Tizenkettedik fejezet

Hadüzenet

Alig tudtam hárítani a csapását, de sikerült. Arcunk közel került egymáshoz, ahogyan erőlködtünk. Szemei ragyogtak az izgatottságtól. Amennyi időt szántam a gyakorlásra, olyan gyorsan esett ki minden a fejemből. Mégis mit csinálok én? Mit keresek itt? Hullám érkezett hozzánk, átlátszó, de épphogy látható emberi szemmel. Parányit még csillogott is. Hátam mögül érkezett, és pár másodpercig tartott. A fiú hátraesett. Csodálkozásomat későbbre kellett hagynom, hátra léptem párat. A fal még mindig itt állt, minő meglepetésemre. A fiú morgott valamit, de nem sokáig hiszen ismételten felém rohant. Iszonyatos sebessége volt, alig lehetett látni a körvonalait. Rá kellett  jönnöm, hogy tényleg nem tudok elmenekülni csak úgy. Lentről indította katanáját, én pedig ismét hárítottam. Csattantak a fegyvereink,  meg-megcsillantva magukat a sötétségben. Csapásaink hangosak voltak, és sokszor sértették a másik bőrét. Aztán mikor hárította a támadásomat, ellökött, és az oldalamba szúrta. Előregörnyedtem, majdnem a férfi vállára. A fájdalom könnyeket csalt a szemembe, de nem foglalkozva vele belerúgtam, így a fiú hátraesett, a kardját pedig magával rántotta. Szabad kezemet a sebre helyeztem, de felszisszenve elvettem onnan, és megnéztem tenyeremet, ami csupa vér volt. Ez az apró idő elegendő volt az ellenségnek arra, hogy ismét pocíciót vegyen fel. A férfi ismét támadni akart, de ekkor arra gondoltam, hogy a földből kimagaslik egy fal, és időt ad nekem. Ekkor megtörtént. A föld mozogni kezdett, majd hirtelen kettőnk közé állt. A férfi picit meghökkent, de nem tartott sokáig, hiszen hirtelen lyuk keletkezett rajta, amit vízzel csinált. Vízidomító. A vízsugár erős volt, és gyors. Egyenesen felém tartott. Attól féltem, hogy ez meg is fog ölni, így egyből egy kép ugrott be elém. A levegő mozogni kezdett, hurrikánt keltve előttem. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Elért a víz, de nem jutott el hozzám. A légáramlat tovább vitte, felfele, így a fejem felett suhant tovább, és megfordult. Vízcseppekben ért földet, pontosabban a férfi fölött. Elcsodálkozott a férfi, ám mintha kattant volna valami a fejében, némán felhorkantva nyomott el magában egy nevetést, ami tele volt gúnnyal és megvetéssel. 

- Na téged is megtalálni végre? - kérdezte halvány mosollyal az arcán, majd lehorgasztotta a fejét, és mikor fölemelte a kezét, testéből vízgolyókat lőtt ki. Teljesmértékben megváltozottt. Máshogy tartotta magát, és még a nézése is olyasmivé változott, amit nem lehetett szavakba foglalni. Ekkor az egész testemet lánggal borítottam be. Kék lángok voltak. A víz mire elért volna hozzám, már elpárolgott. A férfi ismét támadt. Behunytam szemeimet, mindent érzékeltem. A messziről érkező löketeket, a szél áramlását, a távoli tenger morajlását. És a kard élét, ahogyan elvágja a levegőt, és rohan felém. Alig nyitottam ki a szemem, már mozdult a kezem. A katana kettétört. Olyan erővel hasítottam el, hogy még én is meglepődtem később, mikor sikerült felfognom erőm nagyságát. Nem tétlenkedett az ellenfelem, a törött pengével felém hasított, de én elrugaszkodtam, és fölugrottam. A pórt fölkavartam magam után, és a szél erősen belemart a pupillámba. A törött penge a combomat súrolta volna, ha nem mozdítom el. Ám sikerült úgy mozdulnom, hogy tökéletesen bele tudott mélyedni. Így, miközben szinte repültem, kitéptem magamból, és visszahajítottam. Éreztem, ahogyan az erőm csökken, de az adrenalin szintem még mindig magas volt. Szét néztem a levegőben. Akkorát ugortam, hogy a házak fölé értem, és próbáltam a levegő áramlatával fönt tartani magamat, ami nehézkesen, de ment. Sok ház már csak emlék volt a fejemben, és rengeteg ember feküdt a földön. Mások pedig küzdöttek. Hatalmas kődarabok repkedtek, és égtek el más-más dologgal együtt. Valaki esőt idézhetett, mert néhány foltban zuhogni kezdett, és ez eloltotta a tűzet. Mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Szinte égette a mellkasomat. Aztán megpillantottam Blazet, ahogyan a punk sráccal harcolt. Egymás után küldte felé a kőtörmelékeket, és valahonnan szerzett egy pisztolyt is; azzal lőtt. De a srác vagy kikerülte őket, vagy akrobatikus mozgással szétvágta a szablyaival. Láttam, ahogyan Blaze fölhúz gyorsan egy kőfalat, mikor megindult felé a srác, de olyan sebességgel rohant, hogy áttörte. A pillanat hevében rögtön azt akartam, hogy legyek köztük, és kitudjam védeni a támadást. Így, mikor megcsillant a punk szablyája, olyan gyorsan ott termettem, hogy nem is éreztem a légáramlatot. A kardom hárította a támadást, és mindketten meglepődve kiáltottak föl érkezésemre. 

- Hát te meg ki a fasz vagy? - mérgelődött a punk, és lecsapott másik kardjával. Elsőnek Blazet taszítottam félre erős széllökettel, másodszor pedig elhajoltam a támadástól. Messzebb vágódott földnek barátom, mint akartam, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Az is megtörténhetett, hogy kiütöttem. Nem tudtam ráfigyelni. Az ellenség nem állt meg. Egy karddal nehéz volt ellene harcolni, és a sebeim is meggátoltak abban, hogy gyorsabban mozogjak, így megkarcolta a homlokomat. Nem válaszoltam a kérdésére, csak megtöröltem vértől csurdogáló homlokomat, és a szemeibe néztem. Rettenetesen felhúztak ezek a portyázó kis pondrók. 

- Miért támadtatok meg minket? - kérdeztem tőle fogamat csikorgatva. Támadni kezdett, sikerült hárítanom, de a másik fegyverét már nehezen, így ismét megkarcolta a vállamat. Csípő fájdalom. Alig láttam a szemembe folyó vértől, ezért behunytam a bal szemem. Elegem volt már ebből az egészből. Folyamatosan harcoltunk, hol a másikat sebeztük meg, hol hárítottunk. Aztán hátrébb ugrott. 

- Jól harcolsz... - röhögött, és hatalmas vigyora levakarhatatlan volt arcán. Megállás nélkül vigyorgott, néha lágyabban, de nagyrészt eszelősen, mint egy őrűlt. Majd én lefogom vágni róla, gondoltam magamból kifordulva. Megtöröltem homlokomat, és próbáltam szabályozni a lélegzetemet. A punk nem várt sokat, fölugrott, és szablyái hirtelen föllobbantak. Tűzhasználó. Elkezdett futni felém, és én is felé. Végül ő szaltózva fölugrott, és föntről, srégen támadott, én pedig kivédtem az első támadást. A tűz szinte marta az arcom, olyan közel volt. Blaze kiáltotta a nevemet, és kitártam a szabad kezemet, és lendítettem a felém mozgó fegyver felé vele. Nem gondolkodtam, csupán, mikor megéreztem a hűvös fémet a kezemben, rá markoltam, és hárítottam a támadást. A srác a két kardra állt, és elrugaszkodva visszaugrott. Meglendítettem a két kardomat, és beálltam alappozícióba. Rikkantott egyet a srác, én pedig még dühösebb lettem rá. 

- Miért... támadtok...  meg minket? - leheltem ki a szavakat magamból. Nehezen tudtam bármit is kipréselni magamból a sok érzelemtől, és adrenalintól. Mindkét kard villámlani, és égni kezdett egyszerre. Túlságosan bizsergett minden porcikám, hogy épp ésszel tudjak gondolkodni, pedig ezt kellett volna. Éreztem nyugodt hűvösséget áramolni belém a fegyverekből. Blaze. Sajnálom Blaze, kértem tőle bocsánatot gondolatban, remélve arra, hogy hallja. Aztán pedig az egész testem szikrázni és égni kezdett. Kéken. A punk izgatottságtól csak nevetni tudott, és ugrálni. 

- Előkerültek! Baszottul előkerültek! Ha ezt megtudja az Úrnő, hátast fog dobni! Oh, igen! A '105'-ös ország ismét rátalált szeretett úrfiúkra, és hamarosan megküzd értük! Vagy olyan gyáva, hogy ismét elmenekül? De az is megtörténhet, hogy előtte megdöglik! Nem sokára meglátjuk! - rikácsolta, és végül futópozícióba állt, és erősen meglökve magát, hogy a föld is megrepedt alatta, rohanni kezdett. A kardjaink összecsaptak, és folyamatos mozgással támadtunk, hárítottunk, harcoltunk. Aztán megint jött egy hullám oldalról. Eloltotta a haragomat, és a punkot arrébb lökte. Majd valahol a távolban szirénázás hangzott. 

- Chö... Várhattak volna még! - sóhajtott föl hisztizve a srác, miközben a távolba nézett, majd aztán rám pillantott. - Még találkozunk Welsogin Ren! - vigyorgott rám, majd elrugaszkodott, és fáról-fára ugrott, egészen míg el nem érte a házak megmaradt tetejeit, és elrohant. Üres lett a testem, és a lelkem is elfáradt. Ahogyan megint elért egy hullám, megfordultam. Láthattam, ahogyan félgömb szerűen jönnek az átlátszó, csillogó hullámok az Iskolából. Majd kezeim elnehezedtek, a két kard kiesett a markomból, és erős fény mellett ismét Blaze feküdt ájultan mellettem. Hátamra estem, és csak bámulni tudtam a szürke eget, amiből apró cseppek estek. Cseperegni kezdett. Elhomályosult a látásom, miközben éreztem a megnyugtató hullámokat, és érzékeltem néhány emberi alakot fölöttem, és kiabálásukat. Megmozdulni nem bírtam, így inkább hagytam magam a sötétségbe veszni.

Kavarog a víz, körbe-körbe, meg se áll. Ahogyan párolog, arany csillám lebeg belőle felfele, és világítja meg az erdőt. A kisfiú csak mélázva nézi, ahogyan a Klán tagjai varázslatot mesélnek a víznek, és a víz engedelmeskedik nekik. Aztán minden kivilágosodik, apró szárnyas lények tűnnek fel, megnyúlt fülekkel, és húzzák el a fiút. A fiú nevet velük, és a barátaival, egy kislánnyal és egy szőke kisfiúval együtt futnak tovább egy zöld réten. A lány lila haja lobog kacagó hangja után, ahogyan hármasban futnak a kastély falaiban. Bújócskáznak, olyan helyeken, amit senki se ismer a kastélyban. Titkos zugok, rejtett folyosók. Aztán minden égni kezd, a szőke srác kiabál, a kislány zokog, a fiú pedig csak fekszik, miközben egy hatalmas kardot szorongat. A kislány apja felkelést indít az Uralkodó ellen, és előttük öli meg a fiú húgait. A kislány elárulja a két barátját, pedig ők hárman voltak a védelmezői a falunak. Ők védik, és támogatják a falusiakat, akiket láthatatlan lények támadják meg. Vagyis csak védték. 

