Holtakon túl
Az ágyon feküdtem az Iskola egyik folyosóján. Hiába, hogy a lakásom nagy része megmaradt, nem volt kedvem haza menni. Bámultam a repedt falakat, és ürességet éreztem. Talán a depresszió első tünetei kezdtek feltűnni rajtam, de valamiért nem tudtam foglalkozni vele. Végül felkeltem, és a mosdóba sétáltam, hogy legalább felfrissítsem magam, miután lesújtott az Igazgató közlése. Már csak perceim voltak a kiképzésig, így sóhajtva kicsaptam a lengőajtót, és az udvaron át elsétáltam a Fa mellett, megálltam előtte, és meghajoltam. Tiszteletemet adtam elődeim előtt, akik mind a lelküket küldték a Fa törzsébe, és gyökereibe, majd tovább sétáltam az edző helyre, ahol rengeteg fegyverrel tanítanak minket, illetve azt is megtanítják gyorstalpalóban, hogyan irányítsuk, kontrolláljuk és használjuk a képességeinket. Ezeknek a nagyrészét sokkal később tanultuk volna ilyen elmélyülten, ám az idő sürgetett. Nálam elsősorban a kék lángokra próbálunk rájönni, hogy mi lehet igazából, mivel nem olyan, mint a rendes tűz, jéghideg, és bizsergető. Pontosan tudtam, hogy Jeromos megtudná mondani a lénye természetét, ám féltem a választól. Egyedül a levegőt tudom normálisan irányítani, különböző dolgokra használni. A földet alig tudom megmozdítani, a víz pedig szinte az ellenségem. Hiába, hogy Jeromos azt mondta, csak képzeljem el, de ha nem éles helyzetben cselekszem, nem megy a koncentráció. Egyszerűen csak szétesik. A képzelőerőm elhagy, és nyugodt, üres fejjel megyek neki a falnak. Kitártam az öltöző ajtaját, sokak most végeztek, mentek tusolni, hogy lemossák magukról a vér és izzadtság keverékét. Rengeteg sebük és zúzódásuk volt, kevesen beszéltek a másikkal vidáman, inkább mindenki magába volt fordulva és koncentrált átgondolta mit kell javítania, fejlesztenie. Mióta megannyiunkkal egyszerűen és könnyedén végeztek, rá kellett ébrednünk, hogy gyengék vagyunk. Akik még csak hárítani is alig voltak képesek.
- Ren! - kiáltott a hátam mögül Blaze, én pedig bevártam. Átöltöztünk, immáron friss címereinkkel, és készülődni kezdtünk. Blaze képviselte a párosunkból a kényszerítőt, én pedig a kényszerítettet. Nem véletlenek ezek a nevek. Nem véletlenül kellett párokban lennünk. Ezt a rendszert még régebben találták ki, hogy kevesebb Árny keletkezhessen, vagy legalábbis gyengébbek. Hiszen a kényszerítetteknek olyan erejük volt, amit nem hogy irányítani, de még megfelelően kezelni se tudták. Így a kényszerítő dolga az volt, hogy irányítsa ilyen helyzetben a párját, és visszaszorítsa. Párokban voltunk, mint ahogyan már évek óta szokás volt az Iskolában, kiegészítettük a másikat, nem csak erőben, de személyiségileg is. Így lett Tack párja Lena - aminek mindketten szörnyen örültek -, Fren társa pedig Ao, amit meg is magyaráztak rögtön, hiszen Ao fölöntünk járt, nem az osztálytársunk, de még csak az évfolyamunkba se járt. Egyszerű és tragikus a magyarázat. Ao egykori társa, aki egyben a barátnője is volt, egy csatában meghalt. Mivel párossával vannak az évfolyamok, Ao már csak alsóbb évessel tudott csapatot létesíteni. Így tehát lett Fren, aki a tanárok elmondása szerint teljesen ellentéte a volt barátnőjének. Robin pedig valami Ash nevű osztálytársunkkal jutott párba, aki vízhasználó, de abból is inkább jéggel harcol. Eléggé harcos csapatot alkottak így.
Megmozgattuk végtagjainkat, mielőtt az öltözőből jöttünk volna ki, majd összenézve sétáltunk kipécézve magunknak a laborban Hart részlegét. Hart már várt ránk, ahogyan Fren is. Ők ketten beszélgettek valamiről igen komolyan. Valamit kérdezhetett Hartvig, mire Fren csak biccentett egyet, és ekkor jött el a pillanat, hogy minket is észrevettek, és köszöntünk egymásnak. Hart gyorsan elmesélte a mai feladatainkat. Árnyakkal kell majd harcolnunk, stratégiákat kitalálnunk. Aztán pihenni egy órát, és folytatni az elménk és testünk leterhelését. Beültem félig fekvő székemre.
- Minden rendben? - igazította meg az ülést Hart, miközben beállította az adatokat nálam. Sóhajtottam.
- Miért hallgatnának rám mások? Hiszen nem tettem értük semmit se! - meredten bámultam a képernyőre, amin csomó érthetetlen dolog volt látható. Hart nem lepődött meg problémámon, csupán megigazgatta szemüvegét. Fáradt volt, még a szokásostól is jobban.
- De tudsz értük tenni! - paskolta meg a vállamat, pontosan értve a bajomat. Rá pillantottam.
- Mit? - elindult a széke felé, a többieket már beküldte a harcra. Egy gomb fölött idézett a keze, majd felkapta a fejét, és rám nézett. Felemelte a kezét.
- Élsz! - majd lecsapta a gombot, és rögtön elsötétült körülöttem minden.
