Nyolcadik fejezet

 

Ki vagyok én?

Valamiért furcsán éreztem magam. Talán azért, mert a nap végére megfogom tudni az igazságot? Talán csak azért, mert rosszul aludtam, esetleg egy egyszerű gyomorrontás lenne? Nem tudtam eldönteni, hogy fizikailag vagyok rosszul, vagy csak megviseltek az eddigiek. Olyan, mintha egy gyorsan száguldó hibriden utaznék. Ki akarok ugrani belőle, de ha megteszem, felnyársal az Űr. Vajon még mennyi mindenen kell még átesnem? Mennyi minden fog velem történni? Van esélyem arra, hogy itt most félbe hagyjam, és megálljak? Akárcsak egy megállónyi időre is?
Már mindenki átöltözött, mikor mi csak elkezdtük levedleni magunkról a ruhákat. A hajam belelógott a szemembe, hátra kellett már fésülnöm, ami azt jelezte felém, hogy már ideje lenne egy nyírásnak. A spandex anyagból összevarrt sport ruhákat felkaptam, ami egy hosszú szárú tapadós fekete nadrág volt hosszú ujjú felsővel, ami fölé felvettem egy laza kék felsőt, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy latexbe bújt szuperhős. Végül mindent felvettünk, és nyargaltunk is tova, hogy megmozgassuk magunkat egy gépben.
- 'Reggelt gyerekek! - ásított Hart, mikor beléptünk. Fölállt kerekes foteljéből, és kezében kávés bögréjével ránk mosolygott. Fekete vászonnadrág volt rajta, vörös inggel, aminek első két gombja nem volt begombolva. Ezeken persze a fehér laborköpenyét viselte. Hófehér kócos haját most kiengedte, és szemüvegét használta hajpántnak.
- A reggel már rég elszállt! - kuncogott Blaze vidáman, majd oda sétált Aohoz, és Franhez. Mindketten a sportfelszerelésüket hordták, bár Ao a sálától nem szabadult meg. Hart figyelmen kívül hagyta a beszólást, és mint egy karácsonyt váró kisgyermek lerakta bögréjét, és izgatottan összecsapta tenyereit.
- Ma csapatedző tréninget tartunk, aminek az elsődleges célja az lesz, hogy megismerkedhessünk az erőitekkel, és megtudjuk hányadán álltok is vele! - lelkendezett egyedül, miközben mindenki csak komoran figyelte, várva, hogy mondja tovább az instrukciókat. Kezdtem aggódni, mivel nekem nem igazán volt különleges erőm, így nem is tudtam nagyon mire dolgozni, csak a karforgató képességemre. – Ugyan azt mondtam az első órán, hogy először egyesével mérem fel a képességeiteket, nálatok ezt nem tudom megcsinálni! – nézett rám, majd Blaze-re. Ráncolni kezdtem szemöldökömet. Egy dolog, hogy engem nem tud felmérni, de Blazet se? – Ezért is lesztek párban, ebben a helyzetben. Szimulációs arénában fogtok harcolni egymás ellen, míg a másik kettő figyeli a másik kettőt! Először is inkább Fren és Ao fognak megküzdeni, végül Blaze és Ren. Most közlöm a szabályokat, ameddig még tiszta a fejetek! – kuncogott föl, de valahogy szemei ridegek lettek. Eléggé félelmetes hatást keltett ezzel bennem. Mint egy pszichopata, aki egyben szadistán élvezi áldazata kínzását. Természetesen mindezt titokban. – A harc folyamán halálos sebet nem ejthettek, illetve, ha mégis komolyabban megsérül az egyikőtök, az egészet abba hagyjuk, és egy hónap büntetésben vesz részt az elkövető! Ezen felül bármi engedett! – csapta össze tenyereit, majd levette szemüvegét, és megtörölte a köpenyében. A haja össze-vissza állt, ezzel azt a hatást érte el, mintha csak most kelt volna fel, ami valószínűleg igaz is lehetett. – Akkor kezdjük! – tette föl szemüvegét a helyére, majd hajának tetejét összefogta. A többiek a gépekhez sétáltak, majd ráülve várták, hogy Hart rácsatlakoztassa őket a gépre. Én is a példájukat követtem. Végül mikor már minden a helyére került, becsuktam a szemem, és vártam a kaland folytatását. A légzésemre figyeltem.

Lebegtem. Körbe néztem, de nem láttam semmit se. Fölemeltem kezemet, de azt se láttam. Lenéztem, de minden vak sötét volt; még saját magamat se észlelte a szemem. Aztán ismét megváltozott minden. Porszemcsék vettek körül, és csak forogtak és forogtak.
- Ren, túl veszélyes az erőd, ezért elzárjuk míg föl nem nősz! – Egy férfi fogta gyermeke két kezét, miközben előtte guggolt. A kisgyermek sötét hajú volt, és világos szemeivel csak sírdogált. Körülötte több köpönyeges férfi jelent meg, és mind furcsa nyelven kezdtek el kántálni valamit egyre hangosabban, miközben kezüket megsebezvén a földön egy hatalmas mandalát kezdtek el felrajzolni, aminek közepén a kisfiú állt. A vér elkezdett mozdulni, és a fiú testére mászott, majd erősen világítani kezdett minden. A pórszemcsék felrobbantak, így nem láthattam, mi történt.
- Miért teszed ezt? - kiabált egy nő zokogva, miközben térdelt valaki előtt. A férfi ismeretlen volt számomra. Hosszú haja össze volt tapadva a vértől, ami mindenhol beborította. Csak vigyorgott, miközben egy fekete hajú kislányt a nyakánál fogva tartott a magasba. – Engedd el a kislányomat! – sikította a szinte néma csöndbe. A férfi csak nevetett, majd kezéből tűzlángot engedett szabadjára, és a lány arcába nyomta. Felsikított, az alig öt évesnek kinéző leány, és zokogva próbálta elrángatni a kezét magáról.
- Ez csak a bosszúm töredéke, Lilianne!

