Harmadik fejezet

Felismert reinkarnáció

A lábam csak vitt maga után, egyenesen a fenevad felé akit igazából nem is láttam. Mégis úgy éreztem pontosan tudom mit csinálok. A kardot erősen fogtam, odarontottam és oda csaptam ahol a lány haja, és a fenevad keze látható volt. Felüvöltött a valami, és Fren földre zuhant. Közéjük álltam. A fülem zúgott, és borzalmasan hangosan vert a szívem. Úgy éreztem valami körülvesz. Valami meleg, de közben hideg és bársonyos. A kezemben tartott kardra pillantottam és ekkor fogtam fel, hogy mi vesz körül. Kék derengés. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha minden ami lehetetlen lenne nekem lehetséges ebben a percben. Mindent megtudnék csinálni; mindenre képes lennék. A sötét árnynak világító szemei voltak, és éreztem a büdös leheletét az arcomon. Megrémültem mikor a fejem mellett valami elröpült, és egyenesen az árny arcába érkezett hangos csattanással. Hátra tántorogtam mikor egy srác elrohant mellettem, és elkezdett harcolni az árnnyal egy tőrrel és pisztollyal. Nem tudtam rá figyelni, egyre jobban elöntött a forróság; mintha belülről égetne valami. Előre görnyedtem, és térdemre kapaszkodva próbáltam lenyugodni, miközben a kardom markolata hűteni próbálta tenyeremet. Olyan volt, mintha pulzálna a kardom, és aggódna értem, de ez lehetetlen, gondoltam magamban.
- Hé! Ren! - hallottam körülöttem a hangokat, de egyre erősebb volt bennem a forróság. Kezdtem elveszíteni a fejemet.
- Ren! Nyugodj meg! - egyre közelebb volt a hang, és mintha egyre többen lettek volna körülöttem. Végül feladtam. Kiengedtem ezt a forróságot. Hátrahanyatlottam, és üvöltve árasztottam a kék lángokat magamból. Páran felüvöltöttek, de csak a plafont tudtam bámulni. A kezemben tartott kard megnyugvást, aggódást, és beletörődést árasztott felém, egészen addig, míg behunytam a szemeim és összecsuklottam a földre. Kiáltozások vettek körül, majd csak a zakatolást hallottam.
- Ren? - hallottam meg Blaze ismert hangját, és megfordultam. Csend. Ez vett körül, és kényelmes hidegség. Körül néztem, mielőtt észrevettem volna Blazet. Mintha az óceán felszínén állnánk, és a horizontnál egybeolvadt az ég és az óceán. Végül megtaláltam őt is. Épp az óceán peremén ült, és figyelte a horizontot. Odasétáltam mellé, és leültem.
- Hol vagyunk? És te mit keresel itt?
- A számból vetted ki a szót! - nevetett fel, miközben rám nézett. Megvakartam tarkómat.
- Ja, jól van - motyogtam és ő felnevetett, majd felsóhajtott.
- Úgy tűnik, az uralkodó megérkezett - felállt miközben ezt mondta, majd leporolta magát, és megvárta, míg én is ezt teszem. Kérdezni akartam, hogy mégis mi a halálról beszél, de elindult valamerre, és nem tudtam megszólalni. Így inkább mellészegődtem. Egyre elfakultak a színek, ameddig teljesen sötétség nem lett.

Zúgott a fejem, mikor kitudtam nyitni szemeim, de olyan erős fehérség uralkodott mindenhol, hogy hunyorognom kellett. El nem tudtam képzelni, hogy hol vagyok, mindent homályosan érzékeltem, és iszonyatosan fájt a fejem. Szerencsére a fejemen kívül más nem fájt, így gyorsan magamra húztam a takarót, ami így is derekamig rám volt terítve. Miközben próbáltam melegedni, körül néztem. Látásom kezdett kitisztulni, mikor felfedezni véltem, hogy egy kórteremben pihenek, de inkább tekinteném iskolai gyengélkedőnek. Két függöny vett körül, így nem láttam a szoba azon részét, a hátam mögött egy fehér fal, majd a másik oldalon egy asztalka azon víz, gyógyszerek, és étel váratta magát felszolgálni. Ásítottam egyet, és begubózva a takaróba visszaaludtam remélve, hogy mikor legközelebb kinyitom a szemem, már nem fog fájni a fejem, és felmelegszem. Egyáltalán miért vagyok itt? Mi történt? Nem álmodtam semmit se. Üres voltam belül.