Hófödte tájon voltunk. Harci ruhákban, talpig felfegyverkezve.
Egy árnyat legkönnyebben, és leggyorsabban úgy lehet elpusztítani, ha pontosan a mellkasa közepébe szúrunk, ahol található a wad, más szóval egy piroluzit ásvány. Ez tartja fenn a lényt, ez képezi, és tartósítja a mannát. Más lehetőségünk nincs is arra, hogy elpusztítsuk, csak ez. Ellehet pár másodpercig hasítani a fizikai testet, de az csak illúzió, füst kreálmány, a wad automatikus önvédelmi rendszere. De ha biztosra akarunk menni, hogy eltaláljuk a wadot, muszáj megtisztítanunk körülötte, hogy lássuk is. Onnantól kezdve már megoldható. A wad helyzete változhat, nem mindig a mellkasa közepén található, de az fordul elő legtöbbször. Más szóval kaszabolnunk kell, és ez jó tréning, mivel közben támadnak, ezzel pedig fejlődik a védekező képességünk. Fren és Ao volt a csapatunk harmadik, és negyedik tagja. Mi négyen álltunk egymással háttal, és mint egy mészárszéken, kaszaboltunk, védtünk, hárítottunk, és használtuk az erőinket, hogy fejlődjünk. Mondhatni egy laza tréning volt, de nem tudtuk félvállról venni. Három napunk volt felkészülni arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet, és besurranjunk a '105'-ös országba, miközben toboroznunk kell. De mind éreztük, hogy a hálátlan feladat mögött más is meglapult. Nem csak az, hogy híreket szerezzünk. Egy hírt kellett eljuttatnunk a létezésemmel. Csak egy probléma miatt aggódtam a sok közül. Tényleg elfognak fogadni?
- Ren, figyelsz? - szürcsölt egy dobozos italból Tack. Bambán pislogtam, és bólintottam.
- Persze.
- És mit mondtam? - tette csípőre a kezét, miközben megállt az úton. Épp hazafele sétáltunk, oldalainkon a fegyvereinkkel. Sóhajtottam egyet. Az első támadás óta nem lehet látni embert fegyver nélkül az utcán, de még otthon se. Eléggé ijesztő, és szomorú dolog volt ezt látni.
- Hogy a barátnőd már hetek óta elment, és még nem jött vissza. De Tack. Nem lehet, hogy a támadások miatt nem tud visszajönni? - tártam szét a karom feladva a feladatomat, hogy játsszam azt az embert, akit érdekel egy hiszti.
- De Léná nem olyan! Ismeri az egész várost, visszatudott volna surranni! Tuti valami baj történhetett... - rágta a körmét, miközben a távolba révedt tekintete.
- Lénának hívják? - csodálkoztam el. Hiszen van már egy Lenánk, de ezt a nevet máshogyan ejtette ki a száján Tack. Az első magánhangzóját hosszan, és épp hogy nyitott ajkakkal, míg a végén 'a' helyett 'á'-t ejtett.
- Ironikus, mi? - sétált tovább, majd mikor már nem jött több az italából, kidobta egy megmaradt égetőkukába. - Viszont nem ez a lényeg! Ha nem kerül elő, két frontos háborút vívhatunk cseszd meg! Ez ami téged is érint. Meg az aggódásom! - nézett föl rám, mire felhúztam a szemöldökömet kérdések helyett. - Femann trónörököse.
Femann Léná volt a lány neve. Femann király és Fellegvár mióta az eszemet tudom hadban álltak egymással. Ám mindeddig Femann csupán egy kiskirályság volt, nagy veszélyt sose jelentett.
- Ha rátudnánk venni, akkor szövetséget tudnánk kötni, és az ő erőikkel együtt hamarabb tudnánk legyőzni Razuelt. Igazad van, érdekelt a lány fontossága. Szerinted mellénk állnának? - Tack viszont nem válaszolt, erősen nézett a szemeimbe.
- Léná biztosan, de a király nehéz ügy. Ha nem érdeke... Ren, erős. Nagyon erős. Másrészről, először a saját népedet kell visszaszerezned. És nem is akárhogy! - húzta össze a szemöldökét. - Nagy belépő kell! - gondolkodott el, majd elfordult, és tovább folytattuk a sétánkat. Aztán a szél hirtelen nagyon erősen kezdett fújni, alig tudtuk megtartani magunkat. Az elmúlt napokban jelentették ki, hogy végképp elveszítették a gépfelett az irányítást. Beláthatatlan idő, mire bárki is a közelébe jut.
Végül ez a nap is eltelt támadás nélkül. Se árny, se az ellenség. Viszont mindenki érezte a levegőben, hogy ez csak a vihar előtti csönd volt, és senki se tudhatta, hogy meddig szól ez a csönd. Talán pár óráig, de lehet, hogy akár egy hétig is. És fontos volt az idő. A legfontosabb feladatunk most az volt, hogy időt tudjunk nyerni az előkészületeknek.
