Hetedik fejezet

Örök rejtély(ek)

“Jusson eszünkbe; sose vagyunk egyedül. A körülöttünk lézengő láthatatlan erők - más nevén a Fények - mindenkit körülvesznek. Ezért van rá lehetőségünk, hogy különböző erőket birtokoljunk, és tudjunk használni. Ám ez a Fény nem jár egyedül, és több is megtalálható belőle. Bár azt állítják, öt Fény létezik, eddig csak hárommal találkozott az Ember. A Lila, a Vörös, és a Kék fénnyel. Egykor régen, a Hatvan éves háború előtt élt egy lány, akit Liliannek hívtak. Haja sárga és a vörös keveréke volt, mégis a Lila Fény vette körül őt mindig. Mindenki lelkében megnyugvást hozott, akárkivel is találkozott. Szeme világát sose látta senki, mindig eltakarta. Az embereknek pedig fel sem tűnt egészen addig, míg el nem szabadult a pokol, és az Erők elszabadultak. Lila Fény megnyugvást hoz, ám az ellenfél elméjét megzavarhatja. Lilianne az elmondások szerint mindig sírt. A folytatás innentől kezdve más-más szálakon mentek tovább. Ugyanis valakik szerint belepusztult a saját erejébe, mások szerint egy Fehér lovon ellovagolt, és sose tért vissza. Voltak olyanok, akik pedig az életükre is esküdtek, hogy egyszerűen csak elhalványult, és eltűnt a Fényével együtt. Különböző Fények mindenki körül megtalálhatóak, de senkinél se mutatkozik meg, melyik Fénybe tartozik, kivéve hat személyt, akik külön-külön uralták ezeket. Egyikük Lilianne volt. A másodikuk, aki körül mindig vér folyt, a Vörös Fény, Anna. Alacsony volt, fehér hajjal és vörös szemekkel. Sokkal később élt, mint Lilianne, a Hatvan éves háború tetőfokában. Több bejegyzés is készült róla, ahogyan falvakat mészárolt le, és földeket égetett fel Fényével. Örök düh volt az arcán és megbánás, zavarodottság. Senki se ismeri a feltűnését megelőző életét, nem találtak családtagokat. Sehonnan. A Harmadik, aki mind közül a leghíresebb a Kék Fényét uralta; Harold. Minden száj elmesélhette más-más fordulatokkal, ahogyan az Ötök mellé állt, minz a titokzatos Hatodik tag, hogy megvédje az Emberiséget, és lelkükbe zárják Mannájukat, ezzel megszületve egy új világba. Még a kezdetek kezdetekor bukkant fel, mikor senki se tudta kezelni a benne lévő erőt, és sokak belepusztultak. Így hat kimagasló ember összefogott, és életüket feláldozva, de magukba zárták a Mannát, ezzel lehetővé téve, hogy a nép kevesebb erőt tudjon használni, pont annyit, amennyit elbír a lelke, és ha akarják, tudják irányítani, fejleszteni.”

Amikor megéreztem az arcomon a Nap első sugarait, összerándultak az izmaim. Nem tudtam ennél gonoszabb dolgot elképzelni, mint a Nap sugarait. Csak remélni mertem, hogy régesrégen a Földön még erősebben sütött, és csak elvagyok kényeztetve. A könyveken aludtam el, ráadásul nem egy kényelmes pozícióban. Fölültem, majd próbáltam mindenemet kiroppantani, ami többé-kevésbé sikerült is. Az egész szobám tele volt nyitott könyvekkel, félrerakott fecnikkel, gyűrött papírokkal, amikre régi írások voltak kiírkálva, régen kihalt nyelvvel. Mikor elindultam a fürdőbe, hogy megmosakodjak, sikerült belerúgnom az egyik nagy könyvbe így könnyes szemmel, ugrándozva, káromkodva keltem fel eme csodás napon. Felöltöztem, majd picit összeszedtem a cuccaim addig, míg Blaze meg nem jelent az ajtóban, és csodálkozva nézte végig a szobámban maradt nyomokat arról, hogy ma inkább olvastam, mintsem aludtam.

- Szomszéd... hosszú napunk lesz, ügye tudod? - vakarta meg tarkóját, majd csak a fejét rázva nevetett és a konyhába sétált, én meg utána hangtalanul. Kezdett káosz alakulni a fejemben, miközben a Blaze által készített szendvicset majszoltam. Táskámba gyorsan bepakoltam az aznapi tankönyveket, és füzeteket. Felkaptam, és elindultam az ajtó felé, ám a küszöbön megtorpantam és visszafordulva kivettem pár olyan könyvet, amit feleslegesnek tartottam. Remélhetőleg nem érdeklik a tanárokat, ha néhányszor nem lesz tankönyvem, mert túl nagy súlyt követeltek. Mindegy. Sokkal könnyebb táskával zártam be magam után az ajtót, majd elindultunk. Annyi kérdésem volt a Fő Királysággal kapcsolatban, az eltűnt Hercegről, Razuelről, a Királyról, az ottani életről. Mindenről, amiről nem írnak a könyvek, de attól féltem, hogy ugyanúgy feldühíteném vele, mint tegnap este. A szél egyre erősebben fújt, lassan kabátot is kellene hordani, vagy valami melegebb dolgot, gondoltam magamban miközben lefogtam a fülemen lévő tollakat, hogy azokat legalább ne cibálja a szél.

Beértünk az Iskolába, és valami megváltozott. Elsőnek arra gondoltam, hogy amíg belebújtam a sorok közé a könyvekben, addig itt kitört valami háború, és épp tűzszünetet tartottak. Mindenki össze-vissza rohangált, egymásnak kiabáltak.

- Mi folyik itt? - sétáltunk el egy csapat lány mellett, akik csak összesúgtak, majd ránk pillantva ledermedtek, és csak figyeltek. Végig néztem barátomon, de be kellett látnom nem vele volt a baj, ami miatt megbámulhattak volna. - Hé, Blaze! - löktem meg picit a könyökömmel, mire érdeklődve felém fordult. - Elaludtam a hajam, vagy miért bámulnak meg minket ennyire? - Végig mért, majd csak vállat vont.

- Ez a suli kész rejtély, sose lehet tudni mit miért csinálnak itt az emberek!

- Ebben van valami... - adtam igazat neki, majd egyenesen a termünkbe sétáltunk, ahol Háborútörténelmet fogunk tanulni. Az Igazgatóval. Besétáltunk, mindenkinek köszöntünk, majd kerestünk üres helyeket. Középtájt foglaltam helyett, Blaze az ablak mellé ült. Előhalásztam egy füzetet a táskámból, meg a tolltartómat, majd az asztalra helyeztem őket. Mire felpillanthattam volna, már becsöngettek, és a többiek is nagy izgalommal besereglettek helyüket elfoglalni. Szinte fogni lehetett a csöndet a teremben mikor belépett a Tanár, és letett pár iratot az asztalra, majd velünk szembe az asztalnak dőlt, és a mellkasa előtt keresztbe fonta karját.

- Óra alatt nem válaszolok olyan kérdésekre, ami nem az órai anyaggal, illetve a tantárggyal kapcsolatos! - mondta határozottan, komor tekintettel. Majd elmosolyodott, ahogyan ellágyultak az arcvonásai. - Jó reggelt diákok! Hivatalosan ez az első óránk együtt, szóval bemutatkoznék nektek! A nevem Derwin Thomas, az Iskola Igazgatója lennék lassan huszadik éve, bár előtte is tanítottam Háborútörténelmet, Testnevelést, és Manna-használatot. Szóval, ha lenne bármi kérdésetek a tantárgyakból, örömmel válaszolok rájuk! Persze, órán kívül... - kuncogott fel, majd megköszörülte torkát, és végig nézett a termen. - Van hiányzónk? - nézett körbe, mire páran bekiabáltak egy-két nevet.

- Phantom Meg!

- Falldor Jen!

