Ki vagyok én?
Valamiért furcsán éreztem magam. Talán azért, mert a nap végére megfogom tudni az igazságot? Talán csak azért, mert rosszul aludtam, esetleg egy egyszerű gyomorrontás lenne? Nem tudtam eldönteni, hogy fizikailag vagyok rosszul, vagy csak megviseltek az eddigiek. Olyan, mintha egy gyorsan száguldó hibriden utaznék. Ki akarok ugrani belőle, de ha megteszem, felnyársal az Űr. Vajon még mennyi mindenen kell még átesnem? Mennyi minden fog velem történni? Van esélyem arra, hogy itt most félbe hagyjam, és megálljak? Akárcsak egy megállónyi időre is?
Már mindenki átöltözött, mikor mi csak elkezdtük levedleni magunkról a ruhákat. A hajam belelógott a szemembe, hátra kellett már fésülnöm, ami azt jelezte felém, hogy már ideje lenne egy nyírásnak. A spandex anyagból összevarrt sport ruhákat felkaptam, ami egy hosszú szárú tapadós fekete nadrág volt hosszú ujjú felsővel, ami fölé felvettem egy laza kék felsőt, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy latexbe bújt szuperhős. Végül mindent felvettünk, és nyargaltunk is tova, hogy megmozgassuk magunkat egy gépben.
- 'Reggelt gyerekek! - ásított Hart, mikor beléptünk. Fölállt kerekes foteljéből, és kezében kávés bögréjével ránk mosolygott. Fekete vászonnadrág volt rajta, vörös inggel, aminek első két gombja nem volt begombolva. Ezeken persze a fehér laborköpenyét viselte. Hófehér kócos haját most kiengedte, és szemüvegét használta hajpántnak.
- A reggel már rég elszállt! - kuncogott Blaze vidáman, majd oda sétált Aohoz, és Franhez. Mindketten a sportfelszerelésüket hordták, bár Ao a sálától nem szabadult meg. Hart figyelmen kívül hagyta a beszólást, és mint egy karácsonyt váró kisgyermek lerakta bögréjét, és izgatottan összecsapta tenyereit.
- Ma csapatedző tréninget tartunk, aminek az elsődleges célja az lesz, hogy megismerkedhessünk az erőitekkel, és megtudjuk hányadán álltok is vele! - lelkendezett egyedül, miközben mindenki csak komoran figyelte, várva, hogy mondja tovább az instrukciókat. Kezdtem aggódni, mivel nekem nem igazán volt különleges erőm, így nem is tudtam nagyon mire dolgozni, csak a karforgató képességemre. – Ugyan azt mondtam az első órán, hogy először egyesével mérem fel a képességeiteket, nálatok ezt nem tudom megcsinálni! – nézett rám, majd Blaze-re. Ráncolni kezdtem szemöldökömet. Egy dolog, hogy engem nem tud felmérni, de Blazet se? – Ezért is lesztek párban, ebben a helyzetben. Szimulációs arénában fogtok harcolni egymás ellen, míg a másik kettő figyeli a másik kettőt! Először is inkább Fren és Ao fognak megküzdeni, végül Blaze és Ren. Most közlöm a szabályokat, ameddig még tiszta a fejetek! – kuncogott föl, de valahogy szemei ridegek lettek. Eléggé félelmetes hatást keltett ezzel bennem. Mint egy pszichopata, aki egyben szadistán élvezi áldazata kínzását. Természetesen mindezt titokban. – A harc folyamán halálos sebet nem ejthettek, illetve, ha mégis komolyabban megsérül az egyikőtök, az egészet abba hagyjuk, és egy hónap büntetésben vesz részt az elkövető! Ezen felül bármi engedett! – csapta össze tenyereit, majd levette szemüvegét, és megtörölte a köpenyében. A haja össze-vissza állt, ezzel azt a hatást érte el, mintha csak most kelt volna fel, ami valószínűleg igaz is lehetett. – Akkor kezdjük! – tette föl szemüvegét a helyére, majd hajának tetejét összefogta. A többiek a gépekhez sétáltak, majd ráülve várták, hogy Hart rácsatlakoztassa őket a gépre. Én is a példájukat követtem. Végül mikor már minden a helyére került, becsuktam a szemem, és vártam a kaland folytatását. A légzésemre figyeltem.
Lebegtem. Körbe néztem, de nem láttam semmit se. Fölemeltem kezemet, de azt se láttam. Lenéztem, de minden vak sötét volt; még saját magamat se észlelte a szemem. Aztán ismét megváltozott minden. Porszemcsék vettek körül, és csak forogtak és forogtak.
- Ren, túl veszélyes az erőd, ezért elzárjuk míg föl nem nősz! – Egy férfi fogta gyermeke két kezét, miközben előtte guggolt. A kisgyermek sötét hajú volt, és világos szemeivel csak sírdogált. Körülötte több köpönyeges férfi jelent meg, és mind furcsa nyelven kezdtek el kántálni valamit egyre hangosabban, miközben kezüket megsebezvén a földön egy hatalmas mandalát kezdtek el felrajzolni, aminek közepén a kisfiú állt. A vér elkezdett mozdulni, és a fiú testére mászott, majd erősen világítani kezdett minden. A pórszemcsék felrobbantak, így nem láthattam, mi történt.