- Jössz a szertartásra? - érdeklődött Tack, mikor már az otthona előtt álldogáltunk. Egy lány kollégium megmaradt részében lakott. Vörös falak, kék keretes sötétített ablakok. Biccentettem válaszként. Az esti szertartáson égettjük el a halottainkat és búcsúzunk el tőlük, ezzel lezárva a múltat, és az új korszak felé nyitni. Nagyot nyeltem, majd megigazítva a kardomat a derekamon elbúcsúztam. Természetesen nem volt kérdés számomra, hogy megyek-e. Hiszen nagyrészt miattam történt mindez. Bűnös voltam a létezésben. A szél egyre erősebb volt, rossz előérzetet hozva magával. Este Etoék pár felsőévessel fognak őrt állni a szertartás alatt, hogy ne akkor támadjanak meg minket, mikor a gyámoltalanabbak leszünk. Pár tanár ellenezte ezt az egészet, ilyen vészes időben nem kellene ilyet tartanunk, de mi egyetértettünk az Igazgatóval, pontosan ilyenkor kell ilyet tartani, nem máskor. Ha nem csinálnánk meg, nem tudnának tovább lépni az emberek, és a gyűlölet, gyász nem vezet sehová se. "Időben kell reagálni a nép érzésére, különben elveszítjük", idézte apámat az Igazgató. Neszt hallottam mellőlem a Parkon átsétálva, így megdermedtem, és a kardom markolatát szorongattam. Robin bújt elő, kissé csapzottan. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, és hozzá siettem.
- Minden rendben? - fogtam meg a karját segítségül, de elhúzódott. Biccentett, majd kihúzta magát, és a szemembe nézett. - Mi történt? - kérdeztem tőle inkább, hátha nem kell hoznom a harapófogót.
- Csak gyakoroltam... - nézett el pár pillanatra, de rögtön vissza is fordította pupilláit, mintha bizonyosságot akarna válaszul. Ráhagytam. Egy egyszerű válasszal reagáltam le, majd elbúcsúzott tőlem, és tovább bicegett. Egy ideig még gyanakvóan néztem utána, és a hátam mögé, nem bújik-e elő valamilyen ellenség. De a levelek zúgolódásán kívül semmi más nem volt már hallótávolságon belül. Megigazítottam a fegyverem, és hazasiettem. Már csak pár órám volt a szertartásig, sok idő eltelt már a besötétedéstől.
Végül kinyitottam, besétáltam, és bezártam az ajtót kulcsra. Blaze az előkészületekben segített, Tack pedig összeszedi magát, így senkit se vártam látogatóba. Piszkosnak érzett testemmel inkább a fürdőbe igyekeztem, és pár törmeléket átlépve be is jutottam. Ledobtam a ruházatomat, majd letusoltam. Addig súroltam a kezeim, a mellkasom, nyakamat, míg nem kezdett vörösödni. Végül átöltöztem a katonai felszerelésembe, ami egy terep overall volt, derekán taktikai öv, pár zsebbel a fenekénél, és azon is karabiner volt csatolva. Visszahúztam a bakancsomat, amibe a nadrág részét betűrtem. Hajam tetejét összefogtam, már elég hosszú volt a művelethez. Leültem a konyhában lévő pulthoz, és merőn bámultam a burkolatot. A kardom a helyiség másik végén volt, a pisztoly pedig a tartójában, rajtam. Pár tár volt a táskákban, azokat, illetve a fegyvert vettem elő, kitettem, és elkezdtem tisztogatni, ellenőrizni, minden rendben van-e. Bár már nem volt egy órám se az indulásig, idegileg már kész voltam, és muszáj volt lekötnöm az agyam a koncentrálással, így élveztem amit csináltam.
- Minden oké ott? - kérdezte Blaze, mikor összefutottunk a központi téren, közel az Iskolához, de a tengerhez is. Biccentettem, kezdett feltűnni, hogy ez az a kérdés, ami a mai nap legtöbbet elhangzott kérdése lett. Blaze is a katonai felszerelésében állt, kezében a karabélyával. Haja rendszerint kócos volt, arca koszos, és a rendszerinti arcátlan mosolya is ott lappangott halványan. Gyászos órák végéhez értünk, hogy majd másnap egy újba léphessünk.
- És veled? - érdeklődtem, mire csak megvonta a vállát.
- A legtöbben most dühöngeni fognak, vagy az ájulásig zokogni. Szóval csatlakozom az őrjárathoz, hogy ott bámuljam a tüzet.
- Én is azt tenném! - csúszott ki a számon apró vágyam.
- Rád itt van szükség, ne feledd Ren! - fogta meg a vállam, és én is az övét. Egymásra néztünk, és szavak nélkül is tudtuk mire gondol a másik. Megszorítottuk egymás vállát búcsúzóul, és két irányba fordultak az útjaink. Ő haladt kifele a térről, én pedig egyenesen a hatalmas farakáshoz igyekeztem, amin halott társaink feküdtek, és várták a végső megnyugvást.
Még hogy a jövőben vagyunk. Még hogy béke időszak van. A szokások hatalmasok, és semmi se változott. Ugyanolyan barbárok maradtunk, mint anno'. Úgy látszik az ember, ember marad örökre.