Mikor a Falldor nevet meghallottam rögtön eszembe jutott a Főnix klán vezetőcsaládja. Nekik az volt a feladatuk, hogy védjék az Uralkodói családot, mint a másik négy klánnak ugyanúgy. A két nevet az Igazgató felírta, majd összecsapta a kezeit ezzel jelezve, hogy elkezdené az órát. Elkezdett mesélni a Hatvan éves háborúról, és annak következményeiről, amiről hiába tudtam mindent, teljes odaadással figyeltem az előadást. Rengeteg levelet mutatott, amit abban az időben írtak egymásnak a tábornokok, és üzentek az ellenségüknek. Több levélben is előfordultak Árny támadások, amikről nem írtak a könyvek. Vajon direkt hagyták ki, hogy a jövő nemzedékének még csak eszébe se jusson ilyen, vagy már ők is elfeledkeztek róla? Esetleg egy harmadik ok miatt döntöttek úgy, hogy teljesen letérnek a Manna útjáról? Hamar vége lett az órának, manna-használat következett. Mindenki pakolt össze egyre feszültebben, mivel senki se tudta utolérni az Igazgatót, hogy bármit is kérdezzenek tőle. Amikor elment mellettem Tack megragadtam a karját, hogy megálljon. Felnézett telefonja képernyőjéből, és csak felvonta a szemöldökét, miközben egy nyalóka volt a szájában.

- Miért ilyen mindenki a suliban? - kérdeztem rá végül, miután elengedtem a karját, és csak álltam előtte. Meglepetten nézett rám, majd kivette nyalókáját.

- Nem tudtad? Feléledt a Király Fája! - somolygott rám büszkén, majd visszadugta a szájába az édességet és elfordult. - Bár nem csodálom... - suttogta, majd elsétált. Félrebiccentettem a fejemet, és csak sóhajtottam érthetetlenül. Sose magyaráz el semmit, csak pár tényezőt, mintha abból mindent kellene értenem! Aztán eszembe jutott az Udvaron lévő halott fa. Az ablakhoz sétáltam, de pont nem lehetett rá látni, csak a kapura. Blaze már nem volt a teremben, ezért gondoltam a következő órára becammogok, hátha onnan lehet látni a belső udvart. Diákok siettek el mellettem, vagy csak álltak, és beszélgettek. Néhányuk még mindig megbámult, de olyankor kihúzott háttal elmentem mellettük, mintha hozzá lennék szokva ehhez, és egyáltalán nem zavarna égető tekintetük. Épp csengettek, mikor befordultam a sarkon, hogy aztán jobbról a harmadik terembe léphessek be.

- Neki kell feltörnie a pecsétet! Ha én törném fel... vagy bárki más, akkor azzal akár az egész Univerzum sorsát pusztítanánk el! - suttogta Blaze valakinek az ajtóban eléggé indulatosan. Mikor hozzá értem, rögtön vigyorogni kezdett, és arrébb állt. Megnéztem kivel beszélt, de már nem volt ott senki, csak Tack, aki éppen akkor sétált oda.

- Kivel beszéltél? Milyen pecsétről volt szó? - érdeklődtem, és láttam az arcán azt a tipikus “bárcsak eltudnék tűnni innen” arckifejezést. Csak megvonta a vállát, és már fordult is volna meg, mikor Tack csípőre tett kézzel csak grimaszolt.

- Igazán elárulhatnád már neki! - döntötte oldalra testsúlyát, és a homlokát is ráncolni kezdte. A nyalókáját már szinte rágta. Blaze megtorpant.

- Igazán elárulhatnátok miről van szó - kezdtem feszengeni Tack stílusában. Blaze nyitotta a száját, miközben már nem mosolygott, de a lány megelőzte.

- Hogy mitől kelt életre a Király Fája, hogy miért figyel meg mindenki, mikor a fülbevalód piszkálod, hogy sok felsőbb éves miért hajol meg előtted, hogy miért ütötted ki magad az első nap! Hogy kik voltak az igazi szüleid, és hogy ki vagy te igazából!? - Szinte minden egyes szót megnyomott, ezzel is felállítva a szőrt a hátamon. Hangja akaratlanul is egyre erőteljesebb lett, és hangosabb.

- Ki vagyok igazából? - suttogtam, és csak tanácstalanul bámultam kétségbeesett haverom szemeibe. Aki csak merőn bámulta Tackot. Ám a beszélgetésünket a Tanár belépése hamar megzavarta. Blaze némán és fürgén a helyére ment, én pedig mellé telepedtem. Az ablak mellé. Amint elkezdődött az óra, Blaze némaságba burkolózott, még csak rám se bagózott mikor bökdöstem tollammal. Kilestem az ablakon, és rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű kép várta szemeimet. A fa hófehér volt, és néhány bimbó rózsaszín, vörös és fehér színben pompázott rajta. Körülötte a kifakult fű elkezdett zöldülni, és sok Üvegnövény nőtt ki. Erősen fújt a szél, mégis melegséget árasztott az összhatás. Szinte ragyogott a fa. Amelyik néhány napja még korhadt, beesett, szürke és kiszáradtan sírt valami után. Visszafordultam a Tanár felé, ami nagyon nagy nehezemre ment, de szavamra mondom sikerült. Zenile Gai Tanár úr volt eddig talán a legszigorúbb tanár az Iskolában, akivel valaha találkoztam. Bőr kabátja lazán lógott rajta, miközben kopasz fején megcsillant a terem neon lámpafénye. Szemei inkább hasonlítottak sárgára, mint zöldre, de nem mondanám meg, hogy melyik lehet igazából. Arcán alig észrevehető sebek voltak. Két karmolásnak tűnő seb, ami a jobb szeme alatt kezdődött és a füle tövénél végződött. Egy ilyen ember minek áll be tanárnak? Látszik, hogy katona volt, vagy még az lehet. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam lenyugtatni, nehogy Blazet bámuljam, és rúgjam fel a székével együtt, amiért levegőnek néz egy ilyen kritikus időben. Ki vagyok én?! Még a teljes nevemet se tudom, csak annyit, hogy Ren vagyok, tizenhét éves, és százhetvenkilenc centiméter magas. Vannak visszatérő álmaim, amikre sokan azt mondják a régi emlékeim, még mielőtt a befogadócsaládomhoz kerültem volna. Mégis úgy érzem, én már vagyok valaki, attól függetlenül, hogy az előtt is voltam már valaki. Kiskoromban sokszor méláztam el, ki lehettem vajon, milyen családba születhettem. Mindig azt játszottam, hogy egy hős fia voltam, aki sárkányokon utazott, és királylányokat mentett meg.

- ...az egész királyság mai napig létezik, és uralkodik a Bolygótársaság fölött, hogy egyben tudhassa azt, elkerülve a konfliktusokat. Attól függetlenül, hogy ma már képtelenség bejutni az országba, biztosítják azt, amit eddig is tettek; a békét - mondotta vala a Tanár úr, mire Blaze csak felhorkantott.

- Még, hogy béke! - mormogott magában, mire felvontam a szemöldököm. Eszembe jutott a tegnapi kitörése, és próbáltam megérteni az érzéseit, amit ez a pár mondat hozott ki belőle. Ő a Király Kardjának a fia. Ott volt a mészárláson, a saját két szemével látta, és élte meg, ahogyan lelökik az Uralkodót a trónról, majd egy másik elfoglalja a helyét. Mindezt olyan fiatalon. Körülbelül egy idősek lehettünk mikor ez történt, és én másik családhoz kerültem. Nekem az a szerencsém, vagy pechem, hogy nem emlékszem az azelőtti életemre, így nem vagyok magányos, csak üres. Ő viszont... Ő mindenre emlékszik, minden érzésre, illatra, nézésre.

- Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy bevezessem önöket a Manna megalapulásának kezdetébe. Tisztában kell lenniük, hogy Harold és társai voltak azok, akik bezárták a lelkükbe az Erőt, és ezzel megmentették az Emberiséget, és létrehozták a Mannát. A olvasmányok és dokumentumok azt állítják, ebbe belehaltak. Ám az Iskola bizalmas információiból tudhatjuk, hogy senki se halt bele, csupán lebénította őket. Azután szétváltak, és külön utakon indultak. Ekkor épült fel a ‘105’-ös ország, amit Harold vezetett, és uralt is. Ott telepedett le, és nemzet családot. Az ereje egy töredéke azóta egyszer bukkant fel, egy kisgyermekben, aki az egykori Uralkodó volt, Welsogin Viktor. Őt mindenki ismerte, bár az erejét összesen egyszer láthatták, a halála estéjén - felelte, miközben ide-oda sétált a teremben, és néha kézmozdulatokkal nyomatékosította az elhangzottakat. - Néhány pletyka szerint az egyik gyermeke is képes ezt az erőt használni, bár míg Az Uralkodó csak töredékét tudta, a gyermeke az egészet, tehát Harold vérvonalából származik, reinkarnációja; innen tudhatjuk, hogy a Welsogin család vér szerinti leszármazottai Haroldnak. - Mesélte tovább, majd mikor a padok soraiból a terem elejére jutott, a tábla elé, megfordult. Itt tartott egy kis szünetet, de mielőtt folytathatta volna, valaki feltette a kezét. Oda néztem, és rögtön vissza. Lena volt az. - Igen?

- Uram, honnan tudhatjuk biztosra, hogy a gyerek a reinkarnációja, mikor a végzetes estén a család kihalt? - kérdezte epésen, mire a gyomrom megugrott, és ugyan felháborodva védtem volna a gyereket, de igazat adtam neki. “Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg.” Hallottam meg Blaze hangját a fejemben, és már elbizonytalanodtam. Hogy tudtam ilyen fontos információt elfelejteni? Rásandítottam Blazere, és figyeltem ahogyan kezeit ökölbe szorítja a padon, és fejét lehorgasztja, miközben állkapcsa megfeszült. Próbálta bent tartani az indulatait, gondolatait. Sóhajtottam. Az egyik kezemet a vállára raktam, és a tanárra kukkantottam. Éreztem kezem alatt ahogyan megriad az érintésemtől, majd próbálja elengedni magát. Mintha válasz lettem volna magában feltett kérdéseire, kezdett lenyugodni. 

- Okos kérdés! A válasz egyszerű. Egy gyermeknek sikerült elmenekülnie a Király Kardjának fiával - pillantott Blazere komoran, mire fel se nézve a srác biccentett.

- És akkor ő most hol van? - kérdezte Lena lenézően. Ám tekintete felém kalandozott, és merőn bámult minket, válaszát keresve.

- Ha te azt tudnád... - vigyorgott Tack lesajnálóan a másik lányra, mire elvörösödött a dühtől az ezüst hajú hajadon.

- Te csak maradj csendben, mit tudhatnál? Csak, mert apuci pici lánya vagy, nehogy azt hidd, hogy mindent szabad! - válaszolt csípőből Lena. Tack állkapcsa megfeszült, és összeszűkítette szemeit.

- Bagoly mondja verébnek? Én a helyedben meg se szólalnék, ha csak egy töredékét tudnám annak, ami igazából történik ezeken a falakon belül és kívül! - csettintett nyelvével a rózsaszín hajú lány. Nagyot sóhajtottam. Miért kell ezt csinálniuk? Ám ahogyan körülírják a dolgokat, egyre több kérdés merül fel bennem, és néhány teória, mégis mi is ez.

- Még a neved is hülyeség, ne beszélj vissza! Anyád nem tanította meg, hogyan kell hallgatni?

- Ne vedd a szádra Anyámat, te mocskos liba! - állt föl hirtelen Tack ingerülten. Érzékeny témába futottak, és ezt Lena is megérezhette, mert csak elvigyorodott és nyitotta a száját frappáns válaszával, ám ekkor villám hasított fölöttünk a levegőben, és benne maradt minden egyes szitok szó, amit csak akart volna használni. Elsötétült a terem, ahogyan mindenki elnémult ijedtében.

- Ha befejeztétek ezt az esztelenséget, folytatnám az órámat! Morwits Tack az óra után itt marad, hogy megkapja büntetését, és maga is Boirton Lena! - emelte fel a hangját a sötétségben, és csak szikrázó szemeit lehetett látni. Szó szerint szikrákat szórt a szeme. Sárgán világított, és aranyos szikrák pattantak ki a végéből. Ijesztő volt. 

Ezek után visszajött az áram a teremben, és fojtattuk az órát. Ledermedve hallgattam, ahogyan elmesélte a Fényekről szóló mondákat, és azokban rejlő különös erőket. Milyenek voltak, és milyenek lehettek. A két lány csak duzzogott magában, bár Tack néha ingerülten mocorgott, és szájában áttolta az egyik oldalról a másikba nyalókáját. Blaze csak megcsóválta fejét, majd miután kicsengettek, mindenki készülődött, hogy elinduljon a testnevelés órára. A két lány a Tanárhoz sétált, míg mi Blaze-zel csendben pakolásztunk, és a gondolatainkba temetkeztünk.

- Suli után mindent elmagyarázok, de addig kérlek ne kérdezz semmit! - kérte halkan Blaze, és én belementem. Nem kell siettetni a választ, ha úgy is megkapom. Összeszedtük a holminkat, majd elköszönve, majdnem utolsóként léptünk ki a folyosóra a kert felé, hogy ott átvágva az öltözőbe érhessünk. Erősen fújt a szél, mikor kiléptünk. Megborzongtam, és jobban összehúztam felsőmet magamon. Holnap biztos kabátban fogok már jönni, az hét szentség, határoztam el magamban. Eközben hamar visszaért Tack, kissé bosszúsan. Felpillantottam két barátom oldalán, és csak csodáltam a levegőt beborító virágszirmok táncát. Elmosolyodtam, mintha már láttam volna ilyet. Bevillant egy kép az elmémbe, ahogyan az ég narancs és rózsaszín árnyalatokban pompázott, és a fehér virágszirmok körbe-körbe repültek körülöttem. Egy nő nevetését hallottam szívemben. 

- Ren? - hozott vissza a jelenbe Tack, és én rávillantottam értetlen tekintetemet. Bocsánatot kértem, mikor utolértem őket, hiszen a bambulásban lemaradtam.

- És mi lesz a büntetésetek? - vihogott Blaze, miközben betértünk egy szűk folyosóra. Tack csak nyüszítő hangot adott ki, és fejét hátravetette.

- Egy hétig kell pakolnom a raktárban azzal a...

- Inkább nekem kellene panaszkodnom, hogy egy ilyen ocsmánysággal leszek összezárva! - szólt a szavába egy lágy hang hátulról, mire hátra pillantva láthattuk, ahogyan Lena elviharzik mellőlünk, és szinte prüszkölve csapja be a lány öltöző ajtaját.

- ..lánnyal - fejezte be a mondatát Tack döbbenten. Mindhárman egyszerre sóhajtottunk. - Az ember el se hinné, hogy Ő is egy Hercegnő! - rázta meg fejét a lány, mire Blaze egyetértett vele. Összeráncoltam szemöldökömet. 

- Hercegnő? - Egyszerre nevettek fel.

- Bizony. Közel a felsőbb országokhoz van egy kis királyság. Mivel közel a határhoz van, a kiskirályságok közül ők élvezhették legjobban a '105'-ös ország védelmét. Szóval tanusíthatna egy kis tiszteletet! - rázta meg fejét Blaze, én pedig bólintottam. El se tudtam képzelni róla, ahogy habos-babos kinézettel ügyeket intéz. 