- Rozi... - suttogtam halkan, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Sokáig csak kábán tudtam nézni a beázott és repedt plafont, fel se fogva hol vagyok. Aztán a pillanat törmeléke alatt eszembe jutott minden. Kitágult a pupillám, és éles fájdalom nyílalt a fejembe. Fel akartam ülni, de nem volt annyi erő bennem, hogy sikerüljön is.
- Meg se próbálj fölülni! - nyomott vissza egy lány éles hanggal. Rögtön tudtam ki lehet az ilyen hanggal. Felnyögtem, mikor a homlokomat megtörölte. Tenyeremet végig simítottam sebeimen, amik már el kezdtek gyógyulni, illetve össze lettek varrva. Szét néztem, miközben Lena mellettem ismételten bevizezett egy kis textil darabot, és kicsavarta. Az Iskola gyengélkedőjén feküdtem, több emberrel, mint kellene. Lena megtörölte az arcomat, és a sebeim körül is, miközben szét néztem ismerős arcokat keresve.
- Mióta vagyok itt?
- Három - négy órája talán, ha behoztak, eléggé ki voltál ütve, bár aki többet szenvedett az Blaze. Mintha megpörkölődött volna! - csettintett a nyelvével, majd fölállt, és a vizes tálat is felemelte. - Sokan meghaltak, és még nem tudjuk kik élték egyáltalán túl! Senki se számított ilyen csapásra - sóhajtott, majd elsétált. Elnéztem, ahogyan a lány combja be volt fáslizva, de már az is kezdett átázni, és a ruhája is cafatokban volt. Mellette ment el az Igazgató, akinek hajából csavarni lehetett a vért és a vizet. Őt se kímélték, annyi szent. Egy lány zokogott az egyik távolibb ágyon, és csuklóját szorította, amiről már félig leszakadt a keze. Undorító látvány volt, ahogyan a sírás és a vér vette körbe a lányt. Az Igazgató hozzá sietett, és valamit mondott neki, amitől a lány csak rémülten elhallgatott. Elhúzta a függönyt, és hallottam, ahogyan a lány felsikít, majd elnémul. Bele se mertem gondolni, hogy mit tehetett vele. Émelygő gyomorral inkább másfele pillantottam. Épp az Iskolaorvos gyógyított egy sebesültet. A nyílt sebére helyezett víz buborékokat, és arany fényességgel kezdte gyógyítani. A víz fénylett, miközben a nő kezeit felette tartotta, és koncentrált. Punk féle volt az orvos, feketén ritkító, vállig érő hajjal, sok piercinggel, és vörös ajkakkal. Csíkos ruhát viselt a fehér köpenye alatt, és bakancsot. Arany szemei voltak, halványabbak, mint amilyen fénnyel gyógyított. Mikor elvezette a sérült srác lábáról a kezét, amit a víz követett, a seb eltűnt, halvány pirosság jelezte helyét, és a felszakadt, véres nadrág. Tehát a vízzel tud gyógyítani. Az járt a fejemben, vajon mindenki, aki ismeri a vizet, képes gyógyítani vele?
Ezek után az agyam alig fogott föl bármit is. A doktornő hozzám is eljutott, és a kisebb sebeket meggyógyította, a vészesebbeket pedig ellátta. Kába voltam a gyógyszerektől, és csak homályosan láttam, ahogyan intézik a segítők a dolgaikat. Folyamatosan hozták be az embereket, és dolgoztak. A sírások, kiáltozások mind eltompultak, miközben sikeresen megtaláltam a szemeimmel Blaze dühös arcát. Srégen ült velem szembe, és engem bámult. Tekintetünk találkozott, és rengeteg érzelem suhant át rajta. Kormos volt még néhány helyen, és sebes. Nyeltem egyet, és inkább azon voltam, hogy fölállok, és segítek a többieknek, hiszen már csak pihentem.
- Igazgató, kérem! - rohant be egy zokogó lány, miközben vállával segített ájult barátnőjének menni. Az Igazgató, és még két srác rohant hozzá, hogy átvegyék tőle, és egy szabad, fertőtlenített ágyra fektették. Nem beszéltek hangosan, maguk közt segítettek egymásnak, hogy megmentsék a lány életét. Odasétáltam, izomlázam volt, vagy valami hasonló fájdalmam. A síró, sebes barátnőt az orvos ápolta, ő is súlyos sebet szerzett. Csak álltam, és néztem, ahogyan az ájult lány utolsó lélegzetét szívja be, majd lassan kifújja. Defibrillátorért kiáltott az Igazgató, aztán az egyik srác, akinek a karján orvosi jelzésű vörös karszalag volt kérte, hogy álljanak hátrébb, miközben az Igazgató a szívmasszázst már elkezdte, majd egy idő után hátra állt, és a srác összedörzsölte két tenyerét, és a lány mellkasához nyomta, amivel elektromosságot vezetett bele, így megugrott a lány mellkasa. Ezt ismételték folyamatosan, miközben a masszírozással folyamatosan váltották egymást. Nem tudom hány kínzó perc telt el, mire fel kellett fognunk, hogy a lány nem térhet vissza közénk. Elnémult minden körülöttem. Mindenki kiáltozott, sírt, bosszankodott, vitatkozott, de semmit se hallottam. Egyszerűen sípolt a fülem, és elnémult minden. Félre lökött a barátnő, és zokogva rángatta halott barátnőjét. Én pedig megfordultam, és egyenesen kisétáltam a helyiségből, miközben a káosz kezdett eluralkodni. Üveges tekintettel néztem fel a zuhogó esőben, és próbáltam felfogni a történteket. Körülöttem mindenki sebesülteket, halottakat keresett, rohantak szeretteiket megtalálni, néhányuk fel-fel lökött elfutva mellettem. A hajam lelapult, és szemembe lógott, miközben csöpögött belőle a víz, és az alvadt vér. Tovább sétáltam, kifele az Iskola területéről. Nem volt úti célom, ezért fel se tűnt, mikor az Iskola udvaránál lévő virágzó fára néztem, és megállva csodáltam meg nem sérült törzsét. Vajon az Iskola területére el se jutottak, vagy csak úgy voltak vele, hogy a fa élete többet ér, mint egy emberé? Nem tudtam mit gondolni, így csak leültem a tövébe. Éreztem a sós könnyeimet, amik elvesztek az esőben. Mivel érdemeltük ezt ki? Miért kellett ezt tenniük? És ami a legborzasztóbb, ismertem a lányt. Rozáliának hívták, a bitorló lánya volt, akivel mindig játszottunk. Jobban örültem volna, ha az emlékeim sose tértek volna vissza, mégis, folyamatosan kapok emlékfoszlányokat.
Szóval elkezdődnek a háborúk a földekért, a pénzért. És innen nem lesz visszaút. És mi vagy hagyjuk magunkat, vagy küzdünk ellene. De hogyan tudnánk lázadni? Kevesen vagyunk hozzá, és szinte csak diákok, akik még alig tudják használni a képességeiket. És ami a legrosszabb, teljesen szét vagyunk esve. Egy rajtaütés, és káosz uralkodik az egész Országban. És ha toboroznánk embereket más országokból? Erős harcosokat. Mellénk állnának? De nincs indokunk amiért mellénk állhatnának, csak annyi, hogy egy közös ellenségünk van. Ha nekik is az ellenségük, és nem épp a szövetségesük.
- Miért nem ölted meg? - takart be az árnyékával valaki, és pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom, és felfogjam Blaze dühös, piszkos arcát. Leguggolt elém, és idegesen rángatózott az állkapcsa.
- Nem vagyok gyilkos - szűrtem ki a szavakat a fogaim közül. Esélyem se volt rá, hogy megöljem, és még csak épp ésszel se tudtam akkor gondolkodni. Úgy éreztem akkor magamat, mintha egy újszülött borjú lettem volna.
- De ő az volt! Ne tudd meg hány embert ölt meg eddig! És... ha, ha nem hagytuk volna elfutni, most simán vallatás alá helyezhettük volna! Ren, ő egy gyilkos! Nem szabad élnie! És ilyenek irányítják a hazámat! A Hazánkat! - nyomta neki a vállamat a fának, és szinte szikrázott a mérhetetlen dühtől. Elképzelni se tudtam mik járhattak a fejében, de ledöbbentem ettól a töredéktől.
- Nem mi döntjük el, kinek szabad élnie! És szerinted nem esett le, hogy honnan jöttek? Szerinted mit tehettem volna? Bepánikoltam! Az Isten áldjon már meg, hiszen túl éltük! Inkább örülj ennek! - toltam el a kezét, ő pedig csak a térdére esett előttem, és zokogni kezdett. A föld remegni kezdett, ahogyan Blaze vállai is. Nagyot sóhajtottam. Ebben a percben senki se tudott tisztán gondolkodni.
- Mit kellene tennünk? - hangját alig lehetett hallani, ez nem egy férfias megjelenése volt, de senki se foglalkozott velünk. A fának támasztottam fejem búbját, és a kivirágzott ágak közt az eget figyeltem, amin már a Nap lassan eltűnt.
- Foglaljuk vissza az otthonunkat? - suttogtam, mintha egy elhulló levél esett volna le, és tűnt tova a rengetegbe. Mégis, Blaze meghallotta, és abba maradt minden, amit csinált. Rám emelte kipirult arcát, és csak bámult.

Tudtam miket olvasott Blaze a telefonjában az elmúlt napokban, és egy idő után rájöttem miért is jelent meg köztünk Robin.  Ezért is tudtam, hogy mi miatt volt ennyire magába zuhanva Blaze. Folyamatos híreket kapott az ország helyzetéről, és az ottani állapotokról. Már néhány napja azon gondolkodtam, hogy amint az Iskola szünetet rendel el, beszökünk oda, hogy meg tudja látogatni szeretteit. De most, hogy így alakultak a dolgok, minden fenekestül megváltozott. Nem tudom milyen diktatúra lehet ott, de nem maradhat így tovább. Nem tudom még hányan állnának mellénk, de mindent el kell követnünk, hogy így legyen. Ha ez akár azt is jelentette, hogy én legyek az az önző ember, aki visszaköveteli a trónt.

Az első támadás óta eltelt két hét, és már csak a lerombolt, hiányos épületek, és a friss sírhelyek emlékeztettek arra a napra. Mégis, nem csak a légkör változott meg, de az emberek is. Már nem tudnak úgy nevetni, ahogyan nyáron, már nem tudnak együtt lenni, mint régebben, mert számukra hiányzik valami, vagy valaki. Egy tragédia részei lettek, ahogyan én is mellettük. Néhányuk szemében márcsak valami vérszomj maradt, az, hogy megbosszulják szeretteiket. Ám ha ezek nem is, az biztosan, hogy erősebbek legyenek, hogy ilyen többé ne történjen meg. Ha akkor nem tudták megvédeni egymást, máskor már menni fog. Nem akarnak mégtöbb bajtársat elveszíteni, legyen az egy utált osztálytárs, vagy egy ismeretlen dolgozó.

Egy kávézóban ültem. Egy nagy kerekasztal körül ültünk néhányan. Senki se tudott megszólalni, még mindenki gyászban égett. De már másodszor is megtámadtak minket, és mi csak bámulni tudtunk csészéinket, amikben kihűlt kávék voltak. Másodszor akkor támadtak meg, miután már nagyjából helyére tudtuk tenni a várost. Több, mint két héttel az első támadás után. Ám mintha már nem ugyanazzal a céllal jöttek volna akkor. Valami megváltozott. Vérszomjasak lettek. Végül Hart ült le köreinkbe. Szét nézett köztünk. Mellettem Blaze, és Robin, szembe pedig Fren és Tack Etoval és Aoval. Persze Eto mellett rögtön ott dögönyészett Peto, aki a francia kártyákat kevergette, osztogatta ki, majd rögtön össze is szedte.
- Mit vettetek észre a két támadás között? - tért a lényegre köszönésként, én pedig csak pislogni tudtam. Második alkalomkor már nem civil ruhákban voltak, hanem a '105'-ös ország címerével a mellvértjükön csaptak le ránk. És mind vigyorgott mikor velem akadtak össze.
- Felöltöztek... - dörmögtem, és beleittam a hideg kávémba. Mindenki rám nézett némán. Majd Eto fordult Harthoz.
- Kerestek. Nem csak öldöstek, hanem egyenesen mészároltak! És mindent felforgattak - Hart csak hümmögött egyet. Blaze és Robin összenéztek.
- Valószínűleg Rent akarják megölni, hogy még csírájában fojtsák el a lázadást otthon - felelte Blaze, én pedig csak felvontam a szemöldökömet. - Esetleg meg akarják félemlíteni, hogy ne is akarja visszafoglalni a trónt! - sziszegte tovább.
- De Rent lemondatták a trónról nem? - szállt be a beszélgetésbe Tack. Megvakartam a tarkómat. Ez alatt a két hét alatt a legtöbb emlékem csattanásszerűen szabadult ki elmémből. A titkos folyosóktól kezdve a kitalált harcainkon át egészen a véresküig, és a trónfosztásig.
- Való igaz. De azt nem mondták, hogy szabad választás során nem lehet megint király! - mutatott rá Blaze ravasz vigyorral az arcán. Tack csak visszamosolygott rá, én meg csak megráztam a fejem. Pozitív, és ravasz barátaim voltak, az is már biztossá vált számomra.
- Sikerült már megerősíteni a védelmet? - kérdeztem rá inkább Harttól.
- Igen, hála a Fának. Vettünk pár szem szérumot, így nagyobb területet tudunk levédeni vele. De nem száz százalékos a védelme, folyamatos készenlétben vagyunk. Viszont az Igazgatóval expedícióra küldünk néhányotokat! - kacsintott rám, mintha csak valami lányról beszélnénk, hogy éppen megfektette.
- Ilyenkor? - Fren, Ao és Peto nem értették. Ám Blaze-zel mi voltunk az ötletadók. Nem csak úgy leheltem ki a szavaimat a fa alatt, mintha semmit se értek volna. Ám csak úgy, hogy mindenki tudja nem volt logikus és jó döntés. Így kellett egy terv.
- Gyertek mind az Igazgatóiba holnap reggel, még a kiképzéseitek előtt! - állt föl, de előtte kiitta Eto kávéját, aki csak felemelte a szemöldökét, de más reakciót nem igen adott ki, miközben a fülében lógott a fülese, és dübörgött belőle a zene. Ez egyáltalán hallotta, hogy miről beszéltünk?

Tizenegyedik fejezet

Hírközlés

- Ja igen! Majdnem elfelejtettem! - csaptam homlokon magam, mikor épp a Parkban gyakoroltam, és Tack a telefonját nyomkodta. Valahogy kialakult rutin lett, hogy a reggeli edzésnél Blaze-zel voltam, míg a délutánin Tack vett részt, bár ő inkább csak lélekben edzett. Elmondása szerint ő a csapat esze, és hackere. Fölpillantott rám, mikor fakardomat a fűbe dobtam, és a táskámhoz mentem. Kikerestem, majd meglengettem Tack szemei előtt. - Ez jár az Őrzőknek! - vigyorogtam rá, mire ő csak elvette néma csöndben, és csodálattal vizsgálta a nyaklánc végén lévő tollakat.

- Köszönöm! - szipogott egyet, majd fölvette, és úgy vizsgálta tovább. Ittam pár kortyot, és körül néztem. Már kezdtek lehullani a levelek a fákról, és hűvös volt. Lassan egy hónapja, hogy az Iskola tanulója lettem, és kezdtem belerázódni az itteni léthez. Mivel az időjárás még mindig kiszámíthatatlan hamar jelentkezett a hideg időjárás. Már téli edzőruhában járkálok bármiféle edzésre, és ez most se volt kivétel. Egy fekete edzőruha volt rajtam, sötétlila széldzsekivel. Hajam már a szemeimbe lógott, így folyamatosan beletúrtam, igazgattam. Tack egy pléden ült, őszi krémszínű kabátban, egy barna-fehér kockás sálban, és farmerban, amit a térdig érő csizmája takart. Haja ki volt engedve, így abba néha-néha belekapott a szél. Kardomhoz visszasétáltam, és megint alapállásba álltam. A szél erősebb, és hidegebb áramlatot hozott, így megborzongtam. Megvizsgáltam repedezett, megviselt kardomat. Már alig lehetett használni. Kisgyermekkorom óta két karddal gyakoroltam, és ügyesebb is voltam velük. Valamiért mégis abbahagytam, és egy karddal kezdtem el gyakorolni, hátha hamarabb fejlődöm. Nehéz volt, és alig tudtam hozzá szokni. Nem tudtam ellazulni, kommunikálni a természettel, hanem koncentrálnom kellett arra, hogy mit csinálok. Szerettem kikapcsolódni edzés közben, de ameddig nem megy eggyel, addig nem térhetek vissza a kettőhöz. Ez volt a megállapodásom magammal, és tartottam is magam ehhez.

- Gondoltál már arra, hogy visszatérj és megismerd a szülőhelyedet? - kérdezte egyszercsak Tack, miután leültem mellé, és megköszöntem a forró teát, amit hozott magával. 

- Még nem igazán gondoltam ilyenre... - hümmögtem el a választ, pedig érdekelt az a titokzatos hely. A kíváncsiságom hajtott, de nem csak lekorlátozva a '105'-ös országra, hanem az egész Bolygótársaságra. - Najó, nem igaz. Gondoltam rá, de nem csak oda vágyódom. Az egész világ titkaival megismerkednék! Hiszen gondolj bele! Amikről eddig azt hittem, hogy csak legenda, igazzá vált. Akkor mi a helyzet a többivel? A Sárkányokkal? Az apró tündérekkel? Ilyenekről még a Földön is írtak, akkor ott is léteztek? Milyenek is pontosan? És mi a helyzet a vérmágusokkal? A törzsekkel? Annyi felfedezni való van itt! - néztem föl az égre, teljesen belelkesülve. Tack felnevetett. Jobban mondva inkább kinevetett. 

- Sárkányok és tündérek, mi? Én a Végzet Pontját szeretném látni! Azt írták róla, hogy egy olyan völgy, aminek a vízesése az Űrben ér végett! De ezek nem léteznek... - sóhajtott föl, én pedig ránéztem elhatározva magam. 

- Léteznek! És az összesnek utánanézünk. Blazet, és mondjuk Frenéket is rá kellene venni, hogy velünk tartsanak! És elindulni egy kalandra! - vigyorogtam rá. Fölnevetett az ötleten, mire én is csatlakoztam hozzá. Nekem tetszik az ötletem, és ha vége az Iskolának, akkor elhatározásra fogok jutni. 

