Hadüzenet
Alig tudtam hárítani a csapását, de sikerült. Arcunk közel került egymáshoz, ahogyan erőlködtünk. Szemei ragyogtak az izgatottságtól. Amennyi időt szántam a gyakorlásra, olyan gyorsan esett ki minden a fejemből. Mégis mit csinálok én? Mit keresek itt? Hullám érkezett hozzánk, átlátszó, de épphogy látható emberi szemmel. Parányit még csillogott is. Hátam mögül érkezett, és pár másodpercig tartott. A fiú hátraesett. Csodálkozásomat későbbre kellett hagynom, hátra léptem párat. A fal még mindig itt állt, minő meglepetésemre. A fiú morgott valamit, de nem sokáig hiszen ismételten felém rohant. Iszonyatos sebessége volt, alig lehetett látni a körvonalait. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem tudok elmenekülni csak úgy. Lentről indította katanáját, én pedig ismét hárítottam. Csattantak a fegyvereink, meg-megcsillantva magukat a sötétségben. Csapásaink hangosak voltak, és sokszor sértették a másik bőrét. Aztán mikor hárította a támadásomat, ellökött, és az oldalamba szúrta. Előregörnyedtem, majdnem a férfi vállára. A fájdalom könnyeket csalt a szemembe, de nem foglalkozva vele belerúgtam, így a fiú hátraesett, a kardját pedig magával rántotta. Szabad kezemet a sebre helyeztem, de felszisszenve elvettem onnan, és megnéztem tenyeremet, ami csupa vér volt. Ez az apró idő elegendő volt az ellenségnek arra, hogy ismét pocíciót vegyen fel. A férfi ismét támadni akart, de ekkor arra gondoltam, hogy a földből kimagaslik egy fal, és időt ad nekem. Ekkor megtörtént. A föld mozogni kezdett, majd hirtelen kettőnk közé állt. A férfi picit meghökkent, de nem tartott sokáig, hiszen hirtelen lyuk keletkezett rajta, amit vízzel csinált. Vízidomító. A vízsugár erős volt, és gyors. Egyenesen felém tartott. Attól féltem, hogy ez meg is fog ölni, így egyből egy kép ugrott be elém. A levegő mozogni kezdett, hurrikánt keltve előttem. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Elért a víz, de nem jutott el hozzám. A légáramlat tovább vitte, felfele, így a fejem felett suhant tovább, és megfordult. Vízcseppekben ért földet, pontosabban a férfi fölött. Elcsodálkozott a férfi, ám mintha kattant volna valami a fejében, némán felhorkantva nyomott el magában egy nevetést, ami tele volt gúnnyal és megvetéssel.
- Na téged is megtalálni végre? - kérdezte halvány mosollyal az arcán, majd lehorgasztotta a fejét, és mikor fölemelte a kezét, testéből vízgolyókat lőtt ki. Teljesmértékben megváltozottt. Máshogy tartotta magát, és még a nézése is olyasmivé változott, amit nem lehetett szavakba foglalni. Ekkor az egész testemet lánggal borítottam be. Kék lángok voltak. A víz mire elért volna hozzám, már elpárolgott. A férfi ismét támadt. Behunytam szemeimet, mindent érzékeltem. A messziről érkező löketeket, a szél áramlását, a távoli tenger morajlását. És a kard élét, ahogyan elvágja a levegőt, és rohan felém. Alig nyitottam ki a szemem, már mozdult a kezem. A katana kettétört. Olyan erővel hasítottam el, hogy még én is meglepődtem később, mikor sikerült felfognom erőm nagyságát. Nem tétlenkedett az ellenfelem, a törött pengével felém hasított, de én elrugaszkodtam, és fölugrottam. A pórt fölkavartam magam után, és a szél erősen belemart a pupillámba. A törött penge a combomat súrolta volna, ha nem mozdítom el. Ám sikerült úgy mozdulnom, hogy tökéletesen bele tudott mélyedni. Így, miközben szinte repültem, kitéptem magamból, és visszahajítottam. Éreztem, ahogyan az erőm csökken, de az adrenalin szintem még mindig magas volt. Szét néztem a levegőben. Akkorát ugortam, hogy a házak fölé értem, és próbáltam a levegő áramlatával fönt tartani magamat, ami nehézkesen, de ment. Sok ház már csak emlék volt a fejemben, és rengeteg ember feküdt a földön. Mások pedig küzdöttek. Hatalmas kődarabok repkedtek, és égtek el más-más dologgal együtt. Valaki esőt idézhetett, mert néhány foltban zuhogni kezdett, és ez eloltotta a tűzet. Mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Szinte égette a mellkasomat. Aztán megpillantottam Blazet, ahogyan a punk sráccal harcolt. Egymás után küldte felé a kőtörmelékeket, és valahonnan szerzett egy pisztolyt is; azzal lőtt. De a srác vagy kikerülte őket, vagy akrobatikus mozgással szétvágta a szablyaival. Láttam, ahogyan Blaze fölhúz gyorsan egy kőfalat, mikor megindult felé a srác, de olyan sebességgel rohant, hogy áttörte. A pillanat hevében rögtön azt akartam, hogy legyek köztük, és kitudjam védeni a támadást. Így, mikor megcsillant a punk szablyája, olyan gyorsan ott termettem, hogy nem is éreztem a légáramlatot. A kardom hárította a támadást, és mindketten meglepődve kiáltottak föl érkezésemre.
