Negyedik fejezet

Álmok világában

 

Az álmomban csak lebegtem a vízben. Sötét volt, és csak a buborékok halvány csillogását láttam. Messzebb egy kék fény világított a víz fölött. Sokáig nem vettem észre, csak felfele bámultam a víz felszínét. Furcsa bizsergető érzés volt. Aztán valaki kiabálni kezdett. Nem értettem mit mondd, arra gondoltam, biztos a víz miatt van ez. Értelmetlen, elnyomott szavak.

Izzadtan keltem fel, miközben levegőért kapkodtam. Mintha nem vettem volna, vagy nem tudtam volna levegőt venni. Karommal egyik szememet letakartam, és a plafont bámultam. Sokáig próbáltam rájönni, hogy kinek a hangja lehetett, és mit kiabálhatott. Hiába csak egy álom volt, mélyen belül pontosan tudtam, hogy fontos dolog. Valami történik velem kívül körülöttem, és magamban is. Lezuhanyoztam, felöltöztem egy térdig érő szürke melegítőbe és sötétszínű pólóba, majd mire eljutottam a konyhába, már Blaze ott ténfergett egy terepmintás nadrágban, és fekete felsőben. Épp sistergett a serpenyőben valami furcsaság így ráhagytam, és kávét tőltöttem ki magamnak és leültem a pult elé. Reméltem, hogy hétvégenként délig alszik, de ilyenkor is pörgött. Folyamatosan egy szőke csajról beszélt, hogy lehet elhívja randizni, de nem biztos, mert valami családi ügye van, és csak elvonná a figyelmét. Végül mikor már olyannyira beleélte magát a mesélésbe, hogy megfeledkezett a sütésről, átvettem a helyét. Épp hogy nem égett szénné a tükörtojás. Megettük, majd elrohant Blaze valamit elintézni, miután felhívták. Ezek után pedig fogtam a gyakorló kardomat, majd kivonultam a múltkori parkba, ahol alig voltak. Reméltem, most is alig lesznek. Útközben sikerült összefutnom pár iskolatárssal, akik felismertve köszöntek. Visszaköszöntem illemtudóan, de többnyire még az arcukat se néztem meg. Elmém az álmom körül ténfergett, míg testem vitt egyenesen a parkba, mintha a vérében lenne hogyan és hova kell menni. Mikor odaértem, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy pár művészkedő alakon kívül egy lélek sem volt jelen. A hely egyszerű volt, és tiszta. Sokfajt növény, némelyik furcsább volt a többitől, másiknak semmilyen illat nem jutott. Meglepően sok fa tornyosult az égig, ám tovább annál nem. Végül egy tágasabb füves résznél megálltam, és ledobtam táskámat, amiben csak víz, törölköző, meg egy pulcsi volt. Leraktam mellé a hosszú tárolót, majd mikor felnyitottam, megakadt a szemem egy virágon. Üvegből voltak a szirmai. Mindig megváltozott a színe, mikor arrébb mozdultam, és törékenynek tűnt. Elkápráztatott a rövid leveleivel, és a hatalmas szirmaival. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam honnan.
- Az üvegszál, és nagyon éles! - hallottam meg egy női hangot, mire összerezzentem. Nem vettem észre, hogy lett volna itt akárki is. Mintha csak a levegőben várt volna apró szemcsékre szétmálva, és előttem csoportosult egy testbe. A hang felé fordultam, miközben már a fakard a kezemben volt. A tukos csaj volt aki felemelte kezeit, szemeit meglepetésszerűen nyitotta nagyokra, miközben majdnem elejtette a kezében tartott telefonját. - Kegyelem, feladom magam! - vigyorgott rám, én pedig csak bosszúsan felálltam, és a földre szegeztem a kardom, hogy azért ne történjen semmi nemű baleset.
- Szóval ezt üvegszálnak hívják? - érdeklődtem a virágra nézve. Eszméletlenül szép volt megannyi színt visszatükröződve. Visszanéztem a lányra, aki csak mosolygott rám, miközben fejét oldalra biccentette.
- Igen, mivel az üvegnövények egyik fajtája. Nagyon érdekes egy virág! Azt mondják, hogyha sokáig nézed miközben kérdezel, a szirmain tükröződni fog a válasz! - mesélte, miközben telefonját a szája elé tette. Picit kirázott a hideg ahogyan hangsúlyozta mondani valóját, mintha valamit sugallni akarna vele. Bólintottam. Hallottam már az Üvegnövényekről, de nem hittem volna, hogy tényleg léteznek.  A Harmadik országban nem léteztek ilyen növények, sőt meglehetősen kevés fajta növényt lehetett látni. Emlékeim régebbiek voltak. Még mielőtt nevelő szüleimhez kerültem. A Kezemben fogtam a növényt, és kérdeztem tőle valamit. Ez az emléktöredék egész életemben végig kísért, és mai napig nem jöttem rá, hogy igazi-e. Vagy éppen honnan való.