- Miért teszed ezt? - kiabált egy nő zokogva, miközben térdelt valaki előtt. A férfi ismeretlen volt számomra. Hosszú haja össze volt tapadva a vértől, ami mindenhol beborította. Csak vigyorgott, miközben egy fekete hajú kislányt a nyakánál fogva tartott a magasba. – Engedd el a kislányomat! – sikította a szinte néma csöndbe. A férfi csak nevetett, majd kezéből tűzlángot engedett szabadjára, és a lány arcába nyomta. Felsikított, az alig öt évesnek kinéző leány, és zokogva próbálta elrángatni a kezét magáról.
- Ez csak a bosszúm töredéke, Lilianne!
A porszemek mint az eső, szétestek, és velem együtt hullani kezdtek valamerre. Lefagytam a látottaktól. Emlékképek voltak ezek, és ráadásul a sajátjaim. Tudtam. Én pedig nem emlékszem ilyenekre. A kreált szelem tépte a hajamat és mindenemet, amit csak érintett. Legszívesebben meghaltam volna, úgy éreztem magam. Megráztak a látottak.
- Minden rendben? – érdeklődött Fren, miközben előttem állt. Csak pislogni voltam képes; föl se fogtam, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, mikor még zuhantam.
- Persze! – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő viszonozta azt. Szemüvegét megigazítva hátrált pár lépést, és elpirulva nézte a földet. Körül néztem. Egy kolosszeum félében voltunk, ami már így is romokban hevert. Világos volt, így olyan hatást keltett az emberben a hely, mintha egy sivatag közepén lenne. Talán igaz is. A többiek körbe álltak. Mindenkin más ruha volt, mint ami eddig. Védőfelszerelés. Overall, amin deréknál volt egy öv. Bakancs, ami a sípcsontom feléig ért. A jobb combomra fel volt szerelve egy kiskés, míg a bal oldalamon egy kard pihent, jobb derekamra pedig egy pisztoly volt igazítva. Levágott ujjú kesztyű volt rajtunk, és az overallnak is a gallérja egészen a nyakunk tetejéig volt felcipzározva. Frenen és rajtam piszkos zöld színű textil volt, míg Aon és Blazen kék. Megnéztem a többiek felszereléseit. Blazenek két pisztoly volt felszerelve, kisebb tőr, és egy nagyobb lőfegyver. Aon a sála helyett egy fekete alapon fehér mintás maszk volt az arcán, amin egy fogsor volt ráfestve. Egy ostor volt a derekára rögzítve, mellé pedig pisztoly. Frennek két tőr volt egymás mellett a combjához szorítva, aminek a két vége össze volt kötve egy lánccal. Piros szemüvegét lecserélte egy olyanra, aminek a két vége össze volt gumizva, így fixen tartotta az arcán. Rozsdás színű volt, és piszkos. Egyáltalán nem passzolt hozzá. Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, és tudatosítottam magamban, hogy körülbelül olyan nehéz, mint az otthon lévő kardom. Visszahelyeztem, mikor megjelent mellettünk egy nő. Fehér haja hosszú volt, és göndör. Ruhája keblére feszült, ami ugyanolyan volt, mint Frené, csupán ő fölhajtotta a könyökéig.
- Üdv! Én Hartvig dimenzió szolgálója vagyok, én leszek a bírótok az itteni gyakorlatotokon – mondta monoton hangon, és meglepődtem, hiszen a hangszíne így is inkább hasonlított Hartéhoz, mint egy nőéhez. Fölvezetett minket egy lelátó helyhez és leültetett, miközben Ao, és Fren az Arénában maradtak. Valamit még beszélt velük, majd pórszemcsékre szóródott. Hatalmas kongás hallatszódott föntről, és a két “harcos” elhátrált egymástól. Komolyan harcolniuk kell? Leültem egy épségben maradt székre, mellém pedig Blaze helyezkedett el. A lelátókon kapucnis emberek jelentek meg, és széttárták a karjukat. Mivel kör alakú volt a stadion, pontosan egy kört alkottak, és kántálni kezdtek valamit. Kezeikből fehér színben jelent meg valami, és terjeszkedett tovább, egészen, míg egy félgömböt le nem zártak. Vörös minták jelentek meg a burkon, majd eltűnt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan eszembe jutott az a jelenet, mikor a kisfiúval csináltak valamit, és pontosan ilyen minták voltak rajta. A mellkasom összeszorult, többször kellett kisebb levegőt vennem. Sajogni kezdett a fejem, és hányinger kerülgetett. Úgy éreztem, mintha én lennék a kisfiú, és még egyszer történne meg az a dolog. Fájdalmas volt. Égette a bőrömet. Aztán eszembe jutott, mikor még kicsi voltam, néha-néha a hátamon előbukkant egy vörös minta, amit nem láttam tisztán. Talán... talán tényleg az én emlékeim lettek volna azok? Döbbenetemben még csak levegőt is elfelejtettem venni.
- Ren? – éreztem meg egy meleg tenyeret a hátamon, mire vissza kerültem a jelenbe. Fölpillantottam aggódó kék szemeibe. Valami kattant a fejemben. Nem emlékszem a nyolc éves korom előtti életemre; Blaze-zel egy időben változott meg az életünk. Ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, én pedig nem. Nagy valószínűséggel, a ‘105’-ös országban élhettem, ahol ismertük egymást. Rápillantottam, és próbáltam emlékezni rá. Egyedül a porszemek alkotta világban mutatott emlékképekből tudtam róla valamit. Én pedig...
Téveszméimből az ébresztett föl, hogy előttünk egy villám a falnak csapódott, azon végig futott a vörös minta, majd elnyelte a villámot, és ismét láthatatlan lett. Lenéztem a csarnokban folyó harcra.