A Mesterséges Nap már az ég tetején volt, mikor hazaindultam. Végre hétvége volt, és ezt próbáltam kiélvezni. Az agyam viszont így se tudott pihenni. Blaze sose beszél az országról akkor sem, ha rákérdezek. Mindig ingerült lesz, és próbálja terelni a témát, amit általában ráhagyok. Viszont néha-néha látom, ahogyan idegesen olvasgat a telefonján, illetve a futó társammal beszélgetnek elmélyülten. Kiderült ő is abból az országból jött, ám csak miután kiderült, hogy Blaze szomszédja lettem. Hírekkel jött és ment, az Igazgatóság hagyta is neki a lógásokat, hiszen ilyenkor nem véletlenül nem volt órán. Ám így se avattak be a dolgokba, ami rendkívül idegesített, főleg, hogy elméletileg én is odatartoztam. Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, és elővettem apám kardját. Óvatosan megtisztítottam sötét gerincét és élét, majd a vércsatornáról is letöröltem a pórt. Még mindig elkápráztatott fekete pengéje, és a pirargiritek csillogása. Fölálltam, és kezembe fogtam nyelénél. Elmosolyodtam súlyának érzésétől, majd meglengettem. Oldalról támadás, majd visszahúzni a kardot. Két kézzel megragadtam a nyelét, majd lentről fölfele suhintottam vele, egészen a másik oldalra, így amikor megfordultam Blaze sipákolt ijedtében. Megdermedtem mozdulatomban. Pontosan orra előtt pár miliméterrel állítottam meg a kardot. Megnyaltam kiszáradt ajkam. Még korán volt az ebédhez, így nem értettem miért ácsorgott előttem, a saját szobámban. Fölegyenesedtem, és kardomat kicsit megigazítva inkább leengedtem a hegyét a föld felé tartva. 

- Éhezel, vagy mi van? - érdeklődtem tőle, ő pedig csak szúrós tekintettel elmosolyodott. Terepmintás pulcsi volt rajta, amiből kilógott fekete felsőjének a nyaka. Laza zöld színű nadrágot viselt, és egy fekete zokni volt rajta. Álmosnak tűnt, kócos haja pedig csak azt a gondolatot ültette el a fejemben, hogy csak nemrég ébredt föl. Az órára pillantottam ami pont delet mutatott. Legalább két óra múlva lesz csak ebéd. 

- Csak gondoltam gyakorolhatnánk az erőddel, hátha jobban kiismerhetjük... Meg kiakarok prbálni valamit! - vakarta meg a tarkóját. Semmi visszaszólás, vagy csipkelődés. Igen, itt valami nem stimmelt. Sóhajtottam, és eltettem a helyére a kardomat, amit csöndben végig bámult, és néha sötétség ment végig szemei színein. 

- Most jöttem csak vissza, te meg gondolom még aludtál. Ráérünk vele kicsit később is! - dobtam a takarómat az ágyra, hogy legalább valami rend legyen, és ráültem. 

- Nincs időnk! Már... nincsen sok - súgta halkan, de sikerült hallanom. - Mindjárt jövök! - mormolta továbbra is, és bement a fürdőbe, ahonnan vízcsobogást lehetett hallani. Tényleg furcsán viselkedett. Inkább fölvettem egy tegnapról megmaradt könyvet, és folytattam az olvasását. Próbáltam minden információt összegyűjteni a '105'-ös országról, és annak múltjáról, de keveset írtak róla, és már régiek is voltak. Blazen kívül biztos volt más is, aki onnan jött, így volt még esélyem, hogy megtudjak dolgokat, ha már egy bizonyos személy nem akart róla beszélni. Éppen az egyik kalandról olvastam, amiben Viktor és valamelyik társa egy törzshöz jutott, ahol titkos vérszertartásokat tartottak, amikor Blaze visszatért. A konyhába rohant, és hozott két poharat, és egy üveg üdítőt. Ledőlt mellém, és inkább a telefonját nyomkodta. Elolvastam a rövid novellát, majd a rám áradt idegességgel inkább becsuktam a könyvet, és fölálltam. Nyújtózkodtam, majd nagyot ásítottam. 

- Oké, most már gyakorolhatunk! - fordultam meg, és Blaze rám vigyorgott helyeslően. 

- Akkor menjünk a pincébe - adott tanácsot, én pedig megrántottam a vállamat. Átvettem a farmeromat egy melegítőre, majd egy üveg vizet felkapva bezártam magunk után a bejárati ajtót, és lementünk a - majdnem - kihalt épület alagsoraiba. Mivel kérte, hogy hozzam apám kardját, így dobozostul, mindenestül vittem. Olyan három emeletnyit lépcsőztünk, és egy parkoló féleségben kötöttünk ki, ahol nem álltak kocsik, se semmilyen járművek, csupán az oszlopokon burjánzó növények. A föld is már a természeté volt, mintsem valamilyen ember alkotta tárgy. Ledobtuk a cuccainkat, majd kivettem a kardot, és egymással szembe álltunk. 

- Oké. Tisztázzunk pár dolgot első sorban! - mondotta vala Blaze, miközben pulcsijának ujjait feltűrte. - Megint hazudtam neked. Amikor volt az Árnytámadás, akkor nem esett törmelék a fejedre. És nem tűntem el. Nem tudom mennyit tudsz a Király Kardjáról, de akkor is elmondok mindent! - nevetett föl, majd folytatta, hogy még csak megszólalni se tudtam. Bár sejtettem, hogy hazudott akkorról, hiszen nehezen lehetett volna mindent megmagyarázni. - Megvan a képességem, hogy a lelkemet abba a kardba tároljam, illetve a fizikai testemet külön kardformára alakítsam. Így történt aznap is akaratlanul is, gondolom a veszélyt megérezhettem, így átalakultam. Ennyit erről. Viszont amíg abba a formámba vagyok, nem tudom használni a föld hajlító képességem, csupán neked áttudom adni, így azt te is tudod használni. Még gyerekként sikerült egyszer stabilizálnunk a két erőt egymással, viszont nem tudom, ez most is lehetséges lesz-e... - vágott tanácstalan fejet, én pedig bólintottam. - Akkor elsőnek is a lelkemet beküldöm abba a kardba, míg átváltozom. Így két kardod lesz, örüljél! - vigyorgott továbbra is, mintha az elmúlt órákban nem lett volna maga alatt. Megnyugtatta a tudat, hogy gyakoroltunk, és elfoglalhatta magát. 

- Nekem semmit se kell csinálnom? 

- Csak tarts, és ne dobj el! - jött a frappáns válasz, és behunyta szemeit, majd egy villanás kíséretében a kardom fényleni kezdett zölden, majd elsötétült ismét. A másik kezemben pedig egy ismerős kard volt, könnyebb súllyal, mint a másik, de nem sokkal. Ezüstös-gyémántos pengéje fehéren csillogott, teljesen eltérve a korom feketétől, aminek most a nyelén lévő pirargirit vörös gyémánttá alakult. Szívem erőset dobbant, nagyot kellett szívnom a pállott levegőből. Meglazítottam vállaimat, és mélyeket sóhajtottam. Na és most? Gondoltam magamban, miközben meglengettem őket. Furcsa lelkiismerettel bántam velük, mintha ha hozzá érnének valamihez, eltörnének. Így hogyan tudnék harcolni? Egyikben a lelke, míg másik a teste volt. Ütközésnél sérülhet. A fejemben hirtelen hatalmas fájdalom keletkezett, így térdre ereszkedtem, és zihálni kezdtem. Elsötétült  a kép előttem. 

 " Na végre! " - hallottam meg Blaze hangját, meg egy kisfiú nevetését. Egy felhőkkel borított víz felszínén álltam. 

 " Hol vagyok? " - néztem körbe, de csak felhőket láttam, amik a horizonton is túl mutattak. Blaze a hátam mögött állt és mellette a kisfiú, akin a vérminta volt egész testén. 

 " Kérlek szépen, a fejedben! Szép tiszta vagy, pedig már reménykedtem pár dögös nőciben! " - fújta föl a fejét Blaze, és csak fölvontam szemöldököm és a kisfiúra néztem aki megerősítette, hogy tényleg a fejemben vagyunk. 

 " Jó... és... mit is csinálunk itt? " 

 " Ren... Bármikor, ha így harcolunk, vagy csak valamelyik kardba bekerülök, az elmédben kell lennem, hogy tudjunk kommunikálni. Másrészről, megismerkedünk az erőddel, hogy megértsük a Fényt" - magyarázta Blaze, a kisfiú pedig helyeslően bólintott. Nagyon boldognak tűnt, és összevissza lengette karjait teste mellett. " Amúgy mi a neved? " - nézett le maga mellé Blaze, miközben leült, és mi követtük a példáját. 

 " Nincs igazán nevem, vagy ha volt is, már nem emlékszem " - tanácstalanodott el, mi pedig hümmögtünk egy sort. 

 " Akkor legyen Jeromos! " - jött a válaszom. - " Ha jól tudom szent nevűt jelent, és az ősidőkben egy Szentet is így hívtak! " - próbáltam ösztökélni, de szinte láttam a csillagokat a fiú szemeiben, így biztos voltam benne, hogy el volt ragadtatva az ötlettől. Az égen a felhők egyre jobban fogytak. 