- Hát te meg ki a fasz vagy? - mérgelődött a punk, és lecsapott másik kardjával. Elsőnek Blazet taszítottam félre erős széllökettel, másodszor pedig elhajoltam a támadástól. Messzebb vágódott földnek barátom, mint akartam, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Az is megtörténhetett, hogy kiütöttem. Nem tudtam ráfigyelni. Az ellenség nem állt meg. Egy karddal nehéz volt ellene harcolni, és a sebeim is meggátoltak abban, hogy gyorsabban mozogjak, így megkarcolta a homlokomat. Nem válaszoltam a kérdésére, csak megtöröltem vértől csurdogáló homlokomat, és a szemeibe néztem. Rettenetesen felhúztak ezek a portyázó kis pondrók.
- Miért támadtatok meg minket? - kérdeztem tőle fogamat csikorgatva. Támadni kezdett, sikerült hárítanom, de a másik fegyverét már nehezen, így ismét megkarcolta a vállamat. Csípő fájdalom. Alig láttam a szemembe folyó vértől, ezért behunytam a bal szemem. Elegem volt már ebből az egészből. Folyamatosan harcoltunk, hol a másikat sebeztük meg, hol hárítottunk. Aztán hátrébb ugrott.
- Jól harcolsz... - röhögött, és hatalmas vigyora levakarhatatlan volt arcán. Megállás nélkül vigyorgott, néha lágyabban, de nagyrészt eszelősen, mint egy őrűlt. Majd én lefogom vágni róla, gondoltam magamból kifordulva. Megtöröltem homlokomat, és próbáltam szabályozni a lélegzetemet. A punk nem várt sokat, fölugrott, és szablyái hirtelen föllobbantak. Tűzhasználó. Elkezdett futni felém, és én is felé. Végül ő szaltózva fölugrott, és föntről, srégen támadott, én pedig kivédtem az első támadást. A tűz szinte marta az arcom, olyan közel volt. Blaze kiáltotta a nevemet, és kitártam a szabad kezemet, és lendítettem a felém mozgó fegyver felé vele. Nem gondolkodtam, csupán, mikor megéreztem a hűvös fémet a kezemben, rá markoltam, és hárítottam a támadást. A srác a két kardra állt, és elrugaszkodva visszaugrott. Meglendítettem a két kardomat, és beálltam alappozícióba. Rikkantott egyet a srác, én pedig még dühösebb lettem rá.
- Miért... támadtok... meg minket? - leheltem ki a szavakat magamból. Nehezen tudtam bármit is kipréselni magamból a sok érzelemtől, és adrenalintól. Mindkét kard villámlani, és égni kezdett egyszerre. Túlságosan bizsergett minden porcikám, hogy épp ésszel tudjak gondolkodni, pedig ezt kellett volna. Éreztem nyugodt hűvösséget áramolni belém a fegyverekből. Blaze. Sajnálom Blaze, kértem tőle bocsánatot gondolatban, remélve arra, hogy hallja. Aztán pedig az egész testem szikrázni és égni kezdett. Kéken. A punk izgatottságtól csak nevetni tudott, és ugrálni.
- Előkerültek! Baszottul előkerültek! Ha ezt megtudja az Úrnő, hátast fog dobni! Oh, igen! A '105'-ös ország ismét rátalált szeretett úrfiúkra, és hamarosan megküzd értük! Vagy olyan gyáva, hogy ismét elmenekül? De az is megtörténhet, hogy előtte megdöglik! Nem sokára meglátjuk! - rikácsolta, és végül futópozícióba állt, és erősen meglökve magát, hogy a föld is megrepedt alatta, rohanni kezdett. A kardjaink összecsaptak, és folyamatos mozgással támadtunk, hárítottunk, harcoltunk. Aztán megint jött egy hullám oldalról. Eloltotta a haragomat, és a punkot arrébb lökte. Majd valahol a távolban szirénázás hangzott.
- Chö... Várhattak volna még! - sóhajtott föl hisztizve a srác, miközben a távolba nézett, majd aztán rám pillantott. - Még találkozunk Welsogin Ren! - vigyorgott rám, majd elrugaszkodott, és fáról-fára ugrott, egészen míg el nem érte a házak megmaradt tetejeit, és elrohant. Üres lett a testem, és a lelkem is elfáradt. Ahogyan megint elért egy hullám, megfordultam. Láthattam, ahogyan félgömb szerűen jönnek az átlátszó, csillogó hullámok az Iskolából. Majd kezeim elnehezedtek, a két kard kiesett a markomból, és erős fény mellett ismét Blaze feküdt ájultan mellettem. Hátamra estem, és csak bámulni tudtam a szürke eget, amiből apró cseppek estek. Cseperegni kezdett. Elhomályosult a látásom, miközben éreztem a megnyugtató hullámokat, és érzékeltem néhány emberi alakot fölöttem, és kiabálásukat. Megmozdulni nem bírtam, így inkább hagytam magam a sötétségbe veszni.