A porszemek mint az eső, szétestek, és velem együtt hullani kezdtek valamerre. Lefagytam a látottaktól. Emlékképek voltak ezek, és ráadásul a sajátjaim. Tudtam. Én pedig nem emlékszem ilyenekre. A kreált szelem tépte a hajamat és mindenemet, amit csak érintett. Legszívesebben meghaltam volna, úgy éreztem magam. Megráztak a látottak.
- Minden rendben? – érdeklődött Fren, miközben előttem állt. Csak pislogni voltam képes; föl se fogtam, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, mikor még zuhantam.
- Persze! – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő viszonozta azt. Szemüvegét megigazítva hátrált pár lépést, és elpirulva nézte a földet. Körül néztem. Egy kolosszeum félében voltunk, ami már így is romokban hevert. Világos volt, így olyan hatást keltett az emberben a hely, mintha egy sivatag közepén lenne. Talán igaz is. A többiek körbe álltak. Mindenkin más ruha volt, mint ami eddig. Védőfelszerelés. Overall, amin deréknál volt egy öv. Bakancs, ami a sípcsontom feléig ért. A jobb combomra fel volt szerelve egy kiskés, míg a bal oldalamon egy kard pihent, jobb derekamra pedig egy pisztoly volt igazítva. Levágott ujjú kesztyű volt rajtunk, és az overallnak is a gallérja egészen a nyakunk tetejéig volt felcipzározva. Frenen és rajtam piszkos zöld színű textil volt, míg Aon és Blazen kék. Megnéztem a többiek felszereléseit. Blazenek két pisztoly volt felszerelve, kisebb tőr, és egy nagyobb lőfegyver. Aon a sála helyett egy fekete alapon fehér mintás maszk volt az arcán, amin egy fogsor volt ráfestve. Egy ostor volt a derekára rögzítve, mellé pedig pisztoly. Frennek két tőr volt egymás mellett a combjához szorítva, aminek a két vége össze volt kötve egy lánccal. Piros szemüvegét lecserélte egy olyanra, aminek a két vége össze volt gumizva, így fixen tartotta az arcán. Rozsdás színű volt, és piszkos. Egyáltalán nem passzolt hozzá. Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, és tudatosítottam magamban, hogy körülbelül olyan  nehéz, mint az otthon lévő kardom. Visszahelyeztem, mikor megjelent mellettünk egy nő. Fehér haja hosszú volt, és göndör. Ruhája keblére feszült, ami ugyanolyan volt, mint Frené, csupán ő fölhajtotta a könyökéig.
- Üdv! Én Hartvig dimenzió szolgálója vagyok, én leszek a bírótok az itteni gyakorlatotokon – mondta monoton hangon, és meglepődtem, hiszen a hangszíne így is inkább hasonlított Hartéhoz, mint egy nőéhez. Fölvezetett minket egy lelátó helyhez és leültetett, miközben Ao, és Fren az Arénában maradtak. Valamit még beszélt velük, majd pórszemcsékre szóródott. Hatalmas kongás hallatszódott föntről, és a két “harcos” elhátrált egymástól. Komolyan harcolniuk kell? Leültem egy épségben maradt székre, mellém pedig Blaze helyezkedett el. A lelátókon kapucnis emberek jelentek meg, és széttárták a karjukat. Mivel kör alakú volt a stadion, pontosan egy kört alkottak, és kántálni kezdtek valamit. Kezeikből fehér színben jelent meg valami, és terjeszkedett tovább, egészen, míg egy félgömböt le nem zártak. Vörös minták jelentek meg a burkon, majd eltűnt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan eszembe jutott az a jelenet, mikor a kisfiúval csináltak valamit, és pontosan ilyen minták voltak rajta. A mellkasom összeszorult, többször kellett kisebb levegőt vennem. Sajogni kezdett a fejem, és hányinger kerülgetett. Úgy éreztem, mintha én lennék a kisfiú, és még egyszer történne meg az a dolog. Fájdalmas volt. Égette a bőrömet. Aztán eszembe jutott, mikor még kicsi voltam, néha-néha a hátamon előbukkant egy vörös minta, amit nem láttam tisztán. Talán... talán tényleg az én emlékeim lettek volna azok? Döbbenetemben még csak levegőt is elfelejtettem venni.
- Ren? – éreztem meg egy meleg tenyeret a hátamon, mire vissza kerültem a jelenbe. Fölpillantottam aggódó kék szemeibe. Valami kattant a fejemben. Nem emlékszem a nyolc éves korom előtti életemre; Blaze-zel egy időben változott meg az életünk. Ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, én pedig nem. Nagy valószínűséggel, a ‘105’-ös országban élhettem, ahol ismertük egymást. Rápillantottam, és próbáltam emlékezni rá. Egyedül a porszemek alkotta világban mutatott emlékképekből tudtam róla valamit. Én pedig...
Téveszméimből az ébresztett föl, hogy előttünk egy villám a falnak csapódott, azon végig futott a vörös minta, majd elnyelte a villámot, és ismét láthatatlan lett. Lenéztem a csarnokban folyó harcra.
Ao az ostorával körözött maga fölött, miközben Fren letérdelt, és a földet fogta. Ao megfagyott, majd a térdére esett. A haja szerteágazódott, majd egy villám csapott ki belőle, ami ismét a falnak repült. Ao feltápászkodott, mialatt Fren neki rontott a tőreivel. Ám elakadt, mikor Ao befogta a száját a kezével. Hirtelen párologni kezdett a lány, a bőre kezdett beesni. Villámok csapódtak folyamatosan ki belőle, így Ao eltaszította magától. Fren az egyik tőrét a sráchoz dobta, de ő időben kikerülte, így az csak tovább ment, míg a zsinórral vissza nem rántotta a lány. Ao elővette a pisztolyát, és a lány felé célozva meghúzta a ravaszt. Az nagy dörrenéssel kék foltot hagyott a lány vállán.
- Festék van bennük? - lepődtem meg, mire Blaze egy helyeslő választ adott. Ez azért megnyugtatott, hogy nyugodtan rálőhetünk az illetőre, nem fog belehalni. Fren felüvöltött fájdalmában, mire összehúztam a szemöldökeim.
- De a fájdalmat ugyan úgy érezni fogod... - mondta tovább Blaze jól szórakozva tudatlanságomon.
- Akkor jobb kitérni előlük - feleltem egyből, mire csak egy vállvonást kaptam válaszul.
- Ao vízidomár, főleg a testben lévő folyadékokkal harcol, így elég veszélyes. Pluszba ő az egyik legjobb lövő az Iskolában. Nem hiszem, hogy olyan könnyen ki lehet térni a célkeresztje alól; már ha ki tud egyáltalán térni előle bárki is... - bámulva mesélte tovább, hogy mit tud Aoról, és meglepődtem. Valahogy inkább azt néztem volna ki a srácból, hogy levegővel harcol, mintsem vízzel.
Ao célzott és lőtt. A lány pedig hiába próbált menekülni, valamije mindig színes lett. Végül megállt, és mikor megint lőtt a srác, felemelte kezeit, és valami falat emelt föl maga elé, amiből néha villámok csaptak ki. A golyó nem jutott át rajta. A két tőrjét megmarkolta, és rohanni kezdett. A srác csak célzott, és várt. Fren harci üvöltésbe kezdett, és teste szikrázott.
- Szerinted ki “hal meg” hamarabb? - kérdezte izgatottan Blaze, de én csak bámultam őket. A lány már szinte előtte volt, mire tőrét megmozdította, és támadni készült. Ao hárított, oldalra fordult, és az arca előtt suhant el a kés. Fren másik tőrével támadott, átlósan, Ao a kezét felemelte, és egymásba akadt a két singcsont. A lány alig pár másodpercig hezitált, ezalatt Ao fölemelte a pisztolyát, és a lány gégéjéhez nyomta, míg a másik karjával a neki ütközött kezet megragadta, és maga felé húzta. Így az arcuk alig pár centire volt egymástól, és néhány helyen testük összeért.
- Miből lesz a cserebogár! - kuncogott föl Blaze, és igazat kellett adnom neki mosolyogva. Lefagyott a harc, és láthattuk, ahogyan Fren nyakig pirul, majd mond valamit Aonak. A kongás megint felzendült, ami jelezte az kezdetét a csatának, és most a végét. Ao elengedte a lányt, majd hátralépett. A nő megjelent, és elüvöltötte magát, miszerint Belzguth Ao a nyertes.  Megtapsoltuk őket, bár nem hiszem, hogy lehallatszott a gyér tapsunk. Ha csak ilyen gyors harcok lesznek, és ha nem talál el Blaze a fegyvereivel, akkor még fájdalommentesen is megúszhatom.
- Akkor menjünk! - állt föl Blaze és én követtem a példáját, mire már az aréna közepén álltunk, Frenék eltűntek. Körbenéztem, és nem lehetett látni a lelátóteret, csupán pusztaságot. Mintha egy nagy kihalt réten lettünk volna, és a messzeségbe is ellehetett látni.
- Karddal harcoltok, bátran, a felszerelésetek nem hagyja, hogy átmenjen rajta, viszont a fájdalom az ugyan olyan lenne, mintha tényleg megsebezne! - jelent meg előttünk a nő. - Akkor van vége, ha egyikőtöknek sikerül lefegyverezni a másikat, vagy feladja! Kérdés? - kezeit háta mögött összekulcsolta, és felváltva ránk nézett Hart szolgája. Mindketten csak megráztuk fejeinket. - Rendben! - lépett hátra, majd hirtelen megtorpant. - Asinis Ren, Hartvig azt üzeni, ez a csata főleg arról fog szólni, hogy megtaláld az erődet! - monoton hangja fölállította a hátamon a szőrt, de bólintottam, miszerint megértettem. Blaze is láthatatlanul bólintott.
- Akkor kezdődjék a harc! - robbant föl, mi pedig hátrébb léptünk. Fogalmam se volt mit hogyan tegyek, ezért csak előhúztam a kardom, és előre helyezve a súlypontomat, elhelyezkedtem és vártam. Blaze a pisztolyait vette elő, és elém tartotta őket. Szemei elsötétültek, arcizmai kisimultak. Úgy nézett ki, mint aki készen állt ölni. Vettem egy nagy levegőt, és magam elé emeltem kardomat. Szeretek egy karddal küzdeni, de két karddal ügyesebben bántam. Hallottam, hogy meghúzta a ravaszt, és próbáltam kitérni előle, de így is súrolta az egyik lövedék az arcomat. Fölszisszentem. Ez rohadtul éget! Egy tervet kell kitalálni, jutott rögtön eszembe. Nem ismerem Blaze erejét, semmilyen szinten, ő viszont már látott engem edzeni. Eltettem a kardot, és pisztolyt vettem a kezembe, majd oldalra kezdtem futni, miközben sorozatban lőttem. Ki kell találnom valamit. Kinyújtottam bal kezemet, arra pedig a pisztoly csövét helyezve próbáltam eltalálni. Közelebb léptem hozzá, és  megpörgetve a pisztolyt, a helyére ugrasztottam, majd kirántottam a kardot, és nekirontottam. Srégen támadtam, amint kihúztam a kardot hüvelyéből. Kiugrott előle, és próbált lőni, pont az arcomhoz célzott, és mikor lőtt volna félre húztam fejemet, így csak a hajamat súrolta. Kardommal oldalról próbáltam támadni, el is ugrott, de mellkasát érintette, így zöld csíkot hagyott maga után. Egyik kezét szabaddá tette, majd megragadta a vállam, és fölugrott. A levegőben maga után repültek a kőtörmelékek, így néhánynak sikerült megütnie. Szaltózva ért a hátam mögé, és a lapockámnak célozva lőni akart, de kardommal hátam mögé suhintottam, ezzel pont arrébb löktem a pisztolyt, mikor lőtt. Megfordultam, és hátraugrottam. Visszavonulót fújtam ameddig kitalálok valami mást. Ám Blaze csak fölemelte szabad kezeit, és hatalmas kövek keringtek körülötte. Ez nagyon nem tetszett. Nagy levegőt szívtam, majd becsukott szemekkel fújtam ki. Nem fogok tudni meghalni, mégis, ha életveszélybe kerülnék, leállítják az egészet. De mégis... Nem akarok veszíteni. Harcolni akarok! Győzni akarok!