" Jeromos. Ez tetszik!" - vigyorgott az égre Blaze, és Jeromos is csak helyeslően bólogatott, amitől majdnem hátra esett, annyira beleélte magát. Ettől persze elnevettük magunkat.
" Szóval pontosan milyen erő ez? " - érdeklődtem kicsit szórakozottan, hiszen Jeromosról kérdeztem Jeromostól, mintha valami megfoghatatlan tárgy lenne, vagy éppen egy új ismeretlen faj, amit most fedeztünk fel. Kör alakban ültünk.
" Inkább mesélek, és majd abban megkapod a választ remélhetőleg! " - húzta ki magát Jeromos, mi pedig bólintottunk. Lenézett, és megköszörülte torkát. - " Mielőtt megjelentek az emberek, volt egy Étermag itt. Ez voltam Én. Egyedül laktam itt, és egy Fehér fény. Persze csak fényként léteztünk, még magunkat se láttuk, csak érzékeltük. A Fehér fénnyel egyszerre születtem, de ő egyre jobban halványodott. Időközben különböző ismeretlen hajók jelentek meg, és kezdtek körénk építeni tárgyakat. Aztán a Fehér fény eltűnt, majd fölrobbant. Talán ekkor keletkezett öt másmilyen Fény. Addigra az építkezést befejezték, és emberek jelentek meg fölöttünk. Minket használtak erőforrásnak, így, hogy mi ne kerüljünk ilyen helyzetbe, mint a Fehér fény, elhatároztuk, hogy egy-egy emberbe költözünk. Persze az, hogy kijutottunk onnan, és emberekbe költöztünk, megkötötte a "kezeinket", ahogy ti mondanátok. Ekkor jöttünk rá, hogy akikben éltünk, tudtak különböző erőt használni. Aztán, mint valami betegség, megfertőzte az egész emberiséget. Igazság szerint, én magam sem tudom, hogy az én erőmmel mire képesek az emberek, mert mind másfajta erőt használt. Illetve voltak kivételek, akik többet is tudtak. Talán... talán egy ember járt a legközelebb a titokhoz. Azt mondta, hogy elképzeli a molekulák gyorsulását, szilárdságát, ezzel létrehozván azt az erőt, és eldöntheti, melyiket használja éppen. Érdekes ember volt! " - nevetett föl, miközben szemeire gomolyfelhők érkeztek, ahogyan visszaemlékezett.
" Ki volt az? " - húzta vissza a jelenbe Jeromost Blaze.
" Welsogin Harold " - vigyorgott rám, mire picit ledöbbentem. Senki se tudta a teljes nevét Haroldnak, ő volt az egyetlen talán. És most már biztosra tudtuk, hogy a vérvonalából származom.
" Amúgy a Fények mind családon belül öröklődnek. A Lila Fény az elektromosság, a Vörös Fény a tűz. A Sárga Fény a víz, a föld a Zöld Fény, és levegő a Fekete Fény. És vagyok én, a Kék Fény, amit talán mondhatok, hogy mind. De mindnek lett mellékereje. Nekem hála, megszülettek a Vérmágusok is. És nézd, mi lett velem? Bár gondolom megérdemeltem... " - mutatott a testére, amin a minta beborította az egészet. Ekkor jutott eszembe az emlékkép, ahogyan a kisfiúra kúsztak a minták. Az a kisfiú én voltam, amikor a Vérmágusok elzárták az erőm nagyrészét. Valószínűleg még mindig rajtam volt, csupán láthatatlanul.
" És a többi mellékerő? " - kérdezte Blaze, míg én földolgoztam a hallottakat.
" Nem tudok róla semmit. Biztosan léteznek, de... nem tudom " - bűnbánó arccal nézett rá, mi pedig megértettük. Ő is tehetetlen volt, ahogyan mi.
" És mi történik, ha föloldjuk a pecsétet? " - faggatta tovább Blaze egyre komolyabban. Jeromos a földet vizslatva gondolkodott. Szemöldökét ráncolta, és mélyen gondolataiba merült.
" Nem tudom. Amikor megjelent a pecsét, elgyöngültem, és alakot tudtam formálni. De lehet... ha eltűnne a pecsét, a sok energia visszatérne, és fölhalmozódva, nem csak a gazda testet pusztítaná el, hanem még engem is. Viszont így gyengébb az erő, mintha az egészet használná... gyenge vagyok. "
" És mi lenne, ha fokozatosan hoznánk vissza? " - vágtam a szavába. Kezdett átmenni önsajnálatba, azt pedig nem igazán tudtam kezelni. Tehetetlennek éreztem magam. Segíteni szerettem volna Jeromos visszatéréséhez, és ehhez egy tervet kellett kitalálni. Ha nem törjük föl egyből a pecsétet, hanem szépen lassan hozzuk vissza, szabadítjuk ki, akkor talán baleset nélkül is sikerül a start vonalhoz érnünk. El kell indulnunk, különben egy helyben fogunk topogni, míg mindenki lehagy. Mindketten értetlenül néztek rám. " Képzeljetek el egy zacskóban vizet. Ki akarjuk önteni a csapba. Ha levágjuk az alját teljesen, természetesen kizúdul belőle minden nagy erővel, és pár másodperc után már nem marad semmi se a zacskóban, a víz pedig mindent beborít, és inkább lesz a csap körül, mint a csapban. De! Ha csak egy kis lyukat vágunk a sarkából, csak csurogni fog a víz, kisebb erővel. Ugyan tovább tart az egész folyamat, de biztosabb. Hiszen minden cseppje egy helyre kerül, és mi se leszünk vizesek! " - próbáltam egy példát előhozni, hogy könnyebben megértsék, mit akarok ezzel mondani. Az ég kezdett szürkülni, én pedig pihegni kezdtem. Valamiért ez az egész kezdett kifárasztani. A másik kettő is megérezhette a fáradtságomat, mert ugyan csillogó szemekkel, de azt mondták, ezt majd legközelebb megvitatjuk. Jeromos kicsit csalódottan, de reménnyel telve búcsúzott el, én pedig elengedtem magam. Behunytam szemeimet és mikor kinyitottam, már a nehéz levegővel telt mélygarázsban voltam, egyik kezemben a kardom, másik kezem pedig üresen lógott testem mellett. Blaze feküdt mellettem, és a plafont bámulta, miközben mélyeket sóhajtott. A földre fektettem a fekete kardot, majd leültem. Sokáig egymáshoz se szóltunk, csak némán, a megnyugodott lélegzetvételeinket hallgattuk, ahogyan a kinti szél hangjával összekeveredett. Az elmém üres volt, pedig megannyi kérdés várt a válaszára. Csapzott homlokomat megtöröltem.
- Régen ez nem volt ennyire fárasztó! - sóhajtása röhögésbe ment át, én pedig csak rásandítottam. Nem tudtam rá válaszolni, hiszen nem emlékeztem szinte semmire se abból az időből, míg együtt éltünk. Ugyan az álmaim már másból se állt, csak emlékekből, és néha ha nem figyeltem tudatom már a múltban kalandozott. Ittam pár kortyot, majd a kardot a helyére tettem, és bezártam a dobozát. Beletúrtam a hajamba, és lenéztem rá. Ő csak csukott szemekkel mosolygott leizzadva. Kérdésre nyitottam a számat, mikor a föld a lábunk alatt remegni kezdett, és a házból törmelékek zuhantak le. Blaze fölült hirtelen és szétnézett, miközben én is letérdeltem köszönhetőnek annak, hogy elvesztettem az egyensúlyérzékemet.
- Mi történik? Földrengés? - kérdeztem, Blaze pedig némán elkezdett négykézláb mászni felém. Abba maradt a földrengés, és mindketten fölálltunk. Földrengés a Bolygótársaság első pár évében történt, utána helyreállították a magot, és azóta nem történt ilyesmi. Kevés esélyt láttam rá, de mégis megeshetett egy földrengés.
- Nézzünk ki! - majd elkezdett rohanni. Erősen fogtam a kardom dobozát, és követtem a példáját kifele. Ismétlődő rengés következett, de pont kiértünk, és az ott lévő korlátba tudtunk kapaszkodni.  Fejünk fölött elsuhant két hibrid, majd el is tűntek a pórfelhőben.
- Ez bizony nem földrengés! - szólalt meg és körbenézett. Én is követtem példáját, és próbáltam földolgozni a látottakat. Halottak. Halott emberek feküdtek az utcákon. Ötöt fogtam föl, ahogyan saját vérükben feküdtek. Dörrenést hallottam, és megrázkódott a föld. Hátra fordultunk, és láttuk, ahogyan az egyik épületet fölrobbantották. Sikítozásokat lehetett hallani messzebbről. Még egy hibrid száguldott el felettünk, de ezúttal valakik kiugrottak belőle. Pont előttünk értek földet, térdre érkezve. Egy lila hajú lány egyenesedett föl elsőnek, akinek a jobb szeme vörösen izzott. Szó szerint. Kezében egy gépfegyvert tartott. Haja ki volt engedve, nyakában egy szemüveg lógott. Fekete-zöld felső-gatya volt rajta, amin fekete mellény. Bakancsot viselt, és egy seb húzódott végig szeme alatt, egészen álláig. Alattomosan vigyorgott, miközben szétnézett. Közben fölálltak a többiek is; két srác. Az egyik punk-rock lehetett, hiszen bőrkabát volt rajta, ami alatt ugyanúgy ott volt a fekete mellény, és szakadt fekete farmert viselt, amin térdvédőket hordott. Szőke haja rövid volt, és szanaszéjjel állt, miközben egy fogpiszkáló volt szájában, és napszemüvegével takarta szemeit. Kezében egy kétélű rövid penge volt, és még az övére volt illesztve egy pisztoly is. A másik magas volt, lenyalt barna hajjal, és sárga szemekkel. Nem volt rajta mellény, hanem öltöny. Fekete, piros nyakkendős öltöny. Egyik fülében rengeteg ezüst karika csilingelt. Egy katana markolatát markolta, ami még hüvelyében pihent, de már készen állt a harcra. Nem tettszett ez nekem. Hátuk mögött robbantottak valamit, így hátszelet kaptak.
- Úgy tűnik elkezdődött... - mondta Blaze, én pedig hátra léptem egy lépést, erősen a korlátnak nyomódva. A lány ránk pillantott, pont egymás szemébe néztünk, és ő fegyverét ránk szegezte. Blaze takarta arcát, úgy lökött meg. - Fuss! - üvöltött Blaze, én pedig elsőnek majdnem elbotolva, futni kezdtem. Mellettem Blaze. Egy nagyobbat lépett előre Blaze, és kezeit fölemelte. A földből hatalmas törmelékek lebegtek, majd hatalmas sebességgel suhantak feléjük. A lány folyamatos sortüzet nyitott, a nagy kő darabok apró törmelékekként értek oda, és karcolták meg őket. Blaze folyamatosan ismételte ezt, én pedig addig kivettem a kardot, és eldobtam a dobozt. Kezdtem pánikolni. Mi a franc történik itt?! Blaze adta az utasításokat, hogy fussak tovább. Hátra pillantottam, láttam, ahogyan a punk srác szinte hahotázva rohan felénk, és vagdossa a törmelékeket, így azok nem tudták megsérteni őt. Befordultam egy sikátorba, és tovább futottam. Egy kisebb kerítés volt előttünk; zsákutca. Nem álltam meg, felmásztam rajta nagy lendülettel, és átugrottam. Bukfencezve értem földet, és rohantam tovább. Nem akarok tovább menekülni, ezt gondoltam. Egyedül voltam, Blaze lemaradt, vagy másfelé ment.
" Hát akkor harcolj! " - hallottam meg Jeromos hangját a fejemben.
- De nem tudok harcolni! - kiabáltam lihegve. Ismét fordultam, de zsákutca volt. A lenyalt hajú, katanás férfi ért utol, mikor megfordultam.
" A véredben van, Welsogin Ren! " - Nagyokat sóhajtottam, és kardomat magam elé emeltem. A férfi megpiszkálta orra hegyét hüvelykujjával, és elmosolyodott. Majd támadni kezdett.

Tizedik fejezet

Sorsdöntő döntések

Fehér csillagok. Ez volt az első dolog, amit fölfogtam a szemeimmel, és a tudatommal. Apró fénypontok, néhol vöröses gömbök vettek körül. Korom sötét volt körülöttem, akármerre néztem. Két lábon álltam, mégse láttam a talajt, ami meggátolta, hogy zuhanjak. Hol vagyok? Hogyan jutottam ide? Ezek voltak az első gondolataim, amint fölmértem a terepet. Mindenhol csillagok, messzebb, közelebb, mindenhol. Néhányuk pedig majdnem súrolta a kezem, olyan közel helyezkedett el. Emlékfoszlányokat kerestem, hátha eszembe jut, hogyan kerültem erre a helyre. Jobb szemem sarkában erősebb fénysugár keletkezett, hunyorogva fordultam oda, hogy megnézzem. Omladozó falak bújtak elő a sötétségből, és hat ember állt alattuk. Lábuk alatt vérfoltok, és még ők maguk is sérültek voltak, kapkodták a levegőt. Egyiküket se láttam tisztán, csupán kirajzolódott alakjukat. Beszéltek egymással, mintha vitatkoztak volna, de nem hallottam semmit. Néma csönd vett körül, amit szinte fogni is lehetett volna. Végül színes fények lökődtek ki a testükből, miközben egy kört alkotva álltak egymással szembe, és két karjukat elsőnek az égre, majd a kör közepe felé emelték, és a színek arra irányultak. Sárga, lila, vörös, kék, zöld és volt egy fekete. Ezek összekeveredtek, és fehér fény alakult ki, ami egyre tágabb lett, míg be kellett csuknom a szemem, olyan erős volt, és hatalmas. Aztán mikor ismét kinyitottam szemeimet, újfent csak a csillagokat véltem fölfedezni látásra specializálódott szerveimmel. Mi volt ez? gondoltaim közé fúródott ez a kérdés.
" Az új nemzedék " - jött a válasz a fejemben, egy kisfiú hangján.  Körülnéztem. A bal oldalamon egy kisgyermek állt, ugyan oda bámészkodva, ahol az előbb még ott volt az a hat ember. Megugrottam ijedtemben, mire egy kis csillagnak ütközött a könyököm. Az pedig villódzva arrébb lökődött.
" Óvatosan, attól még, hogy a fejedben vagyunk, ugyan úgy eltörhet!" - nézett rám összevont szemöldökökkel, de nem nyitotta ki a száját, csak a fejemben hallottam a hangját. Ekkor tudatosult bennem, hogy azt a gyermeket látom, aki én voltam. Vörös minták csúsztak-másztak, tekergőztek egész testén, mint szögletes láncok, és azoknak elején egy pötty vezette őket. Ám a kék láng már nem vette körbe. Egyszerű gyermek volt láncokkal a testén.
“ A fejemben? “ - kérdeztem volna, de egy hang se jött ki a számon.
“ Igen “  - jött a válasz a fejemben. - “ Itt nincsen levegő, ezért a hangod se mozog! “ - emelte föl az egyik kezét, és egy sárgán fénylő csillag alá emelte tenyerét. Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és ekkor tudatosult bennem, hogy nem is tudok levegőt venni, de még csak meg se próbáltam. Mégis olyan érzésem van, mintha tökéletesen meglennék nélküle. Levegő nélkül is tudok létezni. Bár ez a valóságban képtelenség lenne, ám ez most nem is az volt. Itt nem létezik olyan, hogy képtelenség. Itt még csak elemek se voltak. Nem létezett itt semmi, és mégis minden itt volt látható.
“ Miért vagyunk itt? “ - érdeklődtem, miközben őt figyeltem. Fölül meztelen volt, és vérfoltok borították testét, amik egy hatalmas mintát ábrázoltak. Tudtam, hogy ő én vagyok, hiszen mindannyiszor beszéltem már vele.
“ Hazudtam neked, Welsogin Ren. Én ugyan te vagyok, de mégsem vagyok te, csupán benned élek, ezáltal a részed lettem... “ - emelte feljebb a csillagot, majd kicsit meglökve nézte, ahogyan az feljebb kószál. Nem volt rajta cipő. A gyermeklábait vizsgáltam, és tiszta elmémbe fogadtam a hírt.
“ Mi vagy te akkor? “
“ Sok nevem van már!  Erő, átok, halál, kék fény. Talán az utóbbi az, amit most használnak. Annyi van már, hogy nem is emlékszem ezekre, amiket az elmúlt évszázadokban szereztem! “ - nevetett föl, majd felém fordult, és találkozott a tekintetünk. - “ Akárhányszor tűntem föl az emberek lelkeiben, egyszer se tudtak befogadni. Használtak, de sosem tudtak a létezésemről. Ők csak ezt az erőt ismerték. Nem engem “ - tenyerét ismét fölemelte kettőnk közé, és kék lángok jelentek meg a közepén. A szívem összeszorult keserves hangján, és feladó arcán. Aztán elmosolyodott, ahogyan a lángokat figyelte. A láng felé emeltem lefele a tenyeremet. A láng, mint egy spirál tekergőzött közöttünk. - “ Talán veled se tudtam volna találkozni, ha nem zárnak el mélyen... De örülök, hogy így lett végül! Ez a második alkalmam, hogy ilyen közelségbe kerülhettem a gazdámmal! “ - nevetett föl.
“ Második? Mikor volt az első? “
“ Szörnyű volt! Az akkori gazdám egy mazochista volt, de mindenki imádta! O, jaj! Föl fogsz kelni! Pedig még nem is tudtunk a lényegre térni! “ - szomorkodott el hirtelen a mondata végett, és egyre homályosabban láttam az arcát. A gyermeki mosolya maradt meg elmémben.