Kavarog a víz, körbe-körbe, meg se áll. Ahogyan párolog, arany csillám lebeg belőle felfele, és világítja meg az erdőt. A kisfiú csak mélázva nézi, ahogyan a Klán tagjai varázslatot mesélnek a víznek, és a víz engedelmeskedik nekik. Aztán minden kivilágosodik, apró szárnyas lények tűnnek fel, megnyúlt fülekkel, és húzzák el a fiút. A fiú nevet velük, és a barátaival, egy kislánnyal és egy szőke kisfiúval együtt futnak tovább egy zöld réten. A lány lila haja lobog kacagó hangja után, ahogyan hármasban futnak a kastély falaiban. Bújócskáznak, olyan helyeken, amit senki se ismer a kastélyban. Titkos zugok, rejtett folyosók. Aztán minden égni kezd, a szőke srác kiabál, a kislány zokog, a fiú pedig csak fekszik, miközben egy hatalmas kardot szorongat. A kislány apja felkelést indít az Uralkodó ellen, és előttük öli meg a fiú húgait. A kislány elárulja a két barátját, pedig ők hárman voltak a védelmezői a falunak. Ők védik, és támogatják a falusiakat, akiket láthatatlan lények támadják meg. Vagyis csak védték.
- Rozi... - suttogtam halkan, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Sokáig csak kábán tudtam nézni a beázott és repedt plafont, fel se fogva hol vagyok. Aztán a pillanat törmeléke alatt eszembe jutott minden. Kitágult a pupillám, és éles fájdalom nyílalt a fejembe. Fel akartam ülni, de nem volt annyi erő bennem, hogy sikerüljön is.
- Meg se próbálj fölülni! - nyomott vissza egy lány éles hanggal. Rögtön tudtam ki lehet az ilyen hanggal. Felnyögtem, mikor a homlokomat megtörölte. Tenyeremet végig simítottam sebeimen, amik már el kezdtek gyógyulni, illetve össze lettek varrva. Szét néztem, miközben Lena mellettem ismételten bevizezett egy kis textil darabot, és kicsavarta. Az Iskola gyengélkedőjén feküdtem, több emberrel, mint kellene. Lena megtörölte az arcomat, és a sebeim körül is, miközben szét néztem ismerős arcokat keresve.
- Mióta vagyok itt?
- Három - négy órája talán, ha behoztak, eléggé ki voltál ütve, bár aki többet szenvedett az Blaze. Mintha megpörkölődött volna! - csettintett a nyelvével, majd fölállt, és a vizes tálat is felemelte. - Sokan meghaltak, és még nem tudjuk kik élték egyáltalán túl! Senki se számított ilyen csapásra - sóhajtott, majd elsétált. Elnéztem, ahogyan a lány combja be volt fáslizva, de már az is kezdett átázni, és a ruhája is cafatokban volt. Mellette ment el az Igazgató, akinek hajából csavarni lehetett a vért és a vizet. Őt se kímélték, annyi szent. Egy lány zokogott az egyik távolibb ágyon, és csuklóját szorította, amiről már félig leszakadt a keze. Undorító látvány volt, ahogyan a sírás és a vér vette körbe a lányt. Az Igazgató hozzá sietett, és valamit mondott neki, amitől a lány csak rémülten elhallgatott. Elhúzta a függönyt, és hallottam, ahogyan a lány felsikít, majd elnémul. Bele se mertem gondolni, hogy mit tehetett vele. Émelygő gyomorral inkább másfele pillantottam. Épp az Iskolaorvos gyógyított egy sebesültet. A nyílt sebére helyezett víz buborékokat, és arany fényességgel kezdte gyógyítani. A víz fénylett, miközben a nő kezeit felette tartotta, és koncentrált. Punk féle volt az orvos, feketén ritkító, vállig érő hajjal, sok piercinggel, és vörös ajkakkal. Csíkos ruhát viselt a fehér köpenye alatt, és bakancsot. Arany szemei voltak, halványabbak, mint amilyen fénnyel gyógyított. Mikor elvezette a sérült srác lábáról a kezét, amit a víz követett, a seb eltűnt, halvány pirosság jelezte helyét, és a felszakadt, véres nadrág. Tehát a vízzel tud gyógyítani. Az járt a fejemben, vajon mindenki, aki ismeri a vizet, képes gyógyítani vele?
Ezek után az agyam alig fogott föl bármit is. A doktornő hozzám is eljutott, és a kisebb sebeket meggyógyította, a vészesebbeket pedig ellátta. Kába voltam a gyógyszerektől, és csak homályosan láttam, ahogyan intézik a segítők a dolgaikat. Folyamatosan hozták be az embereket, és dolgoztak. A sírások, kiáltozások mind eltompultak, miközben sikeresen megtaláltam a szemeimmel Blaze dühös arcát. Srégen ült velem szembe, és engem bámult. Tekintetünk találkozott, és rengeteg érzelem suhant át rajta. Kormos volt még néhány helyen, és sebes. Nyeltem egyet, és inkább azon voltam, hogy fölállok, és segítek a többieknek, hiszen már csak pihentem.