Hatodik fejezet

Marunea Blaze

Próbáltam nem kiakadni, hogy alig értem meg azt amit mond. Túl gyorsan, és túlságosan buzgón magyarázott mindent. Még vagy egy tíz percet ott álltunk, miközben mindent elmagyarázott. Az agyunk működésétől, hogy mik fognak végbe menni, mikor kapcsolódunk a transzpertorokhoz, hogy ugyanolyan életveszélyben is lehetünk ott, mintha fizikai testünkkel harcolnánk. Elsőnek csak eljuttat a lelkünkhöz, hogy pontosan megtudja állapítani az erőink fajtáját, stílusát, alakját, és erejét. Ezek után teljes testvizsgálást végez, ami ugyan azt jelentette, mint egy orvosi vizsgálat, de elmondása szerint, azokban nem lehet megbízni, szerinte igazából azok humanoidok az ellenségtől. Talán egy kicsit zakkant is volt már, de ezt félre téve, nagyon közvetlen személyisége volt, mindenkivel barátságos, és dúlt benne az adrenalin. Végül, mikor már úgy látta, mindent tudunk, és értünk, meg kért, hogy feküdjünk a székekre, és ő majd ránk rakja a szerkezetet, hogy elkezdhetjük a vizsgákat. Mindannyian elfoglaltunk egyet. Ledőltem, és elkezdtem figyelni a plafont. Teljesen üres volt a fejem, semmi se jutott eszembe. Mégis miért is vagyok itt? Pontosan mi fog történni velem? Néztem, ahogyan a mellettem lévő Blaze-re rárakja a burát a fejére, néhány tappancsot rárak a ruhája alá, a mellkasára, fejére. Aztán beinjekciózza. Blaze ellazul, cseppet sem zavarja a dolog. A másik két helyen már ellazultak, szinte elaludtak. Én következtem. Kicsit megfeszültem, mikor a hideg tappancsok rám cuppantak, és össze kötöttek a gépekkel, amik mutatták az élet jeleimet. Felsóhajtottam, próbáltam ellazulni. Hartvig még eligazított néhány dolgot, aztán visszaigyekezett az asztalához, majd megnyomott néhány gombot, végül leült, és felnézett ránk.
- Elsőnek csak leküldelek titeket csapatban, hogy szokjátok az alternatív világot. Aztán szerintem mára végeztünk is, csak egy ember marad itt, hogy egyesével elkezdjük a felméréseket. Majd beszéljétek meg, milyen sorrendben lesztek! - mondta izgatottan, majd még kérte, hogy csukjuk be a szemünket, és lélegezzünk nagyokat. Követve az utasításait, fejemet is hátradöntöttem, majd behunyva a szemem, csak a légzésemre figyeltem. Hallottam, ahogyan nyomogat pár gombot, ide-oda tol valamit. Aztán minden egyre messzibbről hallatszott.


- Felség! - hallottam a fejemben üvölteni egy kisfiú hangját, majd egy szőke, kék szemű kisgyerek futott el mellettem, teljesen leizzadva, sírva, és vérezve. Aztán eltűnt, mintha csak köd lett volna.
- Ren, emlékezz a leckékre, mit tanultál! - egy fiatal nő magyarázott egy fekete kócos kisfiúnak, aki egy trónon ült. - Emlékezz, mert te leszel a Király! - mondta szigorúan, miközben két kezét maga előtt kulcsolta össze, és csak nézte a kisfiát. Aztán ugyanúgy szertefoszlott. Porszemcsék repültek át a testemen, és velük együtt fordultam meg én is.
- A nép szeret téged, fiam! - emelte a magasba egy férfi ugyan azt a kisfiút, akit az előbb láttam. Fekete haja volt, és kék szeme. Izmos volt, és magas. Korona díszítette fejét, és egy fehér kék mintás palást volt rajta. A fiú nevetett. Majd eltűntek. A porszemek csak köröztek, és köröztek, szerte mindenhol.
- Blaze, viselkedj tisztességesen! - hallottam egy női hangot jobb oldalamról. Odafordultam, de nem láttam semmit se.
- Felség, vigyázz!
- Kisfiam!
- Szeretünk. Ren; tudd, hogy apa és anya szeret téged! Ezt sose feledd! - egy lágy hang volt. Női. Sírt. Ezek után mindenhonnan csak ezeket a szavakat hallottam. Felség. Majd némaság. A porszemcsék lenyugodtak, és felszáguldottak az égbe. A lábam alatt megkeményedett a föld, és már éreztem, hogy biztosan állok. Körül néztem. A porszemcsék elkezdtek kavarogni, és föntről lefelé épületeket hoztak létre, egyre szilárdabban. Három alak termett körülöttem, elsőnek fel se fogtam, kiket látok. Aztán már láttam őket. Blaze és a többiek voltak.
- És most? - kérdezte Fren, és picit közelebb lépett a felsőbb éveshez, aki csak nézte a lányt érdeklődve. Már előre láttam a romantikus párt, ezért inkább csak körbe néztem.
- Porváros - mondtam elsőre, mintha már ezerszer jártam volna már itt. A többiek nem kérdeztek rá, ők is mintha tudnák a hely nevét.
- Csak beszéljük meg, ki marad itt elsőnek kivizsgáláson? - jutott eszébe Blazenek. Biccentettem. Eszembe jutott, hogy lányoknak van elsőbbségük, de nem akartam kimondani.
- Kő papír olló? - kérdezte Ao, és mind egyet értettünk vele, így lesz a leggyorsabb. Aprót sóhajtottam, mikor az első kőrt Blaze, majd Fren nyerte. Ketten maradtunk Aoval. Végül az ollóm legyőzte a papírját. Próbáltam nem kinyújtani a nyelvemet, mintsem megnyugodtam, nem én leszek az első. Morgott valami olyanról, hogy házit kell írnia, és ezzel nem fogja időben befejezni, de vállat vontam. Így járt.
Ao és Fren eltűntek, mintha ők is csak pórból lettek volna. Blaze is csak intett párat, majd szertefoszlott. Félrebicsaklott a fejem, és csak bámultam. Hogyan..? Aztán a város porszemcsékké alakultak vissza, és jeleneteket táncoltak el. Megint a szőke kisfiú rohant, lélekszakadva, véresen. A porszemcsék vihart kavartak fel, ahogyan összeálltak egy nagyteremnek. Óriási volt, mintha egy kastély báltermében lettem volna. Csak itt már háború dúlt. A kisfiú szakadt, miközben meg-megremegett a föld, és füst szállt le a plafonról, a törmelékekkel.
- Fiam! Azonnal menj Renért, és fogd anyádat is, meg a királynét, és meneküljetek az Üvegerdőbe! - süvöltött valaki, de hiába néztem szét, nem láttam. A porszemcsék csak folyamatosan kavarogtak, és záporoztak, mint egy tomboló vihar. A szőke kisfiú még inkább zokogva válaszolt, de nem értettem tisztán, eltűnt minden. Már csak lebegtem.

