2019. július 17., szerda

Tizennegyedik fejezet

 

Van még remény(?)


Legalább két óránkba telt kijutni a csatatérről, amit egy nyugodt napon akár tíz perc alatt lehetett volna lesétálni. Szerencsénkre senki se vett észre minket, ennek csöndben örült a csapat. Mikor már áttértünk a túloldalra, és visszanéztünk, csak néha-néha felrobbanó fényeket láthattunk, mennydörgés hangját, vagy éppen a föld remegést érezhettük a talpaink alatt. Szörnyű bűntudat volt bennem, de amikor a kis csapatunkon végig néztem, pontosan ugyan azt láttam az ő szemükben is. Vágyat arra, hogy segítsenek nekik. De a tettvágyunkat másra kellett irányítani, így tovább futottunk a határon túlra, a városon kívülre, ahol rögtön egy erdő várt minket tele veszéllyel, amikről még csak nem is álmodtunk. Eltökéltséget kellett éreznem, ingatag érzelmeimet helyre kellett tennem, de az idő ellenünk dolgozott, főleg hogyha nem mi fogunk először a lehetséges szövetségesekhez érni, hiszen úgy az ellenség beelőz minket, és ezzel átveszi az egész Bolygótársaság fölötti hatalmat, amit három ember irányított. A legközelebbi pont megelőzte Tack faluját az erdőben, ahol egy kisebb, ám erős víz klán várta betoppanásunkat. Mivel a többiek nem találták Lenat, Ash pedig nem volt a szerves tagja a csapatnak, ők ketten nem jöhettek. Így lett Tack párja Robin, akik némán is tudták, hogy sokkal jobban jártak a másikkal, mintha azokkal lettek volna, akiket eredetileg kaptak, annak ellenére is, hogy még sose harcoltak együtt, sőt, alig beszéltek még a másikkal. Végül mikor már a Fa védelmező köréből is kiértünk, megálltunk szusszanni egy dombon. Hátra néztünk, és láthattuk az ezüstös, néha-néha valamilyen színen megcsillanó burkot, és abban a lassan romokban lévő városunkat. Borzasztó, de közben szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a maga módján.
- Tovább! - indított tovább mindenkit Eto, mi pedig követtük őt a sűrűbe. Még egyszer hátranéztem az első fa mellett, és pont a felkelő Nap sugarai világították be az egész helyet. Minden csillogott, én pedig eltűntem a fák között azzal az elhatározással, hogy mindenkit megfogok menteni.

- Milyen klán pontosan? - kérdezte Fren, mikor már egy egész napja gyalogoltunk kisebb szünetekkel. Tack és Robin vezette a csapatot, rögtön utánuk volt Fren és Ao, akiket mi követtünk Blazezel. Végül a sort Eto és Peto zárta. Tack elhajolt egy ág elől, mielőtt válaszolt volna.
- Azúr klánnak hívják őket, a legjobb gyógyítók mind innen származnak. Nagyon kedvesek, szóval mindenki fogja vissza magát! Ritkán lesznek dühösek, de ha valamire egyszer megharagszanak, sose bocsátanak meg neki... - fordult meg, és rám pillantott. Kissé furcsán éreztem magam, pedig összesen egyszer voltam gyerekkoromban a klánnál. Valahogy elkeveredtünk egy kalandunk során hárman, és itt kötöttünk ki Blaze-zel, és Rozival. Megmosolyogtatott az emlék, de nem tarthatott sokáig. Hangokat hallottunk.
- Még messze vagyunk! - állított meg mindenkit Robin, és mindannyian lehajoltunk, vagy próbáltunk eltűnni. Hiába, hogy a szél belekapott a hajunkba, és tovább vitte a hírünket, bennünk megfagyott a levegő. Senki se mert megmozdulni, de még lélegezni se. Ám a hang, ami lépésekre emlékeztetett, ahogyan ropogtak a levelek a lába alatt, egy ideig egyre hangosabbá vált, majd elhalt. Nem vett észre. Bárki, vagy bármi is lehetett, elment. Még vártunk pár percet, hogy biztossá menjünk, majd csak akkor indultunk tovább, miután Robin jelet adott rá. Az egész küldetésünknek az volt a célja, hogy titokban történjen, senki se tudjon rólunk semmit se. Vagy legalábbis az elején. Viszont most már mindenkinek leesett, hogy ez szinte lehetetlen lesz.