- Igazgató, kérem! - rohant be egy zokogó lány, miközben vállával segített ájult barátnőjének menni. Az Igazgató, és még két srác rohant hozzá, hogy átvegyék tőle, és egy szabad, fertőtlenített ágyra fektették. Nem beszéltek hangosan, maguk közt segítettek egymásnak, hogy megmentsék a lány életét. Odasétáltam, izomlázam volt, vagy valami hasonló fájdalmam. A síró, sebes barátnőt az orvos ápolta, ő is súlyos sebet szerzett. Csak álltam, és néztem, ahogyan az ájult lány utolsó lélegzetét szívja be, majd lassan kifújja. Defibrillátorért kiáltott az Igazgató, aztán az egyik srác, akinek a karján orvosi jelzésű vörös karszalag volt kérte, hogy álljanak hátrébb, miközben az Igazgató a szívmasszázst már elkezdte, majd egy idő után hátra állt, és a srác összedörzsölte két tenyerét, és a lány mellkasához nyomta, amivel elektromosságot vezetett bele, így megugrott a lány mellkasa. Ezt ismételték folyamatosan, miközben a masszírozással folyamatosan váltották egymást. Nem tudom hány kínzó perc telt el, mire fel kellett fognunk, hogy a lány nem térhet vissza közénk. Elnémult minden körülöttem. Mindenki kiáltozott, sírt, bosszankodott, vitatkozott, de semmit se hallottam. Egyszerűen sípolt a fülem, és elnémult minden. Félre lökött a barátnő, és zokogva rángatta halott barátnőjét. Én pedig megfordultam, és egyenesen kisétáltam a helyiségből, miközben a káosz kezdett eluralkodni. Üveges tekintettel néztem fel a zuhogó esőben, és próbáltam felfogni a történteket. Körülöttem mindenki sebesülteket, halottakat keresett, rohantak szeretteiket megtalálni, néhányuk fel-fel lökött elfutva mellettem. A hajam lelapult, és szemembe lógott, miközben csöpögött belőle a víz, és az alvadt vér. Tovább sétáltam, kifele az Iskola területéről. Nem volt úti célom, ezért fel se tűnt, mikor az Iskola udvaránál lévő virágzó fára néztem, és megállva csodáltam meg nem sérült törzsét. Vajon az Iskola területére el se jutottak, vagy csak úgy voltak vele, hogy a fa élete többet ér, mint egy emberé? Nem tudtam mit gondolni, így csak leültem a tövébe. Éreztem a sós könnyeimet, amik elvesztek az esőben. Mivel érdemeltük ezt ki? Miért kellett ezt tenniük? És ami a legborzasztóbb, ismertem a lányt. Rozáliának hívták, a bitorló lánya volt, akivel mindig játszottunk. Jobban örültem volna, ha az emlékeim sose tértek volna vissza, mégis, folyamatosan kapok emlékfoszlányokat.
Szóval elkezdődnek a háborúk a földekért, a pénzért. És innen nem lesz visszaút. És mi vagy hagyjuk magunkat, vagy küzdünk ellene. De hogyan tudnánk lázadni? Kevesen vagyunk hozzá, és szinte csak diákok, akik még alig tudják használni a képességeiket. És ami a legrosszabb, teljesen szét vagyunk esve. Egy rajtaütés, és káosz uralkodik az egész Országban. És ha toboroznánk embereket más országokból? Erős harcosokat. Mellénk állnának? De nincs indokunk amiért mellénk állhatnának, csak annyi, hogy egy közös ellenségünk van. Ha nekik is az ellenségük, és nem épp a szövetségesük.
- Miért nem ölted meg? - takart be az árnyékával valaki, és pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom, és felfogjam Blaze dühös, piszkos arcát. Leguggolt elém, és idegesen rángatózott az állkapcsa.
- Nem vagyok gyilkos - szűrtem ki a szavakat a fogaim közül. Esélyem se volt rá, hogy megöljem, és még csak épp ésszel se tudtam akkor gondolkodni. Úgy éreztem akkor magamat, mintha egy újszülött borjú lettem volna.
- De ő az volt! Ne tudd meg hány embert ölt meg eddig! És... ha, ha nem hagytuk volna elfutni, most simán vallatás alá helyezhettük volna! Ren, ő egy gyilkos! Nem szabad élnie! És ilyenek irányítják a hazámat! A Hazánkat! - nyomta neki a vállamat a fának, és szinte szikrázott a mérhetetlen dühtől. Elképzelni se tudtam mik járhattak a fejében, de ledöbbentem ettól a töredéktől.
- Nem mi döntjük el, kinek szabad élnie! És szerinted nem esett le, hogy honnan jöttek? Szerinted mit tehettem volna? Bepánikoltam! Az Isten áldjon már meg, hiszen túl éltük! Inkább örülj ennek! - toltam el a kezét, ő pedig csak a térdére esett előttem, és zokogni kezdett. A föld remegni kezdett, ahogyan Blaze vállai is. Nagyot sóhajtottam. Ebben a percben senki se tudott tisztán gondolkodni.
- Mit kellene tennünk? - hangját alig lehetett hallani, ez nem egy férfias megjelenése volt, de senki se foglalkozott velünk. A fának támasztottam fejem búbját, és a kivirágzott ágak közt az eget figyeltem, amin már a Nap lassan eltűnt.
- Foglaljuk vissza az otthonunkat? - suttogtam, mintha egy elhulló levél esett volna le, és tűnt tova a rengetegbe. Mégis, Blaze meghallotta, és abba maradt minden, amit csinált. Rám emelte kipirult arcát, és csak bámult.