A következő pillanatban már kinyitottam a szemem, és a laboratórium féle teremben találtam magam. Úgy éreztem magam, mintha épp egy rémálomból riadtam volna fel. Leizzadtam. Lihegtem. Fáradt voltam. Éles fény villogott a két szemem előtt, mire összerándultam picit. Elforgatták az arcomat jobbra, majd balra. Belecsettintettek a fülembe, és hirtelen észhez tértem.
- Van hányingered? Szédülsz? Jól vagy? - érdeklődött Hartvig, miközben válaszoltam rá két nemmel és egy igennel. Csupán megrázott. Nem tudtam eldönteni, hogy azok mik voltak.
- Tanár úr.. - kezdtem bele.
- A Hart is elég! - szólt közbe kedvesen, miközben egy pohár vizet adott oda. Biccentettem. Közben feltűnt, hogy a teremben már nincs senki se.
- Hart.. Azok a jelenetek... mik voltak? - kérdeztem rá egyből.
- Emlékképek, Ren. A tieid. A gép befogadja az egész memóriádat, ezzel szoktunk dolgozni, megtudni a félelmeidet. És néha megmutatja ezeket a bent lévőnek is. Láttam őket, a képernyőn mutatja, mit láttok. Őszintén, amiket eddig láttam, a tiéd volt a leg.. legdöbbenetesebb. És gondolom ezekre nem is emlékszel! - dörzsölte meg az orrnyergét, ezzel feltolva a szemüvegét. Megrázta fejét, majd kivette a kezemből az üres poharat, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat, és látottakat. - A többiek már elmentek, jó sokáig bent voltál, kezdtem aggódni, hogy ott ragadsz! - nevetett fel már feloldódva, miközben leült a gépe elé, és elkezdett pötyögni. - Menj haza, és pihenj! - mosolygott, miközben rám se nézett, csak a képernyőt bámulta, és hihetetlen sebességgel gépelt. Elbúcsúztam, majd kicammogva a teremből, egyenesen mentem célom felé, átöltözni. Üres volt már az Iskola is, délután öt-hat fele lehetett. Utam közben megálltam a Halott fa mellett, és csak bámultam hófehér kérgeit, és szürke ágait. Biztos gyönyörű volt. A szél feltámadt, és megmozgatta ágait, ahogyan a hajamba is belekapott.  Mintha válaszolni akarna. Sírt. Gyászolt. Örült. Reménykedett. Ezek jutottak eszembe ahogyan néztem. Megéreztem csupasz, izzadt bőrömön a hideg szellőt, és kirázott a hideg. Tovább mentem, letusoltam az öltöző fürdőjében, felöltöztem, majd felkapva a táskám mentem is tova haza. Már sötétedett. Az út maga rövid volt, és hideg. Erősen fújt a szél, leveleket tépett le a fákról, és a földről felvert. Néztem a kihalt virágokat és azokat is, amik most kezdtek el igazán burjánzani; az Üvegnövényeket. Meg se mozdultak a szél erejétől, csupán csillogtak. Szépek voltak, elakadt tőlük az ember lélegzete is. Hazaérve hangosan korgott a gyomrom ezért levetve cipőmet és a holmimat, egyenesen a konyhába mentem.
- Öcsém, ma majdnem kiszúrta a szemem egy üvegtövis! Eltudod képzelni? Olyan gyönyörűek, amilyen élesek is... - evett egy banánt Blaze, és ezzel üdvözölt is. Már meg se lepődtem, hogy ilyenkor is itt tehénkedik, mikor még csak itthon se voltam.
- Hogy jutottál be? - nyitottam ki a hűtőt, kivettem paradicsomot, paprikát, tojást. Elkezdtem felvágni őket, majd felverni a tojást, miközben a zöldségeket a tűzre raktam. Mikor már csak az időt kellett nézni, a pultnak dőltem, és néztem Blazet.
- Varázslattal! - mormolta, miközben az egyik ujján megpörgette a kulcsomat. Megtapogattam a zsebem és rá kellett jönnöm, hogy az csak egy másolat. A csaló!
- Mi a halálnak van neked kulcsod? Kitől? Mióta? - estem neki kicsit feszülten. Ki fog készíteni, gondoltam magamban bosszúsan. Minek neki másolat? Minek neki az én lakásomban is élnie?
- Portás adta. És mielőtt még beköltöztél volna! - vigyorgott, majd rögtön elkezdte mesélni, hogy mielőtt elküldte őket Hart, próbált közeledni a másik kettőhöz, de mindkettő ugyan olyan visszahúzódó. A zöldségekre öntöttem közben a rántottát, megfűszereztem és kutyultam, amíg nem nézett ki eléggé incsiklandozónak. Kivettem két tálat, mindkettőre szedtem, majd leraktam az asztalra. A szófogadó kisgyerek már rögtön majszolta is csendben az ételt, én pedig végre tudtam a saját gondolataimra koncentrálni.
- Emlékképek, mi? - suttogtam magamnak, és Blaze csak rám sandított, majd tovább evett. Ha emlékképek, miért nem én vagyok benne? Miért nem emlékszem ezekre? Kinek az emlékei voltak?
- Mondd csak Blaze. A te országodban van még mindig a Fő Királyság, ügye? - érdeklődtem, miközben könyökömre támaszkodtam, és úgy falatoztam az ételt. Blaze ledermedt.
- Mit tudsz a ‘105’-ös országról? - kérdezte, miközben már az utolsó falatokat ette. Sóhajtottam. Kérdésre, miért kérdéssel válaszol?
- Amit a könyvek megírtak. Fellegvár a központ, A Király ott él, aki az egész Bolygótársaságot összetartja. Kb tíz évvel ez előtt volt egy lázadás az uralkodóház ellen, és akkor kihalt a család. És most Razuel uralkodik, a lázadás vezetője... - miközben mondtam, próbáltam minden apróságra visszagondolni, amit csak tudtam az országról. Az egyik legbefolyásosabb volt, mindenki oda akart bejutni. Aztán bezárta kapuit, pont a felkelés napján. Azóta semmit se tudunk róla.
- A lényeg ott van - biccentett majd letette a villáját és hátra dőlt a mahagóni széken. - A trónbitorló megölte a Királyt, és a legtöbb hozzátartozóját, de nem mindenkit sikerült. Az egyik gyerekét sikerült kimenteni! - mosolygott rám.
- Volt gyereke? - csodálkoztam, mivel sehol se említettek gyerekeket. Igazság szerint sehol se volt található a családról semmi iromány.
- Három. Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg - mondta, miközben szemei egyre komolyabbak lettek. - Az a trónbitorló megölte a lányokat a szülei előtt. És hagyta őket szenvedni! Az az áruló Razuel a Király segédje volt! Elárulta, csakis azért, hogy hatalomra juthasson! - szinte már dühöngött.
- Ott voltál? - döbbentem meg. Ez a srác úgy mesélte el az egészet, mintha szemtanúja, vagy akár résztvevője is volt ennek a vérontásnak. Tudtam, hogy ott élt, de azon kívül, hogy az apja ott volt, nem tudtam elképzelni, hogy még a fia is.
- Marunea Blaze vagyok, a Király Kardjának fia. Ott voltam. A kastélyban nevelkedtem. Büszke vagyok az Országomra, a Királyomra, az Apámra! - hangsúlyozta ki az utolsó három szót. - Büszkén viselem a nevem, mert tudom, hogy ki vagyok, és ki leszek! - nyomatékosan beszélt, mintha teljesen más lenne. És végig a szemembe nézett, mintha esküt tenne nekem. - Örökre szolgálni fogom az Uralkodói családot, amíg a vérem ki nem hal! - Csak hápogni tudtam, és pislogni. Biccentettem. Ez a tekintet egyszerűen felperzselt, és de javu’ érzést keltett bennem. Rögtön ugyan ez a tekintet villant az elmémbe, csupán egy kisgyermeké. “Amíg a vérem ki nem hal!” Csak ez csengett a fülemben.
Aztán hirtelen megváltozott. Ismét mosolygott. Megköszönte a vacsorát, és egy szó nélkül távozott. Megmukkanni se tudtam, annyira magával ragadott a kifakadása, és a nézése. Sokáig csak ott ültem, és bámultam az üres tálamat. Egy olyan ember a barátom, aki megélt egy lázadást, és túl is élte. Szem és fül tanúja volt az egésznek. A gyerekekkel nőtt fel, és egy olyan embernek a fia, aki sokak életét mentette meg a Király oldalán.
Elmosogattam, eltettem a maradékot a hűtőbe, majd kábán a szobámba sétáltam. Este fél kilenc volt. Átöltöztem, majd a könyves polcomhoz lépve, kivettem pár ősrégi könyvet. Leültem az asztalhoz, és felnyitottam az egyiket. Híres és hírhedt családok nevei voltak benne, és azoknak történetei ábécé sorrendben. Ezeket régen csak históriákként mesélték el nekünk sose úgy, mintha tényleg így lett volna. Azt mondták, ezek mind mesék. Viszont, amiket eddig megtapasztalhattam, amióta ide kerültem, át kellett gondolnom ezt a kérdést. Olvastam a neveket. Majdnem mindet ismertem, és azoknak történeteit. Falldor, Fexian, Morwits, Marunea, Welsogin. Welsogin Viktor volt az Uralkodó, akit később elárult a saját segédje. Azt mondják, aznap még a Védőszent klánok se voltak ott, eltűntek. Pedig az ő feladatuk, hogy az Uralkodót védjék. Öt klán. Az Azúr, Oroszlán, Pegazus, Vérsárkány és a Főnix klán. Mindegyik klán egy elemnek volt a mestere. Víz, föld, levegő, villám és a tűz. És semelyikből se volt ott senki. Ezeket a történeteket annyi titok veszi körül, hogy az ember akárhányszor olvassa el őket, nem tudja felfogni. Hihetetlenek.
 Elkezdtem ismét átböngészni a poros, sárgás lapokat, hátha feltűnik valami, amit eddig még nem vettem észre.