Ao az ostorával körözött maga fölött, miközben Fren letérdelt, és a földet fogta. Ao megfagyott, majd a térdére esett. A haja szerteágazódott, majd egy villám csapott ki belőle, ami ismét a falnak repült. Ao feltápászkodott, mialatt Fren neki rontott a tőreivel. Ám elakadt, mikor Ao befogta a száját a kezével. Hirtelen párologni kezdett a lány, a bőre kezdett beesni. Villámok csapódtak folyamatosan ki belőle, így Ao eltaszította magától. Fren az egyik tőrét a sráchoz dobta, de ő időben kikerülte, így az csak tovább ment, míg a zsinórral vissza nem rántotta a lány. Ao elővette a pisztolyát, és a lány felé célozva meghúzta a ravaszt. Az nagy dörrenéssel kék foltot hagyott a lány vállán.
- Festék van bennük? - lepődtem meg, mire Blaze egy helyeslő választ adott. Ez azért megnyugtatott, hogy nyugodtan rálőhetünk az illetőre, nem fog belehalni. Fren felüvöltött fájdalmában, mire összehúztam a szemöldökeim.
- De a fájdalmat ugyan úgy érezni fogod... - mondta tovább Blaze jól szórakozva tudatlanságomon.
- Akkor jobb kitérni előlük - feleltem egyből, mire csak egy vállvonást kaptam válaszul.
- Ao vízidomár, főleg a testben lévő folyadékokkal harcol, így elég veszélyes. Pluszba ő az egyik legjobb lövő az Iskolában. Nem hiszem, hogy olyan könnyen ki lehet térni a célkeresztje alól; már ha ki tud egyáltalán térni előle bárki is... - bámulva mesélte tovább, hogy mit tud Aoról, és meglepődtem. Valahogy inkább azt néztem volna ki a srácból, hogy levegővel harcol, mintsem vízzel.
Ao célzott és lőtt. A lány pedig hiába próbált menekülni, valamije mindig színes lett. Végül megállt, és mikor megint lőtt a srác, felemelte kezeit, és valami falat emelt föl maga elé, amiből néha villámok csaptak ki. A golyó nem jutott át rajta. A két tőrjét megmarkolta, és rohanni kezdett. A srác csak célzott, és várt. Fren harci üvöltésbe kezdett, és teste szikrázott.
- Szerinted ki “hal meg” hamarabb? - kérdezte izgatottan Blaze, de én csak bámultam őket. A lány már szinte előtte volt, mire tőrét megmozdította, és támadni készült. Ao hárított, oldalra fordult, és az arca előtt suhant el a kés. Fren másik tőrével támadott, átlósan, Ao a kezét felemelte, és egymásba akadt a két singcsont. A lány alig pár másodpercig hezitált, ezalatt Ao fölemelte a pisztolyát, és a lány gégéjéhez nyomta, míg a másik karjával a neki ütközött kezet megragadta, és maga felé húzta. Így az arcuk alig pár centire volt egymástól, és néhány helyen testük összeért.
- Miből lesz a cserebogár! - kuncogott föl Blaze, és igazat kellett adnom neki mosolyogva. Lefagyott a harc, és láthattuk, ahogyan Fren nyakig pirul, majd mond valamit Aonak. A kongás megint felzendült, ami jelezte az kezdetét a csatának, és most a végét. Ao elengedte a lányt, majd hátralépett. A nő megjelent, és elüvöltötte magát, miszerint Belzguth Ao a nyertes. Megtapsoltuk őket, bár nem hiszem, hogy lehallatszott a gyér tapsunk. Ha csak ilyen gyors harcok lesznek, és ha nem talál el Blaze a fegyvereivel, akkor még fájdalommentesen is megúszhatom.
- Akkor menjünk! - állt föl Blaze és én követtem a példáját, mire már az aréna közepén álltunk, Frenék eltűntek. Körbenéztem, és nem lehetett látni a lelátóteret, csupán pusztaságot. Mintha egy nagy kihalt réten lettünk volna, és a messzeségbe is ellehetett látni.
- Karddal harcoltok, bátran, a felszerelésetek nem hagyja, hogy átmenjen rajta, viszont a fájdalom az ugyan olyan lenne, mintha tényleg megsebezne! - jelent meg előttünk a nő. - Akkor van vége, ha egyikőtöknek sikerül lefegyverezni a másikat, vagy feladja! Kérdés? - kezeit háta mögött összekulcsolta, és felváltva ránk nézett Hart szolgája. Mindketten csak megráztuk fejeinket. - Rendben! - lépett hátra, majd hirtelen megtorpant. - Asinis Ren, Hartvig azt üzeni, ez a csata főleg arról fog szólni, hogy megtaláld az erődet! - monoton hangja fölállította a hátamon a szőrt, de bólintottam, miszerint megértettem. Blaze is láthatatlanul bólintott.