Tudtam miket olvasott Blaze a telefonjában az elmúlt napokban, és egy idő után rájöttem miért is jelent meg köztünk Robin. Ezért is tudtam, hogy mi miatt volt ennyire magába zuhanva Blaze. Folyamatos híreket kapott az ország helyzetéről, és az ottani állapotokról. Már néhány napja azon gondolkodtam, hogy amint az Iskola szünetet rendel el, beszökünk oda, hogy meg tudja látogatni szeretteit. De most, hogy így alakultak a dolgok, minden fenekestül megváltozott. Nem tudom milyen diktatúra lehet ott, de nem maradhat így tovább. Nem tudom még hányan állnának mellénk, de mindent el kell követnünk, hogy így legyen. Ha ez akár azt is jelentette, hogy én legyek az az önző ember, aki visszaköveteli a trónt.
Az első támadás óta eltelt két hét, és már csak a lerombolt, hiányos épületek, és a friss sírhelyek emlékeztettek arra a napra. Mégis, nem csak a légkör változott meg, de az emberek is. Már nem tudnak úgy nevetni, ahogyan nyáron, már nem tudnak együtt lenni, mint régebben, mert számukra hiányzik valami, vagy valaki. Egy tragédia részei lettek, ahogyan én is mellettük. Néhányuk szemében márcsak valami vérszomj maradt, az, hogy megbosszulják szeretteiket. Ám ha ezek nem is, az biztosan, hogy erősebbek legyenek, hogy ilyen többé ne történjen meg. Ha akkor nem tudták megvédeni egymást, máskor már menni fog. Nem akarnak mégtöbb bajtársat elveszíteni, legyen az egy utált osztálytárs, vagy egy ismeretlen dolgozó.
Egy kávézóban ültem. Egy nagy kerekasztal körül ültünk néhányan. Senki se tudott megszólalni, még mindenki gyászban égett. De már másodszor is megtámadtak minket, és mi csak bámulni tudtunk csészéinket, amikben kihűlt kávék voltak. Másodszor akkor támadtak meg, miután már nagyjából helyére tudtuk tenni a várost. Több, mint két héttel az első támadás után. Ám mintha már nem ugyanazzal a céllal jöttek volna akkor. Valami megváltozott. Vérszomjasak lettek. Végül Hart ült le köreinkbe. Szét nézett köztünk. Mellettem Blaze, és Robin, szembe pedig Fren és Tack Etoval és Aoval. Persze Eto mellett rögtön ott dögönyészett Peto, aki a francia kártyákat kevergette, osztogatta ki, majd rögtön össze is szedte.
- Mit vettetek észre a két támadás között? - tért a lényegre köszönésként, én pedig csak pislogni tudtam. Második alkalomkor már nem civil ruhákban voltak, hanem a '105'-ös ország címerével a mellvértjükön csaptak le ránk. És mind vigyorgott mikor velem akadtak össze.
- Felöltöztek... - dörmögtem, és beleittam a hideg kávémba. Mindenki rám nézett némán. Majd Eto fordult Harthoz.
- Kerestek. Nem csak öldöstek, hanem egyenesen mészároltak! És mindent felforgattak - Hart csak hümmögött egyet. Blaze és Robin összenéztek.
- Valószínűleg Rent akarják megölni, hogy még csírájában fojtsák el a lázadást otthon - felelte Blaze, én pedig csak felvontam a szemöldökömet. - Esetleg meg akarják félemlíteni, hogy ne is akarja visszafoglalni a trónt! - sziszegte tovább.
- De Rent lemondatták a trónról nem? - szállt be a beszélgetésbe Tack. Megvakartam a tarkómat. Ez alatt a két hét alatt a legtöbb emlékem csattanásszerűen szabadult ki elmémből. A titkos folyosóktól kezdve a kitalált harcainkon át egészen a véresküig, és a trónfosztásig.
- Való igaz. De azt nem mondták, hogy szabad választás során nem lehet megint király! - mutatott rá Blaze ravasz vigyorral az arcán. Tack csak visszamosolygott rá, én meg csak megráztam a fejem. Pozitív, és ravasz barátaim voltak, az is már biztossá vált számomra.
- Sikerült már megerősíteni a védelmet? - kérdeztem rá inkább Harttól.
- Igen, hála a Fának. Vettünk pár szem szérumot, így nagyobb területet tudunk levédeni vele. De nem száz százalékos a védelme, folyamatos készenlétben vagyunk. Viszont az Igazgatóval expedícióra küldünk néhányotokat! - kacsintott rám, mintha csak valami lányról beszélnénk, hogy éppen megfektette.
- Ilyenkor? - Fren, Ao és Peto nem értették. Ám Blaze-zel mi voltunk az ötletadók. Nem csak úgy leheltem ki a szavaimat a fa alatt, mintha semmit se értek volna. Ám csak úgy, hogy mindenki tudja nem volt logikus és jó döntés. Így kellett egy terv.
- Gyertek mind az Igazgatóiba holnap reggel, még a kiképzéseitek előtt! - állt föl, de előtte kiitta Eto kávéját, aki csak felemelte a szemöldökét, de más reakciót nem igen adott ki, miközben a fülében lógott a fülese, és dübörgött belőle a zene. Ez egyáltalán hallotta, hogy miről beszéltünk?