- Felség!
Felriadtam. Mindenem bizseregni kezdett. Az idő hirtelen megállt. Senki se mozdult rajtam kívül. Minden fekete-fehérbe burkolózott. Mi a franc!? Körbe néztem.
- Harcolni akarsz? - hallottam meg egy kisfiú hangját a hátam mögül, így megpördültem. Pontosan úgy nézett ki, mint a porszemcsés emlékképekben a sötét hajú srác, csupán kéken égett. Lángok borították egész testét, ahogyan a vörös minták csúsztak, másztak rajta.
- Ki vagy? - kérdeztem, mire ő is szinkronban ugyan ezt kérdezte tőlem. Majd megismételte, ahogyan Blaze mellett állt, aki épp csukott szemekkel koncentrált. Ám semmi se mozdult. Se a szempillái, a mellkasa, a kövek körülötte. A levegő se szálldogált.
- Ren vagyok! - akadtam ki. - Te ki vagy?
- Én te vagyok. Te én vagy. Mindenki minket akar, közben senkinek se kellünk. Ren vagyok. Te Ren vagy. Ez csupán egy név, mégis mennyi lehetőség van benne. Ki vagy te, Ren? - Mosolygott aranyosan a kisfiú, már amennyire láttam valamit. Lefagytam. Ő én vagyok. Én ő vagyok. Blaze is többször szerepelt az emlékképekben, mindig a királyi családról láttam képeket. A vörös minta. Vér. Kék fény. Király. ‘105’-ös ország. Kicsi koromra nem is emlékszem. Blaze és Tack is tudja, ki vagyok. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Nem tudom az igazi nevem... Ki vagyok én? A földről lassan felpillantottam a kis srácra, aki csak türelmesen várt. Aztán eltűnt, és pontosan a szemem előtt jelent meg, véráztatta szemekkel, és testén a vörös mintákkal. A szemeibe néztem, és elhatároztam magam.
- Welsogin Ren vagyok! - feleltem, mire eltűntek a minták rajta, és elégedetten nézett rám, majd elégett kék lángokkal.