- Felkeltél? Hogy tudsz ennyit aludni? Istenem... - pufogott mellőlem egy valamennyire ismert hang, odafordultam. A tegnapi szőke srác volt, miközben valami manga féleséget olvasott. Nem tudtam miért van itt, de nem is annyira foglalkoztatott. Felsóhajtottam miközben fölültem, és a falnak támasztottam magamat.
- Semmi kérdés? Semmi, mi a fasz történt velem? Meddig voltam kiütve? Mert az biztos, hogy nem egy napig! - fel sem nézett, úgy panaszkodott nekem. Próbáltam emlékezni a nevére, de mikor rájöttem, hogy be se mutattak egymásnak, feleslegesen koptattam energiáimat.
- Hát arra emlékszem, hogy riasztás volt, és ott voltatok Etoval, és Blaze elrángatott, aztán ránk esett a fal. Szóval gondolom e miatt vagyok itt - motyogtam felsorolva az emlékeimet, miközben az asztalon lévő vizet elvettem és kortyolgattam, mivel túlságosan ki volt száradva a torkom. Aztán visszagondoltam, hogy milyen kérdéseket is mondott. - Hogy érted, hogy nem egy napig? Mégis meddig aludtam? - néztem rá kitágult szemekkel.
- Öt napig. Ma délután fogják kinyilatkoztatni, hogy kik maradnak tovább elsősökként! - lapozott egyet. Öt napig? Azt meg hogy? Emlékszem, hogy felébredtem, majd mikor tudatosult a helyszín, visszabóbiskoltam. Utána nyomott ennyire el az álom, vagy előtte? Aztán rájöttem egy másik dologra. Mivel pont a vizsgaidőszakot hagytam ki, esélyem se volt bizonyítani, hogy ide való lennék. Varázserő ide, vagy oda. A srác becsukta hirtelen képregényét, és rám nézett vörös szemeivel.
- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra? -  érdeklődött kezeit térdére téve miközben előredőlt, és én próbáltam visszagondolni, vagy csak megérteni, hogy mégis miről beszél. Szóval sötét izé. Próbáltam visszagondolni miközben a besárgult paplant figyeltem, de csak megfájdult a fejem, és erősen szorítottam. Megráztam a fejem. Odanyújtott egy pirulát, és én megköszönve lenyeltem, majd vízzel leöblítettem a maró torkom. A srác fölállt, fel se pillantott a könyvéből, majd elindult az ajtó felé.
- Ja igen! Egyenruha, négykor az aulában! - mondta, mielőtt kilépett a tolóajtón át a folyosóra. Párat pislogtam, hogy felfogjam az információkat, amit majdhogynem ide ugatott. Visszafeküdtem, majd a beázott plafont kezdtem el vizslatni. Öt napig voltam kiütve úgy, hogy hiányos az emlékezetem. Bár biztos, hogy a fal kiütött, de akkor mindenre emlékszem. Szóval mi történt pontosan?
     "- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra?"
Csak ez a fura érzés a mellkasomban nem hagy pihenni. Mégis milyen kardról beszélt? Sötétség, és kard. A sötétség megvan, mert mindent feketének láttam, de kardot, aztán végképp nem! Mégis a lelkem megérezte a bizonytalanságomat.
Rövid időn belül haza jutottam, miután kivizsgált az iskola orvosa. Kettő óra múlt. Az Iskola ki volt halva, és mikor átsétáltam az aulán minden rendben volt. A folyosókon is, semmi jelet nem láttam volna, hogy itt bármiféle harc folytatódott volna le. Megvakartam az államat, mikor már a kádban ülve áztattam testemet, gondolván, lehet csak egy álom volt. De akkor nem fájna néha a fejem, nem lettem volna a gyengélkedőn, Eto haverja nem lett volna ott, hogy kérdezősködjön, és fura mangákat olvasson. Ezzel az egésszel valami nem stimmelt. Csak tudnám mi.
Nem értem, minek kell mennem, ha úgy is tudom, hogy hazaküldenek, vagy bedobnak egy másik suliba, esetleg a süllyesztőbe. Sóhajtva megigazítottam a nyakkendőmet, mikor Blaze rontott be, már készen felöltözve, plusz egy ezüst lánccal, ami az övéről lógott le.
- Hát itt vagy?! Már mindenütt kerestelek! Jól vagy? Minden rendben? - szaladt hozzám, mintha az anyám lenne, aki, ha szabadna megjegyeznem, ilyeneket hála nem szokott csinálni. Jól megtapogatott, szét borzolta, amúgy is borzolt hajamat, majd nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbülne. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak akkor sikerült, mikor már elengedett. Rám vigyorgott. - Sietnünk kell, egy felségnek nem szabad késnie! - villantotta meg Colgate mosolyát, én pedig még pislogni is elfelejtettem.
- Ennyire egoista ne legyél már! - szidtam le, mire picit ledöbbent, de rögtön visszaváltott a szokásos arckifejezéséhez. Megvakarta fejét, és felnevetett. Végül elkészültünk, és miközben piszkálgattam a fülemen lógó tollat, beértünk az Iskolába. Az aulában elhelyezett székeken az elsősök ültek, és mi is elfoglaltunk két szabad széket valahol a közepe táján. Körülöttünk elég sok felsőbb éves állt, és vizsgálta a friss húst. Egy emelvény volt előttünk, aminek a végében három-három szék volt elhelyezve a két oldalt. Mikor bejött hét felnőtt, nagy taps vihar fogadta őket és füttyszó hallatszott a felsősöktől. Mi csak tapsoltunk. Végül a hét felnőttből hat leült, az utolsó pedig a mikrofonhoz sétált. Egy fekete egyenruhában volt, hiába nézett ki szigorún, a sötétbarna haja össze-vissza állt rajta. Felemelve kezeit, elhallgatott mindenkit. Szigorú, arany szemeivel körbe pillantott a termen, miközben ajkai meg se rezzentek szigorú vonásaiból.
- Üdv mindenkinek! Aki még nem ismerne, annak bemutatkoznék! Derwin Thomas vagyok, a háborútörténelem tanár, és az Igazgató. Mint tudjátok, ez egy felmérőhét volt, amin betudtátok bizonyítani mennyire vagytok képesek, hogy bent tudjatok maradni. Csak hogy tudjátok, tavaly százötvenkét diákból harmincegy tudott csak bent maradni és idén több, mint százhetvenen jelentkeztetek! - mondta, és tartania kellett egy kis szünetet, mivel körülöttünk mindenki elkezdett sugdolózni, hogy milyen igazságtalan, és ő biztos bent fog maradni. - Nos, tehát. Akiknek felolvasom a nevét, kérem fáradjon az emelvény jobb oldalán található terembe! - mutatott egy sötét ajtóra. Néma csend lett. Aztán elkezdte sorolni a neveket egy listáról. Mindenkit megtapsoltunk, ő örült és bement a szobába. Egyre kevesebben lettünk, egyre többen lettek idegesek, és egyre jobban pánikoltak. Az eddigi ismerőseim közül, senki nevét nem olvasták fel. Se Fren, se Blaze, se Tack. Se én, bár ezt éppenséggel tudtam. Egy kis idő után, mikor már csak olyan két tucatnyian maradtunk, még egyszer körülnézett, és elnémult.
- Nos, tehát! Gratulálok, ti, az Atropa es Althea Erőképző Iskola diákjai lettetek! - kezdett el tapsolni, és vele együtt a felsőbb évesek is, elégedetten figyeltek minket. Bár volt egy-két pár, akik pénzt kaptak, és bosszúsan adtak is. Ledöbbentem. Hogy mi? Körbe néztem, és láttam a többi értetlen arcot, és ez már majdnem nevetésre késztetett. Végül néhányan majd kicsattantak az örömtől, és fellökve a széket felálltak, és a levegőbe bokszoltak. Pislognom kellett. Rosszul hallok, vagy talán engem véletlen kihagyott? Igen, ez biztos! Mivel csak az első napon voltam jelen, biztosan elfelejtettek. Ezzel a gondolattal döntöttem el, hogy szólok az Igazgatónak.
- Sikerült, Ren! - ugrott rám Blaze, és ezzel a földre kerültünk. Hirtelen ért támadás. Bámultam rá, mikor többen is ránk ugrottak, azt kiabálva, hogy “siker szendvics”. Azt hittem majd megfulladok, a rengeteg hering alatt. Többen is felnevettek körülöttünk, vagy épp azt hangoztatták, milyen gyerekesek vagyunk. Végül mikor már kaptam levegőt, és biztos két lábon álltam közöltem Blazezel, hogy majd otthon találkozunk, és elsétáltam tőlük, egészen az igazgató irodájáig. Kopogtam, majd mikor engedélyt kaptam a belépésre, bementem. Nem csak az igazgató volt ott, hanem Eto is. A tanár az asztala mögött, Eto az asztal előtti két szék egyikében ült keresztbetett lábakkal, és csukott szemekkel türelmesen várt. Helyet kínált a férfi, és leültem. Reméltem, hogy elküldi Etot, de ehelyett csak megkérdezte, miben segíthet. Rásandítottam Etora, aki csak a telefonját bökdöste. Sóhajtottam.
- Engem kihagytak a felsorolásból mivel a héten, összesen csak egy napot voltam jelen! - tértem a lényegre, és figyeltem picit elcsodálkozó arcát, amint nem tudja felfogni, hogy miért is vagyok itt. Az ember ilyenkor elsunnyogná, hogy bent maradhasson, erre jön egy ilyen idióta, aki hangoztatja magát.
- Neve? - kezdett el babrálni a papírokkal, de mielőtt válaszolhattam volna, már megtalált egyet, és felém nyújtotta. Tudta ki vagyok, gondoltam magamban elképedve. Elvettem, és az ölemben tartva nem értettem az egészet. Az igazolványképem volt rajta, illetve minden adat. Valamint egy zöld színű nyomda jel, ami egy "átment" írás volt. Lejjebb egy hozzászólásban ez volt olvasható: “Iskolai hetének első napján, egy egész árnytámadást megállított egyedül. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Kényszerített.” Megvakartam a tarkómat, mert egy árva szót se tudtam felfogni. Árnytámadás? Reinkarnáció? Mi a jóságos fenéről beszélnek ezek itt?
- Mi az, hogy hatos besorolás? - kérdeztem végül kábultan.
- Azt, hogy az Iskola tanulója lettél! - veregette meg a vállamat Eto, majd felállva kiment. Visszaadtam a papírt, és hátra vetve magam a szék támlájának nagyot sóhajtottam.
- Még mindig nem értem - mondtam, a plafont bámulva. - Alig emlékszem valamire arról a napról, nincs is semmilyen mannám, mégis hogyan győzhettem volna egyedül? És kinek vagyok a reinkarnációja? - kezdtem törni a fejem.
- Mindennek eljön a maga ideje, Ren! - ennyit mondott a tanár, majd kikísért, és még egyszer gratulált a bent maradásomért. Nosztalgiázva nézett a földre enyhe mosollyal ar arcán, mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtaját.