Kavarog a víz, körbe-körbe, meg se áll. Ahogyan párolog, arany csillám lebeg belőle felfele, és világítja meg az erdőt. A kisfiú csak mélázva nézi, ahogyan a Klán tagjai varázslatot mesélnek a víznek, és a víz engedelmeskedik nekik. Aztán minden kivilágosodik, apró szárnyas lények tűnnek fel, megnyúlt fülekkel, és húzzák el a fiút. A fiú nevet velük, és a barátaival, egy kislánnyal és egy szőke kisfiúval együtt futnak tovább egy zöld réten. A lány lila haja lobog kacagó hangja után, ahogyan hármasban futnak a kastély falaiban. Bújócskáznak, olyan helyeken, amit senki se ismer a kastélyban. Titkos zugok, rejtett folyosók. Aztán minden égni kezd, a szőke srác kiabál, a kislány zokog, a fiú pedig csak fekszik, miközben egy hatalmas kardot szorongat. A kislány apja felkelést indít az Uralkodó ellen, és előttük öli meg a fiú húgait. A kislány elárulja a két barátját, pedig ők hárman voltak a védelmezői a falunak. Ők védik, és támogatják a falusiakat, akiket láthatatlan lények támadják meg. Vagyis csak védték.
- Rozi... - suttogtam halkan, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Sokáig csak kábán tudtam nézni a beázott és repedt plafont, fel se fogva hol vagyok. Aztán a pillanat törmeléke alatt eszembe jutott minden. Kitágult a pupillám, és éles fájdalom nyílalt a fejembe. Fel akartam ülni, de nem volt annyi erő bennem, hogy sikerüljön is.
- Meg se próbálj fölülni! - nyomott vissza egy lány éles hanggal. Rögtön tudtam ki lehet az ilyen hanggal. Felnyögtem, mikor a homlokomat megtörölte. Tenyeremet végig simítottam sebeimen, amik már el kezdtek gyógyulni, illetve össze lettek varrva. Szét néztem, miközben Lena mellettem ismételten bevizezett egy kis textil darabot, és kicsavarta. Az Iskola gyengélkedőjén feküdtem, több emberrel, mint kellene. Lena megtörölte az arcomat, és a sebeim körül is, miközben szét néztem ismerős arcokat keresve.
- Mióta vagyok itt?
- Három - négy órája talán, ha behoztak, eléggé ki voltál ütve, bár aki többet szenvedett az Blaze. Mintha megpörkölődött volna! - csettintett a nyelvével, majd fölállt, és a vizes tálat is felemelte. - Sokan meghaltak, és még nem tudjuk kik élték egyáltalán túl! Senki se számított ilyen csapásra - sóhajtott, majd elsétált. Elnéztem, ahogyan a lány combja be volt fáslizva, de már az is kezdett átázni, és a ruhája is cafatokban volt. Mellette ment el az Igazgató, akinek hajából csavarni lehetett a vért és a vizet. Őt se kímélték, annyi szent. Egy lány zokogott az egyik távolibb ágyon, és csuklóját szorította, amiről már félig leszakadt a keze. Undorító látvány volt, ahogyan a sírás és a vér vette körbe a lányt. Az Igazgató hozzá sietett, és valamit mondott neki, amitől a lány csak rémülten elhallgatott. Elhúzta a függönyt, és hallottam, ahogyan a lány felsikít, majd elnémul. Bele se mertem gondolni, hogy mit tehetett vele. Émelygő gyomorral inkább másfele pillantottam. Épp az Iskolaorvos gyógyított egy sebesültet. A nyílt sebére helyezett víz buborékokat, és arany fényességgel kezdte gyógyítani. A víz fénylett, miközben a nő kezeit felette tartotta, és koncentrált. Punk féle volt az orvos, feketén ritkító, vállig érő hajjal, sok piercinggel, és vörös ajkakkal. Csíkos ruhát viselt a fehér köpenye alatt, és bakancsot. Arany szemei voltak, halványabbak, mint amilyen fénnyel gyógyított. Mikor elvezette a sérült srác lábáról a kezét, amit a víz követett, a seb eltűnt, halvány pirosság jelezte helyét, és a felszakadt, véres nadrág. Tehát a vízzel tud gyógyítani. Az járt a fejemben, vajon mindenki, aki ismeri a vizet, képes gyógyítani vele?
Ezek után az agyam alig fogott föl bármit is. A doktornő hozzám is eljutott, és a kisebb sebeket meggyógyította, a vészesebbeket pedig ellátta. Kába voltam a gyógyszerektől, és csak homályosan láttam, ahogyan intézik a segítők a dolgaikat. Folyamatosan hozták be az embereket, és dolgoztak. A sírások, kiáltozások mind eltompultak, miközben sikeresen megtaláltam a szemeimmel Blaze dühös arcát. Srégen ült velem szembe, és engem bámult. Tekintetünk találkozott, és rengeteg érzelem suhant át rajta. Kormos volt még néhány helyen, és sebes. Nyeltem egyet, és inkább azon voltam, hogy fölállok, és segítek a többieknek, hiszen már csak pihentem.
- Igazgató, kérem! - rohant be egy zokogó lány, miközben vállával segített ájult barátnőjének menni. Az Igazgató, és még két srác rohant hozzá, hogy átvegyék tőle, és egy szabad, fertőtlenített ágyra fektették. Nem beszéltek hangosan, maguk közt segítettek egymásnak, hogy megmentsék a lány életét. Odasétáltam, izomlázam volt, vagy valami hasonló fájdalmam. A síró, sebes barátnőt az orvos ápolta, ő is súlyos sebet szerzett. Csak álltam, és néztem, ahogyan az ájult lány utolsó lélegzetét szívja be, majd lassan kifújja. Defibrillátorért kiáltott az Igazgató, aztán az egyik srác, akinek a karján orvosi jelzésű vörös karszalag volt kérte, hogy álljanak hátrébb, miközben az Igazgató a szívmasszázst már elkezdte, majd egy idő után hátra állt, és a srác összedörzsölte két tenyerét, és a lány mellkasához nyomta, amivel elektromosságot vezetett bele, így megugrott a lány mellkasa. Ezt ismételték folyamatosan, miközben a masszírozással folyamatosan váltották egymást. Nem tudom hány kínzó perc telt el, mire fel kellett fognunk, hogy a lány nem térhet vissza közénk. Elnémult minden körülöttem. Mindenki kiáltozott, sírt, bosszankodott, vitatkozott, de semmit se hallottam. Egyszerűen sípolt a fülem, és elnémult minden. Félre lökött a barátnő, és zokogva rángatta halott barátnőjét. Én pedig megfordultam, és egyenesen kisétáltam a helyiségből, miközben a káosz kezdett eluralkodni. Üveges tekintettel néztem fel a zuhogó esőben, és próbáltam felfogni a történteket. Körülöttem mindenki sebesülteket, halottakat keresett, rohantak szeretteiket megtalálni, néhányuk fel-fel lökött elfutva mellettem. A hajam lelapult, és szemembe lógott, miközben csöpögött belőle a víz, és az alvadt vér. Tovább sétáltam, kifele az Iskola területéről. Nem volt úti célom, ezért fel se tűnt, mikor az Iskola udvaránál lévő virágzó fára néztem, és megállva csodáltam meg nem sérült törzsét. Vajon az Iskola területére el se jutottak, vagy csak úgy voltak vele, hogy a fa élete többet ér, mint egy emberé? Nem tudtam mit gondolni, így csak leültem a tövébe. Éreztem a sós könnyeimet, amik elvesztek az esőben. Mivel érdemeltük ezt ki? Miért kellett ezt tenniük? És ami a legborzasztóbb, ismertem a lányt. Rozáliának hívták, a bitorló lánya volt, akivel mindig játszottunk. Jobban örültem volna, ha az emlékeim sose tértek volna vissza, mégis, folyamatosan kapok emlékfoszlányokat.
Szóval elkezdődnek a háborúk a földekért, a pénzért. És innen nem lesz visszaút. És mi vagy hagyjuk magunkat, vagy küzdünk ellene. De hogyan tudnánk lázadni? Kevesen vagyunk hozzá, és szinte csak diákok, akik még alig tudják használni a képességeiket. És ami a legrosszabb, teljesen szét vagyunk esve. Egy rajtaütés, és káosz uralkodik az egész Országban. És ha toboroznánk embereket más országokból? Erős harcosokat. Mellénk állnának? De nincs indokunk amiért mellénk állhatnának, csak annyi, hogy egy közös ellenségünk van. Ha nekik is az ellenségük, és nem épp a szövetségesük.
- Miért nem ölted meg? - takart be az árnyékával valaki, és pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom, és felfogjam Blaze dühös, piszkos arcát. Leguggolt elém, és idegesen rángatózott az állkapcsa.
- Nem vagyok gyilkos - szűrtem ki a szavakat a fogaim közül. Esélyem se volt rá, hogy megöljem, és még csak épp ésszel se tudtam akkor gondolkodni. Úgy éreztem akkor magamat, mintha egy újszülött borjú lettem volna.
- De ő az volt! Ne tudd meg hány embert ölt meg eddig! És... ha, ha nem hagytuk volna elfutni, most simán vallatás alá helyezhettük volna! Ren, ő egy gyilkos! Nem szabad élnie! És ilyenek irányítják a hazámat! A Hazánkat! - nyomta neki a vállamat a fának, és szinte szikrázott a mérhetetlen dühtől. Elképzelni se tudtam mik járhattak a fejében, de ledöbbentem ettól a töredéktől.
- Nem mi döntjük el, kinek szabad élnie! És szerinted nem esett le, hogy honnan jöttek? Szerinted mit tehettem volna? Bepánikoltam! Az Isten áldjon már meg, hiszen túl éltük! Inkább örülj ennek! - toltam el a kezét, ő pedig csak a térdére esett előttem, és zokogni kezdett. A föld remegni kezdett, ahogyan Blaze vállai is. Nagyot sóhajtottam. Ebben a percben senki se tudott tisztán gondolkodni.
- Mit kellene tennünk? - hangját alig lehetett hallani, ez nem egy férfias megjelenése volt, de senki se foglalkozott velünk. A fának támasztottam fejem búbját, és a kivirágzott ágak közt az eget figyeltem, amin már a Nap lassan eltűnt.
- Foglaljuk vissza az otthonunkat? - suttogtam, mintha egy elhulló levél esett volna le, és tűnt tova a rengetegbe. Mégis, Blaze meghallotta, és abba maradt minden, amit csinált. Rám emelte kipirult arcát, és csak bámult.