Kipattantak a szemeim. Szúrt a mellkasom, mintha nem kaptam volna levegőt, és végre lehetőségem nyílt rá. A plafonon néhány fény csík jelezte, hogy még csak most kezdett kelni a Nap. Megtöröltem kézfejemmel a számszélét, ezzel letöröltem kicsordult nyálamat. Fölülve körbe pillantottam a hálószobámban. Az asztalon és környékén rengeteg könyv hevert, mind a Bolygótársaság történelmét írta le, vagy éppen a Mannát vezette vissza és próbálta megmagyarázni. A szőnyegen egy üres tányér, rajta a tegnap esti rágcsából megmaradt morzsák. A kardom az ágy mellett. Az ablak előtt egy kisnövény, mely imádta a napfényt. Pillanatnyi amnéziám kezdett elmúlni, ahogyan tértek vissza az emlékeim a tegnap estéről. Miután Blaze is elment, lefeküdtem aludni, még arra se véve a fáradtságot, hogy elpakoljak. Az álmomra tisztán és érthetően emlékeztem. Bár nem voltam benne biztos, hogy csak egy álom volt. Inkább kivonultam a fürdőbe, és egy pohárba engedve vizet, megittam, majd a tükörben bámulva az unott arcomat inkább elővettem apám kardját, és kitárva a dobozt, leültem elé. Ki akartam emelni a kardot, ám megakadt a tekintetem a markolatánál. Néhány toll volt ott. Hasonlóak voltak, mint a fülemben lévők, csupán annyi különbséggel, hogy nem teljesen voltak barnák, csak a végük. A nagy része viszont fehér színben pompázott. Csodálkoztam, hogyan kerülhettek ide, vagy ki rakhatta ide, de semmi válasz nem jutott eszembe, ami még logikusnak is mondható lett volna. Kivettem őket, és megszámoltam, majd párba illesztettem őket a padlón, és csak az államat megtartva a kezemmel gondolkodtam, mit kezdjek velük. Pontosan hat pár volt. Ördögien elvigyorogtam, majd a fürdőbe vissza rohantam. Anyám valamilyen furcsa hobbiból mindig rakott be nekünk gyöngyökhöz hasonló dolgokat egy dobozban, amit eddig sosem használtam, de végre megérte magammal hoznom. Lekapva a dobozt az egyik polcról visszamentem, és törökülésbe helyeztem magam, majd ördögi tervemet kezdtem megvalósítani. Két toll végére egy-egy barna, és fehér gyöngyöt fűztem, majd egy erősebb barna fonálra erősítettem ezeket. Összekötöttem a két végét, ezáltal pedig kész lett a nyakláncom. Csináltam még egy ugyanilyet, majd a többi tollat visszahelyeztem, és a táskámba berakva a kész nyakláncokat elmentem készülődni a mai napra.  Volt egy furcsa emlékem. Egy hatalmas madár pihent a fészkében, akkora volt mint egy felnőtt ember. Tollait igazgatta, és találkozott a tekintetünk, mikor előbújtam. Szomorú voltam, a madár azzal vígasztalt, hogy kitépte szép tollait, és nekem adta őket. Gyermeki álomnak tűnt, mégis ezek a tollak eszembe juttatták. Mikor már a reggeli elkészítésével is kész voltam, elővettem két tányért, és mindkettőre raktam a gofriból, mellé pedig karikákra vágtam banánt, és csokiöntetet öntöttem rájuk.
- Reggeeeeelt! - rontott be nagy hanggal Blaze, aki épp hogy föl volt öltözve, és egy kabát volt a kezében. Ránéztem miután leültem, és visszafordultam a tányérom felé.
- Inkább gyere enni! - mormoltam, majd elkezdtem falatozni. Csöndben reggeliztünk, mindketten az ételre koncentráltunk, mintsem a másikra. Miután befogtam mosogatásra barátomat, addig fölkaptam a cipőmet, és egy vastag pulcsit is magamra vettem a hideg ellen. Táskám pántját vállamra igazítva benéztem, hogy áll Blaze, aki már csak megtörölte ázott kezeit. A vigyoromat visszatartva inkább a táskámból kivettem az egyik nyakláncot, és mikor mellettem elhaladt, hátulról gyorsan ráadtam. Kezeivel elkapta csuklómat, ami épp a nyakát érintette.
- Mit tervezel? - pillantott hátra a válla felett, én pedig próbáltam hátra húzni kezeimet, mintha megakarnám fojtani egy nyaklánccal.
- A romantikus bosszúm! - vigyorogtam elsötétült szemeibe, majd széttártam ujjaimat, ezzel elengedve az ékszert. - Bár nem olyan profi, mint a fülbevalóm, de elvihetem egy ékszerészhez, hogy valami húsba marósra csinálja... - mormoltam, mikor ő is elengedett és összeszűkölő, gyanakvó szemekkel nézte meg a nyaklánc végén lévő tollakat. Szétnyílt a szája, és tenyere közé szorította a díszt, majd halványan elmosolyodott.
- Még mindig kiszámíthatatlan vagy! Jó lesz így! - nevetett föl, majd a bakancsát felvette, és a kabátját is. Kicsit reménykedtem valami bosszankodásra, vagy fejcsóválásba, de csak örömöt kaptam. Táskáinkkal a vállunkon hagytuk el a helyet, és sétáltunk az Iskola felé. Borús idő volt, és erősen fújt a szél. A tévében tegnap bemondták, hogy az időjárás készülék meghibásodott, így képtelenség előre jelezni, milyen időt fog hozni, és beláthatatlan mennyi ideig fog tartani mire megjavítják. A tenger morajlása idáig hallatszott, pedig nem voltunk hozzá közel. A szél hajunkba belekapott, és a fülemen lévő tollat is kiakarta tépni, ám az csak csilingelt. Lefogtam tenyeremmel, és behunyt szemmel próbáltam tovább menni. Erős volt a szél. Blaze lemaradt, engem bámult egy helyben. Én is megálltam, és megfordultam, hogy vele szembe álljak.
- Nagy valószínűséggel nem emlékszel már rá... De mikor még kicsik voltunk, letettem az eskümet neked, és megfogadtuk egymásnak, hogy örökké védelmezni fogjuk az Országunkat - mosolygott fájdalmas arccal rám. - Akkor... akkor tűntél el, és hoztál pár ilyen tollat, és készítettük el azt a fülbevalót. Azt mondtad, ezeket az első Őrzőknek fogjuk adni! - nézett föl az égre, miközben haja az arca előtt táncolt a szélben. - Bár nem tudtuk oda adni nekik, hiszen el kellett menekülnünk onnan... Ezért is örülök, hogy nekem adtad ezt! - markolta meg a felsőjét, ami alatt pihent a nyaklánca. - Az jutott eszembe, hogy ugyan már a régi Őrzőknek nem tudjuk oda adni, de majd... a következő generációnak... a következő Őrzőknek oda tudjuk adni, és ez azt jelentené, hogy a régiek akarata tovább élne... a reményük... velünk élne tovább, és mi betudnánk fejezni!  - vigyorgott rám, miközben a sírást nyomta elmagában, én pedig összeszorult torokkal bólintottam. Az elmém tiszta maradt, mégis a mellkasom fájt a sok érzelemtől, ami hirtelen belopta magát. Végül csak bámultuk egy ideig az eget, majd egymásra nézve elnevettük magunkat. A hangunkat a szél tovább vitte, el a magasba, talán még a régiek is hallották, hallották, hogy még mindig van Remény, hogy velünk tovább fog élni az ő akaratuk a miénk mellett. Ezekkel a gondolatokkal kezdtünk el rohanni órára, hiszen késésben voltunk, annyit bámészkodtunk. A kapukat éppen zárták az Iskola gondozói, így sprintelni kezdtünk. Blaze beelőzött, már betért a kapu résén, ami már pár centi volt, így a táskámat átdobtam futás közben, és egyik lábammal neki rugaszkodtam a kapunak, majd föllöktem magam, és átugortam. A két felnőtt hátrahőkölt, mikor bukfencezve földet értem. Blaze lihegve röhögött, már-már fulldokolt és a táskámat oda dobta a feltartott kezembe, és tovább futottunk a folyosókhoz, és azokon keresztül egészen a manna-használati órára siettünk. Amilyen rémsztorikat hallottunk néhány felsőbb évestől Gai Tanár úrról, reméltük, hogy épp ő is késik, nem szívesen kerülnék össze vele egy összetűzésben. Pont beértünk a terembe, amiben a diákok egyként néztek minket néma csöndben.
- Áááá, meg is lettek az önkénteseink! Kérlek titeket, álljatok az osztály elé! - ült az egyik padban a Tanár, mi pedig lecövekeltünk. Szitkozódtam magamban, miközben letettük a táskáinkat, és szót fogadva, a terem elejébe álltunk. Nem volt olyan jó hangulatban, ám látszódott rajta, hogy most még elnézi nekünk ezt a késést. - Most pedig mutassátok meg, eddig mennyire tudtátok fejleszteni a mannátokat a gyakorlatokon! - tette keresztbe a kezeit mellkasa előtt, és lábát keresztbe vetve az asztalon minket vizsgált szikrázó szemeivel. Nagyot nyeltem, majd miután Blaze közölte, hogy ő lesz az első, hátrébb álltam. A Tanár egy láthatatlan védő burkot szórt kettőnk köré, hogy ne tudjunk kárt okozni a társainkban. Blaze levette a kabátját, és megszorítva a nyakláncát, nagyot sóhajtott. Két kezét a föld felé kinyújtotta, és széttárta ujjait. A padló megingott, majd remegni kezdett. Blaze haja, mintha a kinti szél kapott volna bele, ugyan úgy táncra kelt. Szemei csukva voltak, így koncentrált. A padló alattunk repedezni kezdett, majd elcsendesedett minden. Kezeit lejjebb engedte, majd lassan kinyitotta szemhéját, és hirtelen kezeit feljebb emelte, és ezzel a padlóból kisebb-nagyobb darabok emelkedtek föl a magasba, és csak lebegtek körülöttünk. Az eddig is unott arcok most elismerően nézték Blaze produkcióját. Végül vissza engedte a kezeit, és minden porszem a helyére került vissza, és mintha mi sem történt volna, egy repedés se látszódott. Megtapsolták a többiek, majd a tanár engem szólított.
- Na lássuk azt a hatos besorolást! - dörmögte a tanár magának, mire megforgattam szemeimet, de ideges lettem. Féltem, hogy a gyakorlaton előcsalogatott erő most nem fog megjelenni, és lényegében megalázom magamat.
- Ennek a söpredéknek nincs is képessége! - nevetett föl a negyedik sorból egy lány, és én rögtön tudtam ki az. Ez erőt adott. Előrébb léptem, Blaze pedig hátrébb. Mikor elhaladt mellettem, csak annyit mondott, hogy mutassam meg neki. Elmosolyodtam. Azt se tudtam, hogyan hívjam elő az erőmet, akkor hogyan vághatnék föl annál a lánynál? Végül behunytam a szemeimet, és nagyot sóhajtottam. Elfelejtettem mindent, ami körülöttem volt, kizártam a külvilágot. Éreztem, hogy a mellkasom bizseregni kezdett.
“ Ne aggódj! Én a te erőd vagyok! “ hallottam meg a fejemben a fiú hangját, majd egyik kezemet a szívemre tettem, és hagytam kiáramolni a melegséget testemből, amitől bizseregni kezdtem. Kinyitottam a szemeimet, mikor meghallottam pár felkiáltó hangot, és csodálkozó beszélgetést. Lenéztem, és láthattam, ahogyan az egész testem kék lángok veszik körbe.
- Nem lehet! - hallottam meg Lena ledöbbent, elhaló hangját, így összeszorítottam tenyeremet, majd egy gyors mozdulattal a mellkasomról eltaszítottam a kezem, és közben kitártam ujjaimat. A lángok eltűntek. Foggal téphető csönd állt be a terembe, mikor a Tanár eltüntette a burkot, majd hozzánk sétált. Nem látszódott meglepődöttnek, de mégis furcsán végigmért.
- Fontos, hogy megtaláljuk a lelkünkben lakozó erőnek forrását, ezáltal is erősítve magunkat. Megfelelő volt a bemutató, a helyeitekre mehettek! - mondta határozottan, miközben elsétált mellettem. Gyorsan fölkaptuk a táskáinkat, és a helyeinkre sétáltunk. Egész végig éreztem a tekinteteket rajtam, de mindenki csöndben volt. Az óra folytatódott.

- Ez nagyon idegesítő! - szorítottam meg picit az almalevet, amit épp szürcsöltem a szünetben. Blaze mellettem ült, és a telefonját nyomkodta. Föl se nézve vissza kérdezett, hogy micsoda, bár szerintem pontosan tudta.
- Mindenki csak bámul, mintha csak egy látványosság lennék, vagy egy ketrecbe zárt állat! - töröltem le egy kendővel a kilöttyent italt, miközben értelmetlen szavakat mormoltam. Blaze csak fölnevetve megpaskolta a vállamat.
- Haver, te tényleg egy élő látványosság vagy! - tette el a telefonját, székén hátra dőlt, és hintázni kezdett rajta. Az óra kezdete óta mindenki csak bámult, összesúgtak, de nem mertek a közelembe jönni. Még Lena rikácsoló hangja is elnémult, és békén hagyott, vagy legalábbis nem jutott el hozzám. Mégis kicsit fájt, hogy csak akkor tudtak elfogadni mikor kiderült, hogy van képességem, és nem is akármilyen. Megbántam, hogy megmutattam nekik, de már ez van. Végül annyira belemerültem a gondolataimba, hogy azon kaptam magam, hogy épp öltözöm futóruhába, és egy széldzsekit is fölvettem rá. Ma kint fogok futni, miközben Blaze szimulációs gyakorlatokon van Aoval. Fren pedig néhány másik lánnyal edz, így egyedül maradtam. Szerencsémre volt futópálya a suli háta mögött, így oda mentem. Egy srácon kívül senki se volt itt. Erősen fújt a szél, így inkább elkezdtem nyújtani, és bemelegíteni, miközben próbáltam fölismerni a másik futó embert. Fekete haj, az iskola melegítője. Az arcán egy heg húzódott végig a bal szemén át. Amikor már felém tartott, rám nézett. A hátamon is fölállt a szőr, mikor megpillantottam fekete szemét. Viszont amin a seb húzódott fehér-szürkés volt. A seb pedig halvány rózsaszínben virított rajta. Félig vak, gondoltam. Mogorva tekintete elcsodálkozott, mikor fölfogta, hogy nincs egyedül, ám nem lassított, mikor elhaladt mellettem, csak haladt tovább. Ez az a srác, akivel nem szívesen kerül össze az ember, gondoltam. Megdörzsöltem felkaromat, majd kocogni kezdtem. Inkább próbáltam kizárni mindent a fejemből, mintsem mindenen egyszerre gondolkodni. Későre járt, mikor Blaze elém jött egy esernyő alatt. Bőrig ázva sprinteltem hozzá, ő pedig oda adott egy törölközőt, és egy vízzel teli kulacsot. Megköszöntem, és szemeimmel megkerestem a másik srácot, de ő már addigra eltűnt. Túlságosan csak a futásra koncentráltam.

A többi napom is így telt. Tanulás, gyakorlás, edzés, alvás. Lassan reggelente is elkezdtem futni, amibe legtöbbször Blaze is becsatlakozott. A diákok nem sokban változtak meg. Ha elmegyek mellettük, aprót meghajolnak, vagy csak arrébb állnak. A felsőbb évesek néha segítenek, és beszélgetéseket kezdeményeznek, így tudtam meg a nyakörves Peto nevét, ami még most is nevetésre késztet. Nem csak úgy néz ki, mint egy állat, de még a nevéről is maga az állat szó jut az ember eszébe. Persze mindannyiszor, mikor előtte nevettem el magam, mindig megfenyegetett, és közölte, hogy kezeskedik arról, hogy ne álljon föl soha többet. Vagy éppen adott egy tockost.

A futó sráccal ugyan még nem beszéltem, de suli után mindig együtt futottunk, néma csöndben., egymás mellett. Lassan megszokássá válik, ahogyan az is, hogy minden otthoni étkezéskor két főre készítsek ételt akarva, akaratlanul is.
Két hét után én is elkezdtem szimulációs gyakorlatokon részt venni. Bár ezeken mindig sötétségben állok, és próbálom elképzelni az erőmet különböző tárgyakként, így is elég fárasztóak. Nem értettem ennek a lényegét, de nem panaszkodtam, hiszen senki se ismerte a képességemet. Persze rengeteg orvosi vizsgálaton is részt vettünk. Eléggé fárasztó volt, és még a végeredményeket se árulta el Hart, szerinte ezek a hírek csak feleslegek, elég, ha ő tudja. Ám azt elárulta, hogy nálam nem egy, hanem az összes erőnek alapja megtalálható, így elméletben mindegyiket tudom idomítani. Ám amit a leginkább tudtam, mintha csak a karom lett volna, az a kék fény, amely hidegkék tűz formájában jelenik meg. 

Kilencedik fejezet

Egy őrző esküje

Csak bámult rám és nem értette, hogy mit kérdezek tőle. Eldobtam a fegyveremet, majd gallérjánál emeltem föl a földről felső testét. Valamiért ideges lettem, pedig nyugodt akartam lenni. Arcomról semmit se lehetett leolvasni, mégis remegett a kezem. Szemének színe sötétebb lett, és mintha beesett volna az arca. Állkapcsa megfeszült.
- Ren vagy - felelte, végül végleg elkomorult, és csak néztünk egymás szemébe. Tudtam ki voltam, és ki lettem. Az emlékeim nem tértek vissza, mégis valami helyreállt bennem. Mintha már csak egy vékony fal lenne a régi életem és én köztem. Már várt rám, én pedig még álltam előtte mit is kellene csinálnom. Ám már tudtam mit kell csinálnom.  Láttam a falon túli eseményeket, és feltudtam őket fogni. Már csak befogadnom kellett őket.
- Miért nem mondtad el nekem? Én meg még csak föl sem ismertelek! - vicsorogtam rá, majd kitépve a kezeiből a saját pisztolya kakasával homlokon legyintettem, majd föltápászkodtam a földről. Megtörtem. Hiába megannyi szenvedés, hiába annyi kín, még mindig megtudok törni. Egy ember volt végig mellettem, ameddig más emberek közé nem kerültem. Bizsergett mindenem, és izzott a tenyerem. Elegem volt ebből az egészből! Egy teljesen más személyiség voltam kiskoromban, akitől mindent elvártak. Az igazi szüleimet orvul legyilkolták, a húgaimat pedig megkínozták, és megölték. Hirtelen szél támadt, és körbe-körbe került engem, miközben a port fölkavarta. A többiek is visszatértek hozzánk, és Blazetől kérdeztek valamit, de nem hallottam tisztán. Két karom mellettem lógott, miközben Blaze-t bámultam, aki könyökére támaszkodott föl.
- Hogy lehetnék az aki voltam, miközben már vagyok, aki vagyok? - hangom eltorzult, és mintha nem csak én kérdeztem volna ezt. Egy gyermekded hang is velem beszélt. A könnycseppek látásomat elhomályosították, így csak a körvonalakat tudtam kivenni. Egyre erősebb volt a szél körülöttem, a hajamba belekapott, és a port is egyre magasabbra vitte tovább. Izzott mindenem. Kék fénynyalábok tűntek föl. Lenéztem. Az egész testem azúrkéken égett. Fölpillantottam, és oldalra bicsaklott a fejem. Kavarogtam fejemben az érzelmek, miközben emlékfoszlányok törtek elő elmémbe, és repültek tovább. Az eddig fekvő alak, most már föl állt, és közeledett felém. Körülöttünk a föld remegni kezdett, és törmelékek kezdtek fölemelkedni. A széllel kezdett el táncolni. Hirtelen az alak helyén egy szőke sírós kis srác rohanó alakja jelent meg. Blaze. Felém rohant lélekszakadva, én pedig meg se tudtam moccanni. A kisfiú szerte foszlott, és a mostani Blaze állt meg előttem csapzottan, miközben az arcomba kiabált valamit. Kipislogtam az el nem hullajtott könnyeket, és Blaze zöld árnyalatú szemeibe néztem.
- Ren vagy, senki több, vagy kevesebb! - ragadta meg erősen vállam, és rázott meg kicsit. Megrándultak arcizmai, mikor hozzám ért, de az arckifejezése a komolyból és aggódóból nem változott másra. Valahogyan lenyugodott a mellkasom, és mint a tombolótengerből, bennem is úgy lett szélcsend. Minden porszem, és kő a levegőben maradt, és mozdulatlanul lebegett. Csak bólintani tudtam.
- Ren vagyok - helyeseltem bizonytalanul, miközben lefele néztem, ám amikor már fölfele pillantottam, már nem volt ott senki, és semmi. A laboratórium plafonját bámultam leizzadva, és zihálva. Könnycseppek gördültek le az arcomon, és folytak bele fülkagylómba. Sokként ért minden. Hallottam, hogy a mellettem lévő gép gyorsabban adta ki a rövid sípolásokat. A szívem gyorsabban vert, így próbáltam mély levegőt venni, hogy lenyugodjak. Annyi év után, végre megtudtam pár dolgot, hogy ki lehettem kisgyermekként. Viszont a legvadabb álmaimban se jutott volna eszembe, hogy egy olyan király sarja legyek, aki legendává nőtte ki magát. Kezeimet felemeltem, majd szemeimet eltakartam velük. Semmit se éreztem, mégis mellkasom dübörgött az izgatottságtól, mintha csak erre várt volna. Sóhajokkal töltöttem meg a termet, miközben a többiek elkezdtek mocorogni.
- Welsogin Ren, mi? - krákogtam, mire valaki sétálni kezdett. Levettem karomat szemeim elől, és Blaze aggódó arcával találtam szembe magam. - Miért nem mondtad el? - tápászkodtam föl, és támaszkodtam a tenyereimre ültömben. A fiú csak elmosolyodott szerényen.
- Szerinted hittél volna nekem? - ült le mellém, és figyeltük, ahogyan a másik három beszélgetnek tőlünk távolabb, néha-néha idelesve. Jogos volt az indok. Kinevettem volna, hogy milyen ostobasággal áll elő. Bólintottam, majd megint a plafon felé fordítottam arcomat. A neon lámpák néha zölden, néha sárgán világították meg a helyet, ezzel ijesztővé téve.
- Elmeséled, mi történt? És azt az erőt is... Kérlek! - néztem rá a szemem sarkából, ő pedig egy szavas válaszával helyeslően reagált, le sem véve tekintetét a többiekről. Csöndben maradtunk egy ideig, majd elnevettük magunkat a kialakult helyzeten. A hangzavarra a többiek is hozzánk sétáltak, és érdeklődtek, mi ilyen nevetséges. Semlegesen válaszoltunk ezt-azt, majd Hart fölcsapta jegyzetfüzetét, és gyorsan végigfutotta szemeivel, azzal a főcímmel, hogy elmeséli, mit figyelt meg rajtunk. Fren levette szemüvegét, és megtörölte. Szeme alatt volt egy heg, amin elcsodálkoztam. Előrehajoltam ültömben, és könyökömet térdemre rakva tartottam meg felsőtestem, miközben alkarom a lábam közt lógott le. Jobban megvizsgáltam a lányt. Pár heg, és zúzódás volt a nyakán, és a fülénél. Egy lila folt pedig bal alkarján mutatta, hogy ott van egy véraláfutása. Visszahelyezte a okuláréját, majd felnézve találkozott a pillantásunk. Szemöldökét fölhúzta, és elpirulva inkább a tanárra kapta a tekintetét. Elgondolkodva, hogy a többiek előtt illetlen lenne megkérdezni, mi történt, én is követtem példáját. Persze a friss sérüléseket most szerezte, de a legtöbb sokkal régebibbnek tűnt.
- Elsőnek is, Ao. Mivel veled már két éve dolgozom együtt, tudom, mik a gyengeségeid, veled leginkább ezekkel fogunk foglalkozni. Elsősorban szimulációs gyakorlatokon fogsz részt venni, hogy ha olyan helyzet alakulna ki, ne történjen meg ugyan az, mint akkor. Egy idő után Fren is veled fog gyakorolni, hogy gyakoroljátok a csapatmunkát! - Ao csak elnézett lesütött szemekkel, és összeráncolta a homlokát. Mintha fájdalom járta volna át minden porcikáját. Hart szemeit levéve róla a lányra nézett. - Fren, jók a reflexeid, nem vagy lassú, de nem vagy eléggé gyors! Az erőddel viszont kezdenünk kell valamit, mivel eléggé leterhel. Erre a legjobb megoldás, ha az állóképességedet erősítjük, többször kell futnod, és erősítened - mondta neki, és megigazította szemüvegét. Fren csak elpirulva bólintott, és egy rendben választ adott. Hart is biccentett, majd a mellettem ülő srác szemeibe nézett. - Blaze! Gyorsan reagálsz, és remekül védesz, de a támadásaid gyengék! Nem tudom, eddig hogyan edzettél, de most velem vagy, így az én szavaimra kell hallgatnod. Nem vagy eléggé rugalmas, ha fogalmazhatok így, eléggé merev vagy támadáskor, így talán az lenne a legjobb, ha az atlétikába kezdenél bele, hátha ellazulsz tőle! - mosolyogva húzta össze szemeit a tanár, és Blaze megmerevedett. Aztán Hart lapozott a füzetében, és felém fordult. Az összegyűlt nyálat lenyeltem, ami keletkezett a számban, és vártam az én kifigyelésem elért adatait. - Téged még szeretnélek jobban átvizsgálni, Ren! A képességedet közülünk összesen egy ember ismeri - pillantott Blazere, aki biccentett. - Ráadásul történt valami, amire végképp kíváncsi vagyok, főleg, hogy a monitorok is megbolondultak... - kezdett el a végére motyogni, de megrázta fejét, és folytatta. - Rugalmas vagy, de hamar kifáradsz. Önuralmad nincs. Erősen támadsz, és hárítasz is. Talán elsőnek az erőd megismerésével kellene foglalkoznunk, ezért sok szimulációban fogsz gyakorolni, különböző helyzeteket megoldva, így alkalmazkodni is fogsz majd tudni a jövőben kialakulókban. Az állóképességeden is erősítenünk kell, és később Blaze-zel fogsz gyakorolni, hogy ti is egymáshoz szokjatok, és fejlesszétek a képességeiteket, bár nem hiszem, hogy sok probléma akadna! Eddig neked lesz a legtöbb munkád, de utol kell érned mindenkit! - nyugtatólag mosolygott rám, én pedig megerősítően válaszoltam. Hart Tanár úr összecsapta füzetét, és végig nézett rajtunk.
- Azt hiszem hosszú út áll előttünk, de kifizetődő lesz! Én se fogok henyélni, mindenkiből a legtöbbet, és annál is többet fogok kihozni, ha már őrzőket kell nevelnem belőletek! Még a végén csalódást fogok okozni Viktornak! - kuncogott föl, majd ledobta papírjait az asztalára, és Blazet megkérte, hogy maradjon itt, miután mindenki elment, és közben leült székébe. El se tudtam képzelni miről beszélt. Őrzőkről és Viktorról. De az Igazgató nem Viktor volt, így nem tudtam kire gondolt. Megköszöntük a mai munkáját, és az említetten kívül kimentünk. Némaságba burkolózva sétáltunk az öltözők felé. A hatalmas burjánzó fához érve megtorpantam. A másik kettő később állt meg, miután feltűntem nekik. Hátra fordultak.
- Ti mióta tudtátok? - néztem a szirmok vadtáncát, amit a hűvös szél hozott magával. Nem néztem rájuk. Nem akartam látni, ahogyan összenéznek, és különböző érzelmek futnak át tekintetükön.
- Az első napon, mikor az Árny támadás volt. Akkor elszabadult az erőd... - halkan felelte Fren reszketeg hangján, én pedig próbáltam visszaemlékezni. - Gondolom sikerült kiütnöd magad, miután lenyugodtál. Az erőd túl sok volt számodra, gondolom... - egyre bizonytalanabbul mormolta a lány, én pedig csak megköszönve válaszát hálásan rámosolyogtam, és kihúzott háttal tovább sétáltam. Nem úgy tűnt, mintha Ao is válaszolni akart volna, így nem is vártam tovább. Talán jobban utána kellene járnom ennek az egésznek. Bár nap végén Blaze és Tack elmesélnek majd mindent remélhetőleg. Picit dühös voltam mindenkire, aki tudta, és nem szólt nekem. Viszont tudtam, ha el is árulnák se hittem volna el nekik, így jogos volt a hallgatásuk e témában. Nem tudtam, hogyan reagáljak a dolgokra ezek után. A zuhanyzóban éreztem meg a valóságot, ahogyan égő vízcseppek folytak végig kihűlt bőrömön, ameddig el nem tűnt kör-körözve a lefolyóban. Behunyt szemeimmel hagytam magam a víz érintkezésének. A zuhanyzó rész már teljesen üres volt, senki se maradt itt, mindenki a cipőjét húzta az öltözőben. Legtöbben röhögcséltek és lányokról beszélgettek, illetve a számukra nehéz gyakorlatokról. Már sötétségbe burkolózott a csönd, mikor lassan kinyitottam szemeimet, de csak félig, kicsit álmoskásan. Elzártam a vizet, majd megtörölközve felöltöztem, és haza indultam. Az előttem sétálók mind, mikor elhaladtak a virágzó fa mellett meghajoltak előtte, és tovább folytatták útjukat. Értetlenkedve figyeltem cselekedetüket, mikor Tack mellém lökődött, és vállával felkaromnak ütközött. Lenéztem rá, és csak viszonoztam mosolyát.
- Tisztelegnek az Uralkodónak! - suttogta felém, mikor megint meghajoltak a fa előtt, ő pedig csak kuncogva bontott ki egy rózsaszín nyalókát. - Még nem tudják ki az, vagy hol van, ezért csak egy helyen tudnak neki tiszteletet adni... - magyarázta további értetlenkedésem okát, és végre én is fölnéztem. A fa mellett megállva mi is meghajoltunk, mire a szél erősebben kezdett fújni, és rengeteg virágszirmot fújt a hajamra. Tack csak fölnevetett, mikor kiráztam őket, és tovább folytattuk az utunkat. Nem ment haza a lány, egyenesen jött velem az otthonomba, bár kissé zavarban érezte magát, hogy kettesben voltunk. Készítettem teát, és ameddig vártuk Blazet, semmiségekről beszélgettünk.
- Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem kínosan, mikor újra töltöttem a csészéjét. Ő csak végig nézett rajtam, majd igenlően válaszolt. Visszaültem mellé a pultnak támaszkodva. - A neved  Morwits. Esetleg lehet közöd Morwits Leo-hoz? A Király egyik védőjéhez? - néztem összehúzott szemöldökkel a csészém aljára. Féltem ezt előhozni, de kíváncsi voltam; és úgy voltam, hogy jobb később bocsánatot kérni, mint bánni, hogy meg se tettem.
- Ő az apám volt - ivott teájából, én pedig ránéztem. Halványan mosolygott a pultra. - Azon az éjszakán... mikor elfoglalta a bitorló a trónt, ő meghalt - mesélte szárazon, majd szemeimbe nézett. - Egész végig védte a többiekkel az Uralkodói családot, de elárulták őket. Az egyikük hátba szúrta... - fojtott hangja arra késztetett, hogy bocsánatot kérjek tőle, de egy szó se jött ki a számon. Előrefordultam, és részvétet kívánva kortyoltam a teámból, hogy kiszáradt torkomat benedvesítsem. Hirtelen soknak éreztem benne a citromot.
- Tudod... Büszke vagyok apámra! Az álmát hajtotta, hogy a barátai mellett legyen, és a céljukért harcoljanak. Ameddig lélegzett, ezt az utat követte. Volt, mikor haza se jött, vagy csak percekre tudott velünk foglalkozni, de mindig mesélt a kalandjaikról. Elképesztőek voltak, és elhatároztam, hogy folytatni fogom az útját! Olyan leszek, mint ő, ezért is jöttem ebbe az Iskolába... - nevetett föl, én pedig csodálkozva hallgattam mondandóját. - Ám alighogy beköltöztem, sikerült elvesztenem a reményemet, hogy bárhogyan is folytathassam. És akkor megjelentél Ren! Szó szerint beestél a termen, a jellel a füledben, azzal az arcvonásokkal, amik a szüleidre emlékeztetnek! - rám pillantott, mikor leesett neki, hogy olyanról beszél, amiről nap elején még nem tudtam. Rámosolyogtam, ő pedig csak folytatta visszafordítva fejét, és bízva abban, hogy nem fogok kiakadni, és kérdezősködni folytatta. - Főleg, miután kutattam utánad, szívből örültem. Apám nem hiába halt meg, hiszen, akit védett, annak a kincsét megtudta menteni! - törölte meg nevetgélve arcát, amin elkezdtek folyni a könnycseppek. - Mondjuk, egy kicsit elkeserítő volt, hogy elfelejtettél akkorról mindent, de így jobb volt - mosolygott rám, mielőtt elfogadta volt a zsebkendőt, amit felé nyújtottam.
- Én is csak pár órával ezelőtt tudtam meg, hogy ki vagyok! - vigasztaltam, ő pedig még jobban felnevetett.
- Akkor Welsogin Ren, kérlek, hadd tegyem le őrzői eskümet neked! - állt föl, én pedig követtem példáját. Meglepetés szerűen ért a dolog, de beleegyeztem. Épp ekkor toppant be Blaze, mikor Tack féltérdre ereszkedett előttem.
- Ohóóó! Ha megakarod kérni a kezét, akkor szebb öltözetben, kérlek! - röhögött Blaze, ám látva mindkettőnk komorságát, neki is elszállt a vigyora. Rögtön megértette a helyzetet, így csak megállt kihúzott háttal az ajtóban, és maga előtt összekulcsolta kezeit, mint egy biztonsági őr. - Bocsánat, folytassátok csak! - hajtotta le fejét, ezzel bocsánatunkat kérve, amit elfogadtunk. Ismét Tackra figyeltem, aki a parkettát nézte, miközben kezeit térdére helyezte. Nagyot sóhajtott.
- Én, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött lánya, a Morwits Királyság koronahercegnőjeként örök hűséget fogadok, Welsogin Ren, Welsogin Viktor elsőszülött fiának, aki jogos örököse a Király Trónjának, és az ország uralkodójának. Ezennel védelmezni, segíteni, és mellette fogok harcolni, amíg el nem bocsát, vagy a halál el nem ragad, és a vérem ki nem hal! - céltudatosan mondta, és határozottan ejtette ki mindegyik szavát. A végén pedig csak még jobban lehajtotta a fejét. Mintha egész életében erre várt volna, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.
- És én örömmel fogadom hűségedet - feleltem rögtönözve, kicsit feszengve, de remélve, hogy ez mind nem érződik rajtam. Egyik kezemet a vállára raktam, és mikor kihúzta magát és fölnézett, rámosolyogtam, és ő rám. Bevillant egy emlékfoszlány, ahogyan egy szőke kis srác térdelt előttem, és hasonló szavakat kiáltott nekem, teljesen határozottan. - Állj föl, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött leánya, a Morwits Királyság koronahercegnője, immáron őrzőként! Innen kezdődjenek hát közös kalandjaink! - állítottam föl, és csak elvigyorogtam, ő pedig oldalra döntött fejjel felnevetett. Mindketten nagyot sóhajtottunk, mikor Blaze mellénk sétált, és megszorította mindkettőnk vállát. Hármunk közül ő volt a legmagasabb, a legkisebb pedig Tack. Ahogyan elnéztem boldog arcukat, melegség járta át felsőtestemet. Örültem, hogy ilyen barátokra, társakra találhattam.
- Nem is tudtam, hogy koronahercegnő lettél! - csodálkozott Blaze, és ezzel elindított egy hosszú csevejt hármunk közt. Kiderült, hogy volt egy nővére, de ő szívbetegségébe belehalt, még évekkel ezelőtt. Na meg az is, hogy a kezdetektől fogva ismertük egymást, hiszen már gyermek korunkban találkoztunk. Ráadásul mikor elmenekültünk, hosszú ideig náluk bújkáltunk. Ezek után Blaze kezdett mesélni, ahogyan elárulta az Uralkodót a bitorló, pedig az egyik legjobb barátjának tartotta. Ahogyan mindig a Trónszékben ült, mikor senki se figyelte, és parancsolgatott a Király nevében, mikor távol volt. Elkezdte toborozni híveit, és ostoba hazugságokkal etette őket, a Király pedig nem tudott ezekről, mert épp egy titkosított küldetésen vett részt. Majd mikor már visszatért, a város, amely körbe vette a hegyen lévő kastélyt tűzben égett, és minden ott lévő katona próbálta menteni az embereket, míg a csürhe betört a kastélyba, és akit csak megtaláltak, orvul legyilkoltak kegyelmet nem ismerve. A vérszerinti apám pedig elkésett. Mikor megtalálta a családját, a két kislányt akkor ölték meg, így csak megbosszulni tudta őket, és megmenteni a maradék emberét. Ezért elküldte Blazet, és az anyját, hogy vigyenek el engem, míg ők feltartóztatják őket. Így halt meg a Király, Királyné és a Király Kardja. Ezek után egy évig bolyongtunk faluról falura, különböző klánok közt élve, és tanulva a harcot, míg esténként álomba sírtuk magunkat. Az is kiderült, hogy egy ideig még Tack udvarában bujkáltunk, így már ismertük egymást, csupán én nem emlékeztem rájuk. Az apja tanított meg sok mindenre, ő szerettette meg velem a Világtörténelmet is, mint kiderült. Végül mikor túlságosan is közel kerültünk a lebukáshoz, elhatározásra jutottak, hogy oda adnak egy családnak, hogy ők neveljenek fel, és legyenek a szüleim. Ez az egész folyamat egy évig tartott, hogy eljuttassanak a felsőbb országokba úgy, hogy ne tudják kilétemet. Onnantól kezdve már voltak emlékeim.
- Álljunk meg egy percre! Szóval csak megjátszottátok az első nap azt a bemutatkozást? - akadtam ki, miközben már a hálóban lévő szőnyegen ültünk, és beszélgettünk. Blaze az ágynak támaszkodva törökülésben ült, míg mellette Tack hason feküdt a földön. Én pedig bezárva a kört ültem mellettük, és a tenyeremre támaszkodtam a hátam mögött. A két palimadár csak összenézett, és bocsánatkérő mosollyal vissza rám.
- Hát na, így könnyebb volt! Meg nem is tudtuk, hogy ugyan abba az Iskolába kerültünk, nem hogy osztályba! - nevetett Blaze, és Tack csak helyeslően bólogatott. Homlokon csaptam magam.
- De miért lepődtél meg, mikor mondtuk melyik országból valóak vagyunk, ha tudtad? - gondolkodtam el, miközben kérdésemet Tack-nak szántam. Ha jól emlékeztem, nem csak az enyémen csodálkozott el, hanem Blazen is.
- Hát a tiédet tényleg nem tudtam! Blaze meg hát... nem hittem volna, hogy az igazat fogja mondani... - vont vállat a lány miközben föltápászkodott, és a falon lévő órára pillantott. - Azt hiszem ideje mennem! Holnap találkozunk! - vette föl az asztalról a telefonját, és már ki is viharzott az előtérbe, hogy fölöltözve haza menjen. Én is az órára pillantottam közben. Este nyolc óra. Kint már besötétedett, a csillagok és bolygók adják a kinti világítást. Blaze is fölállt, és kezdte mondani, hogy haza kíséri, de addigra a lány elbúcsúzott és egyedül hagyott az ingyenélő barátommal. Mindketten fölsóhajtottunk. Ő gondolom a tudattól, hogy lemaradt egy vicces flörtölésről, én pedig azért, mert még nem vacsoráztunk, így biztosra vettem, hogy két személyre kell főznöm. Tehát plusz kiadás. Tehát még itt tanyázik. Ezekkel a mélabús gondolatokkal araszoltam a konyhába, hogy neki kezdjek valami ételnek.
- Miiiii!? Ne sóhajtozz már ennyit, a végén kiszökik a lelked! - jött utánam Blaze. A vállam fölött végig néztem rajta, majd kinyitottam a hűtőt, bebámultam, és ismét a srácra, és sóhajtottam. - Naaa! Gonosz vagy Ren! - röhögött Blaze, miközben a pulthoz ült és figyelte, ahogyan kipakolászok.
- Milyen gonosz az, aki hagyja, hogy fölfalják az ételét, és még csak nem is kap segítséget az elkészítésében? Ingyenélő! 