Hazaérve az ágyra dobtam magam. Kezdett sötétedni, én meg nem éreztem semmit. Még nem jött át Blaze, ezért az átvedlésem után, neki álltam főzni valami vacsora félét, ami rizs és rántott pisztráng lett. Elkezdtem enni, majd mikor valaki berontott, elővettem már reflex szerűen egy új tányért, és mikor leült elém megköszönve, ő is enni kezdett. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig itt tartozkodik Blaze. Terepmintás gatyát viselt, azon lelógó hózenetrógert, ezekhez pedig egy fekete felsőt. Elkezdett mesélni a hetéről, hogy néhányan belekötöttek, de egyikük se került be. Csendben hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt aznap az Iskolában.
- Te hogy úsztad meg egy karcolás nélkül? - szóltam közbe, mikor épp arról beszélt, milyen jókat beszélt Tackkal. Pislogott rám mikor elhallgatott.
- Miről beszélsz?
- Akkor a suliban. Emlékszem, hogy ránk zuhant a plafon! - böktem a villámmal a halba, majd bekaptam. Elkomorult, de ez alig pár pillanatra lehetett észrevenni, mert rögtön mosolyogni kezdett.
- Nem tudom miről beszélsz, csak egy kis törmelék esett, és az is csak rád! - nevetgélt, és mintha egy kis idegességet érezhettem a nevetésében.
- Azt mondta a diri, hogy egyedül győztem le egy árnytámadást!? - mondtam neki, hogy ne nézzen már olyan hülyének, hogy mindent elhiszek. Megvonta a vállát. Belapátolta az utolsó falatot is, majd felállt.
- Ha eljön az ideje, magadtól ráfogsz jönni! - felelte, majd megköszönve a kaját ott hagyott, hogy egyedül lehessek összeesett gondolataimmal. Ha eljön az ideje? Mindennek eljön az ideje? Összeszorítottam a számat, miközben a villát forgattam a levegőben. Egyetlen nap kétszer is hallani ugyanazt nem volt jó érzés. Egyikük menekült a válaszadás alól, a másikuk pedig válaszra se méltatott. Nem tetszett ez az egész, de mégis izgatottan vágtam bele az ismeretlenbe.