Tovább haladtunk néma csöndben. Hamar besötétedett, így egy jól eldugott helyett kellett keresnünk, ahol letudtunk pihenni. Az Azúr klán még két napi járásra volt tőlünk, de már most fáradtak voltunk. Végül találtunk egy kisebb rét félét, amit hatalmas bokrok vettek körül, illetve üvegnövények, amik az esti fényben csillogtak. Leraktuk a táskáinkat, és rögtön elkezdtünk ágakat gyűjteni, hogy legyen tüzünk. Fél óra múlva már hálózsákok is ki voltak készítve, és a tűz is éget kis lángon. Mindenki néma csöndben ülte körbe a tűzrakást, és falatozott. Nem mertünk megszólalni, nehogy véletlenül a saját hibánkból időközben ránk találjanak. A tűz fölött gomolygó füstöt is légbuborékba zártam, hogy ne füstölögjön fölfele az égbe. Tack valamit laptopon pötyögött, néha-néha beleharapva szendvicsébe. Blaze a fegyvereit tisztogatta, ahogyan Peto is. Eto és Robin valamiról elmélyülten beszélgettek, míg Fren csak a tüzet bámulta, kezében az ételével, amibe még csak bele se harapott. Ao pedig elment szétnézni, felmérni a terepet. Fren mellé ültem.
- "Nincs igazság/ mit értsz igazság alatt/ nincs igazság még ez sem az." - suttogtam, ő pedig rám emelte bús tekintetét.
- József Attila? - én csak bólintottam. Aztán némán figyeltük tovább a tüzet. Már lassan mindenki nyugovóra tért, én vállaltam az első őrséget. Ám Fren nem feküdt le, mellettem ült, és bambán nézett előre.
- Amúgy Ren... - krákogott halkan, mire felvontam a szemöldökömet, és ránéztem. - Miért mindig földi írásokat idézel?
Mielőtt válaszoltam volna elmerengtem a kérdésen. Mormogtam párat, hogy törjem a fejem. Behunytam a szemeim, az államnak támasztottam a kezem, és felfele emeltem arcomat.
- Nem tudom! - jutottam végül döntésre, mire ő csak értetlenkedve figyelt tovább. Én visszafordultam a tűz felé, és halványan elmosolyodtam.
- Talán azért, mert... - akadtam el mégis a válasz megfogalmazásán. - Talán mert... mm... Adj időt a válasznak, ígérem majd megválaszolom! - pillantottam rá, ő pedig csak halványan elmosolyodott, bólintott, és jó éjszakát kívánva elment Ao mellé, ahol volt a helye.  Nagyot sóhajtottam, majd megigazítva a kardomat, inkább fölálltam, és szétnéztem a bokrok körül. Ám minden nyugis volt, néha-néha kapott föl a szél furcsa érzést hozva magával, de nem tudnám megmondani milyen érzés volt. Mennydörgés hallatszódott a távolból, de túl sötét volt már ahhoz, hogy lássam tényleg vihar közeledik, vagy esetleg valami szörnyűbb dolognak adott hangot. A hírek szerint eddig még csak az Iskola környékeit támadták meg, illetve a felsőbb országok karanténba zárták magukat; onnan senki se ki, se be nem mehetett. Ez bosszantott is, de megnyugtatott, hogy legalább azok az emberek, akik a családom lettek még élnek, és remélhetőleg ki is maradnak ebből az egészből. Lehet el se jut hozzájuk a közelgő csata vihara, de még csak az illata se. Nem bántam.
Hideg volt, és kezdett beszökni a tél közeledő szele a tarkómhoz. Aztán reccsenést hallottam a távolból, és rögtön fölébredtem fáradtságomból, kardom nyelét markoltam meg.
"Veszélyes?" kérdeztem meg akaratlanul is Jeromostól, aki csöppet meghökkent a hirtelen kérdéstől. De persze tudhattam volna, hogy nem tudja a választ, ám ő csak elmosolyodott.