- Karddal harcolsz? Elég ritka ma már! - ült le a táskám mellé, miközben folyamatosan vigyorgott. Megnéztem magamnak, mégis miért is beszél hozzám. Rózsaszín haja ki volt engedve, ezért majdnem a hasáig lelért, és a szürke trikójára egy fehér inget vett fel. Hosszú barna farmert viselt, egy magasított talpú cipővel. Ha nem vigyorogna állandóan, és csendben lenne, akkor elérné az aranyos címet, de így eléggé megmaradt a furcsánál, gondoltam.
- Családi örökség azt hiszem - vontam vállat, majd a fakardot a földre raktam, és elkezdtem nyújtani.
- Ez az agyon használt, koptatott fakard? Ez... őőő... érdekes! - nevetett, én pedig ott voltam, hogy nem érdekel ha lány, beverek neki. Hátra hajoltam, miközben kezeimmel a derekamon tartottam meg magam.
- Nem, te liba. Ez csak azért van, hogy gyakoroljak. Az egy más fajta kard! - mondtam neki, enyhén dühösen, mire ő csak felnevetett felemelve ismételten kezeit. Úgy éreztem csak szórakozik velem.
- Még senki se hívott libának! - nevetgélt tovább, én pedig rápillantottam. Ezt nehezen tudtam elképzelni, de nem akartam neki erről szólni. Túlságosan is gyanúsan méregetett, miközben telefonját az ajkai előtt tartotta. Miközben ismét a kezeim közt fogtam a kardom, próbáltam rájönni mi is volt a neve. Tuck, vagy Tack? Nem tudtam eldönteni, valahogy semelyik se passzolt hozzá. Bár hozzá tényleg csak a liba illet, illetve a virgonc. Gondolataim kezdtek elkalandozni messze, ezért inkább csak felsóhajtva és nem törődve a vizslató szemeivel, elkezdtem gyakorolni. Előre lépés, szúrás. Fordulás, kardcsapás oldalról, miközben térdemet behajlítom. Kardmarkolat másként fogása, utána lentről fölfele csapás, miközben megint fordulás. Alapállás, kicsit előredőlés, majd baloldali védés, jobboldali védés, végül föntről támadás. Ez a sorozat egészen addig ment, míg ki nem merültem.
Leültem a táska másik végéhez, és elfogadtam a vizet, amit a táskámból vett ki. Ittam pár kortyot, majd megtöröltem az arcom, és felnéztem az égre. Furcsa volt belegondolni, hogy régen egy Bolygón éltek az emberek. Most pedig egy olyan Bolygón élünk, amely egy ember alkotta világ, valahol az Univerzumban. Egy kreált, és véges életet élve. Két hibrid helikopter száguldott el felettünk, majd el is tűnt a házak erdejében.
- Honnan van a fülbevalód? - tett fel egy kérdést, ami rögtön emlékeztetett arra, hogy van egy hálátlan szomszédom, aki azt hiszi, hogy két háztartásban él, és ami az enyém az az övé is. Hálátlan dög. Rá vicsorogtam a lányra.
- A kedves Blaze ajándéka volt - csak épp nem tudom leszedni, fejeztem be gondolatban a mondatom. Ahogy megnéztem a lány fekete szemeit, komolyan néztek rám, miközben ajkai mosolyogtak. Valami furcsa van ezzel a lánnyal, csak nem tudok rájönni mi is a zavaró tényező rajta.
- Az a hülye nemes fegyver, mi? - vihogott majd felállt, és nyomott valamit a telefonján, mire az olyan hangot adott ki, mintha fényképezne. Még jobban ledöbbentem, és ő csak felnevetett. - Nagyon érdekes vagy Asinis Ren... Tényleg ez a neved? - érdeklődött, miközben én teljesen kiakadtam azon, hogy lefotózott.
- Mi a francért fotóztál le? - természetesen nem csak azért reagáltam így, mert csak ez jutott el az agyamig. Egyszerűen nem akartam rá válaszolni. Mert pontosan tudtam mire utalt ezzel. Nem tudtam, hogy ki vagyok. Egészen nyolc éves koromig tudok visszaemlékezni. Az igazi családomra, az igazi otthonomra nem emlékszem. Még a saját nevemre se. Bár azt mondták akik hoztak, ők tudják ki vagyok, csak nem mondták el senkinek. Azt mesélték, hogy megtámadták a várost, ahol laktunk, és csak engem tudtak kimenekíteni. Egy vezetékszerelő, és egy ügyvéd fiaként nevelkedtem utána, egy nővérrel, és egy öccsel. Egyedül a kard emlékeztetett arra, hogy akiket családnak nevezek, nem a vér szerinti rokonaim. Egyszerűen ők fogadtak be, és vigyáztak rám, miközben normális iskolás életet élhettem.