Második fejezet

Egy korty igazság

Az ember azt hinné, hogy egy olyan érdekes “első nap” után, minden megváltozik és mindenhol tündéreket lát, esetleg manókat akik körbe táncolják. Tévedtem. Mintha minden ugyan olyan normális lenne mint eddig. Gondolhattam volna, hogy mikor sikerült megreggeliznem és léptem volna ki az ajtón, két személybe is ütközöm. Az egyikre biztosan számíthattam mivel a szomszédom, és örökösen úgy viselkedik, mintha egy jól beidomított kutya lenne. A másik viszont meglepetés volt. Eto. Dübörgött a zene a füléből, aminek még így is jól lehetett érteni a szövegét, hogy nem én hallgattam. Blaze ráncolta a homlokát, és mint egy féltékeny barátnő a másik oldalra nézett, a másik oldalán lévő srácot pedig levegőnek nézte. Mintha valami feszült légkörbe kerültem volna; köszöntem nekik.
- Jó reggelt, Ren! - köszönt vissza Blaze, és Eto csak biccentett. Nem tudtam miért van itt Eto, egyáltalán honnan tudta, hol lakom. Mertem remélni, hogy ez csak az Igazgatóság miatt történt, és nem magánnyomozádba kezdett. Az idő kellemes volt, hiába fújt a szél. Akármennyire is nem vagyunk már a Földön, megtartották a tizenkét hónapot, a négy évszakot; így azoknak megfelelően állítják be az időjárást, bár van mikor hirtelen megváltozik, és a gépezet magától elállítódik, ilyenkor szoktak lenni a legnagyobb vesztességek a városokban. Az ilyen elállítódások mostanság egyre többször történtek. Ráncoltam a homlokom, mikor az Iskolai kapuknál megállítottak mindenkit, és a neveinket kérdezték.
- Mi történik? - kérdeztem. Csak az elsősöket állították meg.
- Megkapjátok az órarendjeiteket. Elég uncsi, de nincs mást tenni mint várni, hogy sorra kerülj - felelte Eto, és eltette a fülhallgatóját a zsebébe. - Mondjuk sose értettem, hogy ezt miért nem tudják úgy csinálni, hogy az első nap szétosztják? Jó, értem, hogy az első hónapban szinte mindenkinek máshogy vannak az órái, és csak a végleges osztály után fogják megkapni az állandót. És a partnerüket - tette hozzá, miközben beálltunk a sorba és kinézett, hogy mennyien állhatnak előttünk.
- Partnert? Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
- Ez nem olyan normális suli, mint ahogy azt hiszik néhány országban. Itt kiképeznek titeket, és az erőtöket kivizsgálva döntik el, hogy hova tartoztok. Ha megfigyeltétek, feltűnhetett, hogy két fajta címer van itt. És mikor a vizsgáknak vége és bent maradtok, akkor eldöntik, melyik címert kapjátok meg, és ki lesz a partneretek. A tanárok megkértek, hogy erről a témáról ne beszéljek sokat, szóval csak ennyivel szolgálhattam - haladtunk a sorral, és próbáltam lenyelni az ismeretlen tényeket. Mint valami katonaképző, csak ilyen mágus félékkel. Már csak a varázspálca hiányzik, meg néhány mágus. A csengő az Iskolában megszólalt, mikor ránk került a sor. Kiderült, tényleg minden órámon részt vesz ezen a héten Eto, mivel az én órarendemet kapta meg. Blaze és én sok órán fogunk együtt lenni, ettől egy picit megkönnyebbültem, hogy lesznek ismerős arcok. A folyosókon sétáltunk, Blaze eltűnt egy teremben, mivel neki világismeret órája lesz. Nekem pedig Manna-használati óra.
- Mi az a manna? - érdeklődtem, mert még sose hallottam erről a szóról egyáltalán.
- A Bibliában azt mondták ez az égi kenyér, más szóval az angyalok eledele, de itt nem ételre kell gondolnod, hanem amolyan csakra szerűségre. Ha megtalálod a lelked mannáját tudod kordában tartani azokat a genetikai géneket, melyektől különleges képességeid lesznek. Mondanám, hogy neked tuti nincs ilyened, de mivel régen mindenkit megfertőzött ez, nincs olyan akinek ne lenne, max magába zárta, vagy elfelejtette.
- Értem... - mormoltam. Igazság szerint egyáltalán nem értettem, és az agyam egyik fele teljesen meg is tagadta ezt az ismeretet, miközben a másik fele már tudta, hogy mi ez. Érdekesnek találtam, hogy egy ősidőkben használt könyvből hozott példát. Megálltunk a hatalmas folyosón egy ajtó előtt, amin a 666-os szám virított.
- “Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek  és a tengernek, mert lejött hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van”. (Jelenések könyve, 12:12) - mondtam csak úgy, ami elsőnek eszembe jutott a Bibliából az ördögről. Láttam a szemem sarkából, hogy Eto elmosolyodott, majd benyitott és belépett. Akkora zsivaj volt a teremben, hogy megsüketülhetett az ember közöttük. Papírrepülők repkedtek meg se állva, szép íveket véve, emberek beszélgettek, énekeltek, örvendeztek. Mintha nem is Iskolában lennének! Felsóhajtottam, és egy üres páros padhoz mentem ahová Eto is letudott ülni. Mikor leültünk a padra dobtam táskámat, egy papírrepülő előttem megállt, és a teremben mintha csönd telepedett volna le. Az összes repülő megállt, és felém vették az irányt. Teljes erejükből felém száguldoztak, de pont az orrom előtt porrá égtek. Kitágult pupillákkal figyeltem mi is történik, mert nem nagyon tudtam felfogni. Eto unalmában csak feltette a lábát az asztalra.
- Ennél jobb trükk kell, hogy elijessz egy diákot! - mondta hangosan, hogy mindenki hallja.  Síri csönd telepedett le a terembe. Feszült lettem. Elakar valaki ijeszteni? Miért?
- Ő nem ide való! El kell tűnnie innen! - szólt elölről egy vékony lány hang, és csak pislogni tudtam, miközben felénk tartott egy alacsony, rövid, ezüst színű lány, nyakán fejhallgatóval. Mégis, ami leginkább bizarrá tette egész lényét az a piros szemek voltak.
- Zavar netán? - érdeklődött Eto, és a plafont figyelte.
- Igen. Nincs mannája, azt se tudja mire vagyunk képesek, és azt hiszi övé az egész világ, hogy ő a király, mert ott a fülén a jel! - felelte dühös arccal. Nyeltem egyet indokolatlan kitörésén. Ijesztő volt, bár picit nevetségessé tette, hogy alacsony, és dúl-fúl az ismeretlen egy ismeretlen srácra, aki most történetesen én voltam. Ennek a fele indokolatlan hazugság, a másikat pedig még csak nem is értettem. Másrészről, honnan tudta, hogy én vagyok majdnem az egyetlen, aki nem ismeri ezeket? Mikor nyitottam volna kérdésre a számat, hogy mégis milyen jelről kérdez, mikor valaki krákogott a tanári asztalnál.
- Szeretném megkérni, a vizsgában lévő  diákokat, hogy viselkedjenek, és üljenek a helyükre! - szólt egy mély hang és mindenki engedelmeskedett neki. Kopasz volt, magas, és a szőr is felállt tőle az embernek a hátán. Fekete bőr kabátot viselt, ami a bokájáig leért. Két kezét a háta mögé rakta, és mint valami katona, szét nézett közöttünk. Aztán meglátta Etot, és halványan biccentett neki üdvözlésképpen. - Mivel van egy vendégünk, szeretnék rögtön egy bemutatóval kezdeni, de előtte pár kérdés - intett Etonak, hogy fáradjon ki, ő pedig csak felállt és odasétált mellé. - Én Zenile Gai vagyok, és aki nem ismerné ő Godfield Eto, az Iskolánk legjobb párosából az egyik. Eredetileg nem ezért van itt, hogy nekem segítsen, de ha van ilyen alkalmam, ellopom a lehetőséget. Ki tudja, pontosan mi is a manna? - nézett szét a rengeteg feltett kéz közül, és rábökött egy szőke lányra, aki vörös szemüvegét megigazította orrán, mielőtt válaszolhatott volna.
- Az ember lelkében megtalálható erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy bármire megformálhassuk erőnket, és használni tudjuk - mondta monoton hangon, mintha csak felolvasott volna. A Tanár csak bólintott.
- Nem pontosan. Ugyan tényleg a lélekben van, de az ember akaratától függ, mennyire tudja kihasználni a mannáját. Az érzelmek, akaraterő mindez meghatározza, hogy mennyire leszel erős. Okos volt - emelte fel a mondat végét várva, hogy a lány befejezi.
- Fren - mondta a lány félénken, és elpirult. Többen elkezdtek sugdolózni, hogy van egy stréberünk. Meg mosolyogtatott, hogy még jobban elpirult, és összehúzta magát, ezzel kisebbnek érezhette magát.
- Szóval egy kis ízelítő, hogy mit fogtok, vagy nem fogtok tanulni az elkövetkező öt évben! - kezdte el mondani, és egymással szembe álltak Etoval. Mondott neki valamit, mire a srác csak megrázta elsőnek a fejét, végül elgondolkodott és bólintott. Hátrébb álltak, és megkérték az első sorban ülőket, hogy legalább a második sorig menjenek hátrébb. Aztán hirtelen a terem elsötétült, ahogyan mindenki megállt, és szikrákat szórtak a lámpák, de csak a két ember fölött. Hátrahőköltem. A szikrák lassan villámokhoz hasonlítottak, és egyenesen a tanárt érintették, aki mosolyogva hívta ki ellenfelét. Eto megvonta a vállát, majd behunyta szemeit, és az egész teste lángba borult. Többen fel-fel sikkantottak, vagy hátrébb lépdeltek, mások ámulattal a szemeikben nézték. Én, mint egy szobor; kívül semmi érzelem, belül pedig egy tomboló vihar. A vörös lángcsóvák lassan még vörösebb színt vettek fel, mintha csak egy vörös festék lenne, majd mikor kinyitotta a szemeit a srác, az egész eltűnt, majd ismét, sokkal nagyobb erővel kibocsátotta a lángokat. Haja szerte repkedett, majd a jobb kezét a Tanár felé emelte, és felé küldött egy lánggolyót. Olyan erővel, és gyorsasággal száguldott, hogy a szele elért hozzám is, majdnem a terem végébe. Azt hittem ez megöli a tanárt, de kiderült ahhoz több kell, mivel elillant előtte a láng, mintha csak a szél fölkavarta volna a pórt. A szikrák megvédték, és a földbe vezették magukat, majd minden a helyére került; ismét volt világítás, és nem történt paranormális dolog. Akinek a tudatáig eljutott, hogy vége a bemutatónak, az elkezdett tapsolni. Vagyis mindenki, kivéve én. Ledöbbentem. Nyeltem egyet, de gyorsan rendeztem arcizmaimat, és csak bámultam őket. Mégis mi a fenét csináltak? És hogyan?! Én is képes lennék ilyenre? Ahogy ezek a kérdések a fejemben megszülettek, a mellkasom aprót összeszorult, és a szívem nagyot dobbant, mintha válaszolni akarna rájuk. Bizseregni kezdett a kezem, mint mikor a kardhoz nyúlok, és elkap a vágy, hogy használjam. A tanár még beszélt néhány dologról a mannával kapcsolatban, de nem figyeltem oda. Le kellett nyugtatnom magam, valami hideget kerestem. A táskámban motoszkáltam, miközben Eto leült mellém. Nem figyeltem rá, hanem a hűtött üdítőmhöz nyúltam, és ittam belőle, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy csak fogni akartam. Égett a kezem, és ez félelmet keltett bennem. Persze nem az, hogy paranormális dolgoknak lehettem szemtanúja, ugyan! Nekem attól kellett paráznom, ami velem történik. Mint egy egészségtelen egocentrikus kölyök, úgy viselkedtem.