Tudtam miket olvasott Blaze a telefonjában az elmúlt napokban, és egy idő után rájöttem miért is jelent meg köztünk Robin. Ezért is tudtam, hogy mi miatt volt ennyire magába zuhanva Blaze. Folyamatos híreket kapott az ország helyzetéről, és az ottani állapotokról. Már néhány napja azon gondolkodtam, hogy amint az Iskola szünetet rendel el, beszökünk oda, hogy meg tudja látogatni szeretteit. De most, hogy így alakultak a dolgok, minden fenekestül megváltozott. Nem tudom milyen diktatúra lehet ott, de nem maradhat így tovább. Nem tudom még hányan állnának mellénk, de mindent el kell követnünk, hogy így legyen. Ha ez akár azt is jelentette, hogy én legyek az az önző ember, aki visszaköveteli a trónt.
Az első támadás óta eltelt két hét, és már csak a lerombolt, hiányos épületek, és a friss sírhelyek emlékeztettek arra a napra. Mégis, nem csak a légkör változott meg, de az emberek is. Már nem tudnak úgy nevetni, ahogyan nyáron, már nem tudnak együtt lenni, mint régebben, mert számukra hiányzik valami, vagy valaki. Egy tragédia részei lettek, ahogyan én is mellettük. Néhányuk szemében márcsak valami vérszomj maradt, az, hogy megbosszulják szeretteiket. Ám ha ezek nem is, az biztosan, hogy erősebbek legyenek, hogy ilyen többé ne történjen meg. Ha akkor nem tudták megvédeni egymást, máskor már menni fog. Nem akarnak mégtöbb bajtársat elveszíteni, legyen az egy utált osztálytárs, vagy egy ismeretlen dolgozó.
Egy kávézóban ültem. Egy nagy kerekasztal körül ültünk néhányan. Senki se tudott megszólalni, még mindenki gyászban égett. De már másodszor is megtámadtak minket, és mi csak bámulni tudtunk csészéinket, amikben kihűlt kávék voltak. Másodszor akkor támadtak meg, miután már nagyjából helyére tudtuk tenni a várost. Több, mint két héttel az első támadás után. Ám mintha már nem ugyanazzal a céllal jöttek volna akkor. Valami megváltozott. Vérszomjasak lettek. Végül Hart ült le köreinkbe. Szét nézett köztünk. Mellettem Blaze, és Robin, szembe pedig Fren és Tack Etoval és Aoval. Persze Eto mellett rögtön ott dögönyészett Peto, aki a francia kártyákat kevergette, osztogatta ki, majd rögtön össze is szedte.
- Mit vettetek észre a két támadás között? - tért a lényegre köszönésként, én pedig csak pislogni tudtam. Második alkalomkor már nem civil ruhákban voltak, hanem a '105'-ös ország címerével a mellvértjükön csaptak le ránk. És mind vigyorgott mikor velem akadtak össze.
- Felöltöztek... - dörmögtem, és beleittam a hideg kávémba. Mindenki rám nézett némán. Majd Eto fordult Harthoz.
- Kerestek. Nem csak öldöstek, hanem egyenesen mészároltak! És mindent felforgattak - Hart csak hümmögött egyet. Blaze és Robin összenéztek.
- Valószínűleg Rent akarják megölni, hogy még csírájában fojtsák el a lázadást otthon - felelte Blaze, én pedig csak felvontam a szemöldökömet. - Esetleg meg akarják félemlíteni, hogy ne is akarja visszafoglalni a trónt! - sziszegte tovább.
- De Rent lemondatták a trónról nem? - szállt be a beszélgetésbe Tack. Megvakartam a tarkómat. Ez alatt a két hét alatt a legtöbb emlékem csattanásszerűen szabadult ki elmémből. A titkos folyosóktól kezdve a kitalált harcainkon át egészen a véresküig, és a trónfosztásig.
- Való igaz. De azt nem mondták, hogy szabad választás során nem lehet megint király! - mutatott rá Blaze ravasz vigyorral az arcán. Tack csak visszamosolygott rá, én meg csak megráztam a fejem. Pozitív, és ravasz barátaim voltak, az is már biztossá vált számomra.
- Sikerült már megerősíteni a védelmet? - kérdeztem rá inkább Harttól.
- Igen, hála a Fának. Vettünk pár szem szérumot, így nagyobb területet tudunk levédeni vele. De nem száz százalékos a védelme, folyamatos készenlétben vagyunk. Viszont az Igazgatóval expedícióra küldünk néhányotokat! - kacsintott rám, mintha csak valami lányról beszélnénk, hogy éppen megfektette.
- Ilyenkor? - Fren, Ao és Peto nem értették. Ám Blaze-zel mi voltunk az ötletadók. Nem csak úgy leheltem ki a szavaimat a fa alatt, mintha semmit se értek volna. Ám csak úgy, hogy mindenki tudja nem volt logikus és jó döntés. Így kellett egy terv.
- Gyertek mind az Igazgatóiba holnap reggel, még a kiképzéseitek előtt! - állt föl, de előtte kiitta Eto kávéját, aki csak felemelte a szemöldökét, de más reakciót nem igen adott ki, miközben a fülében lógott a fülese, és dübörgött belőle a zene. Ez egyáltalán hallotta, hogy miről beszéltünk?