- Mert egy érdekes lény vagy Ren, azért! - fordult hátat, és felemelve kezét, amiben a telefonja volt, integetett, és elsétált. Ennyit virgonc kislányról. Felsóhajtottam, majd ismét neki álltam edzeni. Próbáltam rájönni mit is tud pontosan a lány, amire ráakar vezetni. Túl sok gondolat kavargott bennem, és egyszerűen nem tudtam őket hova tenni, csak kiadni az edzéssel.

Az egész hétvégém abból állt, hogy edzettem, és próbáltam kizárni a lakásból Blazet. Az utóbbi nem nagyon ment. Valahogy hétfő reggelre sikerült egy kis izomlázat generálnom magamnak, így már reggel neki álltam rámozogni, hátha napvégére elmúlik. Fürdés, egyenruhába öltözés, végül miközben egy félig elkészült szendvicset majszoltam, bepakoltam egy füzetet a táskámba, tolltartót, pénzt és vizet. Cipőt húztam, mikor már nyitódott az ajtó, és majdnem rám zuhant Blaze, annyira sietett. Egy gyümölcsös bagett lógott ki a szájából, miközben megállt előttem, borzos hajába túrt, és szemeivel mosolygott. Elindultunk az iskolába.
- Hogy hívják azt a tukos csajt? Azt a furcsa rózsaszín hajút! - kérdeztem meg Blazet, mikor már az Iskola kerítése a látómezünkbe került, és épp szünetet tartott a randi beszámolójáról, amire végül elment.
- Tack - felelte egyből gondolkodás nélkül, és nekem el kellett tépelődnöm azon, hogy hogy lehet az, hogy ő minden lány nevére emlékszik, már az első találkozás után, én pedig még a harmadik után se tudom? Biccentettem, és mikor befordultunk a kapun, megláttunk egy kisebb tömörülést egy tábla előtt. Folyamatosan váltakoztak az emberek, így mi is elé tudtunk érni. Osztálybeosztások voltak.  Két osztályt csináltak, az egyikben egy tucatnyi ember névsora volt, a másik létszáma tizenhárom. Megkerestem a nevem, és a B osztályba kerültem, ahol magasabb a létszám. Blaze, és Tack is ide került. Elindultunk hát a ‘198’-as számozású teremhez, ami az osztálytermünknek volt kiírva. Beléptünk. A teremben alig voltak még diákok. A terem falai fehérek kivéve a hátsót, ami halványzöld színben pompázott. Az egész terem unalmas volt, és általános. Ablakokkal volt végig az egyik fal, a szembe lévőn pedig parafa tábla.  Páros padok voltak két oszlopban igazítva a tanári asztallal szemben. Az egyik ablak melletti padba ültem, és mellém Blaze foglalt helyet. Az ember azt hinné egy olyan ember, mint Blaze inkább ül női társaság közé, mint egy antiszociális srác mellé, aki mindig elküldi a halálba. Elővettem a füzetemet, és néhány gondolotato leírtam.
- Mit keres ez itt? - hallottam meg egy csaj hangját a terem ajtajánál, és valami arra a következtetésre juttatott, hogy ez a vörös szemű, ezüst hajú lány lesz, és rám célozgatott. Felsandítottam. - Hiszen összesen két napot se volt az Iskolában! - hőbörgött a barátnőjének, akinek répa vörös haja egyenesen omlott a hátára, és unott zöld szemeivel hol rá, hol rám pillantott.
- Miért nem kérdezed meg az Igazgatót? - érdeklődött, ahogyan leültek elém. Úgy tettek, mintha nem lennék itt, és ez borzasztóan idegesített. Én is ember vagyok, az Istenért már! Megráztam a fejem, és inkább folytattam, amit éppen csináltam.
- Kérdeztem. Azt felelte egy kész csoda, és titkok vannak az Iskola falai között. Hogy lehet egy ilyen ember az Univerzum legjobb kiképző iskolájának az Igazgatója? - pufogott tovább az ezüske, miközben megigazította fejhallgatóját, ami a nyakában pihent. Miért haragszik ennyire mindenkire?
- Akkor kérdezd meg őt! - mondta egyszerűen, és mindketten megfordultak. Eszembe jutott egy ősidőkben íródott idézet, ami szerintem passzolt erre a szituációra, vagy legalábbis az ezüsthajúra.
- “A nyíl, amit kilőttek, még úton van, és a legokosabb: Félreállni előle.” - pillantottam föl a telefonom képernyőjéről, mintha egy igazi költő lennék. Pislogtak rám, mintha valami UFÓ lennék. Felsóhajtottam tudatlanságukon.