A nap folyamán óráról órára más termekbe mentem, és próbáltam odafigyelni. Háborútörténet, rajz, elsősegélynyújtás, manna-használat és rengeteg testnevelés. A nap már lassan eltűnt a hegyek mögött, mikor lefutottuk az utolsó iskolakört is. Kifulladva zuhanyoztam le az öltöző zuhanyzójában, majd átöltözve megvártam Etot az Iskola hatalmas aulájában. Blaze jelent meg kissé letörten. Még sose láttam komornak, mindig mosolygott. Mikor az eddig földet pásztázó szemei megtaláltak, rögtön elmosolyodott. Mintha csak megkönnyebbült volna.
- Milyen napod volt? - kérdezett, mielőtt én kérdezhettem volna a hangulatáról. Morogni tudtam volna, ahogyan álszenten rám mosolygott, és fittyet hányt a saját érzéseire.
- Mannasztikus! - reagáltam le kissé morcosan, mire felhúzta a szemöldökét. - És neked?
- Eszméletlen! Képzeld, az egyik csaj elkérte a számomat, aztán egy másik folyamatosan azt kérdezte, hogy van-e barátnőm! - lelkesedett, én pedig csak megforgattam szemeimet. A tipikus nőcsábász kicsit túljátszva! - Kire várunk? - nézett körbe, mivel még mindig nem mentem haza, pedig az Iskola kezdett kiüresedni.
- Eto. Mondta, hogy várjam meg - vontam vállat. Bólintott, és mintha egy pillanatra eltűnt a mosoly a szemeiből, és helyébe düh csillant volna. Ekkor az Iskola elsötétült, a lámpák némák lettek, sárgás-piros fény kezdett villódzani helyettük, és hangosan sípolni kezdtek a rádiók. Körbenéztem zaklatottan. Mi a fene folyik itt? Ekkor a rádióban megszólalt egy női hang.
- Ötös riasztás, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Ismétlem; ötös riasztás! - Ugyan ez a szöveg ismétlődött, és több felsőbb éves elrohant mellettünk, figyelembe se véve minket. Eto jelent meg előttünk, teljesen más ruhában, mint amit valaha láttam volna rajta. Fekete bőrkabát, amin a címere oda volt varrva a vállánál és jobb mellkasánál, fekete gatyát viselt, bakanccsal. Mellette pedig az a szőke srác, akivel először találkoztunk az Iskolánál. Ugyanúgy hajráf volt a hajában, és egy furcsa nyakörv féle nyaklánca. Farmert viselt, és egy motorosdzsekihez hasonlítható fekete kabátot. Mindkettő kezében lőfegyverek voltak.
- Menjetek az Iskola pincéjébe, ott eltudtok bújni és nem eshet bajotok! - felelte szárazon Eto, és a srác csak biccentett, miközben folyamatosan körül-körül nézett. A szemem megakadt a címerükön. Most tűnt fel igazán, hogy csupán egy vonal választja el a két címert. Az egyiken van egy vonal, ami átlósan húzza át a háromszöget, a másikon nincs.
- Mi folyik itt? - hangom ingatag volt, és most jöttem rá, hogy belül is ingatag voltam. A szőke csávó ideges volt és türelmetlen, folyamatosan rángatózott a lába, és ide-oda tekingetett a kihalt aulában. A hangomra rögtön rám nézett. Hátrahőköltem. Ijesztő volt a szeme.
- Ötös riasztás, egy elszabadult mannahasználó. Takarodjatok már fedezékbe! - rivallt ránk, mire csak Eto karját mellkasa elé tette, mikor felénk lépett, és próbált lenyugodni. Ető és a szomszédom néma beszédbe elegyedett. Nem tartott sokáig. Blaze biccentett komoran, majd karon ragadott, és elindult egy irányba.
- Blaze! - üvöltött Eto, és a szólított hátrafordult, mikor már lefele egy lépcsőn haladtunk. Egy ideig nézték egymást, és hiába csak Eto halvány alakját láttam tudtam, hogy ez most egy jelentős pillanat.

- Tudom! - mondta Blaze, és visszafordulva, ismét karon ragadott és vonszolt maga után. Nem tudom hová rohantunk, és fogalmam sincs, Blaze miért volt iszonyatosan ideges. A háta mögött futottam, mikor a mellettünk lévő fal felrobbant és hatalmas löketet éreztem, majd néhány pillanatra sötétséget és fájdalmat. Mikor kinyitottam a szemem nem volt sehol semmi, a lámpák nem égtek, és Blazet se láttam. Mi a halál történt, kérdeztem magamban. Felültem, de rá kellett jönnöm, ez majdnem lehetetlen volt számomra, mivel a fal a lábamra, és a hasamra zuhant. Felnyögtem, mikor megéreztem véremet folydogálni. Körül néztem. Az egész fal összeomlott, és betemette azt a részt, ahol a haverom volt. Hátradőltem, és felnyögtem. Milyen izgalmas második nap az iskolában. Vagyis, ha úgy nézzük, az első. Bár ez nem a legfontosabb most, zártam le magamban a felesleges gondolataimat. Lehúztam magamról a törmelékeket, és sikerült felülnöm. A lábamat próbáltam kihúzni, ami csak nehezen ment. Megvizsgáltam magam nem esett-e nagyobb probléma, ami megakadályozná a menekülésem. Kisebb-nagyobb vágások, vér szivárog a lábamból, és forog még a világ velem. Letéptem az ingemből egy csíkot és szorosan a vérző sebre kötöttem, hogy ne vérezzek el. Felálltam. Oda sántikáltam a kőtörmelékekhez és már készültem volna kiabálni, hogy Blaze jól van-e, mikor valami erősen belecsillant a szemembe. Egy hatalmas kard volt. Eltakartam a szemem, és felemeltem. Ez meg hogy került ide? Letöröltem arcomról a koszt, és alaposabban megvizsgáltam. Nehéz, könnyű markolatú. Pont beleillett a tenyerembe, és erősen kezdett a szívem dobogni, ami arra késztetett, hogy a térdemre essek, és kapaszkodjak a kardba. Ezüstös-gyémántos volt a pengéje. Eszméletlen szép volt. Lihegnem kellett, és próbáltam lenyugtatni égető kezeimet. Lépteket hallottam a szabad folyosó felől. Felálltam és a falhoz próbáltam lapulni, miközben mélyeket lélegeztem. Minden rendben lesz, nyugtattam magam. Egy sötét árny ment keresztül a folyosó mellett és maga után húzott egy lányt a hajánál fogva. Figyeltem. Vörös szemüveget viselt, és szőke haja piszkos volt. Frennek hívták, ha jól emlékeztem. Erőset vert a szívem, és a düh szétáramlott bennem. Megfogja ölni, jutott eszembe. Nem tudtam tétlenül nézni, ezért utánuk eredtem. Bármi is lesz, megmentem szegényt. Bizsergett a tenyerem, és égett minden egyes porcikám, mintha valami kiakarna szabadulni belőlem. Engedtem neki.