- Akkor kezdődjék a harc! - robbant föl, mi pedig hátrébb léptünk. Fogalmam se volt mit hogyan tegyek, ezért csak előhúztam a kardom, és előre helyezve a súlypontomat, elhelyezkedtem és vártam. Blaze a pisztolyait vette elő, és elém tartotta őket. Szemei elsötétültek, arcizmai kisimultak. Úgy nézett ki, mint aki készen állt ölni. Vettem egy nagy levegőt, és magam elé emeltem kardomat. Szeretek egy karddal küzdeni, de két karddal ügyesebben bántam. Hallottam, hogy meghúzta a ravaszt, és próbáltam kitérni előle, de így is súrolta az egyik lövedék az arcomat. Fölszisszentem. Ez rohadtul éget! Egy tervet kell kitalálni, jutott rögtön eszembe. Nem ismerem Blaze erejét, semmilyen szinten, ő viszont már látott engem edzeni. Eltettem a kardot, és pisztolyt vettem a kezembe, majd oldalra kezdtem futni, miközben sorozatban lőttem. Ki kell találnom valamit. Kinyújtottam bal kezemet, arra pedig a pisztoly csövét helyezve próbáltam eltalálni. Közelebb léptem hozzá, és megpörgetve a pisztolyt, a helyére ugrasztottam, majd kirántottam a kardot, és nekirontottam. Srégen támadtam, amint kihúztam a kardot hüvelyéből. Kiugrott előle, és próbált lőni, pont az arcomhoz célzott, és mikor lőtt volna félre húztam fejemet, így csak a hajamat súrolta. Kardommal oldalról próbáltam támadni, el is ugrott, de mellkasát érintette, így zöld csíkot hagyott maga után. Egyik kezét szabaddá tette, majd megragadta a vállam, és fölugrott. A levegőben maga után repültek a kőtörmelékek, így néhánynak sikerült megütnie. Szaltózva ért a hátam mögé, és a lapockámnak célozva lőni akart, de kardommal hátam mögé suhintottam, ezzel pont arrébb löktem a pisztolyt, mikor lőtt. Megfordultam, és hátraugrottam. Visszavonulót fújtam ameddig kitalálok valami mást. Ám Blaze csak fölemelte szabad kezeit, és hatalmas kövek keringtek körülötte. Ez nagyon nem tetszett. Nagy levegőt szívtam, majd becsukott szemekkel fújtam ki. Nem fogok tudni meghalni, mégis, ha életveszélybe kerülnék, leállítják az egészet. De mégis... Nem akarok veszíteni. Harcolni akarok! Győzni akarok!
- Felség!
Felriadtam. Mindenem bizseregni kezdett. Az idő hirtelen megállt. Senki se mozdult rajtam kívül. Minden fekete-fehérbe burkolózott. Mi a franc!? Körbe néztem.
- Harcolni akarsz? - hallottam meg egy kisfiú hangját a hátam mögül, így megpördültem. Pontosan úgy nézett ki, mint a porszemcsés emlékképekben a sötét hajú srác, csupán kéken égett. Lángok borították egész testét, ahogyan a vörös minták csúsztak, másztak rajta.
- Ki vagy? - kérdeztem, mire ő is szinkronban ugyan ezt kérdezte tőlem. Majd megismételte, ahogyan Blaze mellett állt, aki épp csukott szemekkel koncentrált. Ám semmi se mozdult. Se a szempillái, a mellkasa, a kövek körülötte. A levegő se szálldogált.
- Ren vagyok! - akadtam ki. - Te ki vagy?
- Én te vagyok. Te én vagy. Mindenki minket akar, közben senkinek se kellünk. Ren vagyok. Te Ren vagy. Ez csupán egy név, mégis mennyi lehetőség van benne. Ki vagy te, Ren? - Mosolygott aranyosan a kisfiú, már amennyire láttam valamit. Lefagytam. Ő én vagyok. Én ő vagyok. Blaze is többször szerepelt az emlékképekben, mindig a királyi családról láttam képeket. A vörös minta. Vér. Kék fény. Király. ‘105’-ös ország. Kicsi koromra nem is emlékszem. Blaze és Tack is tudja, ki vagyok. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Nem tudom az igazi nevem... Ki vagyok én? A földről lassan felpillantottam a kis srácra, aki csak türelmesen várt. Aztán eltűnt, és pontosan a szemem előtt jelent meg, véráztatta szemekkel, és testén a vörös mintákkal. A szemeibe néztem, és elhatároztam magam.
- Welsogin Ren vagyok! - feleltem, mire eltűntek a minták rajta, és elégedetten nézett rám, majd elégett kék lángokkal.
A kő törmelékek ismét megmozdultak, de már csak nyugalmat éreztem. Készen álltam harcolni. Az agyam még nem sejtette, de a testem már pontosan tudta mit kell tenni. Felém repültek a kőtörmelékek, én pedig a kard markolatát erősen megszorítottam, és hagytam, hogy a meleg bizsergés mindenhol betelítsen. Kéken izzott mindenem, mintha az a kisfiú lennék. A kardomat fölemeltem, és suhintottam, amint elért hozzám az egyik nagyobb kő. Ketté hasadt, és pont két oldalam mellett suhant el kék lángokban égve. A többit is elvágtam, amint közeledtek felém, és mind kéken égett. Hajam néha szemembe lógott, ahogyan közeledtem lassan Blaze felé, aki ugyan ledöbbent, de folytatta, immáron fegyverrel is, és halvány mosollyal arcán. De kardommal vagy elcsúsztattam a lövedék irányát, vagy csak elhajoltam előle. Nem gondolkodtam. Majd mikor elé értem, ismét támadásba lendültem, föntről indítottam a kardomat, ő pedig oldalra ugrott. Lőtt. Eltalálta a vállamat, így felkiáltottam. Ez fájt. Nem is kicsit. Elengedtem bal kezemmel a kardot, jobbommal utána vittem az élét, ő viszont kilökte a kezemből a kardot, az pedig kirepült kezemből, és a földre esett. Előrántottam a pisztolyomat, miközben jobb vállammal neki rontottam. Nyakánál találtam, összecsuklott pár pillanatra, de rögtön gyomron ütött. Kigáncsoltam, miközben összegörnyedtem, így ő a hátára esett. Magával rántott, de sikerült a térdemen maradnom, és pisztolyomat a két szeme közé helyezni, és céloztam, de neki is a pisztolya a mellkasomat nyomta. Összeszűkítettem szemeimet, ő pedig csak elvigyorgott. A kong megszólalt, és a nő döntetlent kiáltott föl.