- William Shakespeare! - jött a válasz mellőlünk, és mind a négyen a horzsolással teli piros szemüveges lány felé fordultunk. Bólintottam, és már nyitottam volna ki a számat, hogy érdeklődjek a sebei felől, de megelőzött. - Köszönöm, hogy megmentettél! - mosolygott rám, majd elvörösödve a földet pásztázva inkább előrébb menekült a másik oszlop egyik padjába. Félre biccentettem a fejemet tudatlanságomban. Megmentettem? Megdörzsöltem a fülemet, mire az ujjaim beleakadtak a tollba, ami furcsa csilingelő hangot adott ki. Körülöttem mindenki megborzongott, és rám figyelt. Körül néztem, és tényleg mindegyik szem rám nézett, és ettől kirázott a hideg. Vissza akartam kérdezni, hogy mit bámulnak, mikor egy Tanár lépett be a terembe, ezzel a figyelem ráközpontosult.
- Mi volt ez? - hajoltam Blaze felé, ő pedig csak bujkáló mosollyal az arcán megvonta a vállát.
- Te csináltad, neked kellene tudnod! - súgta vissza. Megforgattam szemeimet, és én is a tanárra figyeltem. Lea Tanárnő volt az. Bemutatkozott, gratulált a bent maradásunkhoz, majd elkezdte sorolni, hogy mik fognak történni velünk az elmúlt hónapokban. Kiképzések, újabb szimulációs tesztek, orvosi vizsgálatok. Annyit dumált szerencsétlen tanár, hogy majdnem bealudtam, pedig érdekelt a dolog. Viszont, mikor behunytam a szemeim, egy álmot láttam, ahol ég egy kastély. Nem tudtam eldönteni melyikre figyeljek. Az órákon történő dolgokra, vagy éppen a kitalációmra.
Felsóhajtottam, és inkább kinéztem az ablakon, amely az udvar közepén lévő halott fára nézett. Csak bámultam kifakult vaskos törzsét, amelyből szerteágaztak, szinte már szürke ágai, és az Iskolára mutattak cinikusan. Mintha várt volna valakire, miközben sírt. Szinte már hallottam ahogyan siránkozik szegény fa. Kicsöngettek, és a legtöbben kivágódtak az ajtón. A következő óránk is itt volt, szóval nem értettem hova rohannak. Egy idő után sok nő nemű izé visszatért, és pironkodva sugdolóztak. Valami három felsőbb évesről meséltek egymásnak, akik ide fele tartottak. Felsóhajtottam, és kinyitottam a magammal hozott könyvet, amiben mondások, és idézetek szerepeltek. Néhány lapja már szakadt volt, és sárga. Sajnáltam szegény könyvemet, mert már ezerszer kirágtam a lapjait a szemeimmel, annyiszor olvastam. Blaze mellettem hallgatta a hozzá csődült lányok sztorijait, amint éppen pletykáltak. Aztán a teremben csönd lett. Felpillantottam, és azt a három felsőbb évest láttam, akikről beszélgettek. Pont az asztalom előtt.
- Segíthetek? - érdeklődtem, miközben látványosan felsóhajtottam. Eto csak halványan elmosolyodott, miközben szemei összeszűkültek. A szőke anonim srácnak meg mintha megrándultak volna a szemöldökei, miközben kezeit az asztalomra tette, és ránehezedve közelebb hajolt. A harmadik srác csak körbe nézett kíváncsi arccal. Fekete haj, zöld szem. Egy sötétkék sál takarta el a fél arcát, így szinte csak a szemeit lehetett látni. Nem volt olyan magas, mint az anonim, de olyan alacsony se, mint Eto. Szemei mintha kerestek volna valamit, vagy valakit.
- Csak jöttünk megnézni a friss húst, akit majd szétszedhetünk! - sziszegte a szöszi, és én csak fapofával, amolyan “ez most valami beszólás volt?” arccal próbáltam ránézni. Félelmet éreztem, amit nem akartam kimutatni. Egy veszedelmes vadállat volt a szőke, amit annak ellenére is tudtam, hogy alig ismertem.
- Állok elébe! - feleltem bátorságot színlelve. Eto a kezében tartott füzettel fejen ütötte az anonimot, aki hátralépett, és az őrült, ördögi arcát a plafon felé fordította, miközben a nyakán lévő nyakörv féle nyaklánc a szemembe villant. Mint egy kutya, gondoltam.
- Igazából egy lányt keresünk - vette át a szót Eto.
- Mindenki azt keresi! - döntöttem oldalra a fejem, mire csak prüszkölt egyet. - Ki az? - érdeklődtem feladva a lehetetlent, hogy folytassam az olvasást, így azt becsuktam és eltettem a táskámba. Most már rájuk figyeltem.