Első fejezet

A generáció fejlődése

A terem előtt álltunk és megnyugodtam, hogy nem csak én viseltem fura dolgokat. Mikor a kapun bejöttünk, már akkor egymásnak ütköztünk egy magas, szőke csávóval, akinek egy nyakörv féleség volt a nyaka körül, és hajpántot viselt, nyakig érő szőke haja miatt. Címere más volt, mint a miénk, annyival, hogy nem volt üres, hanem egy kör helyezkedett el benne, amiben egy derékszögű háromszög volt áthúzva egy vonallal egészen a körig. Csak morgott valamit és csukott szemekkel ment tovább. Érdekes személyiségnem tűnt, bár tudtuk - már csak a címeréből is-, hogy felsőbb éves lehetett. Elkezdtem feszengeni. Biztos akarok én ide járni? Otthon mindenki ámult, mikor megkaptam a levelet. A városban senki se kapott ebből az Iskolából meghívót, akárhányan próbálták is. És irigykedtek, hogy én voltam az egyetlen, aki erőlködés nélkül kapott. Egy hülye teszt miatt, amit, mint kiderült sikeresen írtam meg.
- Menjünk haza! - már a terem előtt álltunk. Rögtön meg is fordultam, és kezdtem el sétálni, mire Blaze felröhögött, és a vállamat megragadva kinyitotta az ajtót majd belökött. Sikerült nem el esnem, de nagyon nehezen tudtam csak lefékezni magamat.
- Kinyírlak! - szórtam szikrákat a szemeimmel, de abban a pillanatban lefagytam. Vagy egy tucat szempár figyelt rám, és hallgatott el az érkezésünkre. Felpillantottam, és sokkolt a helyzet. És én még a fülbevaló miatt aggódtam! Az osztálytársaim túl tettek rajtam. Egy lány aki az előttem lévő padon ült törökülésben bámult a legjobban, hiszen az orra előtt estem el. Szürke szemei voltak, és az egyik alatt, a bőrén három sötétbarna csík húzódott, vízszintesen. Barna haja össze volt borzolva, és egy fejpánt volt rajta, amin három kék gyöngy pihent. Mindenki az egyenruháját viselte, de még így se hitte el az ember, hogy normálisak. Egy másik lány sóhajtott föl hátulról, és elkezdett beszélgetni egy szőke hajú sráccal, aki csak unottan nézett engem. A lány vörös haja inkább hasonlított egy répára, mintsem pirosnak mondhatnánk. Zöld szemei olyanok voltak, mint a macskáé, és fekete ujjatlan kesztyűt viselt. A szőke srácnak fekete szemei voltak, és zöld minta volt festve a nyaka oldalára, közel a füléhez. A többiek is folytatták a dolgukat, mintsem törődve velem. Legalább nem röhögtek ki, gondoltam végig.
- Ez aztán volt a belépőd, barátom! - sétált mellém Blaze, és már nyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, mikor egy alacsony lány nevetve ugrált hozzánk. Rózsaszín haja két copfba volt kötve, és mellkasáig ért. Aranyosnak találtam, mégis furcsa nosztalgikus érzés fogott el haját megpillantva.
- Nagyon vicces voltál! - ért elénk, és mi csak néztük. Vagyis, inkább csak én, mivel Blaze elismerően bólogatott, és alig észrevehetően kihúzta magát. - Sziasztok, Tack vagyok! - mutatkozott be somolyogva. Épp beakartam mutatkozni, mikor Blaze beleszólt az életembe, engem megelőzve.
- Blaze vagyok, kedvesem! - csókolta meg kezét, mire hányingerem lett az udvariasságától. Tack csak rá vigyorgott, és hagyta magát. Tipikus nő, és a herceg. - Ő pedig Ren, a barátom! Kérlek légy vele türelmes, nem tudja hogyan kezelje az embereket - mutatott be, mintha valami retardált lennék. Behunytam a szemem, és visszafogtam a vigyorom, miközben lehajtottam fejem picit, és felhúztam szemöldököm hálám jeléül. Az egész pár másodpercig tartott, mégis észrevették, és elnevették magukat.
- Kösz, haver! - vertem bele erősen a vállába, ő pedig nevetve dörzsölte meg az ütés helyét.
- Hányas országból jöttetek? - érdeklődött a lány, akinek olyan furcsa a neve, hogy el is felejtettem, pedig tudom, hogy egyszerű mint a tyúk.
- Százötösből - felelte elfogultan Blaze, és a lány elcsodálkozott picit, majd biccentve mosolygott tovább. Aztán felém fordult. Én is csodálkoztam, bár már kérdeztem tőle, és ugyanúgy válaszolt rá. Ám több kérdésemre mindig kitérő válaszokat adott. Valami nem tetszett ebben az egészben, ám nem tudtam magamtól rájönni.
- Hármas - fordítottam el az arcom. Nem tudom miért reagáltam így. Tudtam, hogy ebben az országban mindenki csak a százastól felfele növekvő számokkal elnevezett országokból jöttek, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, miszerint én vagyok az egyetlen olyan, aki a Hármas országban élt. Kitágultak a szemei, aztán összeszorította fogsorát, és elmosolyodott. Szemeiben halvány bánatot véltem fölfedezni, és csalódottságot.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - mosolygott tovább, majd mikor a hátunk mögé nézett felsóhajtott, és intve visszasétált egy padhoz. Mi is megfordultunk, mikor egy-egy kéz a vállainkat fogta meg, és tudtuk; itt a tanár. Elhúztam a számat kínomban.
- Mindenki a helyére! - felelte hangosan egy női hang, és megszorította vállamat. A táskám pántját megszorítva szétnéztem, és találtam egy helyet az ablak mellett, az utolsó pad előtt. Odabattyogtam, mikor már mindenki leült, és a táskámat rádobtam az asztalra, és onnan figyeltem a tanárunkat. Barna rövid haja alig ért el válláig, és arany színű szemei mindenkit figyeltek. Szemet kápráztatóan nézett ki. Fehér inget viselt, ami rásimult nagy kebleire és be volt tűrve kék szoknyájába, ami térdéig ért. Blaze valahova előre ült, majdnem a legmesszebb tőlem. A tuk, vagy tek csaj pedig az én soromban ült, szintén elől.
- Köszönöm a csendet! Sziasztok, Kaucsik Lea vagyok, de mindenkinek csak Lea Tanárnő! - mosolygott ránk, majd folytatta. - Csak gratulálni tudok nektek, hogy sikerült bejutnotok az Atropa és Althea Erőképző Iskolájába, innentől kezdve rajtatok fog múlni, hogy bent tudtok-e maradni! - tárta ki karjait, mire néhányan felhördültek. Elcsodálkoztam szavain. Hogy érti, hogy bent tudunk-e maradni? - Sokatok nem folytathatja majd a következő hónapot! - komorodott el, és szét nézett a hatalmas teremben. Legalább harmincan voltunk. Felkaptam a fejem, és megnyaltam a számat. Hogy mit akar? Az egész terem felhördült, és többen is kiakadva kiabáltak, hogy miről beszél, magyarázza meg. Én se akartam máshogy, így figyelmesen hallgattam. Többször kérte, hogy csöndesedjünk el, de mindenki figyelmen kívül hagyta. Becsukta a szemét, és megrázta fejét, majd egyik ujjával megérintette nyakát. Halvány szikrákat véltem felfedezni nyaka körül. - Csöndet! - kiabált természet feletti hangerővel, és mindenki elnémult. Lebénultam. Mit csinált? Hogyan csinálta? Mágia? Boszorkányság? - Ebben a hónapban felmérjük az erőtöket és megnézzük ki alkalmas arra, hogy ide járhasson, és megtanulja az élet megvédését! - vett vissza a hangerejéből. Megvakartam tarkómat. Ez túl bonyolult volt számomra. Körbe nézett, majd elégedetten biccentett, ugyanis néma csönd honolt az egész helyiségben. Folytatta az eszmecseréjét, hogy mikor kapjuk meg az órarendünket, elkezdte magyarázni az Iskola történetét, de nem nagyon tudott foglalkoztatni. Egész idő alatt az ablakon néztem ki, és figyeltem az üres udvart, amin csupán egy cseresznyevirágfa volt, kihaló félben. Nem akartam odafigyelni senkire se, hiszen ostobaságokat hablatyol. Milyen élet megvédéséről beszélt? Miért kell vizsgázni még azután is, hogy egy vizsga sikerével jutottunk be ide? Túl sok volt nekem. Ezeket az információkat még nem tudtam földolgozni. Senki se szólt ilyesmikről! Ráadásul mi volt ez a furcsa jelenet a csillogó nyakról és emberfeletti hangról?