Nyolcadik fejezet

 

Ki vagyok én?

Valamiért furcsán éreztem magam. Talán azért, mert a nap végére megfogom tudni az igazságot? Talán csak azért, mert rosszul aludtam, esetleg egy egyszerű gyomorrontás lenne? Nem tudtam eldönteni, hogy fizikailag vagyok rosszul, vagy csak megviseltek az eddigiek. Olyan, mintha egy gyorsan száguldó hibriden utaznék. Ki akarok ugrani belőle, de ha megteszem, felnyársal az Űr. Vajon még mennyi mindenen kell még átesnem? Mennyi minden fog velem történni? Van esélyem arra, hogy itt most félbe hagyjam, és megálljak? Akárcsak egy megállónyi időre is?
Már mindenki átöltözött, mikor mi csak elkezdtük levedleni magunkról a ruhákat. A hajam belelógott a szemembe, hátra kellett már fésülnöm, ami azt jelezte felém, hogy már ideje lenne egy nyírásnak. A spandex anyagból összevarrt sport ruhákat felkaptam, ami egy hosszú szárú tapadós fekete nadrág volt hosszú ujjú felsővel, ami fölé felvettem egy laza kék felsőt, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy latexbe bújt szuperhős. Végül mindent felvettünk, és nyargaltunk is tova, hogy megmozgassuk magunkat egy gépben.
- 'Reggelt gyerekek! - ásított Hart, mikor beléptünk. Fölállt kerekes foteljéből, és kezében kávés bögréjével ránk mosolygott. Fekete vászonnadrág volt rajta, vörös inggel, aminek első két gombja nem volt begombolva. Ezeken persze a fehér laborköpenyét viselte. Hófehér kócos haját most kiengedte, és szemüvegét használta hajpántnak.
- A reggel már rég elszállt! - kuncogott Blaze vidáman, majd oda sétált Aohoz, és Franhez. Mindketten a sportfelszerelésüket hordták, bár Ao a sálától nem szabadult meg. Hart figyelmen kívül hagyta a beszólást, és mint egy karácsonyt váró kisgyermek lerakta bögréjét, és izgatottan összecsapta tenyereit.
- Ma csapatedző tréninget tartunk, aminek az elsődleges célja az lesz, hogy megismerkedhessünk az erőitekkel, és megtudjuk hányadán álltok is vele! - lelkendezett egyedül, miközben mindenki csak komoran figyelte, várva, hogy mondja tovább az instrukciókat. Kezdtem aggódni, mivel nekem nem igazán volt különleges erőm, így nem is tudtam nagyon mire dolgozni, csak a karforgató képességemre. – Ugyan azt mondtam az első órán, hogy először egyesével mérem fel a képességeiteket, nálatok ezt nem tudom megcsinálni! – nézett rám, majd Blaze-re. Ráncolni kezdtem szemöldökömet. Egy dolog, hogy engem nem tud felmérni, de Blazet se? – Ezért is lesztek párban, ebben a helyzetben. Szimulációs arénában fogtok harcolni egymás ellen, míg a másik kettő figyeli a másik kettőt! Először is inkább Fren és Ao fognak megküzdeni, végül Blaze és Ren. Most közlöm a szabályokat, ameddig még tiszta a fejetek! – kuncogott föl, de valahogy szemei ridegek lettek. Eléggé félelmetes hatást keltett ezzel bennem. Mint egy pszichopata, aki egyben szadistán élvezi áldazata kínzását. Természetesen mindezt titokban. – A harc folyamán halálos sebet nem ejthettek, illetve, ha mégis komolyabban megsérül az egyikőtök, az egészet abba hagyjuk, és egy hónap büntetésben vesz részt az elkövető! Ezen felül bármi engedett! – csapta össze tenyereit, majd levette szemüvegét, és megtörölte a köpenyében. A haja össze-vissza állt, ezzel azt a hatást érte el, mintha csak most kelt volna fel, ami valószínűleg igaz is lehetett. – Akkor kezdjük! – tette föl szemüvegét a helyére, majd hajának tetejét összefogta. A többiek a gépekhez sétáltak, majd ráülve várták, hogy Hart rácsatlakoztassa őket a gépre. Én is a példájukat követtem. Végül mikor már minden a helyére került, becsuktam a szemem, és vártam a kaland folytatását. A légzésemre figyeltem.

Lebegtem. Körbe néztem, de nem láttam semmit se. Fölemeltem kezemet, de azt se láttam. Lenéztem, de minden vak sötét volt; még saját magamat se észlelte a szemem. Aztán ismét megváltozott minden. Porszemcsék vettek körül, és csak forogtak és forogtak.
- Ren, túl veszélyes az erőd, ezért elzárjuk míg föl nem nősz! – Egy férfi fogta gyermeke két kezét, miközben előtte guggolt. A kisgyermek sötét hajú volt, és világos szemeivel csak sírdogált. Körülötte több köpönyeges férfi jelent meg, és mind furcsa nyelven kezdtek el kántálni valamit egyre hangosabban, miközben kezüket megsebezvén a földön egy hatalmas mandalát kezdtek el felrajzolni, aminek közepén a kisfiú állt. A vér elkezdett mozdulni, és a fiú testére mászott, majd erősen világítani kezdett minden. A pórszemcsék felrobbantak, így nem láthattam, mi történt.
- Miért teszed ezt? - kiabált egy nő zokogva, miközben térdelt valaki előtt. A férfi ismeretlen volt számomra. Hosszú haja össze volt tapadva a vértől, ami mindenhol beborította. Csak vigyorgott, miközben egy fekete hajú kislányt a nyakánál fogva tartott a magasba. – Engedd el a kislányomat! – sikította a szinte néma csöndbe. A férfi csak nevetett, majd kezéből tűzlángot engedett szabadjára, és a lány arcába nyomta. Felsikított, az alig öt évesnek kinéző leány, és zokogva próbálta elrángatni a kezét magáról.
- Ez csak a bosszúm töredéke, Lilianne!