A kő törmelékek ismét megmozdultak, de már csak nyugalmat éreztem. Készen álltam harcolni. Az agyam még nem sejtette, de a testem már pontosan tudta mit kell tenni. Felém repültek a kőtörmelékek, én pedig a kard markolatát erősen megszorítottam, és hagytam, hogy a meleg bizsergés mindenhol betelítsen. Kéken izzott mindenem, mintha az a kisfiú lennék. A kardomat fölemeltem, és suhintottam, amint elért hozzám az egyik nagyobb kő. Ketté hasadt, és pont két oldalam mellett suhant el kék lángokban égve. A többit is elvágtam, amint közeledtek felém, és mind kéken égett. Hajam néha szemembe lógott, ahogyan közeledtem lassan Blaze felé, aki ugyan ledöbbent, de folytatta, immáron fegyverrel is, és halvány mosollyal arcán. De kardommal vagy elcsúsztattam a lövedék irányát, vagy csak elhajoltam előle. Nem gondolkodtam. Majd mikor elé értem, ismét támadásba lendültem, föntről indítottam a kardomat, ő pedig oldalra ugrott. Lőtt. Eltalálta a vállamat, így felkiáltottam. Ez fájt. Nem is kicsit. Elengedtem bal kezemmel a kardot, jobbommal utána vittem az élét, ő viszont kilökte a kezemből a kardot, az pedig kirepült kezemből, és a földre esett. Előrántottam a pisztolyomat, miközben jobb vállammal neki rontottam. Nyakánál találtam, összecsuklott pár pillanatra, de rögtön gyomron ütött. Kigáncsoltam, miközben összegörnyedtem, így ő a hátára esett. Magával rántott, de sikerült a térdemen maradnom, és pisztolyomat a két szeme közé helyezni, és céloztam, de neki is a pisztolya a mellkasomat nyomta. Összeszűkítettem szemeimet, ő pedig csak elvigyorgott. A kong megszólalt, és a nő döntetlent kiáltott föl.
- Ki vagyok én? - tartottam még mindig ott a pisztolyt, és csak bámultam őt. 