- Ki vagyok én? - tartottam még mindig ott a pisztolyt, és csak bámultam őt.
Már mindenki átöltözött, mikor mi csak elkezdtük levedleni magunkról a ruhákat. A hajam belelógott a szemembe, hátra kellett már fésülnöm, ami azt jelezte felém, hogy már ideje lenne egy nyírásnak. A spandex anyagból összevarrt sport ruhákat felkaptam, ami egy hosszú szárú tapadós fekete nadrág volt hosszú ujjú felsővel, ami fölé felvettem egy laza kék felsőt, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy latexbe bújt szuperhős. Végül mindent felvettünk, és nyargaltunk is tova, hogy megmozgassuk magunkat egy gépben.
- 'Reggelt gyerekek! - ásított Hart, mikor beléptünk. Fölállt kerekes foteljéből, és kezében kávés bögréjével ránk mosolygott. Fekete vászonnadrág volt rajta, vörös inggel, aminek első két gombja nem volt begombolva. Ezeken persze a fehér laborköpenyét viselte. Hófehér kócos haját most kiengedte, és szemüvegét használta hajpántnak.
- A reggel már rég elszállt! - kuncogott Blaze vidáman, majd oda sétált Aohoz, és Franhez. Mindketten a sportfelszerelésüket hordták, bár Ao a sálától nem szabadult meg. Hart figyelmen kívül hagyta a beszólást, és mint egy karácsonyt váró kisgyermek lerakta bögréjét, és izgatottan összecsapta tenyereit.
- Ma csapatedző tréninget tartunk, aminek az elsődleges célja az lesz, hogy megismerkedhessünk az erőitekkel, és megtudjuk hányadán álltok is vele! - lelkendezett egyedül, miközben mindenki csak komoran figyelte, várva, hogy mondja tovább az instrukciókat. Kezdtem aggódni, mivel nekem nem igazán volt különleges erőm, így nem is tudtam nagyon mire dolgozni, csak a karforgató képességemre. – Ugyan azt mondtam az első órán, hogy először egyesével mérem fel a képességeiteket, nálatok ezt nem tudom megcsinálni! – nézett rám, majd Blaze-re. Ráncolni kezdtem szemöldökömet. Egy dolog, hogy engem nem tud felmérni, de Blazet se? – Ezért is lesztek párban, ebben a helyzetben. Szimulációs arénában fogtok harcolni egymás ellen, míg a másik kettő figyeli a másik kettőt! Először is inkább Fren és Ao fognak megküzdeni, végül Blaze és Ren. Most közlöm a szabályokat, ameddig még tiszta a fejetek! – kuncogott föl, de valahogy szemei ridegek lettek. Eléggé félelmetes hatást keltett ezzel bennem. Mint egy pszichopata, aki egyben szadistán élvezi áldazata kínzását. Természetesen mindezt titokban. – A harc folyamán halálos sebet nem ejthettek, illetve, ha mégis komolyabban megsérül az egyikőtök, az egészet abba hagyjuk, és egy hónap büntetésben vesz részt az elkövető! Ezen felül bármi engedett! – csapta össze tenyereit, majd levette szemüvegét, és megtörölte a köpenyében. A haja össze-vissza állt, ezzel azt a hatást érte el, mintha csak most kelt volna fel, ami valószínűleg igaz is lehetett. – Akkor kezdjük! – tette föl szemüvegét a helyére, majd hajának tetejét összefogta. A többiek a gépekhez sétáltak, majd ráülve várták, hogy Hart rácsatlakoztassa őket a gépre. Én is a példájukat követtem. Végül mikor már minden a helyére került, becsuktam a szemem, és vártam a kaland folytatását. A légzésemre figyeltem.
Lebegtem. Körbe néztem, de nem láttam semmit se. Fölemeltem kezemet, de azt se láttam. Lenéztem, de minden vak sötét volt; még saját magamat se észlelte a szemem. Aztán ismét megváltozott minden. Porszemcsék vettek körül, és csak forogtak és forogtak.
- Ren, túl veszélyes az erőd, ezért elzárjuk míg föl nem nősz! – Egy férfi fogta gyermeke két kezét, miközben előtte guggolt. A kisgyermek sötét hajú volt, és világos szemeivel csak sírdogált. Körülötte több köpönyeges férfi jelent meg, és mind furcsa nyelven kezdtek el kántálni valamit egyre hangosabban, miközben kezüket megsebezvén a földön egy hatalmas mandalát kezdtek el felrajzolni, aminek közepén a kisfiú állt. A vér elkezdett mozdulni, és a fiú testére mászott, majd erősen világítani kezdett minden. A pórszemcsék felrobbantak, így nem láthattam, mi történt.
- Miért teszed ezt? - kiabált egy nő zokogva, miközben térdelt valaki előtt. A férfi ismeretlen volt számomra. Hosszú haja össze volt tapadva a vértől, ami mindenhol beborította. Csak vigyorgott, miközben egy fekete hajú kislányt a nyakánál fogva tartott a magasba. – Engedd el a kislányomat! – sikította a szinte néma csöndbe. A férfi csak nevetett, majd kezéből tűzlángot engedett szabadjára, és a lány arcába nyomta. Felsikított, az alig öt évesnek kinéző leány, és zokogva próbálta elrángatni a kezét magáról.
