális srác mellé, aki mindig elküldi a halálba. Elővettem a füzetemet, és néhány gondolotato leírtam.
- Mit keres ez itt? - hallottam meg egy csaj hangját a terem ajtajánál, és valami arra a következtetésre juttatott, hogy ez a vörös szemű, ezüst hajú lány lesz, és rám célozgatott. Felsandítottam. - Hiszen összesen két napot se volt az Iskolában! - hőbörgött a barátnőjének, akinek répa vörös haja egyenesen omlott a hátára, és unott zöld szemeivel hol rá, hol rám pillantott.
- Miért nem kérdezed meg az Igazgatót? - érdeklődött, ahogyan leültek elém. Úgy tettek, mintha nem lennék itt, és ez borzasztóan idegesített. Én is ember vagyok, az Istenért már! Megráztam a fejem, és inkább folytattam, amit éppen csináltam.
- Kérdeztem. Azt felelte egy kész csoda, és titkok vannak az Iskola falai között. Hogy lehet egy ilyen ember az Univerzum legjobb kiképző iskolájának az Igazgatója? - pufogott tovább az ezüske, miközben megigazította fejhallgatóját, ami a nyakában pihent. Miért haragszik ennyire mindenkire?
- Akkor kérdezd meg őt! - mondta egyszerűen, és mindketten megfordultak. Eszembe jutott egy ősidőkben íródott idézet, ami szerintem passzolt erre a szituációra, vagy legalábbis az ezüsthajúra.
- “A nyíl, amit kilőttek, még úton van, és a legokosabb: Félreállni előle.” - pillantottam föl a telefonom képernyőjéről, mintha egy igazi költő lennék. Pislogtak rám, mintha valami UFÓ lennék. Felsóhajtottam tudatlanságukon.
- William Shakespeare! - jött a válasz mellőlünk, és mind a négyen a horzsolással teli piros szemüveges lány felé fordultunk. Bólintottam, és már nyitottam volna ki a számat, hogy érdeklődjek a sebei felől, de megelőzött. - Köszönöm, hogy megmentettél! - mosolygott rám, majd elvörösödve a földet pásztázva inkább előrébb menekült a másik oszlop egyik padjába. Félre biccentettem a fejemet tudatlanságomban. Megmentettem? Megdörzsöltem a fülemet, mire az ujjaim beleakadtak a tollba, ami furcsa csilingelő hangot adott ki. Körülöttem mindenki megborzongott, és rám figyelt. Körül néztem, és tényleg mindegyik szem rám nézett, és ettől kirázott a hideg. Vissza akartam kérdezni, hogy mit bámulnak, mikor egy Tanár lépett be a terembe, ezzel a figyelem ráközpontosult.
- Mi volt ez? - hajoltam Blaze felé, ő pedig csak bujkáló mosollyal az arcán megvonta a vállát.
- Te csináltad, neked kellene tudnod! - súgta vissza. Megforgattam szemeimet, és én is a tanárra figyeltem. Lea Tanárnő volt az. Bemutatkozott, gratulált a bent maradásunkhoz, majd elkezdte sorolni, hogy mik fognak történni velünk az elmúlt hónapokban. Kiképzések, újabb szimulációs tesztek, orvosi vizsgálatok. Annyit dumált szerencsétlen tanár, hogy majdnem bealudtam, pedig érdekelt a dolog. Viszont, mikor behunytam a szemeim, egy álmot láttam, ahol ég egy kastély. Nem tudtam eldönteni melyikre figyeljek. Az órákon történő dolgokra, vagy éppen a kitalációmra.
Felsóhajtottam, és inkább kinéztem az ablakon, amely az udvar közepén lévő halott fára nézett. Csak bámultam kifakult vaskos törzsét, amelyből szerteágaztak, szinte már szürke ágai, és az Iskolára mutattak cinikusan. Mintha várt volna valakire, miközben sírt. Szinte már hallottam ahogyan siránkozik szegény fa. Kicsöngettek, és a legtöbben kivágódtak az ajtón. A következő óránk is itt volt, szóval nem értettem hova rohannak. Egy idő után sok nő nemű izé visszatért, és pironkodva sugdolóztak. Valami három felsőbb évesről meséltek egymásnak, akik ide fele tartottak. Felsóhajtottam, és kinyitottam a magammal hozott könyvet, amiben mondások, és idézetek szerepeltek. Néhány lapja már szakadt volt, és sárga. Sajnáltam szegény könyvemet, mert már ezerszer kirágtam a lapjait a szemeimmel, annyiszor olvastam. Blaze mellettem hallgatta a hozzá csődült lányok sztorijait, amint éppen pletykáltak. Aztán a teremben csönd lett. Felpillantottam, és azt a három felsőbb évest láttam, akikről beszélgettek. Pont az asztalom előtt.
- Segíthetek? - érdeklődtem, miközben látványosan felsóhajtottam. Eto csak halványan elmosolyodott, miközben szemei összeszűkültek. A szőke anonim srácnak meg mintha megrándultak volna a szemöldökei, miközben kezeit az asztalomra tette, és ránehezedve közelebb hajolt. A harmadik srác csak körbe nézett kíváncsi arccal. Fekete haj, zöld szem. Egy sötétkék sál takarta el a fél arcát, így szinte csak a szemeit lehetett látni. Nem volt olyan magas, mint az anonim, de olyan alacsony se, mint Eto. Szemei mintha kerestek volna valamit, vagy valakit.
- Csak jöttünk megnézni a friss húst, akit majd szétszedhetünk! - sziszegte a szöszi, és én csak fapofával, amolyan “ez most valami beszólás volt?” arccal próbáltam ránézni. Félelmet éreztem, amit nem akartam kimutatni. Egy veszedelmes vadállat volt a szőke, amit annak ellenére is tudtam, hogy alig ismertem.
- Állok elébe! - feleltem bátorságot színlelve. Eto a kezében tartott füzettel fejen ütötte az anonimot, aki hátralépett, és az őrült, ördögi arcát a plafon felé fordította, miközben a nyakán lévő nyakörv féle nyaklánc a szemembe villant. Mint egy kutya, gondoltam.
- Igazából egy lányt keresünk - vette át a szót Eto.
- Mindenki azt keresi! - döntöttem oldalra a fejem, mire csak prüszkölt egyet. - Ki az? - érdeklődtem feladva a lehetetlent, hogy folytassam az olvasást, így azt becsuktam és eltettem a táskámba. Most már rájuk figyeltem. 

Harmadik fejezet

Felismert reinkarnáció

A lábam csak vitt maga után, egyenesen a fenevad felé akit igazából nem is láttam. Mégis úgy éreztem pontosan tudom mit csinálok. A kardot erősen fogtam, odarontottam és oda csaptam ahol a lány haja, és a fenevad keze látható volt. Felüvöltött a valami, és Fren földre zuhant. Közéjük álltam. A fülem zúgott, és borzalmasan hangosan vert a szívem. Úgy éreztem valami körülvesz. Valami meleg, de közben hideg és bársonyos. A kezemben tartott kardra pillantottam és ekkor fogtam fel, hogy mi vesz körül. Kék derengés. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha minden ami lehetetlen lenne nekem lehetséges ebben a percben. Mindent megtudnék csinálni; mindenre képes lennék. A sötét árnynak világító szemei voltak, és éreztem a büdös leheletét az arcomon. Megrémültem mikor a fejem mellett valami elröpült, és egyenesen az árny arcába érkezett hangos csattanással. Hátra tántorogtam mikor egy srác elrohant mellettem, és elkezdett harcolni az árnnyal egy tőrrel és pisztollyal. Nem tudtam rá figyelni, egyre jobban elöntött a forróság; mintha belülről égetne valami. Előre görnyedtem, és térdemre kapaszkodva próbáltam lenyugodni, miközben a kardom markolata hűteni próbálta tenyeremet. Olyan volt, mintha pulzálna a kardom, és aggódna értem, de ez lehetetlen, gondoltam magamban.
- Hé! Ren! - hallottam körülöttem a hangokat, de egyre erősebb volt bennem a forróság. Kezdtem elveszíteni a fejemet.
- Ren! Nyugodj meg! - egyre közelebb volt a hang, és mintha egyre többen lettek volna körülöttem. Végül feladtam. Kiengedtem ezt a forróságot. Hátrahanyatlottam, és üvöltve árasztottam a kék lángokat magamból. Páran felüvöltöttek, de csak a plafont tudtam bámulni. A kezemben tartott kard megnyugvást, aggódást, és beletörődést árasztott felém, egészen addig, míg behunytam a szemeim és összecsuklottam a földre. Kiáltozások vettek körül, majd csak a zakatolást hallottam.
- Ren? - hallottam meg Blaze ismert hangját, és megfordultam. Csend. Ez vett körül, és kényelmes hidegség. Körül néztem, mielőtt észrevettem volna Blazet. Mintha az óceán felszínén állnánk, és a horizontnál egybeolvadt az ég és az óceán. Végül megtaláltam őt is. Épp az óceán peremén ült, és figyelte a horizontot. Odasétáltam mellé, és leültem.
- Hol vagyunk? És te mit keresel itt?
- A számból vetted ki a szót! - nevetett fel, miközben rám nézett. Megvakartam tarkómat.
- Ja, jól van - motyogtam és ő felnevetett, majd felsóhajtott.
- Úgy tűnik, az uralkodó megérkezett - felállt miközben ezt mondta, majd leporolta magát, és megvárta, míg én is ezt teszem. Kérdezni akartam, hogy mégis mi a halálról beszél, de elindult valamerre, és nem tudtam megszólalni. Így inkább mellészegődtem. Egyre elfakultak a színek, ameddig teljesen sötétség nem lett.