"Kérdezd meg tőle!" válaszolt frappánsan, és egy képet mutatott rólam, ahogyan egy medve elé állok, és megkérdezem tőle, hogy veszélyes-e. Egyből válaszoltam neki, ahogyan a medve felrobban, ő pedig elszörnyedt. "Szörnyű vagy!" sikkantott lányosan, mire akaratlanul is felkuncogtam elfeledkezve a helyzetemről. A mocorgás megfagyott, és éreztem, ahogyan egyre jobban megfeszít valamit. Felkészültem az esetleges támadásra, mélyeket sóhajtoztam, és próbáltam ellazítani a vállamat. Elsősorban higgadtnak kellett maradnom, és nyugalmat kellett szereznem, hogy biztosan sikerrel járjak.
“Jeromos!” szólítottam meg a fejemben az említettet, mire éreztem a figyelmét türelmetlenül. Ő is koncentrált valamire, és igen aggódó volt, de kíváncsi.
“Szólj Blaze-nek, hogy van itt egy betolakodó!” adtam tudtára a dolgot, mire kicsit elgondolkodott, de aztán rájött mire gondoltam. A legutolsó összekapcsolódáskor kialakult egy alagút köztünk, így apróbb jeleket áttudott küldeni a fejemből az övébe, és mint Jeromos, ő lett a postásunk. Éreztem, hogy az erőm kevesebb lesz, de nem tartott sokáig. Az üzenet elért hozzá, a kérdés már csak az, ki van itt? Aztán levélzörgést hallottam, elindult felém.
– Nem vagyok ellenség! – jött elém egy férfi feltartott kezekkel. Felé fordultam támadó alakzatban, de nem vettem elő a kardomat. Szőke haja még az éjszaka gyér fényében is csillogott, és látszott, hogy fájdalmasan hátra volt simítva, míg oldalt rövidebbre lett nyírva. Szemei csukva voltak, és mosolyogtak. Mindkét fülében ezüstös karikagyűrűket hordott. Hátborzongató aurája volt a férfinek, mintha egy mérges kígyó lenne aki csak arra vár, mikor kebelezheti fel elédesgetett áldozatát. Ám öltözéke nem volt utazói, se semmilyen. Egyszerű civilnek tűnt, kezében egy szatyorral, amiből finom illatok érződtek. Sötét inge fölött egy télikabátot viselt, fehér sállal, és farmer nadrágot viselt bőrcsizmával.
- Mit keres erre? – kérdeztem tőle, miután fölegyenesedtem, de kezemet még mindig a kardon tartottam. Ő csak elmosolyodott, és halványan leeresztette a kezét.
- Itt van a közelben a bárom, nem messze erre meg egy falu van, ahol lakom... Mindig erre jövök! – tárta szét karjait, majd apró ‘o’ alakra formálta ajkait, mikor Blaze is megjelent mögülem teljes harci díszben.
- Joe?! – hitetlenkedett Blaze, és a férfi rögtön letette kezeit.
- Ismered? – engedtem el a kard markolatát, de még mindig szemmel tartottam a férfit.
- Bár ne ismerném! – ámélkodott Blaze, majd közelebb sétált, és körbe járta a srácot. – Semmit se változtál, te róka! Még mindig keresed a bajt? – vigyorgott gonoszul rá, mire Joe csak hamiskásan elmosolygott. Nem volt vidám mosoly, de gonosz se. Agyafurtnak lehetett inkább mondani ezt a mosolyt.
- Ugyan már Blaze, tudod, hogy a munka az munka! – alig lehetett hallani mit mond, ám mégse a válasza fogott meg, hanem amikor résnyire nyitotta szemeit, még a vérem is megfagyott. Azurit szemei aprók voltak, és hűvösek. Túlságosan is ijesztő volt. Blaze nem válaszolt csak mellé állt, elé emelte a karjait, bemutatni készült.
- Ő itt Joe, együtt dolgoztunk pár évig – kezelte tárgyilagosan, Joe pedig behunyta szemeit, és ismét elmosolyodott, majd meghajolt.
- Ő pedig Asinis Ren, a szomszédom! – mutatott be engem is, mire Joe felém fordította tekintetét, de nem szólalt meg. Blaze őt figyelte kiélezett figyelemmel, amit mindenki megérzett, aki a közelünkben volt. Én legalábbis eléggé éreztem a feszültséget benne, főleg hogy Asinisként mutatott be neki.
- Örülök a találkozásnak! – fogtunk végül kezet, miközben a többiek is epp odaértek. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mit dolgozik Joe, és a falu milyen messze is van innen. Visszasétáltunk az ideiglenes táborunkba, Joeval a vállunk mellet. Semmi változás nem történt, Eto, Ao és Robin vigyáztak a helyre, míg mi erre a rövid időre távol voltunk. Csöndben beszélgettek valamiről, miközben eloltották a tábortüzet - már ami megmaradt belőle - , ám mikor megérezték, hogy társaságunk akadt, elhallgattak. Őket is bemutatta egymásnak Blaze, és úgy döntöttünk elkísérjük Joet a bárjába, hogy onnan mehessünk tovább a faluba. Mindazonáltal több fajta érzelem is hatalmába kerített, mikor Joe a csapatunkhoz szegődött. Elsősorban mérhetetlen mennyiségben izgalom. Utána jött a bizalmatlanság, de mégis a vágy a  bizalomra. És ami mindennél nagyobb volt, a félelem. Ez mind együttvéve azt mondta nekem, hogy erős, félelmetes illetővel találkoztunk, aki csak ravasz módra semmit se mutat ki ebből az egészből, mégis a hideg futkos attól a gondolattól, hogy az ellenségünk is lehet.
- Amúgy Joe - sétált az említett mellett Fren, mögötte szorosan Ao. Joe a lány felé fordította arcát, és elmosolyodott, tudtára adva, hogy figyeli. - Miért hajnalok hajnalán veszel apróságokat, mikor minden zárva? - igazította meg szemüvegét, miközben Ao feszülten hallgatott mögötte. Joe csak némán sétált előre, miközben továbbra is mosolygott. - Illetve, ilyen időkben hogyan tudsz nyugodtan sétálni fegyvertelenül? - kérdezte meg végül Fren azt, ami többek között már bennem is megfogalmazódott. Felszerelkeztünk, szétnéztünk a helyen ahol éjszakáztunk, majd mikor megbizonyosodtunk róla, hogy semmi nyomott nem hagytunk magunk után, utunkra indultunk. Ao le se vette tekintetét az idegenről, miközben Blaze végig csöndben bandukolt.
- Ki mondta, hogy fegyvertelen vagyok? - biccentette oldalra a fejét, mire Ao arébb tolta tőle a lányt, és közéjük állt. Sokáig csak néma csöndben álltak mind a hárman, mi pedig mögöttük figyeltük a jelenetet. Végül Blaze volt az, aki megtörte a csendet.
- Ugyan már! Nem fogunk most harcolni, ügye skacok? Különben se érünk rá ilyenre! - tapsolt egyet, mire Ao nagy nehezen megmozdult, és ekkor fogta föl mindenki, hogy a saját testükben mozgó vérük ismét normálisan folyik bennük. Joe csak kurtán biccentett, Blaze pedig átkarolta. Előre mentek, és senki se hallhatta a fontos beszélgetésüket, ami az elkövetkezendő percekben folyt le. Pislogtam párat, mire fölfogtam, hogy az ilyen helyzetekben nekem kellett volna cselekednem, mint kiválasztott 'vezér'. És mégse én voltam az, aki először kapcsolt, hanem a legjobb barátom, aki ismerte az idegent, aki valószínüleg azért lépett ilyen hamar közbe, hogy megakadályozzon egy tragédiát. Én meg csak pislogtam, mint marha egy szeméttelepen. Miközben sajátmagamat téptem belülről, figyelmen kívül hagyva Jeromost, a Nap sugarai már átsütöttek az erdő sűrű levelein, és néhány üveglevélre is rásütött, mitől rengeteg helyen szivárvány hagyta nyomát rajtunk, vagy csak szerte az erdőben a levegőben, leveleken, ágakon, földön. Végül még pár perces séta után elérkeztünk egy két emeletes házhoz, aminek az ajtaja egyenesen lefele vezetett a föld alá. Előre engedett minket Joe, majd mikor utolsóként lesétáltam, ő is követett minket. Levetette kabátját, így mégjobban láthattuk széles - igazán széles - vállát. A pulthoz sétált, míg a lányok rögtön kaptak az alkalmon, és kérték, hogy használhassák a fürdőt. Blaze és én a pulthoz ültünk, míg a többiek egy része mosakodni ment, a másik pedig csak az ottani asztalokhoz ült le fáradtan. Joe elővett egy cigarettát, majd mikor a szájába vette, az elektronikus része beindult, és begyulladt. Eltette a zacskóját, majd inge ujját felgyűrte, és elénk támaszkodott.
