Hetedik fejezet

Örök rejtély(ek)

“Jusson eszünkbe; sose vagyunk egyedül. A körülöttünk lézengő láthatatlan erők - más nevén a Fények - mindenkit körülvesznek. Ezért van rá lehetőségünk, hogy különböző erőket birtokoljunk, és tudjunk használni. Ám ez a Fény nem jár egyedül, és több is megtalálható belőle. Bár azt állítják, öt Fény létezik, eddig csak hárommal találkozott az Ember. A Lila, a Vörös, és a Kék fénnyel. Egykor régen, a Hatvan éves háború előtt élt egy lány, akit Liliannek hívtak. Haja sárga és a vörös keveréke volt, mégis a Lila Fény vette körül őt mindig. Mindenki lelkében megnyugvást hozott, akárkivel is találkozott. Szeme világát sose látta senki, mindig eltakarta. Az embereknek pedig fel sem tűnt egészen addig, míg el nem szabadult a pokol, és az Erők elszabadultak. Lila Fény megnyugvást hoz, ám az ellenfél elméjét megzavarhatja. Lilianne az elmondások szerint mindig sírt. A folytatás innentől kezdve más-más szálakon mentek tovább. Ugyanis valakik szerint belepusztult a saját erejébe, mások szerint egy Fehér lovon ellovagolt, és sose tért vissza. Voltak olyanok, akik pedig az életükre is esküdtek, hogy egyszerűen csak elhalványult, és eltűnt a Fényével együtt. Különböző Fények mindenki körül megtalálhatóak, de senkinél se mutatkozik meg, melyik Fénybe tartozik, kivéve hat személyt, akik külön-külön uralták ezeket. Egyikük Lilianne volt. A másodikuk, aki körül mindig vér folyt, a Vörös Fény, Anna. Alacsony volt, fehér hajjal és vörös szemekkel. Sokkal később élt, mint Lilianne, a Hatvan éves háború tetőfokában. Több bejegyzés is készült róla, ahogyan falvakat mészárolt le, és földeket égetett fel Fényével. Örök düh volt az arcán és megbánás, zavarodottság. Senki se ismeri a feltűnését megelőző életét, nem találtak családtagokat. Sehonnan. A Harmadik, aki mind közül a leghíresebb a Kék Fényét uralta; Harold. Minden száj elmesélhette más-más fordulatokkal, ahogyan az Ötök mellé állt, minz a titokzatos Hatodik tag, hogy megvédje az Emberiséget, és lelkükbe zárják Mannájukat, ezzel megszületve egy új világba. Még a kezdetek kezdetekor bukkant fel, mikor senki se tudta kezelni a benne lévő erőt, és sokak belepusztultak. Így hat kimagasló ember összefogott, és életüket feláldozva, de magukba zárták a Mannát, ezzel lehetővé téve, hogy a nép kevesebb erőt tudjon használni, pont annyit, amennyit elbír a lelke, és ha akarják, tudják irányítani, fejleszteni.”

Amikor megéreztem az arcomon a Nap első sugarait, összerándultak az izmaim. Nem tudtam ennél gonoszabb dolgot elképzelni, mint a Nap sugarait. Csak remélni mertem, hogy régesrégen a Földön még erősebben sütött, és csak elvagyok kényeztetve. A könyveken aludtam el, ráadásul nem egy kényelmes pozícióban. Fölültem, majd próbáltam mindenemet kiroppantani, ami többé-kevésbé sikerült is. Az egész szobám tele volt nyitott könyvekkel, félrerakott fecnikkel, gyűrött papírokkal, amikre régi írások voltak kiírkálva, régen kihalt nyelvvel. Mikor elindultam a fürdőbe, hogy megmosakodjak, sikerült belerúgnom az egyik nagy könyvbe így könnyes szemmel, ugrándozva, káromkodva keltem fel eme csodás napon. Felöltöztem, majd picit összeszedtem a cuccaim addig, míg Blaze meg nem jelent az ajtóban, és csodálkozva nézte végig a szobámban maradt nyomokat arról, hogy ma inkább olvastam, mintsem aludtam.

- Szomszéd... hosszú napunk lesz, ügye tudod? - vakarta meg tarkóját, majd csak a fejét rázva nevetett és a konyhába sétált, én meg utána hangtalanul. Kezdett káosz alakulni a fejemben, miközben a Blaze által készített szendvicset majszoltam. Táskámba gyorsan bepakoltam az aznapi tankönyveket, és füzeteket. Felkaptam, és elindultam az ajtó felé, ám a küszöbön megtorpantam és visszafordulva kivettem pár olyan könyvet, amit feleslegesnek tartottam. Remélhetőleg nem érdeklik a tanárokat, ha néhányszor nem lesz tankönyvem, mert túl nagy súlyt követeltek. Mindegy. Sokkal könnyebb táskával zártam be magam után az ajtót, majd elindultunk. Annyi kérdésem volt a Fő Királysággal kapcsolatban, az eltűnt Hercegről, Razuelről, a Királyról, az ottani életről. Mindenről, amiről nem írnak a könyvek, de attól féltem, hogy ugyanúgy feldühíteném vele, mint tegnap este. A szél egyre erősebben fújt, lassan kabátot is kellene hordani, vagy valami melegebb dolgot, gondoltam magamban miközben lefogtam a fülemen lévő tollakat, hogy azokat legalább ne cibálja a szél.

Beértünk az Iskolába, és valami megváltozott. Elsőnek arra gondoltam, hogy amíg belebújtam a sorok közé a könyvekben, addig itt kitört valami háború, és épp tűzszünetet tartottak. Mindenki össze-vissza rohangált, egymásnak kiabáltak.

- Mi folyik itt? - sétáltunk el egy csapat lány mellett, akik csak összesúgtak, majd ránk pillantva ledermedtek, és csak figyeltek. Végig néztem barátomon, de be kellett látnom nem vele volt a baj, ami miatt megbámulhattak volna. - Hé, Blaze! - löktem meg picit a könyökömmel, mire érdeklődve felém fordult. - Elaludtam a hajam, vagy miért bámulnak meg minket ennyire? - Végig mért, majd csak vállat vont.

- Ez a suli kész rejtély, sose lehet tudni mit miért csinálnak itt az emberek!

- Ebben van valami... - adtam igazat neki, majd egyenesen a termünkbe sétáltunk, ahol Háborútörténelmet fogunk tanulni. Az Igazgatóval. Besétáltunk, mindenkinek köszöntünk, majd kerestünk üres helyeket. Középtájt foglaltam helyett, Blaze az ablak mellé ült. Előhalásztam egy füzetet a táskámból, meg a tolltartómat, majd az asztalra helyeztem őket. Mire felpillanthattam volna, már becsöngettek, és a többiek is nagy izgalommal besereglettek helyüket elfoglalni. Szinte fogni lehetett a csöndet a teremben mikor belépett a Tanár, és letett pár iratot az asztalra, majd velünk szembe az asztalnak dőlt, és a mellkasa előtt keresztbe fonta karját.

- Óra alatt nem válaszolok olyan kérdésekre, ami nem az órai anyaggal, illetve a tantárggyal kapcsolatos! - mondta határozottan, komor tekintettel. Majd elmosolyodott, ahogyan ellágyultak az arcvonásai. - Jó reggelt diákok! Hivatalosan ez az első óránk együtt, szóval bemutatkoznék nektek! A nevem Derwin Thomas, az Iskola Igazgatója lennék lassan huszadik éve, bár előtte is tanítottam Háborútörténelmet, Testnevelést, és Manna-használatot. Szóval, ha lenne bármi kérdésetek a tantárgyakból, örömmel válaszolok rájuk! Persze, órán kívül... - kuncogott fel, majd megköszörülte torkát, és végig nézett a termen. - Van hiányzónk? - nézett körbe, mire páran bekiabáltak egy-két nevet.

- Phantom Meg!

- Falldor Jen!

Mikor a Falldor nevet meghallottam rögtön eszembe jutott a Főnix klán vezetőcsaládja. Nekik az volt a feladatuk, hogy védjék az Uralkodói családot, mint a másik négy klánnak ugyanúgy. A két nevet az Igazgató felírta, majd összecsapta a kezeit ezzel jelezve, hogy elkezdené az órát. Elkezdett mesélni a Hatvan éves háborúról, és annak következményeiről, amiről hiába tudtam mindent, teljes odaadással figyeltem az előadást. Rengeteg levelet mutatott, amit abban az időben írtak egymásnak a tábornokok, és üzentek az ellenségüknek. Több levélben is előfordultak Árny támadások, amikről nem írtak a könyvek. Vajon direkt hagyták ki, hogy a jövő nemzedékének még csak eszébe se jusson ilyen, vagy már ők is elfeledkeztek róla? Esetleg egy harmadik ok miatt döntöttek úgy, hogy teljesen letérnek a Manna útjáról? Hamar vége lett az órának, manna-használat következett. Mindenki pakolt össze egyre feszültebben, mivel senki se tudta utolérni az Igazgatót, hogy bármit is kérdezzenek tőle. Amikor elment mellettem Tack megragadtam a karját, hogy megálljon. Felnézett telefonja képernyőjéből, és csak felvonta a szemöldökét, miközben egy nyalóka volt a szájában.

- Miért ilyen mindenki a suliban? - kérdeztem rá végül, miután elengedtem a karját, és csak álltam előtte. Meglepetten nézett rám, majd kivette nyalókáját.

- Nem tudtad? Feléledt a Király Fája! - somolygott rám büszkén, majd visszadugta a szájába az édességet és elfordult. - Bár nem csodálom... - suttogta, majd elsétált. Félrebiccentettem a fejemet, és csak sóhajtottam érthetetlenül. Sose magyaráz el semmit, csak pár tényezőt, mintha abból mindent kellene értenem! Aztán eszembe jutott az Udvaron lévő halott fa. Az ablakhoz sétáltam, de pont nem lehetett rá látni, csak a kapura. Blaze már nem volt a teremben, ezért gondoltam a következő órára becammogok, hátha onnan lehet látni a belső udvart. Diákok siettek el mellettem, vagy csak álltak, és beszélgettek. Néhányuk még mindig megbámult, de olyankor kihúzott háttal elmentem mellettük, mintha hozzá lennék szokva ehhez, és egyáltalán nem zavarna égető tekintetük. Épp csengettek, mikor befordultam a sarkon, hogy aztán jobbról a harmadik terembe léphessek be.

- Neki kell feltörnie a pecsétet! Ha én törném fel... vagy bárki más, akkor azzal akár az egész Univerzum sorsát pusztítanánk el! - suttogta Blaze valakinek az ajtóban eléggé indulatosan. Mikor hozzá értem, rögtön vigyorogni kezdett, és arrébb állt. Megnéztem kivel beszélt, de már nem volt ott senki, csak Tack, aki éppen akkor sétált oda.

- Kivel beszéltél? Milyen pecsétről volt szó? - érdeklődtem, és láttam az arcán azt a tipikus “bárcsak eltudnék tűnni innen” arckifejezést. Csak megvonta a vállát, és már fordult is volna meg, mikor Tack csípőre tett kézzel csak grimaszolt.

- Igazán elárulhatnád már neki! - döntötte oldalra testsúlyát, és a homlokát is ráncolni kezdte. A nyalókáját már szinte rágta. Blaze megtorpant.

- Igazán elárulhatnátok miről van szó - kezdtem feszengeni Tack stílusában. Blaze nyitotta a száját, miközben már nem mosolygott, de a lány megelőzte.