Zúgott a fejem, mikor kitudtam nyitni szemeim, de olyan erős fehérség uralkodott mindenhol, hogy hunyorognom kellett. El nem tudtam képzelni, hogy hol vagyok, mindent homályosan érzékeltem, és iszonyatosan fájt a fejem. Szerencsére a fejemen kívül más nem fájt, így gyorsan magamra húztam a takarót, ami így is derekamig rám volt terítve. Miközben próbáltam melegedni, körül néztem. Látásom kezdett kitisztulni, mikor felfedezni véltem, hogy egy kórteremben pihenek, de inkább tekinteném iskolai gyengélkedőnek. Két függöny vett körül, így nem láttam a szoba azon részét, a hátam mögött egy fehér fal, majd a másik oldalon egy asztalka azon víz, gyógyszerek, és étel váratta magát felszolgálni. Ásítottam egyet, és begubózva a takaróba visszaaludtam remélve, hogy mikor legközelebb kinyitom a szemem, már nem fog fájni a fejem, és felmelegszem. Egyáltalán miért vagyok itt? Mi történt? Nem álmodtam semmit se. Üres voltam belül.

- Felkeltél? Hogy tudsz ennyit aludni? Istenem... - pufogott mellőlem egy valamennyire ismert hang, odafordultam. A tegnapi szőke srác volt, miközben valami manga féleséget olvasott. Nem tudtam miért van itt, de nem is annyira foglalkoztatott. Felsóhajtottam miközben fölültem, és a falnak támasztottam magamat.
- Semmi kérdés? Semmi, mi a fasz történt velem? Meddig voltam kiütve? Mert az biztos, hogy nem egy napig! - fel sem nézett, úgy panaszkodott nekem. Próbáltam emlékezni a nevére, de mikor rájöttem, hogy be se mutattak egymásnak, feleslegesen koptattam energiáimat.
- Hát arra emlékszem, hogy riasztás volt, és ott voltatok Etoval, és Blaze elrángatott, aztán ránk esett a fal. Szóval gondolom e miatt vagyok itt - motyogtam felsorolva az emlékeimet, miközben az asztalon lévő vizet elvettem és kortyolgattam, mivel túlságosan ki volt száradva a torkom. Aztán visszagondoltam, hogy milyen kérdéseket is mondott. - Hogy érted, hogy nem egy napig? Mégis meddig aludtam? - néztem rá kitágult szemekkel.
- Öt napig. Ma délután fogják kinyilatkoztatni, hogy kik maradnak tovább elsősökként! - lapozott egyet. Öt napig? Azt meg hogy? Emlékszem, hogy felébredtem, majd mikor tudatosult a helyszín, visszabóbiskoltam. Utána nyomott ennyire el az álom, vagy előtte? Aztán rájöttem egy másik dologra. Mivel pont a vizsgaidőszakot hagytam ki, esélyem se volt bizonyítani, hogy ide való lennék. Varázserő ide, vagy oda. A srác becsukta hirtelen képregényét, és rám nézett vörös szemeivel.
- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra? -  érdeklődött kezeit térdére téve miközben előredőlt, és én próbáltam visszagondolni, vagy csak megérteni, hogy mégis miről beszél. Szóval sötét izé. Próbáltam visszagondolni miközben a besárgult paplant figyeltem, de csak megfájdult a fejem, és erősen szorítottam. Megráztam a fejem. Odanyújtott egy pirulát, és én megköszönve lenyeltem, majd vízzel leöblítettem a maró torkom. A srác fölállt, fel se pillantott a könyvéből, majd elindult az ajtó felé.
- Ja igen! Egyenruha, négykor az aulában! - mondta, mielőtt kilépett a tolóajtón át a folyosóra. Párat pislogtam, hogy felfogjam az információkat, amit majdhogynem ide ugatott. Visszafeküdtem, majd a beázott plafont kezdtem el vizslatni. Öt napig voltam kiütve úgy, hogy hiányos az emlékezetem. Bár biztos, hogy a fal kiütött, de akkor mindenre emlékszem. Szóval mi történt pontosan?
     "- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra?"
Csak ez a fura érzés a mellkasomban nem hagy pihenni. Mégis milyen kardról beszélt? Sötétség, és kard. A sötétség megvan, mert mindent feketének láttam, de kardot, aztán végképp nem! Mégis a lelkem megérezte a bizonytalanságomat.
Rövid időn belül haza jutottam, miután kivizsgált az iskola orvosa. Kettő óra múlt. Az Iskola ki volt halva, és mikor átsétáltam az aulán minden rendben volt. A folyosókon is, semmi jelet nem láttam volna, hogy itt bármiféle harc folytatódott volna le. Megvakartam az államat, mikor már a kádban ülve áztattam testemet, gondolván, lehet csak egy álom volt. De akkor nem fájna néha a fejem, nem lettem volna a gyengélkedőn, Eto haverja nem lett volna ott, hogy kérdezősködjön, és fura mangákat olvasson. Ezzel az egésszel valami nem stimmelt. Csak tudnám mi.
Nem értem, minek kell mennem, ha úgy is tudom, hogy hazaküldenek, vagy bedobnak egy másik suliba, esetleg a süllyesztőbe. Sóhajtva megigazítottam a nyakkendőmet, mikor Blaze rontott be, már készen felöltözve, plusz egy ezüst lánccal, ami az övéről lógott le.
- Hát itt vagy?! Már mindenütt kerestelek! Jól vagy? Minden rendben? - szaladt hozzám, mintha az anyám lenne, aki, ha szabadna megjegyeznem, ilyeneket hála nem szokott csinálni. Jól megtapogatott, szét borzolta, amúgy is borzolt hajamat, majd nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbülne. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak akkor sikerült, mikor már elengedett. Rám vigyorgott. - Sietnünk kell, egy felségnek nem szabad késnie! - villantotta meg Colgate mosolyát, én pedig még pislogni is elfelejtettem.
- Ennyire egoista ne legyél már! - szidtam le, mire picit ledöbbent, de rögtön visszaváltott a szokásos arckifejezéséhez. Megvakarta fejét, és felnevetett. Végül elkészültünk, és miközben piszkálgattam a fülemen lógó tollat, beértünk az Iskolába. Az aulában elhelyezett székeken az elsősök ültek, és mi is elfoglaltunk két szabad széket valahol a közepe táján. Körülöttünk elég sok felsőbb éves állt, és vizsgálta a friss húst. Egy emelvény volt előttünk, aminek a végében három-három szék volt elhelyezve a két oldalt. Mikor bejött hét felnőtt, nagy taps vihar fogadta őket és füttyszó hallatszott a felsősöktől. Mi csak tapsoltunk. Végül a hét felnőttből hat leült, az utolsó pedig a mikrofonhoz sétált. Egy fekete egyenruhában volt, hiába nézett ki szigorún, a sötétbarna haja össze-vissza állt rajta. Felemelve kezeit, elhallgatott mindenkit. Szigorú, arany szemeivel körbe pillantott a termen, miközben ajkai meg se rezzentek szigorú vonásaiból.
- Üdv mindenkinek! Aki még nem ismerne, annak bemutatkoznék! Derwin Thomas vagyok, a háborútörténelem tanár, és az Igazgató. Mint tudjátok, ez egy felmérőhét volt, amin betudtátok bizonyítani mennyire vagytok képesek, hogy bent tudjatok maradni. Csak hogy tudjátok, tavaly százötvenkét diákból harmincegy tudott csak bent maradni és idén több, mint százhetvenen jelentkeztetek! - mondta, és tartania kellett egy kis szünetet, mivel körülöttünk mindenki elkezdett sugdolózni, hogy milyen igazságtalan, és ő biztos bent fog maradni. - Nos, tehát. Akiknek felolvasom a nevét, kérem fáradjon az emelvény jobb oldalán található terembe! - mutatott egy sötét ajtóra. Néma csend lett. Aztán elkezdte sorolni a neveket egy listáról. Mindenkit megtapsoltunk, ő örült és bement a szobába. Egyre kevesebben lettünk, egyre többen lettek idegesek, és egyre jobban pánikoltak. Az eddigi ismerőseim közül, senki nevét nem olvasták fel. Se Fren, se Blaze, se Tack. Se én, bár ezt éppenséggel tudtam. Egy kis idő után, mikor már csak olyan két tucatnyian maradtunk, még egyszer körülnézett, és elnémult.
- Nos, tehát! Gratulálok, ti, az Atropa es Althea Erőképző Iskola diákjai lettetek! - kezdett el tapsolni, és vele együtt a felsőbb évesek is, elégedetten figyeltek minket. Bár volt egy-két pár, akik pénzt kaptak, és bosszúsan adtak is. Ledöbbentem. Hogy mi? Körbe néztem, és láttam a többi értetlen arcot, és ez már majdnem nevetésre késztetett. Végül néhányan majd kicsattantak az örömtől, és fellökve a széket felálltak, és a levegőbe bokszoltak. Pislognom kellett. Rosszul hallok, vagy talán engem véletlen kihagyott? Igen, ez biztos! Mivel csak az első napon voltam jelen, biztosan elfelejtettek. Ezzel a gondolattal döntöttem el, hogy szólok az Igazgatónak.
- Sikerült, Ren! - ugrott rám Blaze, és ezzel a földre kerültünk. Hirtelen ért támadás. Bámultam rá, mikor többen is ránk ugrottak, azt kiabálva, hogy “siker szendvics”. Azt hittem majd megfulladok, a rengeteg hering alatt. Többen is felnevettek körülöttünk, vagy épp azt hangoztatták, milyen gyerekesek vagyunk. Végül mikor már kaptam levegőt, és biztos két lábon álltam közöltem Blazezel, hogy majd otthon találkozunk, és elsétáltam tőlük, egészen az igazgató irodájáig. Kopogtam, majd mikor engedélyt kaptam a belépésre, bementem. Nem csak az igazgató volt ott, hanem Eto is. A tanár az asztala mögött, Eto az asztal előtti két szék egyikében ült keresztbetett lábakkal, és csukott szemekkel türelmesen várt. Helyet kínált a férfi, és leültem. Reméltem, hogy elküldi Etot, de ehelyett csak megkérdezte, miben segíthet. Rásandítottam Etora, aki csak a telefonját bökdöste. Sóhajtottam.
- Engem kihagytak a felsorolásból mivel a héten, összesen csak egy napot voltam jelen! - tértem a lényegre, és figyeltem picit elcsodálkozó arcát, amint nem tudja felfogni, hogy miért is vagyok itt. Az ember ilyenkor elsunnyogná, hogy bent maradhasson, erre jön egy ilyen idióta, aki hangoztatja magát.
- Neve? - kezdett el babrálni a papírokkal, de mielőtt válaszolhattam volna, már megtalált egyet, és felém nyújtotta. Tudta ki vagyok, gondoltam magamban elképedve. Elvettem, és az ölemben tartva nem értettem az egészet. Az igazolványképem volt rajta, illetve minden adat. Valamint egy zöld színű nyomda jel, ami egy "átment" írás volt. Lejjebb egy hozzászólásban ez volt olvasható: “Iskolai hetének első napján, egy egész árnytámadást megállított egyedül. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Kényszerített.” Megvakartam a tarkómat, mert egy árva szót se tudtam felfogni. Árnytámadás? Reinkarnáció? Mi a jóságos fenéről beszélnek ezek itt?
- Mi az, hogy hatos besorolás? - kérdeztem végül kábultan.
- Azt, hogy az Iskola tanulója lettél! - veregette meg a vállamat Eto, majd felállva kiment. Visszaadtam a papírt, és hátra vetve magam a szék támlájának nagyot sóhajtottam.
- Még mindig nem értem - mondtam, a plafont bámulva. - Alig emlékszem valamire arról a napról, nincs is semmilyen mannám, mégis hogyan győzhettem volna egyedül? És kinek vagyok a reinkarnációja? - kezdtem törni a fejem.
- Mindennek eljön a maga ideje, Ren! - ennyit mondott a tanár, majd kikísért, és még egyszer gratulált a bent maradásomért. Nosztalgiázva nézett a földre enyhe mosollyal ar arcán, mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtaját.

Hazaérve az ágyra dobtam magam. Kezdett sötétedni, én meg nem éreztem semmit. Még nem jött át Blaze, ezért az átvedlésem után, neki álltam főzni valami vacsora félét, ami rizs és rántott pisztráng lett. Elkezdtem enni, majd mikor valaki berontott, elővettem már reflex szerűen egy új tányért, és mikor leült elém megköszönve, ő is enni kezdett. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig itt tartozkodik Blaze. Terepmintás gatyát viselt, azon lelógó hózenetrógert, ezekhez pedig egy fekete felsőt. Elkezdett mesélni a hetéről, hogy néhányan belekötöttek, de egyikük se került be. Csendben hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt aznap az Iskolában.
- Te hogy úsztad meg egy karcolás nélkül? - szóltam közbe, mikor épp arról beszélt, milyen jókat beszélt Tackkal. Pislogott rám mikor elhallgatott.
- Miről beszélsz?
- Akkor a suliban. Emlékszem, hogy ránk zuhant a plafon! - böktem a villámmal a halba, majd bekaptam. Elkomorult, de ez alig pár pillanatra lehetett észrevenni, mert rögtön mosolyogni kezdett.
- Nem tudom miről beszélsz, csak egy kis törmelék esett, és az is csak rád! - nevetgélt, és mintha egy kis idegességet érezhettem a nevetésében.
- Azt mondta a diri, hogy egyedül győztem le egy árnytámadást!? - mondtam neki, hogy ne nézzen már olyan hülyének, hogy mindent elhiszek. Megvonta a vállát. Belapátolta az utolsó falatot is, majd felállt.
- Ha eljön az ideje, magadtól ráfogsz jönni! - felelte, majd megköszönve a kaját ott hagyott, hogy egyedül lehessek összeesett gondolataimmal. Ha eljön az ideje? Mindennek eljön az ideje? Összeszorítottam a számat, miközben a villát forgattam a levegőben. Egyetlen nap kétszer is hallani ugyanazt nem volt jó érzés. Egyikük menekült a válaszadás alól, a másikuk pedig válaszra se méltatott. Nem tetszett ez az egész, de mégis izgatottan vágtam bele az ismeretlenbe.