- Ez csak a bosszúm töredéke, Lilianne!
A porszemek mint az eső, szétestek, és velem együtt hullani kezdtek valamerre. Lefagytam a látottaktól. Emlékképek voltak ezek, és ráadásul a sajátjaim. Tudtam. Én pedig nem emlékszem ilyenekre. A kreált szelem tépte a hajamat és mindenemet, amit csak érintett. Legszívesebben meghaltam volna, úgy éreztem magam. Megráztak a látottak.
- Minden rendben? – érdeklődött Fren, miközben előttem állt. Csak pislogni voltam képes; föl se fogtam, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, mikor még zuhantam.
- Persze! – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő viszonozta azt. Szemüvegét megigazítva hátrált pár lépést, és elpirulva nézte a földet. Körül néztem. Egy kolosszeum félében voltunk, ami már így is romokban hevert. Világos volt, így olyan hatást keltett az emberben a hely, mintha egy sivatag közepén lenne. Talán igaz is. A többiek körbe álltak. Mindenkin más ruha volt, mint ami eddig. Védőfelszerelés. Overall, amin deréknál volt egy öv. Bakancs, ami a sípcsontom feléig ért. A jobb combomra fel volt szerelve egy kiskés, míg a bal oldalamon egy kard pihent, jobb derekamra pedig egy pisztoly volt igazítva. Levágott ujjú kesztyű volt rajtunk, és az overallnak is a gallérja egészen a nyakunk tetejéig volt felcipzározva. Frenen és rajtam piszkos zöld színű textil volt, míg Aon és Blazen kék. Megnéztem a többiek felszereléseit. Blazenek két pisztoly volt felszerelve, kisebb tőr, és egy nagyobb lőfegyver. Aon a sála helyett egy fekete alapon fehér mintás maszk volt az arcán, amin egy fogsor volt ráfestve. Egy ostor volt a derekára rögzítve, mellé pedig pisztoly. Frennek két tőr volt egymás mellett a combjához szorítva, aminek a két vége össze volt kötve egy lánccal. Piros szemüvegét lecserélte egy olyanra, aminek a két vége össze volt gumizva, így fixen tartotta az arcán. Rozsdás színű volt, és piszkos. Egyáltalán nem passzolt hozzá. Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, és tudatosítottam magamban, hogy körülbelül olyan nehéz, mint az otthon lévő kardom. Visszahelyeztem, mikor megjelent mellettünk egy nő. Fehér haja hosszú volt, és göndör. Ruhája keblére feszült, ami ugyanolyan volt, mint Frené, csupán ő fölhajtotta a könyökéig.
- Üdv! Én Hartvig dimenzió szolgálója vagyok, én leszek a bírótok az itteni gyakorlatotokon – mondta monoton hangon, és meglepődtem, hiszen a hangszíne így is inkább hasonlított Hartéhoz, mint egy nőéhez. Fölvezetett minket egy lelátó helyhez és leültetett, miközben Ao, és Fren az Arénában maradtak. Valamit még beszélt velük, majd pórszemcsékre szóródott. Hatalmas kongás hallatszódott föntről, és a két “harcos” elhátrált egymástól. Komolyan harcolniuk kell? Leültem egy épségben maradt székre, mellém pedig Blaze helyezkedett el. A lelátókon kapucnis emberek jelentek meg, és széttárták a karjukat. Mivel kör alakú volt a stadion, pontosan egy kört alkottak, és kántálni kezdtek valamit. Kezeikből fehér színben jelent meg valami, és terjeszkedett tovább, egészen, míg egy félgömböt le nem zártak. Vörös minták jelentek meg a burkon, majd eltűnt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan eszembe jutott az a jelenet, mikor a kisfiúval csináltak valamit, és pontosan ilyen minták voltak rajta. A mellkasom összeszorult, többször kellett kisebb levegőt vennem. Sajogni kezdett a fejem, és hányinger kerülgetett. Úgy éreztem, mintha én lennék a kisfiú, és még egyszer történne meg az a dolog. Fájdalmas volt. Égette a bőrömet. Aztán eszembe jutott, mikor még kicsi voltam, néha-néha a hátamon előbukkant egy vörös minta, amit nem láttam tisztán. Talán... talán tényleg az én emlékeim lettek volna azok? Döbbenetemben még csak levegőt is elfelejtettem venni.
- Ren? – éreztem meg egy meleg tenyeret a hátamon, mire vissza kerültem a jelenbe. Fölpillantottam aggódó kék szemeibe. Valami kattant a fejemben. Nem emlékszem a nyolc éves korom előtti életemre; Blaze-zel egy időben változott meg az életünk. Ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, én pedig nem. Nagy valószínűséggel, a ‘105’-ös országban élhettem, ahol ismertük egymást. Rápillantottam, és próbáltam emlékezni rá. Egyedül a porszemek alkotta világban mutatott emlékképekből tudtam róla valamit. Én pedig...
Téveszméimből az ébresztett föl, hogy előttünk egy villám a falnak csapódott, azon végig futott a vörös minta, majd elnyelte a villámot, és ismét láthatatlan lett. Lenéztem a csarnokban folyó harcra.
Ao az ostorával körözött maga fölött, miközben Fren letérdelt, és a földet fogta. Ao megfagyott, majd a térdére esett. A haja szerteágazódott, majd egy villám csapott ki belőle, ami ismét a falnak repült. Ao feltápászkodott, mialatt Fren neki rontott a tőreivel. Ám elakadt, mikor Ao befogta a száját a kezével. Hirtelen párologni kezdett a lány, a bőre kezdett beesni. Villámok csapódtak folyamatosan ki belőle, így Ao eltaszította magától. Fren az egyik tőrét a sráchoz dobta, de ő időben kikerülte, így az csak tovább ment, míg a zsinórral vissza nem rántotta a lány. Ao elővette a pisztolyát, és a lány felé célozva meghúzta a ravaszt. Az nagy dörrenéssel kék foltot hagyott a lány vállán.