Egykor régen, mikor még csak alig tudták kordában tartani az erőket, hét fele váltak el az emberek. Az egyikben azok voltak, akik végleg elakarták zárni, és elfelejteni a Mannát és annak múltját. A második; a levegő használók, akik bármi légnemű anyagot tudtak használni. A harmadik a Föld mesterei voltak, akik mozgatni, megkeményíteni, növényeket teremteni tudtak. A negyedik, a víz hajlítói, akik gyógyítani voltak képesek a vízzel, látomásokat mutatni velük, és jéggé dermeszteni is képesek voltak. Az ötödik a tűz volt, ahol megtanulták, hogyan harcoljanak a saját lángjaikkal, hogyan sajátítsák el akár a védő, akár a támadó szerepét. És a Hetedik. Villám használók. Viharokat teremtettek, és hoztak létre az emberekben. Embereket irányítottak velük, az agyukba férkőztek, miközben másokat védtek. Ezek az ágak szétválasztódtak, és élték a saját életüket. Aztán megjelentek a felgyülemlött, és irányíthatatlan mannából alkotott Árnyak, és azoknak mesterei, az Angyalok. Maguk után nem hagytak mást, csak pusztulást, és sötétséget. Sokáig nem jöttek rá, hogyan tudnának győzni ellenük, de Fexian Hell rátalált. Bizonyos pontjukon van egy kristály, amit ha eltörünk, vagy csak megsebzünk, már látható jele lesz annak, hogy legyőztük, illetve megsebeztük. Ha nem érintjük az ásványt, akkor begyógyul a sebe, nem teszünk kárt benne. Mindenképpen járjunk utána, tényleg legyőztük. Nehogy hátba szúrjon, mikor hátat fordítunk neki. 

Ötödik fejezet

 