Csoportosulva állták körbe az emberek a hatalmas máglyát, aminek belsejében a halottak voltak, illetve akiknek nem lett meg a testük, azoknak valamilyen fontosabb tárgyuk. A menet összesen annyiból állt, hogy az Igazgató meggyújtja, és mindenki addig figyeli, ameddig el nem tűnik az utolsó parázs is. Ha szerencsénk volt, akkor nem támadtak meg minket, engedik, hogy gyászoljunk. Ám ahogyan eszembe jutott Rozália vigyora, mikor landolt a gépről, rögtön a kardom nyelét szorítottam meg. Az Igazgató megkérte az embereket, hogy jöjjenek közelebb, és kezdetét veszi a szertartás. Mellém sétált, és megkért, hogy gyújtsam meg a fáklyáját. Kezemmel megfogtam a fáklya végét, és elképzeltem, ahogyan energia veszi körül, és beindulnak a molekulák. Begyulladt, és ő ezt halkan megköszönte. Kéken égett a fáklya, majd előre sétált, és meggyújtotta. Tovább adta nekem, és én is meggyújtottam egy részét. Majd a mellém sétáló Tack kezébe adtam tovább, és ez így ment teljesen körbe, míg mindenki sorra nem került. Ezek után néztük, ahogyan egyre nagyobb lett a láng, mégse melegedtünk. Az oka lehetett az is, hogy a lángjaim hidegek voltak, de a bennünk lakozó gyász, üresség, gyűlölet is tehette. Nem mertem szét nézni a tömegen, így is lehetett hallani a tűz ropogása mellett a sírást. Elkezdett cseperegni, ahogyan a tűz alatt összeesett a fahalmaz, és kisebb lett. A lelkem nem tudott lenyugodni, haragot érzett. Ám tudtam, hogy nem szabad hagynom magam, hogy ezek az érzelmek vezessenek egy háborúba. A borús égre néztem, ami mögül lehetett látni a többi bolygót, ami a közelünkben volt, illetve a csillagokat is. Mikor már nem maradt semmi se a máglyarakásból, mindenki el kezdett eltünedezni. Néhányuk meghajoltak mellettem, de nem nagyon foglalkoztam velük. Kegyetlenségnek éreztem elvenni a tekintetemet a hamuról, ami maradt, és amit el kezdett a szél elfújni. A torkom kiszáradt, mikor az Igazgató is elment mellettem a vállamat megpaskolva, és egyedül maradtam immáron a zuhogó esőben.
- Ren, a halottak nem térnek vissza... - fogta meg a vállam Blaze, aki már egy ideje mellettem állt.
- Az élők térnek csak vissza - folytattam a félbehagyott mondatát, mire ő rám mosolygott erőtlenül. Egyszerre sóhajtottunk föl, majd indultunk el a ház felé. Ám rögtön a felsőbb évesekbe botlottunk, akik mögöttünk álltak, és figyeltek. Eto és Peto meghajoltak előttünk, majd válaszra nem várva elsétáltak. A többiek is ezt tették, és ketten folytattuk utunkat.
- Ahányszor meghajolnak, annyiszor nehezebb teher kerül a vállamra, úgy érzem! - sirattam magamat, mert ha nem sikerül a kalandunk, akkor elbuktunk, és mindenki csalódása egy mérgező dárda lesz a szívemben. Blaze nem felelt, elköszönt, amint a lakásokhoz értünk, és szó nélkül becsuktuk magunk mögött a külvilágot. Már csak két napunk volt hátra.
- Vigyázz! - sikított fel egy lány valahonnan, mire odafordultunk a többiekkel, miközben próbáltuk megbeszélni a stratégiánkat. Egy hatalmas árny jött létre. Nem lehetett megmondani hol ért véget a fizikai teste, és hol már csak füstös derengés. Láttuk az ásványt pár pillanatra, míg létrejött, de senki se tudott megmoccanni. A lány akiből nyerte a mannát, végre szétváltak, és ő elájult. A mellette álló másik lány kapta el, így nem koppant a feje a földön. Mindenki aki a közelben volt előrántotta a fegyverét. Ám az árny élete nem tartott sokáig, több felsőbb éves is egyszerre kezdte támadni, ismerve a másikat, sikeresen. Végül a kopasz felsőbb éves adta meg a kegyelemdöfést, mikor sikerült kitisztítani az árny mellkasát pár perce, ő neki lendült, és apró tőreivel szétszaggatta. Az árny a széttört magba kezdte szívni a lényét, majd hirtelen kiengedte, fölrobbant. Ezek után egy srác felvette az elájult lányt, és annak a barátnőjével együtt elmentek a nővérhez, hogy segítsen rajta.
- Gyors volt... - morgott Peto, ahogyan még csak felfogni se volt időm, nem hogy cselekedni, mire már a többiek rég megtették. Viszont kint már nem lesznek velünk, hogy ilyen helyzetekben gyorsan csináljanak valamit, csak mi leszünk. Kezdtem aggódni, miután fölfogtam, hogy számomra egy ilyen támadás is több idő lett volna, mint nekik.
- Mivel nem tudta használni az erejét - vágta rá Eto, mire társa csak megvonta a vállát. Visszafordultunk a térkép fölé, mintha semmi se történt volna, és folytattuk.
- De ha a hágón vágunk át, könnyen rajtakapnak minket! - folytatta aggodalmát Ao, és többen is egyetértettünk vele. A célunk leginkább az volt, hogy titokban jussunk el oda. Viszont a másik lehetőség sokkal rosszabb volt.
- Inkább sétálnál végig az erdőn? Túl sok idő. Muszáj a hágót használnunk - mondott le az ötletről Tack. - Az én falum van innen a legközelebb, odáig el kell jutnunk, ha az sikerül, már közelebb vagyunk a sikerhez! Nem hagyhatunk ki egy lehetséges szövetségest se, ne feledjétek! Időszűkében vagyunk, de muszáj minden morzsát összegyűjtenünk! - Tack nem engedett a hangjából, és mindenki egyetértett vele. Innentől kezdve már könnyebb volt a megbeszélés, csak átbeszéltük az útvonalat, és hogy hogyan is fog történni a leszakadás. A megbeszélés végére már eltelt az egész nap, mindenki indult haza, hogy összepakoljon, vagy elbúcsúzzon a barátaitól. Így történt, hogy egy gyönyörű késő délutánon, mikor a hó esni kezdett épp sétáltam haza, és Jeromost véltem hirtelen felfedezni egy saroknál. Utánaszóltam, de csak intett, és elrohant egy sikátorba. Utánaeredtem, ám bent már nem volt senki. A fejemben vészjósló fények jelezték, hogy nem kellene bemennem oda. Lena sétált át a sötétségben. Összeráncolt homlokkal sétáltam mégis be, csöndben, remélve, hogy nem vesz észre.