- Festék van bennük? - lepődtem meg, mire Blaze egy helyeslő választ adott. Ez azért megnyugtatott, hogy nyugodtan rálőhetünk az illetőre, nem fog belehalni. Fren felüvöltött fájdalmában, mire összehúztam a szemöldökeim.
- De a fájdalmat ugyan úgy érezni fogod... - mondta tovább Blaze jól szórakozva tudatlanságomon.
- Akkor jobb kitérni előlük - feleltem egyből, mire csak egy vállvonást kaptam válaszul.
- Ao vízidomár, főleg a testben lévő folyadékokkal harcol, így elég veszélyes. Pluszba ő az egyik legjobb lövő az Iskolában. Nem hiszem, hogy olyan könnyen ki lehet térni a célkeresztje alól; már ha ki tud egyáltalán térni előle bárki is... - bámulva mesélte tovább, hogy mit tud Aoról, és meglepődtem. Valahogy inkább azt néztem volna ki a srácból, hogy levegővel harcol, mintsem vízzel.
Ao célzott és lőtt. A lány pedig hiába próbált menekülni, valamije mindig színes lett. Végül megállt, és mikor megint lőtt a srác, felemelte kezeit, és valami falat emelt föl maga elé, amiből néha villámok csaptak ki. A golyó nem jutott át rajta. A két tőrjét megmarkolta, és rohanni kezdett. A srác csak célzott, és várt. Fren harci üvöltésbe kezdett, és teste szikrázott.
- Szerinted ki “hal meg” hamarabb? - kérdezte izgatottan Blaze, de én csak bámultam őket. A lány már szinte előtte volt, mire tőrét megmozdította, és támadni készült. Ao hárított, oldalra fordult, és az arca előtt suhant el a kés. Fren másik tőrével támadott, átlósan, Ao a kezét felemelte, és egymásba akadt a két singcsont. A lány alig pár másodpercig hezitált, ezalatt Ao fölemelte a pisztolyát, és a lány gégéjéhez nyomta, míg a másik karjával a neki ütközött kezet megragadta, és maga felé húzta. Így az arcuk alig pár centire volt egymástól, és néhány helyen testük összeért.
- Miből lesz a cserebogár! - kuncogott föl Blaze, és igazat kellett adnom neki mosolyogva. Lefagyott a harc, és láthattuk, ahogyan Fren nyakig pirul, majd mond valamit Aonak. A kongás megint felzendült, ami jelezte az kezdetét a csatának, és most a végét. Ao elengedte a lányt, majd hátralépett. A nő megjelent, és elüvöltötte magát, miszerint Belzguth Ao a nyertes. Megtapsoltuk őket, bár nem hiszem, hogy lehallatszott a gyér tapsunk. Ha csak ilyen gyors harcok lesznek, és ha nem talál el Blaze a fegyvereivel, akkor még fájdalommentesen is megúszhatom.
- Akkor menjünk! - állt föl Blaze és én követtem a példáját, mire már az aréna közepén álltunk, Frenék eltűntek. Körbenéztem, és nem lehetett látni a lelátóteret, csupán pusztaságot. Mintha egy nagy kihalt réten lettünk volna, és a messzeségbe is ellehetett látni.
- Karddal harcoltok, bátran, a felszerelésetek nem hagyja, hogy átmenjen rajta, viszont a fájdalom az ugyan olyan lenne, mintha tényleg megsebezne! - jelent meg előttünk a nő. - Akkor van vége, ha egyikőtöknek sikerül lefegyverezni a másikat, vagy feladja! Kérdés? - kezeit háta mögött összekulcsolta, és felváltva ránk nézett Hart szolgája. Mindketten csak megráztuk fejeinket. - Rendben! - lépett hátra, majd hirtelen megtorpant. - Asinis Ren, Hartvig azt üzeni, ez a csata főleg arról fog szólni, hogy megtaláld az erődet! - monoton hangja fölállította a hátamon a szőrt, de bólintottam, miszerint megértettem. Blaze is láthatatlanul bólintott.