- Hogy mitől kelt életre a Király Fája, hogy miért figyel meg mindenki, mikor a fülbevalód piszkálod, hogy sok felsőbb éves miért hajol meg előtted, hogy miért ütötted ki magad az első nap! Hogy kik voltak az igazi szüleid, és hogy ki vagy te igazából!? - Szinte minden egyes szót megnyomott, ezzel is felállítva a szőrt a hátamon. Hangja akaratlanul is egyre erőteljesebb lett, és hangosabb.

- Ki vagyok igazából? - suttogtam, és csak tanácstalanul bámultam kétségbeesett haverom szemeibe. Aki csak merőn bámulta Tackot. Ám a beszélgetésünket a Tanár belépése hamar megzavarta. Blaze némán és fürgén a helyére ment, én pedig mellé telepedtem. Az ablak mellé. Amint elkezdődött az óra, Blaze némaságba burkolózott, még csak rám se bagózott mikor bökdöstem tollammal. Kilestem az ablakon, és rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű kép várta szemeimet. A fa hófehér volt, és néhány bimbó rózsaszín, vörös és fehér színben pompázott rajta. Körülötte a kifakult fű elkezdett zöldülni, és sok Üvegnövény nőtt ki. Erősen fújt a szél, mégis melegséget árasztott az összhatás. Szinte ragyogott a fa. Amelyik néhány napja még korhadt, beesett, szürke és kiszáradtan sírt valami után. Visszafordultam a Tanár felé, ami nagyon nagy nehezemre ment, de szavamra mondom sikerült. Zenile Gai Tanár úr volt eddig talán a legszigorúbb tanár az Iskolában, akivel valaha találkoztam. Bőr kabátja lazán lógott rajta, miközben kopasz fején megcsillant a terem neon lámpafénye. Szemei inkább hasonlítottak sárgára, mint zöldre, de nem mondanám meg, hogy melyik lehet igazából. Arcán alig észrevehető sebek voltak. Két karmolásnak tűnő seb, ami a jobb szeme alatt kezdődött és a füle tövénél végződött. Egy ilyen ember minek áll be tanárnak? Látszik, hogy katona volt, vagy még az lehet. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam lenyugtatni, nehogy Blazet bámuljam, és rúgjam fel a székével együtt, amiért levegőnek néz egy ilyen kritikus időben. Ki vagyok én?! Még a teljes nevemet se tudom, csak annyit, hogy Ren vagyok, tizenhét éves, és százhetvenkilenc centiméter magas. Vannak visszatérő álmaim, amikre sokan azt mondják a régi emlékeim, még mielőtt a befogadócsaládomhoz kerültem volna. Mégis úgy érzem, én már vagyok valaki, attól függetlenül, hogy az előtt is voltam már valaki. Kiskoromban sokszor méláztam el, ki lehettem vajon, milyen családba születhettem. Mindig azt játszottam, hogy egy hős fia voltam, aki sárkányokon utazott, és királylányokat mentett meg.

- ...az egész királyság mai napig létezik, és uralkodik a Bolygótársaság fölött, hogy egyben tudhassa azt, elkerülve a konfliktusokat. Attól függetlenül, hogy ma már képtelenség bejutni az országba, biztosítják azt, amit eddig is tettek; a békét - mondotta vala a Tanár úr, mire Blaze csak felhorkantott.

- Még, hogy béke! - mormogott magában, mire felvontam a szemöldököm. Eszembe jutott a tegnapi kitörése, és próbáltam megérteni az érzéseit, amit ez a pár mondat hozott ki belőle. Ő a Király Kardjának a fia. Ott volt a mészárláson, a saját két szemével látta, és élte meg, ahogyan lelökik az Uralkodót a trónról, majd egy másik elfoglalja a helyét. Mindezt olyan fiatalon. Körülbelül egy idősek lehettünk mikor ez történt, és én másik családhoz kerültem. Nekem az a szerencsém, vagy pechem, hogy nem emlékszem az azelőtti életemre, így nem vagyok magányos, csak üres. Ő viszont... Ő mindenre emlékszik, minden érzésre, illatra, nézésre.

- Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy bevezessem önöket a Manna megalapulásának kezdetébe. Tisztában kell lenniük, hogy Harold és társai voltak azok, akik bezárták a lelkükbe az Erőt, és ezzel megmentették az Emberiséget, és létrehozták a Mannát. A olvasmányok és dokumentumok azt állítják, ebbe belehaltak. Ám az Iskola bizalmas információiból tudhatjuk, hogy senki se halt bele, csupán lebénította őket. Azután szétváltak, és külön utakon indultak. Ekkor épült fel a ‘105’-ös ország, amit Harold vezetett, és uralt is. Ott telepedett le, és nemzet családot. Az ereje egy töredéke azóta egyszer bukkant fel, egy kisgyermekben, aki az egykori Uralkodó volt, Welsogin Viktor. Őt mindenki ismerte, bár az erejét összesen egyszer láthatták, a halála estéjén - felelte, miközben ide-oda sétált a teremben, és néha kézmozdulatokkal nyomatékosította az elhangzottakat. - Néhány pletyka szerint az egyik gyermeke is képes ezt az erőt használni, bár míg Az Uralkodó csak töredékét tudta, a gyermeke az egészet, tehát Harold vérvonalából származik, reinkarnációja; innen tudhatjuk, hogy a Welsogin család vér szerinti leszármazottai Haroldnak. - Mesélte tovább, majd mikor a padok soraiból a terem elejére jutott, a tábla elé, megfordult. Itt tartott egy kis szünetet, de mielőtt folytathatta volna, valaki feltette a kezét. Oda néztem, és rögtön vissza. Lena volt az. - Igen?

- Uram, honnan tudhatjuk biztosra, hogy a gyerek a reinkarnációja, mikor a végzetes estén a család kihalt? - kérdezte epésen, mire a gyomrom megugrott, és ugyan felháborodva védtem volna a gyereket, de igazat adtam neki. “Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg.” Hallottam meg Blaze hangját a fejemben, és már elbizonytalanodtam. Hogy tudtam ilyen fontos információt elfelejteni? Rásandítottam Blazere, és figyeltem ahogyan kezeit ökölbe szorítja a padon, és fejét lehorgasztja, miközben állkapcsa megfeszült. Próbálta bent tartani az indulatait, gondolatait. Sóhajtottam. Az egyik kezemet a vállára raktam, és a tanárra kukkantottam. Éreztem kezem alatt ahogyan megriad az érintésemtől, majd próbálja elengedni magát. Mintha válasz lettem volna magában feltett kérdéseire, kezdett lenyugodni. 

- Okos kérdés! A válasz egyszerű. Egy gyermeknek sikerült elmenekülnie a Király Kardjának fiával - pillantott Blazere komoran, mire fel se nézve a srác biccentett.

- És akkor ő most hol van? - kérdezte Lena lenézően. Ám tekintete felém kalandozott, és merőn bámult minket, válaszát keresve.

- Ha te azt tudnád... - vigyorgott Tack lesajnálóan a másik lányra, mire elvörösödött a dühtől az ezüst hajú hajadon.

- Te csak maradj csendben, mit tudhatnál? Csak, mert apuci pici lánya vagy, nehogy azt hidd, hogy mindent szabad! - válaszolt csípőből Lena. Tack állkapcsa megfeszült, és összeszűkítette szemeit.

- Bagoly mondja verébnek? Én a helyedben meg se szólalnék, ha csak egy töredékét tudnám annak, ami igazából történik ezeken a falakon belül és kívül! - csettintett nyelvével a rózsaszín hajú lány. Nagyot sóhajtottam. Miért kell ezt csinálniuk? Ám ahogyan körülírják a dolgokat, egyre több kérdés merül fel bennem, és néhány teória, mégis mi is ez.

- Még a neved is hülyeség, ne beszélj vissza! Anyád nem tanította meg, hogyan kell hallgatni?