Második fejezet

Egy korty igazság

Az ember azt hinné, hogy egy olyan érdekes “első nap” után, minden megváltozik és mindenhol tündéreket lát, esetleg manókat akik körbe táncolják. Tévedtem. Mintha minden ugyan olyan normális lenne mint eddig. Gondolhattam volna, hogy mikor sikerült megreggeliznem és léptem volna ki az ajtón, két személybe is ütközöm. Az egyikre biztosan számíthattam mivel a szomszédom, és örökösen úgy viselkedik, mintha egy jól beidomított kutya lenne. A másik viszont meglepetés volt. Eto. Dübörgött a zene a füléből, aminek még így is jól lehetett érteni a szövegét, hogy nem én hallgattam. Blaze ráncolta a homlokát, és mint egy féltékeny barátnő a másik oldalra nézett, a másik oldalán lévő srácot pedig levegőnek nézte. Mintha valami feszült légkörbe kerültem volna; köszöntem nekik.
- Jó reggelt, Ren! - köszönt vissza Blaze, és Eto csak biccentett. Nem tudtam miért van itt Eto, egyáltalán honnan tudta, hol lakom. Mertem remélni, hogy ez csak az Igazgatóság miatt történt, és nem magánnyomozádba kezdett. Az idő kellemes volt, hiába fújt a szél. Akármennyire is nem vagyunk már a Földön, megtartották a tizenkét hónapot, a négy évszakot; így azoknak megfelelően állítják be az időjárást, bár van mikor hirtelen megváltozik, és a gépezet magától elállítódik, ilyenkor szoktak lenni a legnagyobb vesztességek a városokban. Az ilyen elállítódások mostanság egyre többször történtek. Ráncoltam a homlokom, mikor az Iskolai kapuknál megállítottak mindenkit, és a neveinket kérdezték.
- Mi történik? - kérdeztem. Csak az elsősöket állították meg.
- Megkapjátok az órarendjeiteket. Elég uncsi, de nincs mást tenni mint várni, hogy sorra kerülj - felelte Eto, és eltette a fülhallgatóját a zsebébe. - Mondjuk sose értettem, hogy ezt miért nem tudják úgy csinálni, hogy az első nap szétosztják? Jó, értem, hogy az első hónapban szinte mindenkinek máshogy vannak az órái, és csak a végleges osztály után fogják megkapni az állandót. És a partnerüket - tette hozzá, miközben beálltunk a sorba és kinézett, hogy mennyien állhatnak előttünk.
- Partnert? Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
- Ez nem olyan normális suli, mint ahogy azt hiszik néhány országban. Itt kiképeznek titeket, és az erőtöket kivizsgálva döntik el, hogy hova tartoztok. Ha megfigyeltétek, feltűnhetett, hogy két fajta címer van itt. És mikor a vizsgáknak vége és bent maradtok, akkor eldöntik, melyik címert kapjátok meg, és ki lesz a partneretek. A tanárok megkértek, hogy erről a témáról ne beszéljek sokat, szóval csak ennyivel szolgálhattam - haladtunk a sorral, és próbáltam lenyelni az ismeretlen tényeket. Mint valami katonaképző, csak ilyen mágus félékkel. Már csak a varázspálca hiányzik, meg néhány mágus. A csengő az Iskolában megszólalt, mikor ránk került a sor. Kiderült, tényleg minden órámon részt vesz ezen a héten Eto, mivel az én órarendemet kapta meg. Blaze és én sok órán fogunk együtt lenni, ettől egy picit megkönnyebbültem, hogy lesznek ismerős arcok. A folyosókon sétáltunk, Blaze eltűnt egy teremben, mivel neki világismeret órája lesz. Nekem pedig Manna-használati óra.
- Mi az a manna? - érdeklődtem, mert még sose hallottam erről a szóról egyáltalán.
- A Bibliában azt mondták ez az égi kenyér, más szóval az angyalok eledele, de itt nem ételre kell gondolnod, hanem amolyan csakra szerűségre. Ha megtalálod a lelked mannáját tudod kordában tartani azokat a genetikai géneket, melyektől különleges képességeid lesznek. Mondanám, hogy neked tuti nincs ilyened, de mivel régen mindenkit megfertőzött ez, nincs olyan akinek ne lenne, max magába zárta, vagy elfelejtette.
- Értem... - mormoltam. Igazság szerint egyáltalán nem értettem, és az agyam egyik fele teljesen meg is tagadta ezt az ismeretet, miközben a másik fele már tudta, hogy mi ez. Érdekesnek találtam, hogy egy ősidőkben használt könyvből hozott példát. Megálltunk a hatalmas folyosón egy ajtó előtt, amin a 666-os szám virított.
- “Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek  és a tengernek, mert lejött hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van”. (Jelenések könyve, 12:12) - mondtam csak úgy, ami elsőnek eszembe jutott a Bibliából az ördögről. Láttam a szemem sarkából, hogy Eto elmosolyodott, majd benyitott és belépett. Akkora zsivaj volt a teremben, hogy megsüketülhetett az ember közöttük. Papírrepülők repkedtek meg se állva, szép íveket véve, emberek beszélgettek, énekeltek, örvendeztek. Mintha nem is Iskolában lennének! Felsóhajtottam, és egy üres páros padhoz mentem ahová Eto is letudott ülni. Mikor leültünk a padra dobtam táskámat, egy papírrepülő előttem megállt, és a teremben mintha csönd telepedett volna le. Az összes repülő megállt, és felém vették az irányt. Teljes erejükből felém száguldoztak, de pont az orrom előtt porrá égtek. Kitágult pupillákkal figyeltem mi is történik, mert nem nagyon tudtam felfogni. Eto unalmában csak feltette a lábát az asztalra.
- Ennél jobb trükk kell, hogy elijessz egy diákot! - mondta hangosan, hogy mindenki hallja.  Síri csönd telepedett le a terembe. Feszült lettem. Elakar valaki ijeszteni? Miért?
- Ő nem ide való! El kell tűnnie innen! - szólt elölről egy vékony lány hang, és csak pislogni tudtam, miközben felénk tartott egy alacsony, rövid, ezüst színű lány, nyakán fejhallgatóval. Mégis, ami leginkább bizarrá tette egész lényét az a piros szemek voltak.
- Zavar netán? - érdeklődött Eto, és a plafont figyelte.
- Igen. Nincs mannája, azt se tudja mire vagyunk képesek, és azt hiszi övé az egész világ, hogy ő a király, mert ott a fülén a jel! - felelte dühös arccal. Nyeltem egyet indokolatlan kitörésén. Ijesztő volt, bár picit nevetségessé tette, hogy alacsony, és dúl-fúl az ismeretlen egy ismeretlen srácra, aki most történetesen én voltam. Ennek a fele indokolatlan hazugság, a másikat pedig még csak nem is értettem. Másrészről, honnan tudta, hogy én vagyok majdnem az egyetlen, aki nem ismeri ezeket? Mikor nyitottam volna kérdésre a számat, hogy mégis milyen jelről kérdez, mikor valaki krákogott a tanári asztalnál.
- Szeretném megkérni, a vizsgában lévő  diákokat, hogy viselkedjenek, és üljenek a helyükre! - szólt egy mély hang és mindenki engedelmeskedett neki. Kopasz volt, magas, és a szőr is felállt tőle az embernek a hátán. Fekete bőr kabátot viselt, ami a bokájáig leért. Két kezét a háta mögé rakta, és mint valami katona, szét nézett közöttünk. Aztán meglátta Etot, és halványan biccentett neki üdvözlésképpen. - Mivel van egy vendégünk, szeretnék rögtön egy bemutatóval kezdeni, de előtte pár kérdés - intett Etonak, hogy fáradjon ki, ő pedig csak felállt és odasétált mellé. - Én Zenile Gai vagyok, és aki nem ismerné ő Godfield Eto, az Iskolánk legjobb párosából az egyik. Eredetileg nem ezért van itt, hogy nekem segítsen, de ha van ilyen alkalmam, ellopom a lehetőséget. Ki tudja, pontosan mi is a manna? - nézett szét a rengeteg feltett kéz közül, és rábökött egy szőke lányra, aki vörös szemüvegét megigazította orrán, mielőtt válaszolhatott volna.
- Az ember lelkében megtalálható erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy bármire megformálhassuk erőnket, és használni tudjuk - mondta monoton hangon, mintha csak felolvasott volna. A Tanár csak bólintott.
- Nem pontosan. Ugyan tényleg a lélekben van, de az ember akaratától függ, mennyire tudja kihasználni a mannáját. Az érzelmek, akaraterő mindez meghatározza, hogy mennyire leszel erős. Okos volt - emelte fel a mondat végét várva, hogy a lány befejezi.
- Fren - mondta a lány félénken, és elpirult. Többen elkezdtek sugdolózni, hogy van egy stréberünk. Meg mosolyogtatott, hogy még jobban elpirult, és összehúzta magát, ezzel kisebbnek érezhette magát.
- Szóval egy kis ízelítő, hogy mit fogtok, vagy nem fogtok tanulni az elkövetkező öt évben! - kezdte el mondani, és egymással szembe álltak Etoval. Mondott neki valamit, mire a srác csak megrázta elsőnek a fejét, végül elgondolkodott és bólintott. Hátrébb álltak, és megkérték az első sorban ülőket, hogy legalább a második sorig menjenek hátrébb. Aztán hirtelen a terem elsötétült, ahogyan mindenki megállt, és szikrákat szórtak a lámpák, de csak a két ember fölött. Hátrahőköltem. A szikrák lassan villámokhoz hasonlítottak, és egyenesen a tanárt érintették, aki mosolyogva hívta ki ellenfelét. Eto megvonta a vállát, majd behunyta szemeit, és az egész teste lángba borult. Többen fel-fel sikkantottak, vagy hátrébb lépdeltek, mások ámulattal a szemeikben nézték. Én, mint egy szobor; kívül semmi érzelem, belül pedig egy tomboló vihar. A vörös lángcsóvák lassan még vörösebb színt vettek fel, mintha csak egy vörös festék lenne, majd mikor kinyitotta a szemeit a srác, az egész eltűnt, majd ismét, sokkal nagyobb erővel kibocsátotta a lángokat. Haja szerte repkedett, majd a jobb kezét a Tanár felé emelte, és felé küldött egy lánggolyót. Olyan erővel, és gyorsasággal száguldott, hogy a szele elért hozzám is, majdnem a terem végébe. Azt hittem ez megöli a tanárt, de kiderült ahhoz több kell, mivel elillant előtte a láng, mintha csak a szél fölkavarta volna a pórt. A szikrák megvédték, és a földbe vezették magukat, majd minden a helyére került; ismét volt világítás, és nem történt paranormális dolog. Akinek a tudatáig eljutott, hogy vége a bemutatónak, az elkezdett tapsolni. Vagyis mindenki, kivéve én. Ledöbbentem. Nyeltem egyet, de gyorsan rendeztem arcizmaimat, és csak bámultam őket. Mégis mi a fenét csináltak? És hogyan?! Én is képes lennék ilyenre? Ahogy ezek a kérdések a fejemben megszülettek, a mellkasom aprót összeszorult, és a szívem nagyot dobbant, mintha válaszolni akarna rájuk. Bizseregni kezdett a kezem, mint mikor a kardhoz nyúlok, és elkap a vágy, hogy használjam. A tanár még beszélt néhány dologról a mannával kapcsolatban, de nem figyeltem oda. Le kellett nyugtatnom magam, valami hideget kerestem. A táskámban motoszkáltam, miközben Eto leült mellém. Nem figyeltem rá, hanem a hűtött üdítőmhöz nyúltam, és ittam belőle, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy csak fogni akartam. Égett a kezem, és ez félelmet keltett bennem. Persze nem az, hogy paranormális dolgoknak lehettem szemtanúja, ugyan! Nekem attól kellett paráznom, ami velem történik. Mint egy egészségtelen egocentrikus kölyök, úgy viselkedtem.