Hetedik fejezet

Örök rejtély(ek)

“Jusson eszünkbe; sose vagyunk egyedül. A körülöttünk lézengő láthatatlan erők - más nevén a Fények - mindenkit körülvesznek. Ezért van rá lehetőségünk, hogy különböző erőket birtokoljunk, és tudjunk használni. Ám ez a Fény nem jár egyedül, és több is megtalálható belőle. Bár azt állítják, öt Fény létezik, eddig csak hárommal találkozott az Ember. A Lila, a Vörös, és a Kék fénnyel. Egykor régen, a Hatvan éves háború előtt élt egy lány, akit Liliannek hívtak. Haja sárga és a vörös keveréke volt, mégis a Lila Fény vette körül őt mindig. Mindenki lelkében megnyugvást hozott, akárkivel is találkozott. Szeme világát sose látta senki, mindig eltakarta. Az embereknek pedig fel sem tűnt egészen addig, míg el nem szabadult a pokol, és az Erők elszabadultak. Lila Fény megnyugvást hoz, ám az ellenfél elméjét megzavarhatja. Lilianne az elmondások szerint mindig sírt. A folytatás innentől kezdve más-más szálakon mentek tovább. Ugyanis valakik szerint belepusztult a saját erejébe, mások szerint egy Fehér lovon ellovagolt, és sose tért vissza. Voltak olyanok, akik pedig az életükre is esküdtek, hogy egyszerűen csak elhalványult, és eltűnt a Fényével együtt. Különböző Fények mindenki körül megtalálhatóak, de senkinél se mutatkozik meg, melyik Fénybe tartozik, kivéve hat személyt, akik külön-külön uralták ezeket. Egyikük Lilianne volt. A másodikuk, aki körül mindig vér folyt, a Vörös Fény, Anna. Alacsony volt, fehér hajjal és vörös szemekkel. Sokkal később élt, mint Lilianne, a Hatvan éves háború tetőfokában. Több bejegyzés is készült róla, ahogyan falvakat mészárolt le, és földeket égetett fel Fényével. Örök düh volt az arcán és megbánás, zavarodottság. Senki se ismeri a feltűnését megelőző életét, nem találtak családtagokat. Sehonnan. A Harmadik, aki mind közül a leghíresebb a Kék Fényét uralta; Harold. Minden száj elmesélhette más-más fordulatokkal, ahogyan az Ötök mellé állt, minz a titokzatos Hatodik tag, hogy megvédje az Emberiséget, és lelkükbe zárják Mannájukat, ezzel megszületve egy új világba. Még a kezdetek kezdetekor bukkant fel, mikor senki se tudta kezelni a benne lévő erőt, és sokak belepusztultak. Így hat kimagasló ember összefogott, és életüket feláldozva, de magukba zárták a Mannát, ezzel lehetővé téve, hogy a nép kevesebb erőt tudjon használni, pont annyit, amennyit elbír a lelke, és ha akarják, tudják irányítani, fejleszteni.”

Amikor megéreztem az arcomon a Nap első sugarait, összerándultak az izmaim. Nem tudtam ennél gonoszabb dolgot elképzelni, mint a Nap sugarait. Csak remélni mertem, hogy régesrégen a Földön még erősebben sütött, és csak elvagyok kényeztetve. A könyveken aludtam el, ráadásul nem egy kényelmes pozícióban. Fölültem, majd próbáltam mindenemet kiroppantani, ami többé-kevésbé sikerült is. Az egész szobám tele volt nyitott könyvekkel, félrerakott fecnikkel, gyűrött papírokkal, amikre régi írások voltak kiírkálva, régen kihalt nyelvvel. Mikor elindultam a fürdőbe, hogy megmosakodjak, sikerült belerúgnom az egyik nagy könyvbe így könnyes szemmel, ugrándozva, káromkodva keltem fel eme csodás napon. Felöltöztem, majd picit összeszedtem a cuccaim addig, míg Blaze meg nem jelent az ajtóban, és csodálkozva nézte végig a szobámban maradt nyomokat arról, hogy ma inkább olvastam, mintsem aludtam.

- Szomszéd... hosszú napunk lesz, ügye tudod? - vakarta meg tarkóját, majd csak a fejét rázva nevetett és a konyhába sétált, én meg utána hangtalanul. Kezdett káosz alakulni a fejemben, miközben a Blaze által készített szendvicset majszoltam. Táskámba gyorsan bepakoltam az aznapi tankönyveket, és füzeteket. Felkaptam, és elindultam az ajtó felé, ám a küszöbön megtorpantam és visszafordulva kivettem pár olyan könyvet, amit feleslegesnek tartottam. Remélhetőleg nem érdeklik a tanárokat, ha néhányszor nem lesz tankönyvem, mert túl nagy súlyt követeltek. Mindegy. Sokkal könnyebb táskával zártam be magam után az ajtót, majd elindultunk. Annyi kérdésem volt a Fő Királysággal kapcsolatban, az eltűnt Hercegről, Razuelről, a Királyról, az ottani életről. Mindenről, amiről nem írnak a könyvek, de attól féltem, hogy ugyanúgy feldühíteném vele, mint tegnap este. A szél egyre erősebben fújt, lassan kabátot is kellene hordani, vagy valami melegebb dolgot, gondoltam magamban miközben lefogtam a fülemen lévő tollakat, hogy azokat legalább ne cibálja a szél.

Beértünk az Iskolába, és valami megváltozott. Elsőnek arra gondoltam, hogy amíg belebújtam a sorok közé a könyvekben, addig itt kitört valami háború, és épp tűzszünetet tartottak. Mindenki össze-vissza rohangált, egymásnak kiabáltak.

- Mi folyik itt? - sétáltunk el egy csapat lány mellett, akik csak összesúgtak, majd ránk pillantva ledermedtek, és csak figyeltek. Végig néztem barátomon, de be kellett látnom nem vele volt a baj, ami miatt megbámulhattak volna. - Hé, Blaze! - löktem meg picit a könyökömmel, mire érdeklődve felém fordult. - Elaludtam a hajam, vagy miért bámulnak meg minket ennyire? - Végig mért, majd csak vállat vont.

- Ez a suli kész rejtély, sose lehet tudni mit miért csinálnak itt az emberek!