- Kértek valamit? - mosolya szelíd volt, mégis félelmet keltő. Szemei csupán fekete csíkok voltak arcán.
- Kávét - vágta rá Ren, Blaze pedig bólintott. Több fajta kávébabot is elővett, majd két csészét eléjük. Miközben csinálta, a többiek is lassan szállingóztak vissza szép csöndben. Eto és Robin beszélgettek, míg Peto csak az ablakon nézett ki, ami az ajtó mellett volt fentebb. Ao csukott szemekkel pihent, míg Tack ápoltan leült mellénk a pulthoz, és ő is kért egy kávét. Fren végül Ao mellé ült, és nagyot szusszant. A fiú megbillent ültében, és a lány vállára hajtotta fejét. Láttam, ahogyan Fren megmerevedik, még levegőt is elfelejtett venni, majd az arca egyre vörösebb lett, de nem merte felébreszteni a fiút, se arrébb lökni. Végül inkább mélyeket próbált lélegezni, miközben a földet pásztázta. Mellettem Tack is végig nézte a jelenetet, miközben sunyin mosolygott rájuk. Megböktem a vállammal, hogy magamra vonjam a figyelmét, de csak tovább vigyorgott, és megvonta a vállát. Rosszat sejtve a vállvonásból, előre kezdtem félni Fren helyett is. Ha csak piszkálódás lesz az egészből, nem tartanék, de valahogyan Tack nem ezt sugallta magából. Úgy érezte, mintha keritőnőnek kellene állnia. Ezt sugallta.
- A falu, ahova igyekeztek, olyan három óra séta. Így, ha gondoljátok nyugodtan maradhattok nyitásig, és kaptok ételt is - törölgetett pár poharat Joe, míg mi Blaze-zel összenéztünk. Az arckifejezése nem sokat árult el, viszont a szemei bizonytalanságot sugároztak. Tack viszont mindenkit megelőzött, még Jeromos kérdését is, hogy megnyissa-e az elmék kapuját.
- Köszönjük az ajánlatot, de nincs pihenésre szánt időnk! - mosolygott rá bájosan, és az ember egyszerűen nem tudott vele ellenszegülni, olyan tekintettel nézett rá. Nekem is el kellene sajátítanom az ilyeneket, néztem el a lány arcát, és próbáltam memorizálni azokat az izmokat, amiktől ezt sugallta. A báj, de mégis erős akarat sugárzódott. Akitől az ember félt és tartott, hiába tűnt ártatlannak. Ő maga volt a kisördög a csapatunkból. Aztán rájöttem, hogy hiába is próbálnám memorizálni, nekem nem ez a feladatom. Bólintottam.
- Így van. Köszönjük a kedvességedet, de amint pihentünk egyből indulunk! - feleltem, miközben elém rakta az italom, így azt is megköszöntem. A pultra dőlt, pontosan előttem. Láttam a szemem sarkából, ahogyan Blaze megfeszült, de nem mozdult. Én se. Lassan nyitotta ki szemeit Joe, és végignézte arcomat.
- Mi is volt a neved?
- Ren - válaszoltam a semminek tűnő kérdésre. Nem volt erre időnk, ráadásul nem tűnt olyan ellenfélnek, akit könnyen letudnék győzni. Nem akartam az ellenségemmé tenni.
"Honnan is ismered?" - kérdeztem Blazet, miközben még mindig figyeltük egymást Joeval. Jeromos közben megnyitotta a hidat. Joe felvonta a szemöldökét, valószínűleg megérzett valamit. Felegyenesedett és az ajtó felé fordította arcát. Mintha keresne valamit. Blaze is az ajtó felé nézett, mintha ő se tudná mit érez. Egy kis bizonytalanságot éreztem az elméjében, mintha nem akarná elmondani.