A nap folyamán óráról órára más termekbe mentem, és próbáltam odafigyelni. Háborútörténet, rajz, elsősegélynyújtás, manna-használat és rengeteg testnevelés. A nap már lassan eltűnt a hegyek mögött, mikor lefutottuk az utolsó iskolakört is. Kifulladva zuhanyoztam le az öltöző zuhanyzójában, majd átöltözve megvártam Etot az Iskola hatalmas aulájában. Blaze jelent meg kissé letörten. Még sose láttam komornak, mindig mosolygott. Mikor az eddig földet pásztázó szemei megtaláltak, rögtön elmosolyodott. Mintha csak megkönnyebbült volna.
- Milyen napod volt? - kérdezett, mielőtt én kérdezhettem volna a hangulatáról. Morogni tudtam volna, ahogyan álszenten rám mosolygott, és fittyet hányt a saját érzéseire.
- Mannasztikus! - reagáltam le kissé morcosan, mire felhúzta a szemöldökét. - És neked?
- Eszméletlen! Képzeld, az egyik csaj elkérte a számomat, aztán egy másik folyamatosan azt kérdezte, hogy van-e barátnőm! - lelkesedett, én pedig csak megforgattam szemeimet. A tipikus nőcsábász kicsit túljátszva! - Kire várunk? - nézett körbe, mivel még mindig nem mentem haza, pedig az Iskola kezdett kiüresedni.
- Eto. Mondta, hogy várjam meg - vontam vállat. Bólintott, és mintha egy pillanatra eltűnt a mosoly a szemeiből, és helyébe düh csillant volna. Ekkor az Iskola elsötétült, a lámpák némák lettek, sárgás-piros fény kezdett villódzani helyettük, és hangosan sípolni kezdtek a rádiók. Körbenéztem zaklatottan. Mi a fene folyik itt? Ekkor a rádióban megszólalt egy női hang.
- Ötös riasztás, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Ismétlem; ötös riasztás! - Ugyan ez a szöveg ismétlődött, és több felsőbb éves elrohant mellettünk, figyelembe se véve minket. Eto jelent meg előttünk, teljesen más ruhában, mint amit valaha láttam volna rajta. Fekete bőrkabát, amin a címere oda volt varrva a vállánál és jobb mellkasánál, fekete gatyát viselt, bakanccsal. Mellette pedig az a szőke srác, akivel először találkoztunk az Iskolánál. Ugyanúgy hajráf volt a hajában, és egy furcsa nyakörv féle nyaklánca. Farmert viselt, és egy motorosdzsekihez hasonlítható fekete kabátot. Mindkettő kezében lőfegyverek voltak.
- Menjetek az Iskola pincéjébe, ott eltudtok bújni és nem eshet bajotok! - felelte szárazon Eto, és a srác csak biccentett, miközben folyamatosan körül-körül nézett. A szemem megakadt a címerükön. Most tűnt fel igazán, hogy csupán egy vonal választja el a két címert. Az egyiken van egy vonal, ami átlósan húzza át a háromszöget, a másikon nincs.
- Mi folyik itt? - hangom ingatag volt, és most jöttem rá, hogy belül is ingatag voltam. A szőke csávó ideges volt és türelmetlen, folyamatosan rángatózott a lába, és ide-oda tekingetett a kihalt aulában. A hangomra rögtön rám nézett. Hátrahőköltem. Ijesztő volt a szeme.
- Ötös riasztás, egy elszabadult mannahasználó. Takarodjatok már fedezékbe! - rivallt ránk, mire csak Eto karját mellkasa elé tette, mikor felénk lépett, és próbált lenyugodni. Ető és a szomszédom néma beszédbe elegyedett. Nem tartott sokáig. Blaze biccentett komoran, majd karon ragadott, és elindult egy irányba.
- Blaze! - üvöltött Eto, és a szólított hátrafordult, mikor már lefele egy lépcsőn haladtunk. Egy ideig nézték egymást, és hiába csak Eto halvány alakját láttam tudtam, hogy ez most egy jelentős pillanat.

- Tudom! - mondta Blaze, és visszafordulva, ismét karon ragadott és vonszolt maga után. Nem tudom hová rohantunk, és fogalmam sincs, Blaze miért volt iszonyatosan ideges. A háta mögött futottam, mikor a mellettünk lévő fal felrobbant és hatalmas löketet éreztem, majd néhány pillanatra sötétséget és fájdalmat. Mikor kinyitottam a szemem nem volt sehol semmi, a lámpák nem égtek, és Blazet se láttam. Mi a halál történt, kérdeztem magamban. Felültem, de rá kellett jönnöm, ez majdnem lehetetlen volt számomra, mivel a fal a lábamra, és a hasamra zuhant. Felnyögtem, mikor megéreztem véremet folydogálni. Körül néztem. Az egész fal összeomlott, és betemette azt a részt, ahol a haverom volt. Hátradőltem, és felnyögtem. Milyen izgalmas második nap az iskolában. Vagyis, ha úgy nézzük, az első. Bár ez nem a legfontosabb most, zártam le magamban a felesleges gondolataimat. Lehúztam magamról a törmelékeket, és sikerült felülnöm. A lábamat próbáltam kihúzni, ami csak nehezen ment. Megvizsgáltam magam nem esett-e nagyobb probléma, ami megakadályozná a menekülésem. Kisebb-nagyobb vágások, vér szivárog a lábamból, és forog még a világ velem. Letéptem az ingemből egy csíkot és szorosan a vérző sebre kötöttem, hogy ne vérezzek el. Felálltam. Oda sántikáltam a kőtörmelékekhez és már készültem volna kiabálni, hogy Blaze jól van-e, mikor valami erősen belecsillant a szemembe. Egy hatalmas kard volt. Eltakartam a szemem, és felemeltem. Ez meg hogy került ide? Letöröltem arcomról a koszt, és alaposabban megvizsgáltam. Nehéz, könnyű markolatú. Pont beleillett a tenyerembe, és erősen kezdett a szívem dobogni, ami arra késztetett, hogy a térdemre essek, és kapaszkodjak a kardba. Ezüstös-gyémántos volt a pengéje. Eszméletlen szép volt. Lihegnem kellett, és próbáltam lenyugtatni égető kezeimet. Lépteket hallottam a szabad folyosó felől. Felálltam és a falhoz próbáltam lapulni, miközben mélyeket lélegeztem. Minden rendben lesz, nyugtattam magam. Egy sötét árny ment keresztül a folyosó mellett és maga után húzott egy lányt a hajánál fogva. Figyeltem. Vörös szemüveget viselt, és szőke haja piszkos volt. Frennek hívták, ha jól emlékeztem. Erőset vert a szívem, és a düh szétáramlott bennem. Megfogja ölni, jutott eszembe. Nem tudtam tétlenül nézni, ezért utánuk eredtem. Bármi is lesz, megmentem szegényt. Bizsergett a tenyerem, és égett minden egyes porcikám, mintha valami kiakarna szabadulni belőlem. Engedtem neki.