- Ebben van valami... - adtam igazat neki, majd egyenesen a termünkbe sétáltunk, ahol Háborútörténelmet fogunk tanulni. Az Igazgatóval. Besétáltunk, mindenkinek köszöntünk, majd kerestünk üres helyeket. Középtájt foglaltam helyett, Blaze az ablak mellé ült. Előhalásztam egy füzetet a táskámból, meg a tolltartómat, majd az asztalra helyeztem őket. Mire felpillanthattam volna, már becsöngettek, és a többiek is nagy izgalommal besereglettek helyüket elfoglalni. Szinte fogni lehetett a csöndet a teremben mikor belépett a Tanár, és letett pár iratot az asztalra, majd velünk szembe az asztalnak dőlt, és a mellkasa előtt keresztbe fonta karját.

- Óra alatt nem válaszolok olyan kérdésekre, ami nem az órai anyaggal, illetve a tantárggyal kapcsolatos! - mondta határozottan, komor tekintettel. Majd elmosolyodott, ahogyan ellágyultak az arcvonásai. - Jó reggelt diákok! Hivatalosan ez az első óránk együtt, szóval bemutatkoznék nektek! A nevem Derwin Thomas, az Iskola Igazgatója lennék lassan huszadik éve, bár előtte is tanítottam Háborútörténelmet, Testnevelést, és Manna-használatot. Szóval, ha lenne bármi kérdésetek a tantárgyakból, örömmel válaszolok rájuk! Persze, órán kívül... - kuncogott fel, majd megköszörülte torkát, és végig nézett a termen. - Van hiányzónk? - nézett körbe, mire páran bekiabáltak egy-két nevet.

- Phantom Meg!

- Falldor Jen!

Mikor a Falldor nevet meghallottam rögtön eszembe jutott a Főnix klán vezetőcsaládja. Nekik az volt a feladatuk, hogy védjék az Uralkodói családot, mint a másik négy klánnak ugyanúgy. A két nevet az Igazgató felírta, majd összecsapta a kezeit ezzel jelezve, hogy elkezdené az órát. Elkezdett mesélni a Hatvan éves háborúról, és annak következményeiről, amiről hiába tudtam mindent, teljes odaadással figyeltem az előadást. Rengeteg levelet mutatott, amit abban az időben írtak egymásnak a tábornokok, és üzentek az ellenségüknek. Több levélben is előfordultak Árny támadások, amikről nem írtak a könyvek. Vajon direkt hagyták ki, hogy a jövő nemzedékének még csak eszébe se jusson ilyen, vagy már ők is elfeledkeztek róla? Esetleg egy harmadik ok miatt döntöttek úgy, hogy teljesen letérnek a Manna útjáról? Hamar vége lett az órának, manna-használat következett. Mindenki pakolt össze egyre feszültebben, mivel senki se tudta utolérni az Igazgatót, hogy bármit is kérdezzenek tőle. Amikor elment mellettem Tack megragadtam a karját, hogy megálljon. Felnézett telefonja képernyőjéből, és csak felvonta a szemöldökét, miközben egy nyalóka volt a szájában.

- Miért ilyen mindenki a suliban? - kérdeztem rá végül, miután elengedtem a karját, és csak álltam előtte. Meglepetten nézett rám, majd kivette nyalókáját.

- Nem tudtad? Feléledt a Király Fája! - somolygott rám büszkén, majd visszadugta a szájába az édességet és elfordult. - Bár nem csodálom... - suttogta, majd elsétált. Félrebiccentettem a fejemet, és csak sóhajtottam érthetetlenül. Sose magyaráz el semmit, csak pár tényezőt, mintha abból mindent kellene értenem! Aztán eszembe jutott az Udvaron lévő halott fa. Az ablakhoz sétáltam, de pont nem lehetett rá látni, csak a kapura. Blaze már nem volt a teremben, ezért gondoltam a következő órára becammogok, hátha onnan lehet látni a belső udvart. Diákok siettek el mellettem, vagy csak álltak, és beszélgettek. Néhányuk még mindig megbámult, de olyankor kihúzott háttal elmentem mellettük, mintha hozzá lennék szokva ehhez, és egyáltalán nem zavarna égető tekintetük. Épp csengettek, mikor befordultam a sarkon, hogy aztán jobbról a harmadik terembe léphessek be.

- Neki kell feltörnie a pecsétet! Ha én törném fel... vagy bárki más, akkor azzal akár az egész Univerzum sorsát pusztítanánk el! - suttogta Blaze valakinek az ajtóban eléggé indulatosan. Mikor hozzá értem, rögtön vigyorogni kezdett, és arrébb állt. Megnéztem kivel beszélt, de már nem volt ott senki, csak Tack, aki éppen akkor sétált oda.

- Kivel beszéltél? Milyen pecsétről volt szó? - érdeklődtem, és láttam az arcán azt a tipikus “bárcsak eltudnék tűnni innen” arckifejezést. Csak megvonta a vállát, és már fordult is volna meg, mikor Tack csípőre tett kézzel csak grimaszolt.

- Igazán elárulhatnád már neki! - döntötte oldalra testsúlyát, és a homlokát is ráncolni kezdte. A nyalókáját már szinte rágta. Blaze megtorpant.

- Igazán elárulhatnátok miről van szó - kezdtem feszengeni Tack stílusában. Blaze nyitotta a száját, miközben már nem mosolygott, de a lány megelőzte.

- Hogy mitől kelt életre a Király Fája, hogy miért figyel meg mindenki, mikor a fülbevalód piszkálod, hogy sok felsőbb éves miért hajol meg előtted, hogy miért ütötted ki magad az első nap! Hogy kik voltak az igazi szüleid, és hogy ki vagy te igazából!? - Szinte minden egyes szót megnyomott, ezzel is felállítva a szőrt a hátamon. Hangja akaratlanul is egyre erőteljesebb lett, és hangosabb.