A porszemek mint az eső, szétestek, és velem együtt hullani kezdtek valamerre. Lefagytam a látottaktól. Emlékképek voltak ezek, és ráadásul a sajátjaim. Tudtam. Én pedig nem emlékszem ilyenekre. A kreált szelem tépte a hajamat és mindenemet, amit csak érintett. Legszívesebben meghaltam volna, úgy éreztem magam. Megráztak a látottak.
- Minden rendben? – érdeklődött Fren, miközben előttem állt. Csak pislogni voltam képes; föl se fogtam, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, mikor még zuhantam.
- Persze! – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő viszonozta azt. Szemüvegét megigazítva hátrált pár lépést, és elpirulva nézte a földet. Körül néztem. Egy kolosszeum félében voltunk, ami már így is romokban hevert. Világos volt, így olyan hatást keltett az emberben a hely, mintha egy sivatag közepén lenne. Talán igaz is. A többiek körbe álltak. Mindenkin más ruha volt, mint ami eddig. Védőfelszerelés. Overall, amin deréknál volt egy öv. Bakancs, ami a sípcsontom feléig ért. A jobb combomra fel volt szerelve egy kiskés, míg a bal oldalamon egy kard pihent, jobb derekamra pedig egy pisztoly volt igazítva. Levágott ujjú kesztyű volt rajtunk, és az overallnak is a gallérja egészen a nyakunk tetejéig volt felcipzározva. Frenen és rajtam piszkos zöld színű textil volt, míg Aon és Blazen kék. Megnéztem a többiek felszereléseit. Blazenek két pisztoly volt felszerelve, kisebb tőr, és egy nagyobb lőfegyver. Aon a sála helyett egy fekete alapon fehér mintás maszk volt az arcán, amin egy fogsor volt ráfestve. Egy ostor volt a derekára rögzítve, mellé pedig pisztoly. Frennek két tőr volt egymás mellett a combjához szorítva, aminek a két vége össze volt kötve egy lánccal. Piros szemüvegét lecserélte egy olyanra, aminek a két vége össze volt gumizva, így fixen tartotta az arcán. Rozsdás színű volt, és piszkos. Egyáltalán nem passzolt hozzá. Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, és tudatosítottam magamban, hogy körülbelül olyan  nehéz, mint az otthon lévő kardom. Visszahelyeztem, mikor megjelent mellettünk egy nő. Fehér haja hosszú volt, és göndör. Ruhája keblére feszült, ami ugyanolyan volt, mint Frené, csupán ő fölhajtotta a könyökéig.
- Üdv! Én Hartvig dimenzió szolgálója vagyok, én leszek a bírótok az itteni gyakorlatotokon – mondta monoton hangon, és meglepődtem, hiszen a hangszíne így is inkább hasonlított Hartéhoz, mint egy nőéhez. Fölvezetett minket egy lelátó helyhez és leültetett, miközben Ao, és Fren az Arénában maradtak. Valamit még beszélt velük, majd pórszemcsékre szóródott. Hatalmas kongás hallatszódott föntről, és a két “harcos” elhátrált egymástól. Komolyan harcolniuk kell? Leültem egy épségben maradt székre, mellém pedig Blaze helyezkedett el. A lelátókon kapucnis emberek jelentek meg, és széttárták a karjukat. Mivel kör alakú volt a stadion, pontosan egy kört alkottak, és kántálni kezdtek valamit. Kezeikből fehér színben jelent meg valami, és terjeszkedett tovább, egészen, míg egy félgömböt le nem zártak. Vörös minták jelentek meg a burkon, majd eltűnt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan eszembe jutott az a jelenet, mikor a kisfiúval csináltak valamit, és pontosan ilyen minták voltak rajta. A mellkasom összeszorult, többször kellett kisebb levegőt vennem. Sajogni kezdett a fejem, és hányinger kerülgetett. Úgy éreztem, mintha én lennék a kisfiú, és még egyszer történne meg az a dolog. Fájdalmas volt. Égette a bőrömet. Aztán eszembe jutott, mikor még kicsi voltam, néha-néha a hátamon előbukkant egy vörös minta, amit nem láttam tisztán. Talán... talán tényleg az én emlékeim lettek volna azok? Döbbenetemben még csak levegőt is elfelejtettem venni.
- Ren? – éreztem meg egy meleg tenyeret a hátamon, mire vissza kerültem a jelenbe. Fölpillantottam aggódó kék szemeibe. Valami kattant a fejemben. Nem emlékszem a nyolc éves korom előtti életemre; Blaze-zel egy időben változott meg az életünk. Ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, én pedig nem. Nagy valószínűséggel, a ‘105’-ös országban élhettem, ahol ismertük egymást. Rápillantottam, és próbáltam emlékezni rá. Egyedül a porszemek alkotta világban mutatott emlékképekből tudtam róla valamit. Én pedig...
Téveszméimből az ébresztett föl, hogy előttünk egy villám a falnak csapódott, azon végig futott a vörös minta, majd elnyelte a villámot, és ismét láthatatlan lett. Lenéztem a csarnokban folyó harcra.
Ao az ostorával körözött maga fölött, miközben Fren letérdelt, és a földet fogta. Ao megfagyott, majd a térdére esett. A haja szerteágazódott, majd egy villám csapott ki belőle, ami ismét a falnak repült. Ao feltápászkodott, mialatt Fren neki rontott a tőreivel. Ám elakadt, mikor Ao befogta a száját a kezével. Hirtelen párologni kezdett a lány, a bőre kezdett beesni. Villámok csapódtak folyamatosan ki belőle, így Ao eltaszította magától. Fren az egyik tőrét a sráchoz dobta, de ő időben kikerülte, így az csak tovább ment, míg a zsinórral vissza nem rántotta a lány. Ao elővette a pisztolyát, és a lány felé célozva meghúzta a ravaszt. Az nagy dörrenéssel kék foltot hagyott a lány vállán.
- Festék van bennük? - lepődtem meg, mire Blaze egy helyeslő választ adott. Ez azért megnyugtatott, hogy nyugodtan rálőhetünk az illetőre, nem fog belehalni. Fren felüvöltött fájdalmában, mire összehúztam a szemöldökeim.
- De a fájdalmat ugyan úgy érezni fogod... - mondta tovább Blaze jól szórakozva tudatlanságomon.
- Akkor jobb kitérni előlük - feleltem egyből, mire csak egy vállvonást kaptam válaszul.
- Ao vízidomár, főleg a testben lévő folyadékokkal harcol, így elég veszélyes. Pluszba ő az egyik legjobb lövő az Iskolában. Nem hiszem, hogy olyan könnyen ki lehet térni a célkeresztje alól; már ha ki tud egyáltalán térni előle bárki is... - bámulva mesélte tovább, hogy mit tud Aoról, és meglepődtem. Valahogy inkább azt néztem volna ki a srácból, hogy levegővel harcol, mintsem vízzel.
Ao célzott és lőtt. A lány pedig hiába próbált menekülni, valamije mindig színes lett. Végül megállt, és mikor megint lőtt a srác, felemelte kezeit, és valami falat emelt föl maga elé, amiből néha villámok csaptak ki. A golyó nem jutott át rajta. A két tőrjét megmarkolta, és rohanni kezdett. A srác csak célzott, és várt. Fren harci üvöltésbe kezdett, és teste szikrázott.
- Szerinted ki “hal meg” hamarabb? - kérdezte izgatottan Blaze, de én csak bámultam őket. A lány már szinte előtte volt, mire tőrét megmozdította, és támadni készült. Ao hárított, oldalra fordult, és az arca előtt suhant el a kés. Fren másik tőrével támadott, átlósan, Ao a kezét felemelte, és egymásba akadt a két singcsont. A lány alig pár másodpercig hezitált, ezalatt Ao fölemelte a pisztolyát, és a lány gégéjéhez nyomta, míg a másik karjával a neki ütközött kezet megragadta, és maga felé húzta. Így az arcuk alig pár centire volt egymástól, és néhány helyen testük összeért.
- Miből lesz a cserebogár! - kuncogott föl Blaze, és igazat kellett adnom neki mosolyogva. Lefagyott a harc, és láthattuk, ahogyan Fren nyakig pirul, majd mond valamit Aonak. A kongás megint felzendült, ami jelezte az kezdetét a csatának, és most a végét. Ao elengedte a lányt, majd hátralépett. A nő megjelent, és elüvöltötte magát, miszerint Belzguth Ao a nyertes.  Megtapsoltuk őket, bár nem hiszem, hogy lehallatszott a gyér tapsunk. Ha csak ilyen gyors harcok lesznek, és ha nem talál el Blaze a fegyvereivel, akkor még fájdalommentesen is megúszhatom.
- Akkor menjünk! - állt föl Blaze és én követtem a példáját, mire már az aréna közepén álltunk, Frenék eltűntek. Körbenéztem, és nem lehetett látni a lelátóteret, csupán pusztaságot. Mintha egy nagy kihalt réten lettünk volna, és a messzeségbe is ellehetett látni.
- Karddal harcoltok, bátran, a felszerelésetek nem hagyja, hogy átmenjen rajta, viszont a fájdalom az ugyan olyan lenne, mintha tényleg megsebezne! - jelent meg előttünk a nő. - Akkor van vége, ha egyikőtöknek sikerül lefegyverezni a másikat, vagy feladja! Kérdés? - kezeit háta mögött összekulcsolta, és felváltva ránk nézett Hart szolgája. Mindketten csak megráztuk fejeinket. - Rendben! - lépett hátra, majd hirtelen megtorpant. - Asinis Ren, Hartvig azt üzeni, ez a csata főleg arról fog szólni, hogy megtaláld az erődet! - monoton hangja fölállította a hátamon a szőrt, de bólintottam, miszerint megértettem. Blaze is láthatatlanul bólintott.
- Akkor kezdődjék a harc! - robbant föl, mi pedig hátrébb léptünk. Fogalmam se volt mit hogyan tegyek, ezért csak előhúztam a kardom, és előre helyezve a súlypontomat, elhelyezkedtem és vártam. Blaze a pisztolyait vette elő, és elém tartotta őket. Szemei elsötétültek, arcizmai kisimultak. Úgy nézett ki, mint aki készen állt ölni. Vettem egy nagy levegőt, és magam elé emeltem kardomat. Szeretek egy karddal küzdeni, de két karddal ügyesebben bántam. Hallottam, hogy meghúzta a ravaszt, és próbáltam kitérni előle, de így is súrolta az egyik lövedék az arcomat. Fölszisszentem. Ez rohadtul éget! Egy tervet kell kitalálni, jutott rögtön eszembe. Nem ismerem Blaze erejét, semmilyen szinten, ő viszont már látott engem edzeni. Eltettem a kardot, és pisztolyt vettem a kezembe, majd oldalra kezdtem futni, miközben sorozatban lőttem. Ki kell találnom valamit. Kinyújtottam bal kezemet, arra pedig a pisztoly csövét helyezve próbáltam eltalálni. Közelebb léptem hozzá, és  megpörgetve a pisztolyt, a helyére ugrasztottam, majd kirántottam a kardot, és nekirontottam. Srégen támadtam, amint kihúztam a kardot hüvelyéből. Kiugrott előle, és próbált lőni, pont az arcomhoz célzott, és mikor lőtt volna félre húztam fejemet, így csak a hajamat súrolta. Kardommal oldalról próbáltam támadni, el is ugrott, de mellkasát érintette, így zöld csíkot hagyott maga után. Egyik kezét szabaddá tette, majd megragadta a vállam, és fölugrott. A levegőben maga után repültek a kőtörmelékek, így néhánynak sikerült megütnie. Szaltózva ért a hátam mögé, és a lapockámnak célozva lőni akart, de kardommal hátam mögé suhintottam, ezzel pont arrébb löktem a pisztolyt, mikor lőtt. Megfordultam, és hátraugrottam. Visszavonulót fújtam ameddig kitalálok valami mást. Ám Blaze csak fölemelte szabad kezeit, és hatalmas kövek keringtek körülötte. Ez nagyon nem tetszett. Nagy levegőt szívtam, majd becsukott szemekkel fújtam ki. Nem fogok tudni meghalni, mégis, ha életveszélybe kerülnék, leállítják az egészet. De mégis... Nem akarok veszíteni. Harcolni akarok! Győzni akarok!

- Felség!
Felriadtam. Mindenem bizseregni kezdett. Az idő hirtelen megállt. Senki se mozdult rajtam kívül. Minden fekete-fehérbe burkolózott. Mi a franc!? Körbe néztem.
- Harcolni akarsz? - hallottam meg egy kisfiú hangját a hátam mögül, így megpördültem. Pontosan úgy nézett ki, mint a porszemcsés emlékképekben a sötét hajú srác, csupán kéken égett. Lángok borították egész testét, ahogyan a vörös minták csúsztak, másztak rajta.
- Ki vagy? - kérdeztem, mire ő is szinkronban ugyan ezt kérdezte tőlem. Majd megismételte, ahogyan Blaze mellett állt, aki épp csukott szemekkel koncentrált. Ám semmi se mozdult. Se a szempillái, a mellkasa, a kövek körülötte. A levegő se szálldogált.
- Ren vagyok! - akadtam ki. - Te ki vagy?
- Én te vagyok. Te én vagy. Mindenki minket akar, közben senkinek se kellünk. Ren vagyok. Te Ren vagy. Ez csupán egy név, mégis mennyi lehetőség van benne. Ki vagy te, Ren? - Mosolygott aranyosan a kisfiú, már amennyire láttam valamit. Lefagytam. Ő én vagyok. Én ő vagyok. Blaze is többször szerepelt az emlékképekben, mindig a királyi családról láttam képeket. A vörös minta. Vér. Kék fény. Király. ‘105’-ös ország. Kicsi koromra nem is emlékszem. Blaze és Tack is tudja, ki vagyok. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Nem tudom az igazi nevem... Ki vagyok én? A földről lassan felpillantottam a kis srácra, aki csak türelmesen várt. Aztán eltűnt, és pontosan a szemem előtt jelent meg, véráztatta szemekkel, és testén a vörös mintákkal. A szemeibe néztem, és elhatároztam magam.
- Welsogin Ren vagyok! - feleltem, mire eltűntek a minták rajta, és elégedetten nézett rám, majd elégett kék lángokkal.

A kő törmelékek ismét megmozdultak, de már csak nyugalmat éreztem. Készen álltam harcolni. Az agyam még nem sejtette, de a testem már pontosan tudta mit kell tenni. Felém repültek a kőtörmelékek, én pedig a kard markolatát erősen megszorítottam, és hagytam, hogy a meleg bizsergés mindenhol betelítsen. Kéken izzott mindenem, mintha az a kisfiú lennék. A kardomat fölemeltem, és suhintottam, amint elért hozzám az egyik nagyobb kő. Ketté hasadt, és pont két oldalam mellett suhant el kék lángokban égve. A többit is elvágtam, amint közeledtek felém, és mind kéken égett. Hajam néha szemembe lógott, ahogyan közeledtem lassan Blaze felé, aki ugyan ledöbbent, de folytatta, immáron fegyverrel is, és halvány mosollyal arcán. De kardommal vagy elcsúsztattam a lövedék irányát, vagy csak elhajoltam előle. Nem gondolkodtam. Majd mikor elé értem, ismét támadásba lendültem, föntről indítottam a kardomat, ő pedig oldalra ugrott. Lőtt. Eltalálta a vállamat, így felkiáltottam. Ez fájt. Nem is kicsit. Elengedtem bal kezemmel a kardot, jobbommal utána vittem az élét, ő viszont kilökte a kezemből a kardot, az pedig kirepült kezemből, és a földre esett. Előrántottam a pisztolyomat, miközben jobb vállammal neki rontottam. Nyakánál találtam, összecsuklott pár pillanatra, de rögtön gyomron ütött. Kigáncsoltam, miközben összegörnyedtem, így ő a hátára esett. Magával rántott, de sikerült a térdemen maradnom, és pisztolyomat a két szeme közé helyezni, és céloztam, de neki is a pisztolya a mellkasomat nyomta. Összeszűkítettem szemeimet, ő pedig csak elvigyorgott. A kong megszólalt, és a nő döntetlent kiáltott föl.
- Ki vagyok én? - tartottam még mindig ott a pisztolyt, és csak bámultam őt.