Első fejezet

A generáció fejlődése

A terem előtt álltunk és megnyugodtam, hogy nem csak én viseltem fura dolgokat. Mikor a kapun bejöttünk, már akkor egymásnak ütköztünk egy magas, szőke csávóval, akinek egy nyakörv féleség volt a nyaka körül, és hajpántot viselt, nyakig érő szőke haja miatt. Címere más volt, mint a miénk, annyival, hogy nem volt üres, hanem egy kör helyezkedett el benne, amiben egy derékszögű háromszög volt áthúzva egy vonallal egészen a körig. Csak morgott valamit és csukott szemekkel ment tovább. Érdekes személyiségnem tűnt, bár tudtuk - már csak a címeréből is-, hogy felsőbb éves lehetett. Elkezdtem feszengeni. Biztos akarok én ide járni? Otthon mindenki ámult, mikor megkaptam a levelet. A városban senki se kapott ebből az Iskolából meghívót, akárhányan próbálták is. És irigykedtek, hogy én voltam az egyetlen, aki erőlködés nélkül kapott. Egy hülye teszt miatt, amit, mint kiderült sikeresen írtam meg.
- Menjünk haza! - már a terem előtt álltunk. Rögtön meg is fordultam, és kezdtem el sétálni, mire Blaze felröhögött, és a vállamat megragadva kinyitotta az ajtót majd belökött. Sikerült nem el esnem, de nagyon nehezen tudtam csak lefékezni magamat.
- Kinyírlak! - szórtam szikrákat a szemeimmel, de abban a pillanatban lefagytam. Vagy egy tucat szempár figyelt rám, és hallgatott el az érkezésünkre. Felpillantottam, és sokkolt a helyzet. És én még a fülbevaló miatt aggódtam! Az osztálytársaim túl tettek rajtam. Egy lány aki az előttem lévő padon ült törökülésben bámult a legjobban, hiszen az orra előtt estem el. Szürke szemei voltak, és az egyik alatt, a bőrén három sötétbarna csík húzódott, vízszintesen. Barna haja össze volt borzolva, és egy fejpánt volt rajta, amin három kék gyöngy pihent. Mindenki az egyenruháját viselte, de még így se hitte el az ember, hogy normálisak. Egy másik lány sóhajtott föl hátulról, és elkezdett beszélgetni egy szőke hajú sráccal, aki csak unottan nézett engem. A lány vörös haja inkább hasonlított egy répára, mintsem pirosnak mondhatnánk. Zöld szemei olyanok voltak, mint a macskáé, és fekete ujjatlan kesztyűt viselt. A szőke srácnak fekete szemei voltak, és zöld minta volt festve a nyaka oldalára, közel a füléhez. A többiek is folytatták a dolgukat, mintsem törődve velem. Legalább nem röhögtek ki, gondoltam végig.
- Ez aztán volt a belépőd, barátom! - sétált mellém Blaze, és már nyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, mikor egy alacsony lány nevetve ugrált hozzánk. Rózsaszín haja két copfba volt kötve, és mellkasáig ért. Aranyosnak találtam, mégis furcsa nosztalgikus érzés fogott el haját megpillantva.
- Nagyon vicces voltál! - ért elénk, és mi csak néztük. Vagyis, inkább csak én, mivel Blaze elismerően bólogatott, és alig észrevehetően kihúzta magát. - Sziasztok, Tack vagyok! - mutatkozott be somolyogva. Épp beakartam mutatkozni, mikor Blaze beleszólt az életembe, engem megelőzve.
- Blaze vagyok, kedvesem! - csókolta meg kezét, mire hányingerem lett az udvariasságától. Tack csak rá vigyorgott, és hagyta magát. Tipikus nő, és a herceg. - Ő pedig Ren, a barátom! Kérlek légy vele türelmes, nem tudja hogyan kezelje az embereket - mutatott be, mintha valami retardált lennék. Behunytam a szemem, és visszafogtam a vigyorom, miközben lehajtottam fejem picit, és felhúztam szemöldököm hálám jeléül. Az egész pár másodpercig tartott, mégis észrevették, és elnevették magukat.
- Kösz, haver! - vertem bele erősen a vállába, ő pedig nevetve dörzsölte meg az ütés helyét.
- Hányas országból jöttetek? - érdeklődött a lány, akinek olyan furcsa a neve, hogy el is felejtettem, pedig tudom, hogy egyszerű mint a tyúk.
- Százötösből - felelte elfogultan Blaze, és a lány elcsodálkozott picit, majd biccentve mosolygott tovább. Aztán felém fordult. Én is csodálkoztam, bár már kérdeztem tőle, és ugyanúgy válaszolt rá. Ám több kérdésemre mindig kitérő válaszokat adott. Valami nem tetszett ebben az egészben, ám nem tudtam magamtól rájönni.
- Hármas - fordítottam el az arcom. Nem tudom miért reagáltam így. Tudtam, hogy ebben az országban mindenki csak a százastól felfele növekvő számokkal elnevezett országokból jöttek, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, miszerint én vagyok az egyetlen olyan, aki a Hármas országban élt. Kitágultak a szemei, aztán összeszorította fogsorát, és elmosolyodott. Szemeiben halvány bánatot véltem fölfedezni, és csalódottságot.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - mosolygott tovább, majd mikor a hátunk mögé nézett felsóhajtott, és intve visszasétált egy padhoz. Mi is megfordultunk, mikor egy-egy kéz a vállainkat fogta meg, és tudtuk; itt a tanár. Elhúztam a számat kínomban.
- Mindenki a helyére! - felelte hangosan egy női hang, és megszorította vállamat. A táskám pántját megszorítva szétnéztem, és találtam egy helyet az ablak mellett, az utolsó pad előtt. Odabattyogtam, mikor már mindenki leült, és a táskámat rádobtam az asztalra, és onnan figyeltem a tanárunkat. Barna rövid haja alig ért el válláig, és arany színű szemei mindenkit figyeltek. Szemet kápráztatóan nézett ki. Fehér inget viselt, ami rásimult nagy kebleire és be volt tűrve kék szoknyájába, ami térdéig ért. Blaze valahova előre ült, majdnem a legmesszebb tőlem. A tuk, vagy tek csaj pedig az én soromban ült, szintén elől.
- Köszönöm a csendet! Sziasztok, Kaucsik Lea vagyok, de mindenkinek csak Lea Tanárnő! - mosolygott ránk, majd folytatta. - Csak gratulálni tudok nektek, hogy sikerült bejutnotok az Atropa és Althea Erőképző Iskolájába, innentől kezdve rajtatok fog múlni, hogy bent tudtok-e maradni! - tárta ki karjait, mire néhányan felhördültek. Elcsodálkoztam szavain. Hogy érti, hogy bent tudunk-e maradni? - Sokatok nem folytathatja majd a következő hónapot! - komorodott el, és szét nézett a hatalmas teremben. Legalább harmincan voltunk. Felkaptam a fejem, és megnyaltam a számat. Hogy mit akar? Az egész terem felhördült, és többen is kiakadva kiabáltak, hogy miről beszél, magyarázza meg. Én se akartam máshogy, így figyelmesen hallgattam. Többször kérte, hogy csöndesedjünk el, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Becsukta a szemét, és megrázta fejét, majd egyik ujjával megérintette nyakát. Halvány szikrákat véltem felfedezni nyaka körül. - Csöndet! - kiabált természet feletti hangerővel, és mindenki elnémult. Lebénultam. Mit csinált? Hogyan csinálta? Mágia? Boszorkányság? - Ebben a hónapban felmérjük az erőtöket és megnézzük ki alkalmas arra, hogy ide járhasson, és megtanulja az élet megvédését! - vett vissza a hangerejéből. Megvakartam tarkómat. Ez túl bonyolult volt számomra. Körbe nézett, majd elégedetten biccentett, ugyanis néma csönd honolt az egész helyiségben. Folytatta az eszmecseréjét, hogy mikor kapjuk meg az órarendünket, elkezdte magyarázni az Iskola történetét, de nem nagyon tudott foglalkoztatni. Egész idő alatt az ablakon néztem ki, és figyeltem az üres udvart, amin csupán egy cseresznyevirágfa volt, kihaló félben. Nem akartam odafigyelni senkire se, hiszen ostobaságokat hablatyol. Milyen élet megvédéséről beszélt? Miért kell vizsgázni még azután is, hogy egy vizsga sikerével jutottunk be ide? Túl sok volt nekem. Ezeket az információkat még nem tudtam földolgozni. Senki se szólt ilyesmikről! Ráadásul mi volt ez a furcsa jelenet a csillogó nyakról és emberfeletti hangról?