- Akkor kezdődjék a harc! - robbant föl, mi pedig hátrébb léptünk. Fogalmam se volt mit hogyan tegyek, ezért csak előhúztam a kardom, és előre helyezve a súlypontomat, elhelyezkedtem és vártam. Blaze a pisztolyait vette elő, és elém tartotta őket. Szemei elsötétültek, arcizmai kisimultak. Úgy nézett ki, mint aki készen állt ölni. Vettem egy nagy levegőt, és magam elé emeltem kardomat. Szeretek egy karddal küzdeni, de két karddal ügyesebben bántam. Hallottam, hogy meghúzta a ravaszt, és próbáltam kitérni előle, de így is súrolta az egyik lövedék az arcomat. Fölszisszentem. Ez rohadtul éget! Egy tervet kell kitalálni, jutott rögtön eszembe. Nem ismerem Blaze erejét, semmilyen szinten, ő viszont már látott engem edzeni. Eltettem a kardot, és pisztolyt vettem a kezembe, majd oldalra kezdtem futni, miközben sorozatban lőttem. Ki kell találnom valamit. Kinyújtottam bal kezemet, arra pedig a pisztoly csövét helyezve próbáltam eltalálni. Közelebb léptem hozzá, és megpörgetve a pisztolyt, a helyére ugrasztottam, majd kirántottam a kardot, és nekirontottam. Srégen támadtam, amint kihúztam a kardot hüvelyéből. Kiugrott előle, és próbált lőni, pont az arcomhoz célzott, és mikor lőtt volna félre húztam fejemet, így csak a hajamat súrolta. Kardommal oldalról próbáltam támadni, el is ugrott, de mellkasát érintette, így zöld csíkot hagyott maga után. Egyik kezét szabaddá tette, majd megragadta a vállam, és fölugrott. A levegőben maga után repültek a kőtörmelékek, így néhánynak sikerült megütnie. Szaltózva ért a hátam mögé, és a lapockámnak célozva lőni akart, de kardommal hátam mögé suhintottam, ezzel pont arrébb löktem a pisztolyt, mikor lőtt. Megfordultam, és hátraugrottam. Visszavonulót fújtam ameddig kitalálok valami mást. Ám Blaze csak fölemelte szabad kezeit, és hatalmas kövek keringtek körülötte. Ez nagyon nem tetszett. Nagy levegőt szívtam, majd becsukott szemekkel fújtam ki. Nem fogok tudni meghalni, mégis, ha életveszélybe kerülnék, leállítják az egészet. De mégis... Nem akarok veszíteni. Harcolni akarok! Győzni akarok!
- Felség!
Felriadtam. Mindenem bizseregni kezdett. Az idő hirtelen megállt. Senki se mozdult rajtam kívül. Minden fekete-fehérbe burkolózott. Mi a franc!? Körbe néztem.
- Harcolni akarsz? - hallottam meg egy kisfiú hangját a hátam mögül, így megpördültem. Pontosan úgy nézett ki, mint a porszemcsés emlékképekben a sötét hajú srác, csupán kéken égett. Lángok borították egész testét, ahogyan a vörös minták csúsztak, másztak rajta.
- Ki vagy? - kérdeztem, mire ő is szinkronban ugyan ezt kérdezte tőlem. Majd megismételte, ahogyan Blaze mellett állt, aki épp csukott szemekkel koncentrált. Ám semmi se mozdult. Se a szempillái, a mellkasa, a kövek körülötte. A levegő se szálldogált.
- Ren vagyok! - akadtam ki. - Te ki vagy?
- Én te vagyok. Te én vagy. Mindenki minket akar, közben senkinek se kellünk. Ren vagyok. Te Ren vagy. Ez csupán egy név, mégis mennyi lehetőség van benne. Ki vagy te, Ren? - Mosolygott aranyosan a kisfiú, már amennyire láttam valamit. Lefagytam. Ő én vagyok. Én ő vagyok. Blaze is többször szerepelt az emlékképekben, mindig a királyi családról láttam képeket. A vörös minta. Vér. Kék fény. Király. ‘105’-ös ország. Kicsi koromra nem is emlékszem. Blaze és Tack is tudja, ki vagyok. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Nem tudom az igazi nevem... Ki vagyok én? A földről lassan felpillantottam a kis srácra, aki csak türelmesen várt. Aztán eltűnt, és pontosan a szemem előtt jelent meg, véráztatta szemekkel, és testén a vörös mintákkal. A szemeibe néztem, és elhatároztam magam.
- Welsogin Ren vagyok! - feleltem, mire eltűntek a minták rajta, és elégedetten nézett rám, majd elégett kék lángokkal.
A kő törmelékek ismét megmozdultak, de már csak nyugalmat éreztem. Készen álltam harcolni. Az agyam még nem sejtette, de a testem már pontosan tudta mit kell tenni. Felém repültek a kőtörmelékek, én pedig a kard markolatát erősen megszorítottam, és hagytam, hogy a meleg bizsergés mindenhol betelítsen. Kéken izzott mindenem, mintha az a kisfiú lennék. A kardomat fölemeltem, és suhintottam, amint elért hozzám az egyik nagyobb kő. Ketté hasadt, és pont két oldalam mellett suhant el kék lángokban égve. A többit is elvágtam, amint közeledtek felém, és mind kéken égett. Hajam néha szemembe lógott, ahogyan közeledtem lassan Blaze felé, aki ugyan ledöbbent, de folytatta, immáron fegyverrel is, és halvány mosollyal arcán. De kardommal vagy elcsúsztattam a lövedék irányát, vagy csak elhajoltam előle. Nem gondolkodtam. Majd mikor elé értem, ismét támadásba lendültem, föntről indítottam a kardomat, ő pedig oldalra ugrott. Lőtt. Eltalálta a vállamat, így felkiáltottam. Ez fájt. Nem is kicsit. Elengedtem bal kezemmel a kardot, jobbommal utána vittem az élét, ő viszont kilökte a kezemből a kardot, az pedig kirepült kezemből, és a földre esett. Előrántottam a pisztolyomat, miközben jobb vállammal neki rontottam. Nyakánál találtam, összecsuklott pár pillanatra, de rögtön gyomron ütött. Kigáncsoltam, miközben összegörnyedtem, így ő a hátára esett. Magával rántott, de sikerült a térdemen maradnom, és pisztolyomat a két szeme közé helyezni, és céloztam, de neki is a pisztolya a mellkasomat nyomta. Összeszűkítettem szemeimet, ő pedig csak elvigyorgott. A kong megszólalt, és a nő döntetlent kiáltott föl.
- Ki vagyok én? - tartottam még mindig ott a pisztolyt, és csak bámultam őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése