Hírközlés
- Ja igen! Majdnem elfelejtettem! - csaptam homlokon magam, mikor épp a Parkban gyakoroltam, és Tack a telefonját nyomkodta. Valahogy kialakult rutin lett, hogy a reggeli edzésnél Blaze-zel voltam, míg a délutánin Tack vett részt, bár ő inkább csak lélekben edzett. Elmondása szerint ő a csapat esze, és hackere. Fölpillantott rám, mikor fakardomat a fűbe dobtam, és a táskámhoz mentem. Kikerestem, majd meglengettem Tack szemei előtt. - Ez jár az Őrzőknek! - vigyorogtam rá, mire ő csak elvette néma csöndben, és csodálattal vizsgálta a nyaklánc végén lévő tollakat.
- Köszönöm! - szipogott egyet, majd fölvette, és úgy vizsgálta tovább. Ittam pár kortyot, és körül néztem. Már kezdtek lehullani a levelek a fákról, és hűvös volt. Lassan egy hónapja, hogy az Iskola tanulója lettem, és kezdtem belerázódni az itteni léthez. Mivel az időjárás még mindig kiszámíthatatlan hamar jelentkezett a hideg időjárás. Már téli edzőruhában járkálok bármiféle edzésre, és ez most se volt kivétel. Egy fekete edzőruha volt rajtam, sötétlila széldzsekivel. Hajam már a szemeimbe lógott, így folyamatosan beletúrtam, igazgattam. Tack egy pléden ült, őszi krémszínű kabátban, egy barna-fehér kockás sálban, és farmerban, amit a térdig érő csizmája takart. Haja ki volt engedve, így abba néha-néha belekapott a szél. Kardomhoz visszasétáltam, és megint alapállásba álltam. A szél erősebb, és hidegebb áramlatot hozott, így megborzongtam. Megvizsgáltam repedezett, megviselt kardomat. Már alig lehetett használni. Kisgyermekkorom óta két karddal gyakoroltam, és ügyesebb is voltam velük. Valamiért mégis abbahagytam, és egy karddal kezdtem el gyakorolni, hátha hamarabb fejlődöm. Nehéz volt, és alig tudtam hozzá szokni. Nem tudtam ellazulni, kommunikálni a természettel, hanem koncentrálnom kellett arra, hogy mit csinálok. Szerettem kikapcsolódni edzés közben, de ameddig nem megy eggyel, addig nem térhetek vissza a kettőhöz. Ez volt a megállapodásom magammal, és tartottam is magam ehhez.
- Gondoltál már arra, hogy visszatérj és megismerd a szülőhelyedet? - kérdezte egyszercsak Tack, miután leültem mellé, és megköszöntem a forró teát, amit hozott magával.
- Még nem igazán gondoltam ilyenre... - hümmögtem el a választ, pedig érdekelt az a titokzatos hely. A kíváncsiságom hajtott, de nem csak lekorlátozva a '105'-ös országra, hanem az egész Bolygótársaságra. - Najó, nem igaz. Gondoltam rá, de nem csak oda vágyódom. Az egész világ titkaival megismerkednék! Hiszen gondolj bele! Amikről eddig azt hittem, hogy csak legenda, igazzá vált. Akkor mi a helyzet a többivel? A Sárkányokkal? Az apró tündérekkel? Ilyenekről még a Földön is írtak, akkor ott is léteztek? Milyenek is pontosan? És mi a helyzet a vérmágusokkal? A törzsekkel? Annyi felfedezni való van itt! - néztem föl az égre, teljesen belelkesülve. Tack felnevetett. Jobban mondva inkább kinevetett.
- Sárkányok és tündérek, mi? Én a Végzet Pontját szeretném látni! Azt írták róla, hogy egy olyan völgy, aminek a vízesése az Űrben ér végett! De ezek nem léteznek... - sóhajtott föl, én pedig ránéztem elhatározva magam.
- Léteznek! És az összesnek utánanézünk. Blazet, és mondjuk Frenéket is rá kellene venni, hogy velünk tartsanak! És elindulni egy kalandra! - vigyorogtam rá. Fölnevetett az ötleten, mire én is csatlakoztam hozzá. Nekem tetszik az ötletem, és ha vége az Iskolának, akkor elhatározásra fogok jutni.
A Mesterséges Nap már az ég tetején volt, mikor hazaindultam. Végre hétvége volt, és ezt próbáltam kiélvezni. Az agyam viszont így se tudott pihenni. Blaze sose beszél az országról akkor sem, ha rákérdezek. Mindig ingerült lesz, és próbálja terelni a témát, amit általában ráhagyok. Viszont néha-néha látom, ahogyan idegesen olvasgat a telefonján, illetve a futó társammal beszélgetnek elmélyülten. Kiderült ő is abból az országból jött, ám csak miután kiderült, hogy Blaze szomszédja lettem. Hírekkel jött és ment, az Igazgatóság hagyta is neki a lógásokat, hiszen ilyenkor nem véletlenül nem volt órán. Ám így se avattak be a dolgokba, ami rendkívül idegesített, főleg, hogy elméletileg én is odatartoztam. Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, és elővettem apám kardját. Óvatosan megtisztítottam sötét gerincét és élét, majd a vércsatornáról is letöröltem a pórt. Még mindig elkápráztatott fekete pengéje, és a pirargiritek csillogása. Fölálltam, és kezembe fogtam nyelénél. Elmosolyodtam súlyának érzésétől, majd meglengettem. Oldalról támadás, majd visszahúzni a kardot. Két kézzel megragadtam a nyelét, majd lentről fölfele suhintottam vele, egészen a másik oldalra, így amikor megfordultam Blaze sipákolt ijedtében. Megdermedtem mozdulatomban. Pontosan orra előtt pár miliméterrel állítottam meg a kardot. Megnyaltam kiszáradt ajkam. Még korán volt az ebédhez, így nem értettem miért ácsorgott előttem, a saját szobámban. Fölegyenesedtem, és kardomat kicsit megigazítva inkább leengedtem a hegyét a föld felé tartva.
- Éhezel, vagy mi van? - érdeklődtem tőle, ő pedig csak szúrós tekintettel elmosolyodott. Terepmintás pulcsi volt rajta, amiből kilógott fekete felsőjének a nyaka. Laza zöld színű nadrágot viselt, és egy fekete zokni volt rajta. Álmosnak tűnt, kócos haja pedig csak azt a gondolatot ültette el a fejemben, hogy csak nemrég ébredt föl. Az órára pillantottam ami pont delet mutatott. Legalább két óra múlva lesz csak ebéd.
- Csak gondoltam gyakorolhatnánk az erőddel, hátha jobban kiismerhetjük... Meg kiakarok prbálni valamit! - vakarta meg a tarkóját. Semmi visszaszólás, vagy csipkelődés. Igen, itt valami nem stimmelt. Sóhajtottam, és eltettem a helyére a kardomat, amit csöndben végig bámult, és néha sötétség ment végig szemei színein.
- Most jöttem csak vissza, te meg gondolom még aludtál. Ráérünk vele kicsit később is! - dobtam a takarómat az ágyra, hogy legalább valami rend legyen, és ráültem.
- Nincs időnk! Már... nincsen sok - súgta halkan, de sikerült hallanom. - Mindjárt jövök! - mormolta továbbra is, és bement a fürdőbe, ahonnan vízcsobogást lehetett hallani. Tényleg furcsán viselkedett. Inkább fölvettem egy tegnapról megmaradt könyvet, és folytattam az olvasását. Próbáltam minden információt összegyűjteni a '105'-ös országról, és annak múltjáról, de keveset írtak róla, és már régiek is voltak. Blazen kívül biztos volt más is, aki onnan jött, így volt még esélyem, hogy megtudjak dolgokat, ha már egy bizonyos személy nem akart róla beszélni. Éppen az egyik kalandról olvastam, amiben Viktor és valamelyik társa egy törzshöz jutott, ahol titkos vérszertartásokat tartottak, amikor Blaze visszatért. A konyhába rohant, és hozott két poharat, és egy üveg üdítőt. Ledőlt mellém, és inkább a telefonját nyomkodta. Elolvastam a rövid novellát, majd a rám áradt idegességgel inkább becsuktam a könyvet, és fölálltam. Nyújtózkodtam, majd nagyot ásítottam.
- Oké, most már gyakorolhatunk! - fordultam meg, és Blaze rám vigyorgott helyeslően.
- Akkor menjünk a pincébe - adott tanácsot, én pedig megrántottam a vállamat. Átvettem a farmeromat egy melegítőre, majd egy üveg vizet felkapva bezártam magunk után a bejárati ajtót, és lementünk a - majdnem - kihalt épület alagsoraiba. Mivel kérte, hogy hozzam apám kardját, így dobozostul, mindenestül vittem. Olyan három emeletnyit lépcsőztünk, és egy parkoló féleségben kötöttünk ki, ahol nem álltak kocsik, se semmilyen járművek, csupán az oszlopokon burjánzó növények. A föld is már a természeté volt, mintsem valamilyen ember alkotta tárgy. Ledobtuk a cuccainkat, majd kivettem a kardot, és egymással szembe álltunk.
- Oké. Tisztázzunk pár dolgot első sorban! - mondotta vala Blaze, miközben pulcsijának ujjait feltűrte. - Megint hazudtam neked. Amikor volt az Árnytámadás, akkor nem esett törmelék a fejedre. És nem tűntem el. Nem tudom mennyit tudsz a Király Kardjáról, de akkor is elmondok mindent! - nevetett föl, majd folytatta, hogy még csak megszólalni se tudtam. Bár sejtettem, hogy hazudott akkorról, hiszen nehezen lehetett volna mindent megmagyarázni. - Megvan a képességem, hogy a lelkemet abba a kardba tároljam, illetve a fizikai testemet külön kardformára alakítsam. Így történt aznap is akaratlanul is, gondolom a veszélyt megérezhettem, így átalakultam. Ennyit erről. Viszont amíg abba a formámba vagyok, nem tudom használni a föld hajlító képességem, csupán neked áttudom adni, így azt te is tudod használni. Még gyerekként sikerült egyszer stabilizálnunk a két erőt egymással, viszont nem tudom, ez most is lehetséges lesz-e... - vágott tanácstalan fejet, én pedig bólintottam. - Akkor elsőnek is a lelkemet beküldöm abba a kardba, míg átváltozom. Így két kardod lesz, örüljél! - vigyorgott továbbra is, mintha az elmúlt órákban nem lett volna maga alatt. Megnyugtatta a tudat, hogy gyakoroltunk, és elfoglalhatta magát.
- Nekem semmit se kell csinálnom?
- Csak tarts, és ne dobj el! - jött a frappáns válasz, és behunyta szemeit, majd egy villanás kíséretében a kardom fényleni kezdett zölden, majd elsötétült ismét. A másik kezemben pedig egy ismerős kard volt, könnyebb súllyal, mint a másik, de nem sokkal. Ezüstös-gyémántos pengéje fehéren csillogott, teljesen eltérve a korom feketétől, aminek most a nyelén lévő pirargirit vörös gyémánttá alakult. Szívem erőset dobbant, nagyot kellett szívnom a pállott levegőből. Meglazítottam vállaimat, és mélyeket sóhajtottam. Na és most? Gondoltam magamban, miközben meglengettem őket. Furcsa lelkiismerettel bántam velük, mintha ha hozzá érnének valamihez, eltörnének. Így hogyan tudnék harcolni? Egyikben a lelke, míg másik a teste volt. Ütközésnél sérülhet. A fejemben hirtelen hatalmas fájdalom keletkezett, így térdre ereszkedtem, és zihálni kezdtem. Elsötétült a kép előttem.
" Na végre! " - hallottam meg Blaze hangját, meg egy kisfiú nevetését. Egy felhőkkel borított víz felszínén álltam.
" Hol vagyok? " - néztem körbe, de csak felhőket láttam, amik a horizonton is túl mutattak. Blaze a hátam mögött állt és mellette a kisfiú, akin a vérminta volt egész testén.
" Kérlek szépen, a fejedben! Szép tiszta vagy, pedig már reménykedtem pár dögös nőciben! " - fújta föl a fejét Blaze, és csak fölvontam szemöldököm és a kisfiúra néztem aki megerősítette, hogy tényleg a fejemben vagyunk.
" Jó... és... mit is csinálunk itt? "
" Ren... Bármikor, ha így harcolunk, vagy csak valamelyik kardba bekerülök, az elmédben kell lennem, hogy tudjunk kommunikálni. Másrészről, megismerkedünk az erőddel, hogy megértsük a Fényt" - magyarázta Blaze, a kisfiú pedig helyeslően bólintott. Nagyon boldognak tűnt, és összevissza lengette karjait teste mellett. " Amúgy mi a neved? " - nézett le maga mellé Blaze, miközben leült, és mi követtük a példáját.
" Nincs igazán nevem, vagy ha volt is, már nem emlékszem " - tanácstalanodott el, mi pedig hümmögtünk egy sort.
" Akkor legyen Jeromos! " - jött a válaszom. - " Ha jól tudom szent nevűt jelent, és az ősidőkben egy Szentet is így hívtak! " - próbáltam ösztökélni, de szinte láttam a csillagokat a fiú szemeiben, így biztos voltam benne, hogy el volt ragadtatva az ötlettől. Az égen a felhők egyre jobban fogytak.
" Jeromos. Ez tetszik!" - vigyorgott az égre Blaze, és Jeromos is csak helyeslően bólogatott, amitől majdnem hátra esett, annyira beleélte magát. Ettől persze elnevettük magunkat.
" Szóval pontosan milyen erő ez? " - érdeklődtem kicsit szórakozottan, hiszen Jeromosról kérdeztem Jeromostól, mintha valami megfoghatatlan tárgy lenne, vagy éppen egy új ismeretlen faj, amit most fedeztünk fel. Kör alakban ültünk.
" Inkább mesélek, és majd abban megkapod a választ remélhetőleg! " - húzta ki magát Jeromos, mi pedig bólintottunk. Lenézett, és megköszörülte torkát. - " Mielőtt megjelentek az emberek, volt egy Étermag itt. Ez voltam Én. Egyedül laktam itt, és egy Fehér fény. Persze csak fényként léteztünk, még magunkat se láttuk, csak érzékeltük. A Fehér fénnyel egyszerre születtem, de ő egyre jobban halványodott. Időközben különböző ismeretlen hajók jelentek meg, és kezdtek körénk építeni tárgyakat. Aztán a Fehér fény eltűnt, majd fölrobbant. Talán ekkor keletkezett öt másmilyen Fény. Addigra az építkezést befejezték, és emberek jelentek meg fölöttünk. Minket használtak erőforrásnak, így, hogy mi ne kerüljünk ilyen helyzetbe, mint a Fehér fény, elhatároztuk, hogy egy-egy emberbe költözünk. Persze az, hogy kijutottunk onnan, és emberekbe költöztünk, megkötötte a "kezeinket", ahogy ti mondanátok. Ekkor jöttünk rá, hogy akikben éltünk, tudtak különböző erőt használni. Aztán, mint valami betegség, megfertőzte az egész emberiséget. Igazság szerint, én magam sem tudom, hogy az én erőmmel mire képesek az emberek, mert mind másfajta erőt használt. Illetve voltak kivételek, akik többet is tudtak. Talán... talán egy ember járt a legközelebb a titokhoz. Azt mondta, hogy elképzeli a molekulák gyorsulását, szilárdságát, ezzel létrehozván azt az erőt, és eldöntheti, melyiket használja éppen. Érdekes ember volt! " - nevetett föl, miközben szemeire gomolyfelhők érkeztek, ahogyan visszaemlékezett.
" Ki volt az? " - húzta vissza a jelenbe Jeromost Blaze.
" Welsogin Harold " - vigyorgott rám, mire picit ledöbbentem. Senki se tudta a teljes nevét Haroldnak, ő volt az egyetlen talán. És most már biztosra tudtuk, hogy a vérvonalából származom.
" Amúgy a Fények mind családon belül öröklődnek. A Lila Fény az elektromosság, a Vörös Fény a tűz. A Sárga Fény a víz, a föld a Zöld Fény, és levegő a Fekete Fény. És vagyok én, a Kék Fény, amit talán mondhatok, hogy mind. De mindnek lett mellékereje. Nekem hála, megszülettek a Vérmágusok is. És nézd, mi lett velem? Bár gondolom megérdemeltem... " - mutatott a testére, amin a minta beborította az egészet. Ekkor jutott eszembe az emlékkép, ahogyan a kisfiúra kúsztak a minták. Az a kisfiú én voltam, amikor a Vérmágusok elzárták az erőm nagyrészét. Valószínűleg még mindig rajtam volt, csupán láthatatlanul.
" És a többi mellékerő? " - kérdezte Blaze, míg én földolgoztam a hallottakat.
" Nem tudok róla semmit. Biztosan léteznek, de... nem tudom " - bűnbánó arccal nézett rá, mi pedig megértettük. Ő is tehetetlen volt, ahogyan mi.
" És mi történik, ha föloldjuk a pecsétet? " - faggatta tovább Blaze egyre komolyabban. Jeromos a földet vizslatva gondolkodott. Szemöldökét ráncolta, és mélyen gondolataiba merült.
" Nem tudom. Amikor megjelent a pecsét, elgyöngültem, és alakot tudtam formálni. De lehet... ha eltűnne a pecsét, a sok energia visszatérne, és fölhalmozódva, nem csak a gazda testet pusztítaná el, hanem még engem is. Viszont így gyengébb az erő, mintha az egészet használná... gyenge vagyok. "
" És mi lenne, ha fokozatosan hoznánk vissza? " - vágtam a szavába. Kezdett átmenni önsajnálatba, azt pedig nem igazán tudtam kezelni. Tehetetlennek éreztem magam. Segíteni szerettem volna Jeromos visszatéréséhez, és ehhez egy tervet kellett kitalálni. Ha nem törjük föl egyből a pecsétet, hanem szépen lassan hozzuk vissza, szabadítjuk ki, akkor talán baleset nélkül is sikerül a start vonalhoz érnünk. El kell indulnunk, különben egy helyben fogunk topogni, míg mindenki lehagy. Mindketten értetlenül néztek rám. " Képzeljetek el egy zacskóban vizet. Ki akarjuk önteni a csapba. Ha levágjuk az alját teljesen, természetesen kizúdul belőle minden nagy erővel, és pár másodperc után már nem marad semmi se a zacskóban, a víz pedig mindent beborít, és inkább lesz a csap körül, mint a csapban. De! Ha csak egy kis lyukat vágunk a sarkából, csak csurogni fog a víz, kisebb erővel. Ugyan tovább tart az egész folyamat, de biztosabb. Hiszen minden cseppje egy helyre kerül, és mi se leszünk vizesek! " - próbáltam egy példát előhozni, hogy könnyebben megértsék, mit akarok ezzel mondani. Az ég kezdett szürkülni, én pedig pihegni kezdtem. Valamiért ez az egész kezdett kifárasztani. A másik kettő is megérezhette a fáradtságomat, mert ugyan csillogó szemekkel, de azt mondták, ezt majd legközelebb megvitatjuk. Jeromos kicsit csalódottan, de reménnyel telve búcsúzott el, én pedig elengedtem magam. Behunytam szemeimet és mikor kinyitottam, már a nehéz levegővel telt mélygarázsban voltam, egyik kezemben a kardom, másik kezem pedig üresen lógott testem mellett. Blaze feküdt mellettem, és a plafont bámulta, miközben mélyeket sóhajtott. A földre fektettem a fekete kardot, majd leültem. Sokáig egymáshoz se szóltunk, csak némán, a megnyugodott lélegzetvételeinket hallgattuk, ahogyan a kinti szél hangjával összekeveredett. Az elmém üres volt, pedig megannyi kérdés várt a válaszára. Csapzott homlokomat megtöröltem.
- Régen ez nem volt ennyire fárasztó! - sóhajtása röhögésbe ment át, én pedig csak rásandítottam. Nem tudtam rá válaszolni, hiszen nem emlékeztem szinte semmire se abból az időből, míg együtt éltünk. Ugyan az álmaim már másból se állt, csak emlékekből, és néha ha nem figyeltem tudatom már a múltban kalandozott. Ittam pár kortyot, majd a kardot a helyére tettem, és bezártam a dobozát. Beletúrtam a hajamba, és lenéztem rá. Ő csak csukott szemekkel mosolygott leizzadva. Kérdésre nyitottam a számat, mikor a föld a lábunk alatt remegni kezdett, és a házból törmelékek zuhantak le. Blaze fölült hirtelen és szétnézett, miközben én is letérdeltem köszönhetőnek annak, hogy elvesztettem az egyensúlyérzékemet.
- Mi történik? Földrengés? - kérdeztem, Blaze pedig némán elkezdett négykézláb mászni felém. Abba maradt a földrengés, és mindketten fölálltunk. Földrengés a Bolygótársaság első pár évében történt, utána helyreállították a magot, és azóta nem történt ilyesmi. Kevés esélyt láttam rá, de mégis megeshetett egy földrengés.
- Nézzünk ki! - majd elkezdett rohanni. Erősen fogtam a kardom dobozát, és követtem a példáját kifele. Ismétlődő rengés következett, de pont kiértünk, és az ott lévő korlátba tudtunk kapaszkodni. Fejünk fölött elsuhant két hibrid, majd el is tűntek a pórfelhőben.
- Ez bizony nem földrengés! - szólalt meg és körbenézett. Én is követtem példáját, és próbáltam földolgozni a látottakat. Halottak. Halott emberek feküdtek az utcákon. Ötöt fogtam föl, ahogyan saját vérükben feküdtek. Dörrenést hallottam, és megrázkódott a föld. Hátra fordultunk, és láttuk, ahogyan az egyik épületet fölrobbantották. Sikítozásokat lehetett hallani messzebbről. Még egy hibrid száguldott el felettünk, de ezúttal valakik kiugrottak belőle. Pont előttünk értek földet, térdre érkezve. Egy lila hajú lány egyenesedett föl elsőnek, akinek a jobb szeme vörösen izzott. Szó szerint. Kezében egy gépfegyvert tartott. Haja ki volt engedve, nyakában egy szemüveg lógott. Fekete-zöld felső-gatya volt rajta, amin fekete mellény. Bakancsot viselt, és egy seb húzódott végig szeme alatt, egészen álláig. Alattomosan vigyorgott, miközben szétnézett. Közben fölálltak a többiek is; két srác. Az egyik punk-rock lehetett, hiszen bőrkabát volt rajta, ami alatt ugyanúgy ott volt a fekete mellény, és szakadt fekete farmert viselt, amin térdvédőket hordott. Szőke haja rövid volt, és szanaszéjjel állt, miközben egy fogpiszkáló volt szájában, és napszemüvegével takarta szemeit. Kezében egy kétélű rövid penge volt, és még az övére volt illesztve egy pisztoly is. A másik magas volt, lenyalt barna hajjal, és sárga szemekkel. Nem volt rajta mellény, hanem öltöny. Fekete, piros nyakkendős öltöny. Egyik fülében rengeteg ezüst karika csilingelt. Egy katana markolatát markolta, ami még hüvelyében pihent, de már készen állt a harcra. Nem tettszett ez nekem. Hátuk mögött robbantottak valamit, így hátszelet kaptak.
- Úgy tűnik elkezdődött... - mondta Blaze, én pedig hátra léptem egy lépést, erősen a korlátnak nyomódva. A lány ránk pillantott, pont egymás szemébe néztünk, és ő fegyverét ránk szegezte. Blaze takarta arcát, úgy lökött meg. - Fuss! - üvöltött Blaze, én pedig elsőnek majdnem elbotolva, futni kezdtem. Mellettem Blaze. Egy nagyobbat lépett előre Blaze, és kezeit fölemelte. A földből hatalmas törmelékek lebegtek, majd hatalmas sebességgel suhantak feléjük. A lány folyamatos sortüzet nyitott, a nagy kő darabok apró törmelékekként értek oda, és karcolták meg őket. Blaze folyamatosan ismételte ezt, én pedig addig kivettem a kardot, és eldobtam a dobozt. Kezdtem pánikolni. Mi a franc történik itt?! Blaze adta az utasításokat, hogy fussak tovább. Hátra pillantottam, láttam, ahogyan a punk srác szinte hahotázva rohan felénk, és vagdossa a törmelékeket, így azok nem tudták megsérteni őt. Befordultam egy sikátorba, és tovább futottam. Egy kisebb kerítés volt előttünk; zsákutca. Nem álltam meg, felmásztam rajta nagy lendülettel, és átugrottam. Bukfencezve értem földet, és rohantam tovább. Nem akarok tovább menekülni, ezt gondoltam. Egyedül voltam, Blaze lemaradt, vagy másfelé ment.
" Hát akkor harcolj! " - hallottam meg Jeromos hangját a fejemben.
- De nem tudok harcolni! - kiabáltam lihegve. Ismét fordultam, de zsákutca volt. A lenyalt hajú, katanás férfi ért utol, mikor megfordultam.
" A véredben van, Welsogin Ren! " - Nagyokat sóhajtottam, és kardomat magam elé emeltem. A férfi megpiszkálta orra hegyét hüvelykujjával, és elmosolyodott. Majd támadni kezdett.
" Szóval pontosan milyen erő ez? " - érdeklődtem kicsit szórakozottan, hiszen Jeromosról kérdeztem Jeromostól, mintha valami megfoghatatlan tárgy lenne, vagy éppen egy új ismeretlen faj, amit most fedeztünk fel. Kör alakban ültünk.