Eltelt a nap, bár így is csak három órát kellett bent lennünk; déltől. Lea tanárnő befejezte az aznapi monológját, és mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk egy listát kezdett el lapozni.
- Asinis Ren kérem maradjon a teremben, a többiek elmehetnek! - csapta össze a füzetet, és most éreztem egy olyan vágyat, hogy bárcsak otthon lehetnék. Mindenki felkelt és pakolt, miközben egymás közt teljesen kiakadva elsétáltak. Nem érdekeltem őket, ez pedig megnyugtatott. Nem zavart, ha a középpontba kerültem, de jobban élveztem mikor hátul maradhattam. Blaze intett, majd a tukos csajjal kacarászva kivonult. Egyedül maradtam. A tanár az asztalának dőlt, és barátságosan rám mosolygott. Lepillantott karórájára.
- Mindjárt itt lesz, akire várunk! - mondta, majd oda hívott, hogy közelebb menjek. Szívem szerint inkább kiugrottam volna az ablakon, és valahova elfutottam volna, de a büszkeségem, meg persze a kíváncsiságom nem engedte. Bólintottam, miközben a táskámat fölkaptam, és lassú léptekkel odabattyogtam. Odaértem, és az ajtóhoz legközelebbi padba ültem be.
- Megmondaná Tanárnő kérem, miért kell itt maradnom? - érdeklődtem feszülten. Valamiért az, hogy csupán annyival, hogy ujját a nyakához érintette és őrülten hangosan rikácsolt, megadta a löketet, hogy elővegyem a kardom és még többet gyakoroljak; mintha azt súgná mindenkinél jobbnak kell lennem. A tanárnő felsóhajtott mivel hiába bámulta az ajtót, az nem nyílt ki.
- Az Igazgatóság elrendelt melléd egy felsőbb évest, hogy amíg nem szoksz hozzá az Iskolához, segítsen neked, bármilyen kérdésed legyen is. De az az ostoba Eto már megint késik! - nyávogott olyan tipikus nő életet élve. Közeli ismerősök lehettek ezzel a bizonyos Etoval, ha ilyen egyszerűen le "ostobázta", néztem végig ismételten a nőn.
- Miért is kellene nekem ilyesmi? - értetlenkedtem.
- Mivel te vagy az egyetlen aki olyan országból jött, ahol tiltott a képesség használat, gondolom nem ismered az itteni dolgokat, az iskola vezetősége szeretne segítséget nyújtani neked. Te vagy az első, aki az első országokból jött, és főleg, hogy majdnem maximális pontot értél el, nem tudhatod hogy milyen élet zajlik itt. Nálatok elfelejtődtek a körülmények, ezért nem is fordulhatott elő, hogy bárki használja a saját képességét. Bár, gondolom voltak balesetek.. - sóhajtotta magába a szót, majd felém fordult halvány mosollyal az arcán. -  Régen sokaknak lettek különleges képességeik, mint a víz elemét használni, vagy épp hajlítani a fémeket. Emberenként más. És ez az örökítőanyagnak köszönhetően - miszerint a DNS-be bekerültek más elemek is -, öröklődött, és fejlesztették az utódok ezeket.  Meghiszem, olvastál mondákat a Hat Fényről, vagy az Árnyakról. Na, azok mind igazak, bár a Fényekről még semmit se tudunk biztosra... - hallgatott el, és alaposan végigmért.
- A Hatalmak eldöntötték, hogy ezeket titokban tartják azon országok előtt, akiknél megszabták ennek az erőnek a használatát, hogy ne törjön ki még egy olyan borzalmas háború. Az Igazgatóság azt tanácsolta, hogy rendeljünk melléd valakit, aki mindenbe segít, és elmagyarázza a dolgokat. Aztán majd meglátjuk mi lesz! Oh, késtél Eto! - üdvözölte az illetőt, aki belépett a terembe. Egy alacsony fekete hajú srác jött unottan, miközben a fülében lévő fülhallgatóból dübörgött valamilyen zene. Unottan nézett ránk rikító zöld szemeivel, és sóhajtva kivette a fülesét. Ami csupán egy aprócska fém pont volt. Egy ing volt rajta, aminek ujjait felgyűrte könyökéig, és a nyakkendő is lazán a nyaka körül lógott. Farmert viselt. Olyan hétköznapi, balhés srácnak nézett ki, és ez unszimpatikus volt számomra.
- Jöttem, láttam, haza mennék! - mondta rekedten, és végig mért. Felhúztam szemöldököm; kezdtem feszengeni. - Ő az ember? - bökött felém, az ember szót furcsán kiejtve, mintha gúnyolódna.
- Mert te nem ember vagy? - biccentettem oldalra a fejem, mintha hülye lennék. Nem bírom, már most. Elmosolyodott reagálásomon, majd a pad elé sétált.
- Ki tudja.. - felelte, majd Lea Tanárnőhöz fordult, aki csak vidáman nézte a beszélgetésünket. Eto egyik kezével rátámaszkodott a padra.
- Igen, ő az embered. Aztán légy kedves hozzá, és ne pörköld meg! -  figyelmeztette elkomolyodva, és pár pillanatig csak farkas szemeztek, majd elmosolyodott a srác.
- Ugyan már, mikor tettem én ilyet valaha? - emelte fel a kezeit maga elé a srác ártatlan kinézettel, én pedig elgondolkodtam, hogy pontosan miről is beszélhetnek. Pörkölés? Valami azt súgta, ez az ember veszélyes. A tanárnő csak sokatmondóan nézett rá, aztán sok sikert kívánva kiment a teremből.
- Godfield Eto vagyok, az első héten a te óráidon veszek részt és mindenben segítek. Ha bármi kérdésed van hozzám fordulsz. Amúgy a suliban másodéves vagyok, kényszerítő. Nem, még nem kell értened, ezt majd a hónap végén fogod tudni, addig nem szabad. Asszem’ ennyi, amiről tudnod kell. Kérdés? - kérdezte teljes súllyával ránehezedve a padra, miközben végig mért szemeivel. Végül elővette telefonját, és elkezdett keresni rajta valamit. Felvontam a szemöldököm.
- Miért kell az óráimra járnod?
- Mert ezt mondták. És mikor megkapod az órarended, megérted - mosolygott el gonoszul. Ennyit arról, hogy bármit megtudhatok. Csak épp nem közli a tényt, hanem helyette körbe szaglásztatja velem a választ. Kedves, mondhatom. Biccentettem, majd közöltem, hogy most ennyi és mikor elköszönt, bedugva fülesét kisétált. Én pedig megsemmisülve egy nagy sóhaj után az üres teremben maradtam. Hová kerültem? Ráadásul ez még csak az első napom volt itt. Öt éves az Iskola. Egy fél évtizedet itt fogok tölteni, már ha ezt a hónapot kibírom. És milyen kényszerítőről beszélt? Hátradőltem, és szemeimet a plafonra meresztettem. Mit keresek én itt? A következő pedig, hogy miért van mindenkinek hülye neve? Blazet még elfogadom, de az a Tuk, vagy Tak vagy mit tudom én rózsaszín csaj, meg ez az Eto!? Még mi fog jönni? Merőkanál, meg Ecsettál? Bár ezek után nem lepődnék meg, ha ilyen nevű lény élne itt. A fehér vakolat tiszta volt, így helyrehoztam gyorsan verő szívemet. Ez sok volt nekem, úgy tűnik.
De mégse idegen.