- Jól döntöttél! - karolta át egy idegen női hang, ő pedig biccentett. A sötétségben nem sokat láttam, de éreztem a sötét gonoszságot.
- Ha ezzel segítek a családomnak, bármit - válaszolta Lena, és felszálltak egy apró gépbe. Az ismeretlen nőről a szél lefújta a kapucniját, így a lila hajába is belekapott. Megdöbbentem, ahogyan felfogtam a helyzetet. De nem tudtam megakadályozni. Ekkor találkozott a tekintetünk Rozáliával, ő pedig elvigyorodott. Ám az apró hibrid nem várt tovább, felemelkedett némán, és elszállt. Összeszorítottam az öklömet, és csak figyeltem a hópelyhektől elnémult eget, ahol megtörtént az árulás.
- Minden oké? - jött oda Blaze másnap, mikor még nem váltott át az ég nappallá, de már nem égtek az utcai lámpák. Megtöröltem a homlokomat, és felnéztem.
- Túl élem - feleltem inkább. Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam, vagy se. El kellett mondanom, de nem mertem. Egyedül az Igazgatónak és Hartnak mondtam el, ők pedig azt tanácsolták, hogy mikor már túl leszünk a városon, akkor mondjam el a többieknek. A csapat már kész volt, az Igazgató és Hart is ellátott minket jó tanácsokkal. Ekkor viszont megfújták messziről a kürtöket, és támadni kezdtek minket. Hart és Eto összevigyorogtak.
- A kialakult káosz még hasznunkra válik. Indulás! - adta ki a parancsot Eto, és mi biccentettünk. Innentől kezdve vette kezdetét a hadműveletünk. Csak éljük túl!
Megmozgattuk végtagjainkat, mielőtt az öltözőből jöttünk volna ki, majd összenézve sétáltunk kipécézve magunknak a laborban Hart részlegét. Hart már várt ránk, ahogyan Fren is. Ők ketten beszélgettek valamiről igen komolyan. Valamit kérdezhetett Hartvig, mire Fren csak biccentett egyet, és ekkor jött el a pillanat, hogy minket is észrevettek, és köszöntünk egymásnak. Hart gyorsan elmesélte a mai feladatainkat. Árnyakkal kell majd harcolnunk, stratégiákat kitalálnunk. Aztán pihenni egy órát, és folytatni az elménk és testünk leterhelését. Beültem félig fekvő székemre.
- Minden rendben? - igazította meg az ülést Hart, miközben beállította az adatokat nálam. Sóhajtottam.
- Miért hallgatnának rám mások? Hiszen nem tettem értük semmit se! - meredten bámultam a képernyőre, amin csomó érthetetlen dolog volt látható. Hart nem lepődött meg problémámon, csupán megigazgatta szemüvegét. Fáradt volt, még a szokásostól is jobban.
- De tudsz értük tenni! - paskolta meg a vállamat, pontosan értve a bajomat. Rá pillantottam.
- Mit? - elindult a széke felé, a többieket már beküldte a harcra. Egy gomb fölött idézett a keze, majd felkapta a fejét, és rám nézett. Felemelte a kezét.
- Élsz! - majd lecsapta a gombot, és rögtön elsötétült körülöttem minden.
Hófödte tájon voltunk. Harci ruhákban, talpig felfegyverkezve.
Egy árnyat legkönnyebben, és leggyorsabban úgy lehet elpusztítani, ha pontosan a mellkasa közepébe szúrunk, ahol található a wad, más szóval egy piroluzit ásvány. Ez tartja fenn a lényt, ez képezi, és tartósítja a mannát. Más lehetőségünk nincs is arra, hogy elpusztítsuk, csak ez. Ellehet pár másodpercig hasítani a fizikai testet, de az csak illúzió, füst kreálmány, a wad automatikus önvédelmi rendszere. De ha biztosra akarunk menni, hogy eltaláljuk a wadot, muszáj megtisztítanunk körülötte, hogy lássuk is. Onnantól kezdve már megoldható. A wad helyzete változhat, nem mindig a mellkasa közepén található, de az fordul elő legtöbbször. Más szóval kaszabolnunk kell, és ez jó tréning, mivel közben támadnak, ezzel pedig fejlődik a védekező képességünk. Fren és Ao volt a csapatunk harmadik, és negyedik tagja. Mi négyen álltunk egymással háttal, és mint egy mészárszéken, kaszaboltunk, védtünk, hárítottunk, és használtuk az erőinket, hogy fejlődjünk. Mondhatni egy laza tréning volt, de nem tudtuk félvállról venni. Három napunk volt felkészülni arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet, és besurranjunk a '105'-ös országba, miközben toboroznunk kell. De mind éreztük, hogy a hálátlan feladat mögött más is meglapult. Nem csak az, hogy híreket szerezzünk. Egy hírt kellett eljuttatnunk a létezésemmel. Csak egy probléma miatt aggódtam a sok közül. Tényleg elfognak fogadni?
- Ren, figyelsz? - szürcsölt egy dobozos italból Tack. Bambán pislogtam, és bólintottam.
- Persze.