Eltelt a nap, bár így is csak három órát kellett bent lennünk; déltől. Lea tanárnő befejezte az aznapi monológját, és mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk egy listát kezdett el lapozni.
- Asinis Ren kérem maradjon a teremben, a többiek elmehetnek! - csapta össze a füzetet, és most éreztem egy olyan vágyat, hogy bárcsak otthon lehetnék. Mindenki felkelt és pakolt, miközben egymás közt teljesen kiakadva elsétáltak. Nem érdekeltem őket, ez pedig megnyugtatott. Nem zavart, ha a középpontba kerültem, de jobban élveztem mikor hátul maradhattam. Blaze intett, majd a tukos csajjal kacarászva kivonult. Egyedül maradtam. A tanár az asztalának dőlt, és barátságosan rám mosolygott. Lepillantott karórájára.
- Mindjárt itt lesz, akire várunk! - mondta, majd oda hívott, hogy közelebb menjek. Szívem szerint inkább kiugrottam volna az ablakon, és valahova elfutottam volna, de a büszkeségem, meg persze a kíváncsiságom nem engedte. Bólintottam, miközben a táskámat fölkaptam, és lassú léptekkel odabattyogtam. Odaértem, és az ajtóhoz legközelebbi padba ültem be.
- Megmondaná Tanárnő kérem, miért kell itt maradnom? - érdeklődtem feszülten. Valamiért az, hogy csupán annyival, hogy ujját a nyakához érintette és őrülten hangosan rikácsolt, megadta a löketet, hogy elővegyem a kardom és még többet gyakoroljak; mintha azt súgná mindenkinél jobbnak kell lennem. A tanárnő felsóhajtott mivel hiába bámulta az ajtót, az nem nyílt ki.
- Az Igazgatóság elrendelt melléd egy felsőbb évest, hogy amíg nem szoksz hozzá az Iskolához, segítsen neked, bármilyen kérdésed legyen is. De az az ostoba Eto már megint késik! - nyávogott olyan tipikus nő életet élve. Közeli ismerősök lehettek ezzel a bizonyos Etoval, ha ilyen egyszerűen le "ostobázta", néztem végig ismételten a nőn.
- Miért is kellene nekem ilyesmi? - értetlenkedtem.
- Mivel te vagy az egyetlen aki olyan országból jött, ahol tiltott a képesség használat, gondolom nem ismered az itteni dolgokat, az iskola vezetősége szeretne segítséget nyújtani neked. Te vagy az első, aki az első országokból jött, és főleg, hogy majdnem maximális pontot értél el, nem tudhatod hogy milyen élet zajlik itt. Nálatok elfelejtődtek a körülmények, ezért nem is fordulhatott elő, hogy bárki használja a saját képességét. Bár, gondolom voltak balesetek.. - sóhajtotta magába a szót, majd felém fordult halvány mosollyal az arcán. -  Régen sokaknak lettek különleges képességeik, mint a víz elemét használni, vagy épp hajlítani a fémeket. Emberenként más. És ez az örökítőanyagnak köszönhetően - miszerint a DNS-be bekerültek más elemek is -, öröklődött, és fejlesztették az utódok ezeket.  Meghiszem, olvastál mondákat a Hat Fényről, vagy az Árnyakról. Na, azok mind igazak, bár a Fényekről még semmit se tudunk biztosra... - hallgatott el, és alaposan végigmért.
- A Hatalmak eldöntötték, hogy ezeket titokban tartják azon országok előtt, akiknél megszabták ennek az erőnek a használatát, hogy ne törjön ki még egy olyan borzalmas háború. Az Igazgatóság azt tanácsolta, hogy rendeljünk melléd valakit, aki mindenbe segít, és elmagyarázza a dolgokat. Aztán majd meglátjuk mi lesz! Oh, késtél Eto! - üdvözölte az illetőt, aki belépett a terembe. Egy alacsony fekete hajú srác jött unottan, miközben a fülében lévő fülhallgatóból dübörgött valamilyen zene. Unottan nézett ránk rikító zöld szemeivel, és sóhajtva kivette a fülesét. Ami csupán egy aprócska fém pont volt. Egy ing volt rajta, aminek ujjait felgyűrte könyökéig, és a nyakkendő is lazán a nyaka körül lógott. Farmert viselt. Olyan hétköznapi, balhés srácnak nézett ki, és ez unszimpatikus volt számomra.
- Jöttem, láttam, haza mennék! - mondta rekedten, és végig mért. Felhúztam szemöldököm; kezdtem feszengeni. - Ő az ember? - bökött felém, az ember szót furcsán kiejtve, mintha gúnyolódna.
- Mert te nem ember vagy? - biccentettem oldalra a fejem, mintha hülye lennék. Nem bírom, már most. Elmosolyodott reagálásomon, majd a pad elé sétált.
- Ki tudja.. - felelte, majd Lea Tanárnőhöz fordult, aki csak vidáman nézte a beszélgetésünket. Eto egyik kezével rátámaszkodott a padra.
- Igen, ő az embered. Aztán légy kedves hozzá, és ne pörköld meg! -  figyelmeztette elkomolyodva, és pár pillanatig csak farkas szemeztek, majd elmosolyodott a srác.
- Ugyan már, mikor tettem én ilyet valaha? - emelte fel a kezeit maga elé a srác ártatlan kinézettel, én pedig elgondolkodtam, hogy pontosan miről is beszélhetnek. Pörkölés? Valami azt súgta, ez az ember veszélyes. A tanárnő csak sokatmondóan nézett rá, aztán sok sikert kívánva kiment a teremből.
- Godfield Eto vagyok, az első héten a te óráidon veszek részt és mindenben segítek. Ha bármi kérdésed van hozzám fordulsz. Amúgy a suliban másodéves vagyok, kényszerítő. Nem, még nem kell értened, ezt majd a hónap végén fogod tudni, addig nem szabad. Asszem’ ennyi, amiről tudnod kell. Kérdés? - kérdezte teljes súllyával ránehezedve a padra, miközben végig mért szemeivel. Végül elővette telefonját, és elkezdett keresni rajta valamit. Felvontam a szemöldököm.
- Miért kell az óráimra járnod?
- Mert ezt mondták. És mikor megkapod az órarended, megérted - mosolygott el gonoszul. Ennyit arról, hogy bármit megtudhatok. Csak épp nem közli a tényt, hanem helyette körbe szaglásztatja velem a választ. Kedves, mondhatom. Biccentettem, majd közöltem, hogy most ennyi és mikor elköszönt, bedugva fülesét kisétált. Én pedig megsemmisülve egy nagy sóhaj után az üres teremben maradtam. Hová kerültem? Ráadásul ez még csak az első napom volt itt. Öt éves az Iskola. Egy fél évtizedet itt fogok tölteni, már ha ezt a hónapot kibírom. És milyen kényszerítőről beszélt? Hátradőltem, és szemeimet a plafonra meresztettem. Mit keresek én itt? A következő pedig, hogy miért van mindenkinek hülye neve? Blazet még elfogadom, de az a Tuk, vagy Tak vagy mit tudom én rózsaszín csaj, meg ez az Eto!? Még mi fog jönni? Merőkanál, meg Ecsettál? Bár ezek után nem lepődnék meg, ha ilyen nevű lény élne itt. A fehér vakolat tiszta volt, így helyrehoztam gyorsan verő szívemet. Ez sok volt nekem, úgy tűnik.
De mégse idegen.