Épp tápászkodtam föl, mikor pár diák bejött. Pedig lassan négy óra is elmúlt, vagyis vége volt a sulinak. Felálltam, és ők megtorpantak az ajtóban mikor észrevettek.
- Hát te még itt vagy kölyök? - kérdezte az ötös csapat közül a legmagasabb, szőke, szemüveges srác. Ő volt köztük látszólag a legnormálisabb, legemberibbnek tűnő. Megvontam a vállam, majd felkaptam a táskámat. Kicsit bunkó megnyilvánulás volt tőlem, de valahogy nem tudott izgatni, mikor életem egyik legnagyobb sokkjában volt részem. Ám nem zavarta őket viselkedésem.
- És ti? - érdeklődtem mikor üdvözöltek, és a padokba ültek elől.
- Óránk lesz - mondta egy testesebb srác, akinek furcsa vörös szemei voltak, és kopasz a feje búbja. Biccentettem, bár nem értettem miért van nekik ilyenkor órájuk, főleg az első nap és ilyen későn. Elbúcsúztam, mikor bejött egy hatalmas férfi, és közölte velük, hogy tolják szét az asztalokat, hogy egy kör alakú szabad helyük legyen. Eliszkoltam a tanár mellett meg se nézve, hogy ki ő. Sikerült kijutnom az Iskola területéről. Mégis mikor a kapuhoz értem, ott állt nevetgélve Blaze és a tukos csaj. Felsóhajtottam, hogy nem rohanhatok haza, és csaphatok néhányat a kardommal a levegőbe, hanem velük kell lennem. Bár Blaze társaságát kezdtem megszokni, de jobban szerettem még mindig egyedül lenni.
- Mit akart a tanár? - érdeklődött Blaze, akinek nehezére esett levenni a tekintetét a lányról. Megforgattam szemeimet.
- Csak mellém rendelt egy másodikost, hogy segítsen az itteni dolgok miatt - vontam vállat. Mindketten vigyorogva bólintottak. Összehúztam szemem, mivel túlságosan is egy hullámhosszon voltak. - Mi van?
- Csak rájöttünk, hogy te még normális ember vagy! - felelte a lány, majd elindultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek. Ők nem lennének normális emberek? Valami mutánsok lennének, akik igazából már több ezer évesek? Elköszöntem tőlük, mert kiderült Blaze hazakíséri Tackot - közben ismét megtudtam a nevét, mivel többször is a nevén szólította Blaze.  - Alighogy hazaértem átöltöztem, ettem valamit, és mentem gyakorolni. Mikor már fél órája csináltam a gyakorlatokat, elkezdett bizseregni a tenyerem. Pihenőt tartottam gondolván elfáradtam a szorításában, ami képtelenségnek tűnt számomra mégse tudtam másra gondolni. Figyeltem tenyerem és vártam, hogy elmúljon az érzés. Nehezen akart, de végül megint tudtam gyakorolni. Ez a furcsa bizsergetés viszont már nem hagyott békén, mégis több figyelmet nem adtam neki, nem érdekelt. Nehezebben tudtam koncentrálni, de tovább folytattam tevékenykedésemet.
Késő este értem haza hulla fáradtan. Csináltam magamnak vacsorát és lezuhanyoztam. Mikor elkezdtem volna enni betoppant Blaze és terített magának. Csak bámulni voltam képes, bár már hozzá szokhattam volna, hogy otthon érzi magát nálam, gondoltam magamban.
- Ez finom! - nyelte le az első falatot és én megköszöntem. Egyszerű tofu szárnyak, és sült krumpli volt salátával.
- Otthon is ehetnél! - feleltem, csak úgy mellékesen, hogy emlékeztessem ez nem az Ő otthona. Elvigyorgott, és mikor teleszájjal elkezdett volna beszélni kiesett egy sült krumpli a szájából, mire nem bírtam ki, elsőnek ledöbbentem majd elröhögtem magamat rajta. Egy lökött hercegnek kinéző disznó volt Blaze. Lenyelte, és együtt röhögtünk már szinte a semmin. Kezdtem megkedvelni, akármennyire is akartam távol tartani magam tőle. Lerázhatatlan volta a jó értelemben.
Vacsora után a cipőjét felkaptam, és az ágyamon heverésző srácra dobtam.
- Menj haza! - mondtam mert már aludni akartam, ő pedig nem nagyon tűnt fáradtnak.
- Olyan gonosz vagy! - terült szét az ágyamon, és én csak a falnak támaszkodva figyeltem szenvedését midőn azt a stratégiát választotta, hogy addig néz amíg meg nem török. Csakhamar föladta alig telt pár percbe, és felszegett orral közölte, hogy most haza megy mert későre jár. Alig bírtam ki hogy ne röhögjek rajta, majd elbúcsúzva végre aludhattam. Azt hiszem kezdek hozzászokni az itteni élethez és nagyrészt ezt Blazenek köszönhetem.

Álmomban se hagytak békén. Egy fura kék fény lebegett előttem és kérte, hogy segítsek neki. Folyamatosan azt suttogta egy gyermeki hang, hogy segítség. Egy kis srác hangja volt, de bármerre néztem csak sötétséget láttam és azt a kék fénygömböt, ami úgy égett mint egy tűzgolyó, csupán kék nyalábokkal. Olyan ismerős volt az a hang és szívszorító, ahogy a fény látványa is. Bármerre néztem, futottam, nem találtam sehol se, a gömböt pedig sose értem utol. Mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Elakartam érni és kirángatni belőle a gyereket. Aztán hirtelen elnémult, és egy horizontig tartó óceánon lépdeltem, miközben az ég elkezdett kivilágosodni, de inkább tűnt szürkének mint kéknek.
- Felség!

Izzadtan, és kimerülten nyitottam ki a szemeimet. Minden tagom sajgott, mintha egy örökös csatatérről értem volna haza, és már egy hete nem pihentem volna. A plafont bámultam, majd meghallottam ébresztőmet. Fél hat volt. Pislognom kellett, hogy elfelejtsem a szürkeséget ami egyedül maradt meg az álmomból. Csak arra emlékszem, hogy szürke volt az ég, és egy nyomasztó érzést hagyott maga után.