- És mit mondtam? - tette csípőre a kezét, miközben megállt az úton. Épp hazafele sétáltunk, oldalainkon a fegyvereinkkel. Sóhajtottam egyet. Az első támadás óta nem lehet látni embert fegyver nélkül az utcán, de még otthon se. Eléggé ijesztő, és szomorú dolog volt ezt látni.
- Hogy a barátnőd már hetek óta elment, és még nem jött vissza. De Tack. Nem lehet, hogy a támadások miatt nem tud visszajönni? - tártam szét a karom feladva a feladatomat, hogy játsszam azt az embert, akit érdekel egy hiszti.
- De Léná nem olyan! Ismeri az egész várost, visszatudott volna surranni! Tuti valami baj történhetett... - rágta a körmét, miközben a távolba révedt tekintete.
- Lénának hívják? - csodálkoztam el. Hiszen van már egy Lenánk, de ezt a nevet máshogyan ejtette ki a száján Tack. Az első magánhangzóját hosszan, és épp hogy nyitott ajkakkal, míg a végén 'a' helyett 'á'-t ejtett.
- Ironikus, mi? - sétált tovább, majd mikor már nem jött több az italából, kidobta egy megmaradt égetőkukába. - Viszont nem ez a lényeg! Ha nem kerül elő, két frontos háborút vívhatunk cseszd meg! Ez ami téged is érint. Meg az aggódásom! - nézett föl rám, mire felhúztam a szemöldökömet kérdések helyett. - Femann trónörököse.
Femann Léná volt a lány neve. Femann király és Fellegvár mióta az eszemet tudom hadban álltak egymással. Ám mindeddig Femann csupán egy kiskirályság volt, nagy veszélyt sose jelentett.
- Ha rátudnánk venni, akkor szövetséget tudnánk kötni, és az ő erőikkel együtt hamarabb tudnánk legyőzni Razuelt. Igazad van, érdekelt a lány fontossága. Szerinted mellénk állnának? - Tack viszont nem válaszolt, erősen nézett a szemeimbe.
- Léná biztosan, de a király nehéz ügy. Ha nem érdeke... Ren, erős. Nagyon erős. Másrészről, először a saját népedet kell visszaszerezned. És nem is akárhogy! - húzta össze a szemöldökét. - Nagy belépő kell! - gondolkodott el, majd elfordult, és tovább folytattuk a sétánkat. Aztán a szél hirtelen nagyon erősen kezdett fújni, alig tudtuk megtartani magunkat. Az elmúlt napokban jelentették ki, hogy végképp elveszítették a gépfelett az irányítást. Beláthatatlan idő, mire bárki is a közelébe jut.
Végül ez a nap is eltelt támadás nélkül. Se árny, se az ellenség. Viszont mindenki érezte a levegőben, hogy ez csak a vihar előtti csönd volt, és senki se tudhatta, hogy meddig szól ez a csönd. Talán pár óráig, de lehet, hogy akár egy hétig is. És fontos volt az idő. A legfontosabb feladatunk most az volt, hogy időt tudjunk nyerni az előkészületeknek.
- Jössz a szertartásra? - érdeklődött Tack, mikor már az otthona előtt álldogáltunk. Egy lány kollégium megmaradt részében lakott. Vörös falak, kék keretes sötétített ablakok. Biccentettem válaszként. Az esti szertartáson égettjük el a halottainkat és búcsúzunk el tőlük, ezzel lezárva a múltat, és az új korszak felé nyitni. Nagyot nyeltem, majd megigazítva a kardomat a derekamon elbúcsúztam. Természetesen nem volt kérdés számomra, hogy megyek-e. Hiszen nagyrészt miattam történt mindez. Bűnös voltam a létezésben. A szél egyre erősebb volt, rossz előérzetet hozva magával. Este Etoék pár felsőévessel fognak őrt állni a szertartás alatt, hogy ne akkor támadjanak meg minket, mikor a gyámoltalanabbak leszünk. Pár tanár ellenezte ezt az egészet, ilyen vészes időben nem kellene ilyet tartanunk, de mi egyetértettünk az Igazgatóval, pontosan ilyenkor kell ilyet tartani, nem máskor. Ha nem csinálnánk meg, nem tudnának tovább lépni az emberek, és a gyűlölet, gyász nem vezet sehová se. "Időben kell reagálni a nép érzésére, különben elveszítjük", idézte apámat az Igazgató. Neszt hallottam mellőlem a Parkon átsétálva, így megdermedtem, és a kardom markolatát szorongattam. Robin bújt elő, kissé csapzottan. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, és hozzá siettem.
- Minden rendben? - fogtam meg a karját segítségül, de elhúzódott. Biccentett, majd kihúzta magát, és a szemembe nézett. - Mi történt? - kérdeztem tőle inkább, hátha nem kell hoznom a harapófogót.
- Csak gyakoroltam... - nézett el pár pillanatra, de rögtön vissza is fordította pupilláit, mintha bizonyosságot akarna válaszul. Ráhagytam. Egy egyszerű válasszal reagáltam le, majd elbúcsúzott tőlem, és tovább bicegett. Egy ideig még gyanakvóan néztem utána, és a hátam mögé, nem bújik-e elő valamilyen ellenség. De a levelek zúgolódásán kívül semmi más nem volt már hallótávolságon belül. Megigazítottam a fegyverem, és hazasiettem. Már csak pár órám volt a szertartásig, sok idő eltelt már a besötétedéstől.