"Bérgyilkos. Mellette gyakoroltam meg igazán harcolni. Ő volt a mester fia." - válaszolta végül, aztán kérte Jeromost, hogy zárja be. Bezárta. Beleittam a kávémba, míg próbáltam tettetni ledöbbenésemet. Bérgyilkos. Nem tudtam, hogy Blaze hogyan nőtt föl, még eddig bele se gondoltam. Egyből eszembe jutott a bemutatása, ahogy közli, hogy vele dolgozott pár évig. Nem gyakorolt, hanem dolgozott. Tudtam, hogy Blaze keze se tiszta, de nem gondoltam bele még, hogy mennyire is mocskos és véres.

- Mehetünk? - kérdeztem meg, mikor bezártuk magunk mögött az ajtót. A két emeletes ház egyedül állt az erdő közepén, és díszes színesüvegű ablakain kezdtek megcsillanni a hajnal első fényei. Kellemes hangulatott varázsolt magának, de a tudat, hogy egy bérgyilkos üzemelteti, és vajon miért is járnak ide igazából az emberek, elsötétítette a fényét. Mindenki frissebbnek tűnt, ám kicsit bűntudatosnak is, hogy míg a többiek harcoltak, túléltek, addig mi itt pihentünk. Három óra séta volt a faluig, aminek határán élt az Azúr Klán. Robin szerint ők a legkönnyebb "célpont" számunkra, hiszen fontos a béke nekik, valamint a Welsogin család mellett mindig volt egy Azúr Klánból jövő. Hűségesek. Elgondolkoztam ezen, miközben lecsaptam egy rovart a vállamról. Páradús lett a levegő, a rovarok ezekben a korai órákban élték ki magukat.
A maradék időt lényegében némán, és fürgén tettük meg. Hallottunk embereket a közelben sétálni, és csak reméltük, hogy eléggé eltűntünk a szemük elől.

Az utolsó voltam aki kitért a fák árnyékából, és elérte a falu látványa. Ha nem tudtam volna, hogy milyen év van, valahol elvesztem volna itt egy időhurokban. Egy apró völgyben pihent a falu, és kúszott lefele egy folyóhoz. A fák legfelső ágaitól kezdve lefele nagy textiliák voltak felakasztva, hogy az erős napsugárzás ne jusson tovább, viszont így a falu különböző színekben úszott. Rózsaszín, zöld, narancs, kék fényfoltok uralták a helyet, a házak fából épültek, vagy téglából. Az embereken nem volt cipő, mindegyikük mezítláb sétált boldogan tovább valamerre. Talán csak ékszereket viseltek lábaikon, vagy festet, tetovált mintákat. Ha lehet ilyet mondani, olyan volt a hely, mint maga a tiszta lélek. Lesétáltunk az emberek közé, akik csak mosolyogva fogadtak minket. Ahogy beléptünk a faluba az első két ház között a fülbevalóm minden egyes lépésemnél megszólalt. A szemek megakadtak rajtunk mikor keresztül sétáltunk. Két gyermek hangosan kacagva futott el mögöttünk, pár idősebb ember a fejét billentette előre, mikor elhaladtunk mellőlük. Szemük kérdéseket vetett elém, ám szelídségük magukban tartotta őket. A felnőttek szomorúan néztek föl a színes textiljeikre. Egy öreg néni sétált elénk ki a házából, ami különböző színre festett kövekből, ásványokból épült. Haja őssz volt, több fonatban, rasztában, szalagokkal díszitve lógott combjáig. Egyik szeme üres volt, csupán egy zafír korund helyettesítette, míg párja hasonló színben figyelt minket. Ráncai mélyek voltak és bölcsek. Hatalmas kendők voltak rajta, fülein megannyi ékszer, ahogyan bokáján és csuklóin is. Nem volt Etonál magasabb, de sokkal alacsonyabb se.
- Gyertek velem! - üdvözölt minket mosolyogva, majd megfordulva tovább ment, mi pedig szónélkül követtük.