- Ki vagyok igazából? - suttogtam, és csak tanácstalanul bámultam kétségbeesett haverom szemeibe. Aki csak merőn bámulta Tackot. Ám a beszélgetésünket a Tanár belépése hamar megzavarta. Blaze némán és fürgén a helyére ment, én pedig mellé telepedtem. Az ablak mellé. Amint elkezdődött az óra, Blaze némaságba burkolózott, még csak rám se bagózott mikor bökdöstem tollammal. Kilestem az ablakon, és rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű kép várta szemeimet. A fa hófehér volt, és néhány bimbó rózsaszín, vörös és fehér színben pompázott rajta. Körülötte a kifakult fű elkezdett zöldülni, és sok Üvegnövény nőtt ki. Erősen fújt a szél, mégis melegséget árasztott az összhatás. Szinte ragyogott a fa. Amelyik néhány napja még korhadt, beesett, szürke és kiszáradtan sírt valami után. Visszafordultam a Tanár felé, ami nagyon nagy nehezemre ment, de szavamra mondom sikerült. Zenile Gai Tanár úr volt eddig talán a legszigorúbb tanár az Iskolában, akivel valaha találkoztam. Bőr kabátja lazán lógott rajta, miközben kopasz fején megcsillant a terem neon lámpafénye. Szemei inkább hasonlítottak sárgára, mint zöldre, de nem mondanám meg, hogy melyik lehet igazából. Arcán alig észrevehető sebek voltak. Két karmolásnak tűnő seb, ami a jobb szeme alatt kezdődött és a füle tövénél végződött. Egy ilyen ember minek áll be tanárnak? Látszik, hogy katona volt, vagy még az lehet. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam lenyugtatni, nehogy Blazet bámuljam, és rúgjam fel a székével együtt, amiért levegőnek néz egy ilyen kritikus időben. Ki vagyok én?! Még a teljes nevemet se tudom, csak annyit, hogy Ren vagyok, tizenhét éves, és százhetvenkilenc centiméter magas. Vannak visszatérő álmaim, amikre sokan azt mondják a régi emlékeim, még mielőtt a befogadócsaládomhoz kerültem volna. Mégis úgy érzem, én már vagyok valaki, attól függetlenül, hogy az előtt is voltam már valaki. Kiskoromban sokszor méláztam el, ki lehettem vajon, milyen családba születhettem. Mindig azt játszottam, hogy egy hős fia voltam, aki sárkányokon utazott, és királylányokat mentett meg.

- ...az egész királyság mai napig létezik, és uralkodik a Bolygótársaság fölött, hogy egyben tudhassa azt, elkerülve a konfliktusokat. Attól függetlenül, hogy ma már képtelenség bejutni az országba, biztosítják azt, amit eddig is tettek; a békét - mondotta vala a Tanár úr, mire Blaze csak felhorkantott.

- Még, hogy béke! - mormogott magában, mire felvontam a szemöldököm. Eszembe jutott a tegnapi kitörése, és próbáltam megérteni az érzéseit, amit ez a pár mondat hozott ki belőle. Ő a Király Kardjának a fia. Ott volt a mészárláson, a saját két szemével látta, és élte meg, ahogyan lelökik az Uralkodót a trónról, majd egy másik elfoglalja a helyét. Mindezt olyan fiatalon. Körülbelül egy idősek lehettünk mikor ez történt, és én másik családhoz kerültem. Nekem az a szerencsém, vagy pechem, hogy nem emlékszem az azelőtti életemre, így nem vagyok magányos, csak üres. Ő viszont... Ő mindenre emlékszik, minden érzésre, illatra, nézésre.

- Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy bevezessem önöket a Manna megalapulásának kezdetébe. Tisztában kell lenniük, hogy Harold és társai voltak azok, akik bezárták a lelkükbe az Erőt, és ezzel megmentették az Emberiséget, és létrehozták a Mannát. A olvasmányok és dokumentumok azt állítják, ebbe belehaltak. Ám az Iskola bizalmas információiból tudhatjuk, hogy senki se halt bele, csupán lebénította őket. Azután szétváltak, és külön utakon indultak. Ekkor épült fel a ‘105’-ös ország, amit Harold vezetett, és uralt is. Ott telepedett le, és nemzet családot. Az ereje egy töredéke azóta egyszer bukkant fel, egy kisgyermekben, aki az egykori Uralkodó volt, Welsogin Viktor. Őt mindenki ismerte, bár az erejét összesen egyszer láthatták, a halála estéjén - felelte, miközben ide-oda sétált a teremben, és néha kézmozdulatokkal nyomatékosította az elhangzottakat. - Néhány pletyka szerint az egyik gyermeke is képes ezt az erőt használni, bár míg Az Uralkodó csak töredékét tudta, a gyermeke az egészet, tehát Harold vérvonalából származik, reinkarnációja; innen tudhatjuk, hogy a Welsogin család vér szerinti leszármazottai Haroldnak. - Mesélte tovább, majd mikor a padok soraiból a terem elejére jutott, a tábla elé, megfordult. Itt tartott egy kis szünetet, de mielőtt folytathatta volna, valaki feltette a kezét. Oda néztem, és rögtön vissza. Lena volt az. - Igen?

- Uram, honnan tudhatjuk biztosra, hogy a gyerek a reinkarnációja, mikor a végzetes estén a család kihalt? - kérdezte epésen, mire a gyomrom megugrott, és ugyan felháborodva védtem volna a gyereket, de igazat adtam neki. “Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg.” Hallottam meg Blaze hangját a fejemben, és már elbizonytalanodtam. Hogy tudtam ilyen fontos információt elfelejteni? Rásandítottam Blazere, és figyeltem ahogyan kezeit ökölbe szorítja a padon, és fejét lehorgasztja, miközben állkapcsa megfeszült. Próbálta bent tartani az indulatait, gondolatait. Sóhajtottam. Az egyik kezemet a vállára raktam, és a tanárra kukkantottam. Éreztem kezem alatt ahogyan megriad az érintésemtől, majd próbálja elengedni magát. Mintha válasz lettem volna magában feltett kérdéseire, kezdett lenyugodni. 