Elfelejtett múlt

- Motrizc Fren... - ismételtem meg a lány nevét. Fren. - Hé Blaze, hány Fren jár az osztályunkba? - fordultam jobb oldalamra, ahol rám se nézve felmutatta a hüvelykujját. Egy. Akkor biztosan az a Fren, akit ismerek. Körül néztem, és megpillantottam a keresett személyt, ahogyan a karjára támaszkodik, és csak bámul ki a fejéből. Rámutattam. Megköszönték, jobban mondva csak Eto, majd átsétáltak hozzá. A csajok egyszerre fordultam felém, és érdeklődve, kíváncsi mosollyal rám néztek. Úgy éreztem magam, mintha egy csapat hiéna közé dobtak volna, akik már a nézésükkel felfaltak.
- Ismered őket?
- Nem tudod, hogy van-e már barátnőjük?
- Miről beszéltetek?
- Mit szerettek volna tőled?
És ezekhez hasonló kérdésekkel bombáztak, én pedig győzni se tudtam odafigyelni, így csak Fren felé pillantottam, aki totálisan zavartan, paprikavörös arccal figyelte a beszámolójukat, és próbált válaszolni.
- Vajon mit? - kérdeztem vissza félig elmélázva, és ezzel elhallgattam a lányokat, akik némileg sértetten elvonultak. Ki a saját termébe, vagy csak a helyére. Blaze jól szórakozott a kialakult helyzetet figyelve, és egy szót se szólt egész végig. Nagyon nem érdekeltek. Nem hoztak lázba ezek a lányok, és az egész dolog nem is foglalkoztatott. Egyszerűen rá akartam jönni, hogy pontosan mi is történik itt. Az egy dolog, hogy létezik ez a manna dolog, de hogyan alakult ki? Mi miért nem tanultunk erről oda haza? Felsóhajtottam. Otthon. Hiányzanak azok az emberek, akik felneveltek. Hiába tudtam, hogy nem köt össze minket a vér, mégis saját szüleimként tekintek rájuk mai napig. Bár lehet az is rátesz, hogy nem emlékszem nyolc éves korom előtti életemre. A tűzből is csak úgy tudtak kihozni, hogy magamhoz szorítottam a kardot. Mintha az életem múlt volna rajta.
Úgy éreztem egy hatalmas szakadék áll a múltam, és a jövőm közt. És ameddig nem tudok tovább lépni a múlton, addig nincs jövőm. Ám ahhoz, hogy rájöjjek a múltamra, el kell engednem a jelenem. Félek, és érzem, hogyha az emlékeim valamilyen úton-módon visszatérnének, már nem az az ember lennék, aki most.
- Komolyan Ren! Sose tudod, hogyan bánj az emberekkel!? - húzott vissza Blaze a valóságba, és megfájdult a fejem. Mintha egy kisgyermek hangját is hallottam volna, aki ugyan ezt mondja. Csodálkozva, bambán pislogtam rá, ő pedig csak félre biccentette a fejét, és mosolygott. De ja’ vu érzés kerített hatalmába, mintha már láttam volna így Balzet. De valami nem passzolt. Megráztam a fejem, mikor meghallottuk a csengőt, ami jelezte, hogy vége a szünetnek.
- Milyen óránk lesz? - érdeklődtem, mikor senki se jött be, a többiek pedig össze sugdolóztak, hol lehet a tanár, vagy éppen, hogy lehet lyukas óránk lesz.
- Világtörténelem - mikor kimondta úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. Csak megforgattam szemeimet és magamban örültem, mivel imádtam ezt a tantárgyat. Eltelt vagy öt perc, majd hirtelen valami fényleni kezdett az asztalon. Akik elől voltak, kicsit megugrottak, vagy épp sikkantottak. Érdeklődve, hunyorítva figyeltem, mi történik. Egy pillanat múlva szinte kiégette a retinánkat a fény, majd eltűnt. Pislognom kellett, szinte semmit se láttam, minden sötétségbe burkolózott. Többen is nyafogtak, vagy csak sutyorogtak, hogy mi történhetett. Egy hosszú szőke hajú nő ült az asztalon. Több srác is felfüttyentett, vagy csak folyatta a nyálát, mikor meglátták karcsú vonalait. Földig érő fehér ruhát viselt, ami elől rövid volt olyan combig érő, és textilje ahogy egyre haladt lejjebb, egyre átlátszóbbá vált. Felsőrésze a ruhának csónak kivágású volt, és ujjai könyökéig értek, aminek a vége ugyanolyan átlátszó volt. Csupaszok voltak lábfejei, és rengeteg színes virág volt a hajában. Tengerkék szemei voltak, és egy szépségpötty volt a szeme alatt. Tényleg szép volt, szinte már emberfeletti szépség.
- Sziasztok, én vagyok a világtörténelem tanárotok, Fehve Leazur. Bocsánat a késésért, egy kicsit elszaladt az idő! - mosolygott az osztályra, és mindenkit jól megvizsgált szemeivel. Enyhén bársonyos, és mély volt a hangja. - Már most látom mennyi elképesztő diákot taníthatok! - szólalt fel boldogan, majd leugrott az asztalról hangtalanul, mint egy leopárd, vagy inkább tűnt repülésnek. Nem tudtam eldönteni róla, hogy vajon jó tanár, vagy csak a bombázó aurája miatt tartják itt, mert mintha nem csak kívül lenne szőke.
- Nos, mivel ez az első óránk, gondoltam kezdhetnénk azzal, hogy mindenki bemutatkozik! Mondjuk kezdjük onnan! - mutat az én padsoromra, és többen is felnyögnek. Elsőnek Fren állt fel pironkodva. Alig láttam, mivel Blaze sorában ült, de megpillantottam, ahogyan a padot fixírozza, és kezeivel babrál valamit.
- Motrizc Fren, tizenhét éves vagyok, a villámmal szoktam általában foglalkozni.. - felelte halkan, de érthetőn, majd mikor a tanárnő biztatón biccentett, leült. Felállt a mellette ülő Tack.
- Morwits Tack, tizenhét éves, és általában elektronikai kütyükkel dolgozom, de nagyon szeretem, ha valami szikrázik! - mondta titokzatos hanggal, mire több oldalról is hallottam, ahogyan vissza suttogják családnevét. Nekem is rémlett valami róla, de csak a világtörténelemből. Egy nemesi család, amely az uralkodót védte anno’. Katonai. Elgondolkodtam vajon lehetséges-e, hogy ugyan arról a családi ágról származzon, mint akikről a történet szól. Leült, majd állt fel a következő. Mikor felállt, a fejpántján lévő három gyöngy összekoccant, és csilingelő hangot adott. Barna haja össze volt kócolódva, és három barna csík húzódott szeme alatt. Ismerős volt, talán az első nap láttam; gondolkodtam.
- Fexian Moon, tizenhat éves, és a levegőt irányítom! - felelte röviden, majd le is ült. Kinézetileg azt gondolná róla az ember, hogy egy hiperaktív, kedves lány, de amint megszólalt a hideg is kirázott tőle. Mellette egy szőke hajú, fekete szemű srác emelkedett fel rögtön.
- Pulleay Fredrik, tizenhét éves, és legyen meglepetés, én mivel foglalkozom! - kacsintott a tanárra, mire felnevetett a nő, és többen is, vagy éppen felnyögtek flörtölős hangnemén.
Az előttünk ülőre jutott a sor. Először a répa hajú állt fel.
- Berde Zoé és tizenhat éves vagyok, tűzet idomítok, leginkább támadó jellegű - mosolygott örömittasan, többen is elismerően biccentettek. Az ezüst hajú lányra várt az idő, és én is, hogy végre megtudom annak a nevét, aki kipécézett magának.
- Boirton Lena, tizenhét éves, vizet használok, és az egyik legerősebb mannahasználónak neveztek el, szóval nyugodtan forduljatok hozzám bármikor! - felelte szárazon majd hátra dobta haját, és leült. Páran megtapsolták, elismerően méregették a párost. Felsóhajtottam szerénységén, ami igazán a nulla alatt volt, miközben Blaze már állt is fel, és több lánynak is elállt a szava. Pedig csak felállt. Megforgattam szemeim.
- Marunea Blaze, tizenhét éves, és leginkább földdel foglalkozom - vigyorgott, és többen is felkiáltottak halkan. Én is most hallottam először teljes nevét. Marunea volt az egyik mondában az egyetlen uralkodónak jobb keze, aki adta neki az erőt, és együtt harcoltak. Többen is kérdezték tőle, hogy az a Marunea? Tack tekintetével találkoztam, akinek csak ajkai mosolyogtak, de szemei mintha kerestek volna valamit. A beszélgetésünk jutott eszembe. "Az a hülye nemes fegyver, mi?" Ez az egy mondata belevésődött az agyamba. A tanárnő tapsolt kettőt, hogy elhallgattassa az osztályt, majd várakozással teli tekintettel rám pillantott. Nehézkesen felálltam, majd egy olyan futó gondolattal, hogy csak essünk túl rajta, felnéztem. Minden szempár rám szegeződött. Már megértem miért viselkedett Fren olyan zavartan. Én is az lennék a helyében. Kiéhezett tekintetek, amik felfalnak.
- Asinis Ren, és tizenhét éves vagyok - feleltem, majd leültem. Sokan felhördültek. Lena fölnevetett, és valami olyasmit suttogot Zoénak, hogy ne is várjanak tőlem többet. Kedves, mondhatom. A tanárnő is már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen arra, amire mindenki válaszolt kérdés nélkül. Én viszont, ha kérdezte volna se tudtam volna rá válaszolni. Becsukta a száját, majd bólintott. Úgy éreztem, mintha tudná ki lennék. Felállt a következő sorban egy fekete hajú srác. Már nem igazán maradt meg az emlékezetemben a neve, vagy az, hogy még négyen felálltak, és elmondták kik ők. Megdörzsöltem a szemeim, hirtelen elálmosodtam, mire a végére ért.
Az órából már csak negyed óra maradt, így a tanárnő szabad kezet adott nekünk cserébe, ha csöndben maradunk. Egész végig az asztalon ült, és gondolataiba mélyedve minket figyelt. Gondoltam ledőlök akkor egy picit.
- Majd ébressz fel! - mondtam Blazenek, aki már el is volt foglalva két lánnyal. Az egyik Moon volt. Ásítottam, majd az asztallapra borultam. Próbáltam a zajokat kizárni a fejemből egészen addig, míg csak buborékokban hallottam őket. Egyiket kilyukasztottam, mire a többi buborék is kilyukadt. Elnémult minden, csak a sötétségben lebegtem. Kék fény villódzott a szemem előtt, és egyre messzebbre repült. Aztán tűzzé vált. Egy kastély égett vörös lángokkal. Nem messze a kastélytól, a falu is lángokban égett. Emberek sikoltoztak, menekültek. Sok katona segítette őket, vagy éppen a kastélyba rohantak. Mentették az embereket, és küzdöttek valakikkel. Nem láttam őket tisztán. Sötétek voltak, talán csuklyát viseltek. Hangjuk fülsüketítő volt. Furcsa fekete füst vette őket körül, és irányították, hogy az embereket vegye körül a füst.
Csak bámulni tudtam. Mintha már láttam volna ezt, gondoltam. Aztán a füstnek kezei lettek, és embereket marcangolt szét. Letépte a karjukat, fejüket, miközben ők még csak fel se tudták fogni, mi történik velük. Próbáltam odarohanni, segíteni nekik, de nem mozdultam. Vagy ha mégis, akkor ők távolodtak el egyre jobban tőlem. Aztán megálltam. Körülöttem a tiszta káosz. Mindenhol fülsüketítő sikolyok, segélykérések, kiabálások. Aztán egy erős azúrkék fénycsóva lövellt felfele az égbe, és néhány füst eltűnt.
Ketten rohantak ki a kastélyból. Jobban mondva hárman. Egy nő, és két kisfiú. A nő alig tudott már lélegezni, mindenhol szivárgott belőle a vér. Ciklámen szemei gyásszal voltak teli, és könnyekkel. Hosszú szőke haja piszkos volt, ahogyan ruhája szakadt. Egy sötétkék csuklyás palást volt rákötve, ahogyan próbálta azzal takarni a kezében tartott egyik kis srácot. Elájulva, szinte már félholtan szorított magához egy kardot, amely kéken izzott. Csupán fekete haja látszott, amiből ömlött a vér szinte. Mellettük egy szőke kisfiú szaladt zokogva. Csöndben rohant mellettük, mindenkit kikerültek, majd eltűntek a látóteremből. Aztán a kék fény szinte mindent felzabolázott. Lebegtem.

- Felség!