Épp tápászkodtam föl, mikor pár diák bejött. Pedig lassan négy óra is elmúlt, vagyis vége volt a sulinak. Felálltam, és ők megtorpantak az ajtóban mikor észrevettek.
- Hát te még itt vagy kölyök? - kérdezte az ötös csapat közül a legmagasabb, szőke, szemüveges srác. Ő volt köztük látszólag a legnormálisabb, legemberibbnek tűnő. Megvontam a vállam, majd felkaptam a táskámat. Kicsit bunkó megnyilvánulás volt tőlem, de valahogy nem tudott izgatni, mikor életem egyik legnagyobb sokkjában volt részem. Ám nem zavarta őket viselkedésem.
- És ti? - érdeklődtem mikor üdvözöltek, és a padokba ültek elől.
- Óránk lesz - mondta egy testesebb srác, akinek furcsa vörös szemei voltak, és kopasz a feje búbja. Biccentettem, bár nem értettem miért van nekik ilyenkor órájuk, főleg az első nap és ilyen későn. Elbúcsúztam, mikor bejött egy hatalmas férfi, és közölte velük, hogy tolják szét az asztalokat, hogy egy kör alakú szabad helyük legyen. Eliszkoltam a tanár mellett meg se nézve, hogy ki ő. Sikerült kijutnom az Iskola területéről. Mégis mikor a kapuhoz értem, ott állt nevetgélve Blaze és a tukos csaj. Felsóhajtottam, hogy nem rohanhatok haza, és csaphatok néhányat a kardommal a levegőbe, hanem velük kell lennem. Bár Blaze társaságát kezdtem megszokni, de jobban szerettem még mindig egyedül lenni.
- Mit akart a tanár? - érdeklődött Blaze, akinek nehezére esett levenni a tekintetét a lányról. Megforgattam szemeimet.
- Csak mellém rendelt egy másodikost, hogy segítsen az itteni dolgok miatt - vontam vállat. Mindketten vigyorogva bólintottak. Összehúztam szemem, mivel túlságosan is egy hullámhosszon voltak. - Mi van?
- Csak rájöttünk, hogy te még normális ember vagy! - felelte a lány, majd elindultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek. Ők nem lennének normális emberek? Valami mutánsok lennének, akik igazából már több ezer évesek? Elköszöntem tőlük, mert kiderült Blaze hazakíséri Tackot - közben ismét megtudtam a nevét, mivel többször is a nevén szólította Blaze.  - Alighogy hazaértem átöltöztem, ettem valamit, és mentem gyakorolni. Mikor már fél órája csináltam a gyakorlatokat, elkezdett bizseregni a tenyerem. Pihenőt tartottam gondolván elfáradtam a szorításában, ami képtelenségnek tűnt számomra mégse tudtam másra gondolni. Figyeltem tenyerem és vártam, hogy elmúljon az érzés. Nehezen akart, de végül megint tudtam gyakorolni. Ez a furcsa bizsergetés viszont már nem hagyott békén, mégis több figyelmet nem adtam neki, nem érdekelt. Nehezebben tudtam koncentrálni, de tovább folytattam tevékenykedésemet.
Késő este értem haza hulla fáradtan. Csináltam magamnak vacsorát és lezuhanyoztam. Mikor elkezdtem volna enni betoppant Blaze és terített magának. Csak bámulni voltam képes, bár már hozzá szokhattam volna, hogy otthon érzi magát nálam, gondoltam magamban.
- Ez finom! - nyelte le az első falatot és én megköszöntem. Egyszerű tofu szárnyak, és sült krumpli volt salátával.
- Otthon is ehetnél! - feleltem, csak úgy mellékesen, hogy emlékeztessem ez nem az Ő otthona. Elvigyorgott, és mikor teleszájjal elkezdett volna beszélni kiesett egy sült krumpli a szájából, mire nem bírtam ki, elsőnek ledöbbentem majd elröhögtem magamat rajta. Egy lökött hercegnek kinéző disznó volt Blaze. Lenyelte, és együtt röhögtünk már szinte a semmin. Kezdtem megkedvelni, akármennyire is akartam távol tartani magam tőle. Lerázhatatlan volta a jó értelemben.
Vacsora után a cipőjét felkaptam, és az ágyamon heverésző srácra dobtam.
- Menj haza! - mondtam mert már aludni akartam, ő pedig nem nagyon tűnt fáradtnak.
- Olyan gonosz vagy! - terült szét az ágyamon, és én csak a falnak támaszkodva figyeltem szenvedését midőn azt a stratégiát választotta, hogy addig néz amíg meg nem török. Csakhamar föladta alig telt pár percbe, és felszegett orral közölte, hogy most haza megy mert későre jár. Alig bírtam ki hogy ne röhögjek rajta, majd elbúcsúzva végre aludhattam. Azt hiszem kezdek hozzászokni az itteni élethez és nagyrészt ezt Blazenek köszönhetem.

Álmomban se hagytak békén. Egy fura kék fény lebegett előttem és kérte, hogy segítsek neki. Folyamatosan azt suttogta egy gyermeki hang, hogy segítség. Egy kis srác hangja volt, de bármerre néztem csak sötétséget láttam és azt a kék fénygömböt, ami úgy égett mint egy tűzgolyó, csupán kék nyalábokkal. Olyan ismerős volt az a hang és szívszorító, ahogy a fény látványa is. Bármerre néztem, futottam, nem találtam sehol se, a gömböt pedig sose értem utol. Mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Elakartam érni és kirángatni belőle a gyereket. Aztán hirtelen elnémult, és egy horizontig tartó óceánon lépdeltem, miközben az ég elkezdett kivilágosodni, de inkább tűnt szürkének mint kéknek.
- Felség!

Izzadtan, és kimerülten nyitottam ki a szemeimet. Minden tagom sajgott, mintha egy örökös csatatérről értem volna haza, és már egy hete nem pihentem volna. A plafont bámultam, majd meghallottam ébresztőmet. Fél hat volt. Pislognom kellett, hogy elfelejtsem a szürkeséget ami egyedül maradt meg az álmomból. Csak arra emlékszem, hogy szürke volt az ég, és egy nyomasztó érzést hagyott maga után.