- Okos kérdés! A válasz egyszerű. Egy gyermeknek sikerült elmenekülnie a Király Kardjának fiával - pillantott Blazere komoran, mire fel se nézve a srác biccentett.

- És akkor ő most hol van? - kérdezte Lena lenézően. Ám tekintete felém kalandozott, és merőn bámult minket, válaszát keresve.

- Ha te azt tudnád... - vigyorgott Tack lesajnálóan a másik lányra, mire elvörösödött a dühtől az ezüst hajú hajadon.

- Te csak maradj csendben, mit tudhatnál? Csak, mert apuci pici lánya vagy, nehogy azt hidd, hogy mindent szabad! - válaszolt csípőből Lena. Tack állkapcsa megfeszült, és összeszűkítette szemeit.

- Bagoly mondja verébnek? Én a helyedben meg se szólalnék, ha csak egy töredékét tudnám annak, ami igazából történik ezeken a falakon belül és kívül! - csettintett nyelvével a rózsaszín hajú lány. Nagyot sóhajtottam. Miért kell ezt csinálniuk? Ám ahogyan körülírják a dolgokat, egyre több kérdés merül fel bennem, és néhány teória, mégis mi is ez.

- Még a neved is hülyeség, ne beszélj vissza! Anyád nem tanította meg, hogyan kell hallgatni?

- Ne vedd a szádra Anyámat, te mocskos liba! - állt föl hirtelen Tack ingerülten. Érzékeny témába futottak, és ezt Lena is megérezhette, mert csak elvigyorodott és nyitotta a száját frappáns válaszával, ám ekkor villám hasított fölöttünk a levegőben, és benne maradt minden egyes szitok szó, amit csak akart volna használni. Elsötétült a terem, ahogyan mindenki elnémult ijedtében.

- Ha befejeztétek ezt az esztelenséget, folytatnám az órámat! Morwits Tack az óra után itt marad, hogy megkapja büntetését, és maga is Boirton Lena! - emelte fel a hangját a sötétségben, és csak szikrázó szemeit lehetett látni. Szó szerint szikrákat szórt a szeme. Sárgán világított, és aranyos szikrák pattantak ki a végéből. Ijesztő volt. 

Ezek után visszajött az áram a teremben, és fojtattuk az órát. Ledermedve hallgattam, ahogyan elmesélte a Fényekről szóló mondákat, és azokban rejlő különös erőket. Milyenek voltak, és milyenek lehettek. A két lány csak duzzogott magában, bár Tack néha ingerülten mocorgott, és szájában áttolta az egyik oldalról a másikba nyalókáját. Blaze csak megcsóválta fejét, majd miután kicsengettek, mindenki készülődött, hogy elinduljon a testnevelés órára. A két lány a Tanárhoz sétált, míg mi Blaze-zel csendben pakolásztunk, és a gondolatainkba temetkeztünk.

- Suli után mindent elmagyarázok, de addig kérlek ne kérdezz semmit! - kérte halkan Blaze, és én belementem. Nem kell siettetni a választ, ha úgy is megkapom. Összeszedtük a holminkat, majd elköszönve, majdnem utolsóként léptünk ki a folyosóra a kert felé, hogy ott átvágva az öltözőbe érhessünk. Erősen fújt a szél, mikor kiléptünk. Megborzongtam, és jobban összehúztam felsőmet magamon. Holnap biztos kabátban fogok már jönni, az hét szentség, határoztam el magamban. Eközben hamar visszaért Tack, kissé bosszúsan. Felpillantottam két barátom oldalán, és csak csodáltam a levegőt beborító virágszirmok táncát. Elmosolyodtam, mintha már láttam volna ilyet. Bevillant egy kép az elmémbe, ahogyan az ég narancs és rózsaszín árnyalatokban pompázott, és a fehér virágszirmok körbe-körbe repültek körülöttem. Egy nő nevetését hallottam szívemben. 

- Ren? - hozott vissza a jelenbe Tack, és én rávillantottam értetlen tekintetemet. Bocsánatot kértem, mikor utolértem őket, hiszen a bambulásban lemaradtam.

- És mi lesz a büntetésetek? - vihogott Blaze, miközben betértünk egy szűk folyosóra. Tack csak nyüszítő hangot adott ki, és fejét hátravetette.

- Egy hétig kell pakolnom a raktárban azzal a...

- Inkább nekem kellene panaszkodnom, hogy egy ilyen ocsmánysággal leszek összezárva! - szólt a szavába egy lágy hang hátulról, mire hátra pillantva láthattuk, ahogyan Lena elviharzik mellőlünk, és szinte prüszkölve csapja be a lány öltöző ajtaját.

- ..lánnyal - fejezte be a mondatát Tack döbbenten. Mindhárman egyszerre sóhajtottunk. - Az ember el se hinné, hogy Ő is egy Hercegnő! - rázta meg fejét a lány, mire Blaze egyetértett vele. Összeráncoltam szemöldökömet. 

- Hercegnő? - Egyszerre nevettek fel.

- Bizony. Közel a felsőbb országokhoz van egy kis királyság. Mivel közel a határhoz van, a kiskirályságok közül ők élvezhették legjobban a '105'-ös ország védelmét. Szóval tanusíthatna egy kis tiszteletet! - rázta meg fejét Blaze, én pedig bólintottam. El se tudtam képzelni róla, ahogy habos-babos kinézettel ügyeket intéz.