Végül kinyitottam, besétáltam, és bezártam az ajtót kulcsra. Blaze az előkészületekben segített, Tack pedig összeszedi magát, így senkit se vártam látogatóba. Piszkosnak érzett testemmel inkább a fürdőbe igyekeztem, és pár törmeléket átlépve be is jutottam. Ledobtam a ruházatomat, majd letusoltam. Addig súroltam a kezeim, a mellkasom, nyakamat, míg nem kezdett vörösödni. Végül átöltöztem a katonai felszerelésembe, ami egy terep overall volt, derekán taktikai öv, pár zsebbel a fenekénél, és azon is karabiner volt csatolva. Visszahúztam a bakancsomat, amibe a nadrág részét betűrtem. Hajam tetejét összefogtam, már elég hosszú volt a művelethez. Leültem a konyhában lévő pulthoz, és merőn bámultam a burkolatot. A kardom a helyiség másik végén volt, a pisztoly pedig a tartójában, rajtam. Pár tár volt a táskákban, azokat, illetve a fegyvert vettem elő, kitettem, és elkezdtem tisztogatni, ellenőrizni, minden rendben van-e. Bár már nem volt egy órám se az indulásig, idegileg már kész voltam, és muszáj volt lekötnöm az agyam a koncentrálással, így élveztem amit csináltam.
- Minden oké ott? - kérdezte Blaze, mikor összefutottunk a központi téren, közel az Iskolához, de a tengerhez is. Biccentettem, kezdett feltűnni, hogy ez az a kérdés, ami a mai nap legtöbbet elhangzott kérdése lett. Blaze is a katonai felszerelésében állt, kezében a karabélyával. Haja rendszerint kócos volt, arca koszos, és a rendszerinti arcátlan mosolya is ott lappangott halványan. Gyászos órák végéhez értünk, hogy majd másnap egy újba léphessünk.
- És veled? - érdeklődtem, mire csak megvonta a vállát.
- A legtöbben most dühöngeni fognak, vagy az ájulásig zokogni. Szóval csatlakozom az őrjárathoz, hogy ott bámuljam a tüzet.
- Én is azt tenném! - csúszott ki a számon apró vágyam.
- Rád itt van szükség, ne feledd Ren! - fogta meg a vállam, és én is az övét. Egymásra néztünk, és szavak nélkül is tudtuk mire gondol a másik. Megszorítottuk egymás vállát búcsúzóul, és két irányba fordultak az útjaink. Ő haladt kifele a térről, én pedig egyenesen a hatalmas farakáshoz igyekeztem, amin halott társaink feküdtek, és várták a végső megnyugvást.
Még hogy a jövőben vagyunk. Még hogy béke időszak van. A szokások hatalmasok, és semmi se változott. Ugyanolyan barbárok maradtunk, mint anno'. Úgy látszik az ember, ember marad örökre.
Csoportosulva állták körbe az emberek a hatalmas máglyát, aminek belsejében a halottak voltak, illetve akiknek nem lett meg a testük, azoknak valamilyen fontosabb tárgyuk. A menet összesen annyiból állt, hogy az Igazgató meggyújtja, és mindenki addig figyeli, ameddig el nem tűnik az utolsó parázs is. Ha szerencsénk volt, akkor nem támadtak meg minket, engedik, hogy gyászoljunk. Ám ahogyan eszembe jutott Rozália vigyora, mikor landolt a gépről, rögtön a kardom nyelét szorítottam meg. Az Igazgató megkérte az embereket, hogy jöjjenek közelebb, és kezdetét veszi a szertartás. Mellém sétált, és megkért, hogy gyújtsam meg a fáklyáját. Kezemmel megfogtam a fáklya végét, és elképzeltem, ahogyan energia veszi körül, és beindulnak a molekulák. Begyulladt, és ő ezt halkan megköszönte. Kéken égett a fáklya, majd előre sétált, és meggyújtotta. Tovább adta nekem, és én is meggyújtottam egy részét. Majd a mellém sétáló Tack kezébe adtam tovább, és ez így ment teljesen körbe, míg mindenki sorra nem került. Ezek után néztük, ahogyan egyre nagyobb lett a láng, mégse melegedtünk. Az oka lehetett az is, hogy a lángjaim hidegek voltak, de a bennünk lakozó gyász, üresség, gyűlölet is tehette. Nem mertem szét nézni a tömegen, így is lehetett hallani a tűz ropogása mellett a sírást. Elkezdett cseperegni, ahogyan a tűz alatt összeesett a fahalmaz, és kisebb lett. A lelkem nem tudott lenyugodni, haragot érzett. Ám tudtam, hogy nem szabad hagynom magam, hogy ezek az érzelmek vezessenek egy háborúba. A borús égre néztem, ami mögül lehetett látni a többi bolygót, ami a közelünkben volt, illetve a csillagokat is. Mikor már nem maradt semmi se a máglyarakásból, mindenki el kezdett eltünedezni. Néhányuk meghajoltak mellettem, de nem nagyon foglalkoztam velük. Kegyetlenségnek éreztem elvenni a tekintetemet a hamuról, ami maradt, és amit el kezdett a szél elfújni. A torkom kiszáradt, mikor az Igazgató is elment mellettem a vállamat megpaskolva, és egyedül maradtam immáron a zuhogó esőben.
- Ren, a halottak nem térnek vissza... - fogta meg a vállam Blaze, aki már egy ideje mellettem állt.
- Az élők térnek csak vissza - folytattam a félbehagyott mondatát, mire ő rám mosolygott erőtlenül. Egyszerre sóhajtottunk föl, majd indultunk el a ház felé. Ám rögtön a felsőbb évesekbe botlottunk, akik mögöttünk álltak, és figyeltek. Eto és Peto meghajoltak előttünk, majd válaszra nem várva elsétáltak. A többiek is ezt tették, és ketten folytattuk utunkat.