- Ren?! - rázott erősen Blaze, és én felborítva a széket felálltam. Lihegve néztem szét, és fogtam föl, hogy a teremben vagyok. - Jól vagy? Mennünk kell! - szorította meg karomat, és aggódva figyelt. A terem már majdnem üres volt, rajtunk kívül még Fren ácsorgott az asztalunknál. Bólintottam, majd felborzolva a hajamat, felkaptam a táskámat, és próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Összenéztek, majd rám. Végül elindultunk. Ha jól emlékeztem, akkor szimulációs edzések következtek, három órán át. Nem tudtam pontosan mit is jelentett, de az edzés csak azt jelentheti, mint a testnevelést. Szóval nem lehetett olyan nagy probléma, vagy kihívás. Azt mondták hozzunk magunkkal edzőruhát, hogy ne az egyenruhába izzadjunk. Fren és Blaze előttem sétálva beszélgettek valami srácról, és találgattak, hogy miért kell velük lennie. Mögöttük kullogtam, és a fülbevalót masszíroztam. Ahol hozzáért a bőrömhöz, ott bizsergett. Megint azt a csilingelő hangot adta ki, és akik a folyosón voltak, köztük a két osztálytársamat is, mind leblokkoltak, és rám figyeltek. Csak pislogtam, és körbe néztem. Alig lehettek hárman rajtunk kívül, és mind ismerős volt számomra. Az egyik magas, szőke, szemüveges, csak méregetve nézett, aztán elmosolyodott, és kissé meghajolt, majd tovább ment. A másik kettő, mintha mélyebben hajolt volna meg, és ők is mentek tovább. Bámultam bambán utánuk, és körbe néztem még egyszer, hogy mégis kinek tisztelegtek. Fren és Blaze megint összenézett, és halványan mosolyogtak, majd megint rám figyeltek. Blaze somolygott, Fren pedig csak elpirult, majd mindenhova próbált nézni, csak rám nem.
- Ez már röhejes. Második alkalommal történik ez. Mi történt? Meg van babonázva a fülbevaló? - akadtam ki, Fren pedig dadogott valami nem tudom félét, majd eliszkolt. Blaze csak átkarolt, és így mentünk tovább.
- Tudod barátom, sok mindenre csak magunk jöhetünk rá! - vigyorgott rám, majd befordultunk egy sarkon, és bementünk a férfi öltözőbe.
Átvedlettünk. Egy egyszerű fehér pólót, melegítő gatyát, és edzőcipőt vettem föl. A többiek is hasonló dolgokat kaptak magukra. Átmentünk a belsőkerten, ahol a kihalt fa volt. Lassan mentem, jól megvizsgáltam halott kérgét, amin sok helyen üresség uralkodott. Megálltam, mintha hívogatna. Rátenyereltem a törzsére, és száraz ágaira figyeltem. Bárcsak élne. Megnézném, milyen pompában tündökölne gondoltam, majd elengedve, futólépésekkel értem be a csoportot, és léptünk be egy váróterembe, ahol több ajtó is várt ránk.
Zoé és egy másik lány mellett haladtunk el, immáron csak én és egy srác.
- Remélem megint Hozzá fognak beosztani! Olyan sok tanáccsal látott el!
- Szerintem, ha nem segített volna, akkor nem jutottam volna be! - áradoztak valakiről, de nem nagyon figyeltem oda. Aztán próbáltam rájönni, hogy mégis hol az az edzőterem, focipálya, vagy akármi, ahol megmozgathatjuk testünket. Egy hatalmas termetű, kigyúrt állat, - akarom mondani férfi lépett ki az egyik szobából, és elkiabálva megkérdezte, mindenki itt van-e már. Mind a két osztály itt volt.
- Négyes csoportokra osztunk titeket be, és a csoport egészen a tanév végéig nem változik, ahogyan a gyakornokaik sem! -  folytatta üvöltve, mielőtt megint sutyorogni nem kezdtek. Kicsit aggódtam, hogy mégis kikkel akarnak összerakni, végül vállat vontam a gondolatra. És mindenre. - A csapatokat kitűzöm ide! - mutatott fel két papírt, majd a háta mögé tűzte, a falra. - Mindenki nézze meg, majd a számára választott szobába menjen! Egyesével nézzétek, különben hatvan kör iskolakört futtok! - rivallt ránk, majd aki jól végezte munkáját tapsolt egyet, és visszament a szobájába. Mindenki engedelmeskedett, és sorba állt, néma csendben. Beálltam a legvégére, és vártam. Elől páran felnyögtek, esetleg vihogtak, vagy örömükben kurjantottak. Mire én is odajutottam, alig páran lézengtek a váróteremben, már mindenki bement a kijelölt helyére. Én is megnéztem a papírt.

“ Motricz Fren, Belzguth Ao, Marunea Blaze, Asinis Ren - 301 “

Olvastam el azt a részt, ami engem érdekelt. Megvakartam a fejem búbját. Blazezel össze vagyunk mindenhova zárva, szóval megszoktam. Frent nagyjából már ismertem, vagyis tudtam kicsoda ő. Viszont. Belzguth Ao név semmit se mondott. Megkerestem a ‘301’-es szobát, majd kopogás után benyitottam. Négy fekvőszék féleség volt, amit elsőnek megláttam. Aztán próbáltam nem kirontani a szobából, mikor megláttam néhány orvosi tűt. Mintha egy laboratóriumban lettem volna. A székek felett hajszárító burához hasonlító dolog pihent. Egy fém asztal mögött egy szemüveges fiatal, göndör hajú srác ült, miközben a többieket figyelte, akik a másik oldalon álltak, kissé feszengve. Vagyis Blaze, és Fren. A harmadik fél meg mintha már az otthona lenne, csak bámult ki a sálja mögül. Pontosabban az a felsőbb éves volt, aki a mai nap is az osztályban volt. Hiába volt futó ruhában, sálja még így is takarta fél arcát. Szóval Ao a neve. Mikor beléptem, mindenki rám pillantott, és a szemüveges srác felpattant és mutatta, hogy menjek oda a többiekhez. Fehér laborköpenyt viselt, haja teteje fel volt fogva, amúgy majdnem a válláig ért. A köpenyből kikandikált vérvörös garbója a nyakánál, amitől kissé vérfagyasztó volt, amúgy is hulla fehér bőre. Barátságos arca volt.
- Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk, Ren! - rázott erősen kezet velem, szinte túlbuzgón is. - El se hiszem, hogy tényleg találkozhatok egy ilyen személlyel! - örvendezett tovább, én pedig csak bólogattam és tanácstalanul hagytam, hadd rázza ki a vért is a kezemből. Ennek el mentek otthonról, az is biztos, reagáltam le magamban a kialakult helyzetet. - Akkor bele is kezdek! - fogta meg karját, és engedte el az én kezemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. - A nevem Fluen Hartvig! Gyakornok vagyok az Iskolánál, örvendek a találkozásnak! - kezdett bele a beszámolójába. - Nektek nem kell bemutatkoznotok, mindent tudok rólatok. Aoval már régebb óta dolgozom együtt, így ő tudja az ilyesfajta eljárásokat. Ez az első eset, hogy nem az évfolyamból van párja valakinek, ti vagytok az elsők, és egyben a kísérlet is! - mutatott Frenre, és az említett srácra. Kissé furcsán ejtette ki a 'kísérlet' szót, mintha szomorú lenne ettől. A lány csak elpirult, a srác meg biccentett. - Az én munkám, hogy felkészítselek titeket a legrosszabb, legbonyolultabb helyzetek megoldására. A harci taktikákra, és egyben fejlesztjük az izomzataitokat, miközben a félelmetekkel küzdtök, illetve árnyakkal. Mivel közületek egy ember végképp nem tudja milyen óra is ez, ezért teljesen előröl mondok mindent - pillantott rám. - Befogtok feküdni azokba a székekbe, majd a fejetekre húzzuk azokat a transzpertorokat. Azok segítségével elindítunk az agyatokban egy szimulátort, ahol minden történhet. Ám hiába csak ültök majd ott, ugyanúgy izzadni, és sérülni is fogtok. Persze lesz, mikor kint is mozogtok, de elsőnek itt kell felmérni a tudásotokat, és saját edzéstervet kitalálni nektek - hadarta, és mindig vigyorgott, miközben szemüvegét megtörölte, és így megmutatta szemei alatt a hatalmas sötét redőket. Pislogni is elfelejtettem. - Szóval elsőnek szólóban fogjátok csinálni, egyszerű gyakorlatokkal. Majd egyre nehezebb pályákon mentek végig, később párokban is dolgoztok, majd a teljes csapat. Mire eljutunk idáig, talán már tavasz lesz, de ez ne zavarjon titeket! - helyezte vissza kerekded szemüvegét, majd leült.