- Ne vedd a szádra Anyámat, te mocskos liba! - állt föl hirtelen Tack ingerülten. Érzékeny témába futottak, és ezt Lena is megérezhette, mert csak elvigyorodott és nyitotta a száját frappáns válaszával, ám ekkor villám hasított fölöttünk a levegőben, és benne maradt minden egyes szitok szó, amit csak akart volna használni. Elsötétült a terem, ahogyan mindenki elnémult ijedtében.

- Ha befejeztétek ezt az esztelenséget, folytatnám az órámat! Morwits Tack az óra után itt marad, hogy megkapja büntetését, és maga is Boirton Lena! - emelte fel a hangját a sötétségben, és csak szikrázó szemeit lehetett látni. Szó szerint szikrákat szórt a szeme. Sárgán világított, és aranyos szikrák pattantak ki a végéből. Ijesztő volt. 

Ezek után visszajött az áram a teremben, és fojtattuk az órát. Ledermedve hallgattam, ahogyan elmesélte a Fényekről szóló mondákat, és azokban rejlő különös erőket. Milyenek voltak, és milyenek lehettek. A két lány csak duzzogott magában, bár Tack néha ingerülten mocorgott, és szájában áttolta az egyik oldalról a másikba nyalókáját. Blaze csak megcsóválta fejét, majd miután kicsengettek, mindenki készülődött, hogy elinduljon a testnevelés órára. A két lány a Tanárhoz sétált, míg mi Blaze-zel csendben pakolásztunk, és a gondolatainkba temetkeztünk.

- Suli után mindent elmagyarázok, de addig kérlek ne kérdezz semmit! - kérte halkan Blaze, és én belementem. Nem kell siettetni a választ, ha úgy is megkapom. Összeszedtük a holminkat, majd elköszönve, majdnem utolsóként léptünk ki a folyosóra a kert felé, hogy ott átvágva az öltözőbe érhessünk. Erősen fújt a szél, mikor kiléptünk. Megborzongtam, és jobban összehúztam felsőmet magamon. Holnap biztos kabátban fogok már jönni, az hét szentség, határoztam el magamban. Eközben hamar visszaért Tack, kissé bosszúsan. Felpillantottam két barátom oldalán, és csak csodáltam a levegőt beborító virágszirmok táncát. Elmosolyodtam, mintha már láttam volna ilyet. Bevillant egy kép az elmémbe, ahogyan az ég narancs és rózsaszín árnyalatokban pompázott, és a fehér virágszirmok körbe-körbe repültek körülöttem. Egy nő nevetését hallottam szívemben. 

- Ren? - hozott vissza a jelenbe Tack, és én rávillantottam értetlen tekintetemet. Bocsánatot kértem, mikor utolértem őket, hiszen a bambulásban lemaradtam.

- És mi lesz a büntetésetek? - vihogott Blaze, miközben betértünk egy szűk folyosóra. Tack csak nyüszítő hangot adott ki, és fejét hátravetette.

- Egy hétig kell pakolnom a raktárban azzal a...

- Inkább nekem kellene panaszkodnom, hogy egy ilyen ocsmánysággal leszek összezárva! - szólt a szavába egy lágy hang hátulról, mire hátra pillantva láthattuk, ahogyan Lena elviharzik mellőlünk, és szinte prüszkölve csapja be a lány öltöző ajtaját.

- ..lánnyal - fejezte be a mondatát Tack döbbenten. Mindhárman egyszerre sóhajtottunk. - Az ember el se hinné, hogy Ő is egy Hercegnő! - rázta meg fejét a lány, mire Blaze egyetértett vele. Összeráncoltam szemöldökömet. 

- Hercegnő? - Egyszerre nevettek fel.

- Bizony. Közel a felsőbb országokhoz van egy kis királyság. Mivel közel a határhoz van, a kiskirályságok közül ők élvezhették legjobban a '105'-ös ország védelmét. Szóval tanusíthatna egy kis tiszteletet! - rázta meg fejét Blaze, én pedig bólintottam. El se tudtam képzelni róla, ahogy habos-babos kinézettel ügyeket intéz.