- Ahányszor meghajolnak, annyiszor nehezebb teher kerül a vállamra, úgy érzem! - sirattam magamat, mert ha nem sikerül a kalandunk, akkor elbuktunk, és mindenki csalódása egy mérgező dárda lesz a szívemben. Blaze nem felelt, elköszönt, amint a lakásokhoz értünk, és szó nélkül becsuktuk magunk mögött a külvilágot. Már csak két napunk volt hátra.
- Vigyázz! - sikított fel egy lány valahonnan, mire odafordultunk a többiekkel, miközben próbáltuk megbeszélni a stratégiánkat. Egy hatalmas árny jött létre. Nem lehetett megmondani hol ért véget a fizikai teste, és hol már csak füstös derengés. Láttuk az ásványt pár pillanatra, míg létrejött, de senki se tudott megmoccanni. A lány akiből nyerte a mannát, végre szétváltak, és ő elájult. A mellette álló másik lány kapta el, így nem koppant a feje a földön. Mindenki aki a közelben volt előrántotta a fegyverét. Ám az árny élete nem tartott sokáig, több felsőbb éves is egyszerre kezdte támadni, ismerve a másikat, sikeresen. Végül a kopasz felsőbb éves adta meg a kegyelemdöfést, mikor sikerült kitisztítani az árny mellkasát pár perce, ő neki lendült, és apró tőreivel szétszaggatta. Az árny a széttört magba kezdte szívni a lényét, majd hirtelen kiengedte, fölrobbant. Ezek után egy srác felvette az elájult lányt, és annak a barátnőjével együtt elmentek a nővérhez, hogy segítsen rajta.
- Gyors volt... - morgott Peto, ahogyan még csak felfogni se volt időm, nem hogy cselekedni, mire már a többiek rég megtették. Viszont kint már nem lesznek velünk, hogy ilyen helyzetekben gyorsan csináljanak valamit, csak mi leszünk. Kezdtem aggódni, miután fölfogtam, hogy számomra egy ilyen támadás is több idő lett volna, mint nekik.
- Mivel nem tudta használni az erejét - vágta rá Eto, mire társa csak megvonta a vállát. Visszafordultunk a térkép fölé, mintha semmi se történt volna, és folytattuk.
- De ha a hágón vágunk át, könnyen rajtakapnak minket! - folytatta aggodalmát Ao, és többen is egyetértettünk vele. A célunk leginkább az volt, hogy titokban jussunk el oda. Viszont a másik lehetőség sokkal rosszabb volt.
- Inkább sétálnál végig az erdőn? Túl sok idő. Muszáj a hágót használnunk - mondott le az ötletről Tack. - Az én falum van innen a legközelebb, odáig el kell jutnunk, ha az sikerül, már közelebb vagyunk a sikerhez! Nem hagyhatunk ki egy lehetséges szövetségest se, ne feledjétek! Időszűkében vagyunk, de muszáj minden morzsát összegyűjtenünk! - Tack nem engedett a hangjából, és mindenki egyetértett vele. Innentől kezdve már könnyebb volt a megbeszélés, csak átbeszéltük az útvonalat, és hogy hogyan is fog történni a leszakadás. A megbeszélés végére már eltelt az egész nap, mindenki indult haza, hogy összepakoljon, vagy elbúcsúzzon a barátaitól. Így történt, hogy egy gyönyörű késő délutánon, mikor a hó esni kezdett épp sétáltam haza, és Jeromost véltem hirtelen felfedezni egy saroknál. Utánaszóltam, de csak intett, és elrohant egy sikátorba. Utánaeredtem, ám bent már nem volt senki. A fejemben vészjósló fények jelezték, hogy nem kellene bemennem oda. Lena sétált át a sötétségben. Összeráncolt homlokkal sétáltam mégis be, csöndben, remélve, hogy nem vesz észre.
- Jól döntöttél! - karolta át egy idegen női hang, ő pedig biccentett. A sötétségben nem sokat láttam, de éreztem a sötét gonoszságot.
- Ha ezzel segítek a családomnak, bármit - válaszolta Lena, és felszálltak egy apró gépbe. Az ismeretlen nőről a szél lefújta a kapucniját, így a lila hajába is belekapott. Megdöbbentem, ahogyan felfogtam a helyzetet. De nem tudtam megakadályozni. Ekkor találkozott a tekintetünk Rozáliával, ő pedig elvigyorodott. Ám az apró hibrid nem várt tovább, felemelkedett némán, és elszállt. Összeszorítottam az öklömet, és csak figyeltem a hópelyhektől elnémult eget, ahol megtörtént az árulás.
- Minden oké? - jött oda Blaze másnap, mikor még nem váltott át az ég nappallá, de már nem égtek az utcai lámpák. Megtöröltem a homlokomat, és felnéztem.
- Túl élem - feleltem inkább. Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam, vagy se. El kellett mondanom, de nem mertem. Egyedül az Igazgatónak és Hartnak mondtam el, ők pedig azt tanácsolták, hogy mikor már túl leszünk a városon, akkor mondjam el a többieknek. A csapat már kész volt, az Igazgató és Hart is ellátott minket jó tanácsokkal. Ekkor viszont megfújták messziről a kürtöket, és támadni kezdtek minket. Hart és Eto összevigyorogtak.
- A kialakult káosz még hasznunkra válik. Indulás! - adta ki a parancsot Eto, és mi biccentettünk. Innentől kezdve vette kezdetét a hadműveletünk. Csak éljük túl!