" Inkább mesélek, és majd abban megkapod a választ remélhetőleg! " - húzta ki magát Jeromos, mi pedig bólintottunk. Lenézett, és megköszörülte torkát. - " Mielőtt megjelentek az emberek, volt egy Étermag itt. Ez voltam Én. Egyedül laktam itt, és egy Fehér fény. Persze csak fényként léteztünk, még magunkat se láttuk, csak érzékeltük. A Fehér fénnyel egyszerre születtem, de ő egyre jobban halványodott. Időközben különböző ismeretlen hajók jelentek meg, és kezdtek körénk építeni tárgyakat. Aztán a Fehér fény eltűnt, majd fölrobbant. Talán ekkor keletkezett öt másmilyen Fény. Addigra az építkezést befejezték, és emberek jelentek meg fölöttünk. Minket használtak erőforrásnak, így, hogy mi ne kerüljünk ilyen helyzetbe, mint a Fehér fény, elhatároztuk, hogy egy-egy emberbe költözünk. Persze az, hogy kijutottunk onnan, és emberekbe költöztünk, megkötötte a "kezeinket", ahogy ti mondanátok. Ekkor jöttünk rá, hogy akikben éltünk, tudtak különböző erőt használni. Aztán, mint valami betegség, megfertőzte az egész emberiséget. Igazság szerint, én magam sem tudom, hogy az én erőmmel mire képesek az emberek, mert mind másfajta erőt használt. Illetve voltak kivételek, akik többet is tudtak. Talán... talán egy ember járt a legközelebb a titokhoz. Azt mondta, hogy elképzeli a molekulák gyorsulását, szilárdságát, ezzel létrehozván azt az erőt, és eldöntheti, melyiket használja éppen. Érdekes ember volt! " - nevetett föl, miközben szemeire gomolyfelhők érkeztek, ahogyan visszaemlékezett.
" Ki volt az? " - húzta vissza a jelenbe Jeromost Blaze.
" Welsogin Harold " - vigyorgott rám, mire picit ledöbbentem. Senki se tudta a teljes nevét Haroldnak, ő volt az egyetlen talán. És most már biztosra tudtuk, hogy a vérvonalából származom.
" Amúgy a Fények mind családon belül öröklődnek. A Lila Fény az elektromosság, a Vörös Fény a tűz. A Sárga Fény a víz, a föld a Zöld Fény, és levegő a Fekete Fény. És vagyok én, a Kék Fény, amit talán mondhatok, hogy mind. De mindnek lett mellékereje. Nekem hála, megszülettek a Vérmágusok is. És nézd, mi lett velem? Bár gondolom megérdemeltem... " - mutatott a testére, amin a minta beborította az egészet. Ekkor jutott eszembe az emlékkép, ahogyan a kisfiúra kúsztak a minták. Az a kisfiú én voltam, amikor a Vérmágusok elzárták az erőm nagyrészét. Valószínűleg még mindig rajtam volt, csupán láthatatlanul.
" És a többi mellékerő? " - kérdezte Blaze, míg én földolgoztam a hallottakat.
" Nem tudok róla semmit. Biztosan léteznek, de... nem tudom " - bűnbánó arccal nézett rá, mi pedig megértettük. Ő is tehetetlen volt, ahogyan mi.
" És mi történik, ha föloldjuk a pecsétet? " - faggatta tovább Blaze egyre komolyabban. Jeromos a földet vizslatva gondolkodott. Szemöldökét ráncolta, és mélyen gondolataiba merült.
" Nem tudom. Amikor megjelent a pecsét, elgyöngültem, és alakot tudtam formálni. De lehet... ha eltűnne a pecsét, a sok energia visszatérne, és fölhalmozódva, nem csak a gazda testet pusztítaná el, hanem még engem is. Viszont így gyengébb az erő, mintha az egészet használná... gyenge vagyok. "
" És mi lenne, ha fokozatosan hoznánk vissza? " - vágtam a szavába. Kezdett átmenni önsajnálatba, azt pedig nem igazán tudtam kezelni. Tehetetlennek éreztem magam. Segíteni szerettem volna Jeromos visszatéréséhez, és ehhez egy tervet kellett kitalálni. Ha nem törjük föl egyből a pecsétet, hanem szépen lassan hozzuk vissza, szabadítjuk ki, akkor talán baleset nélkül is sikerül a start vonalhoz érnünk. El kell indulnunk, különben egy helyben fogunk topogni, míg mindenki lehagy. Mindketten értetlenül néztek rám. " Képzeljetek el egy zacskóban vizet. Ki akarjuk önteni a csapba. Ha levágjuk az alját teljesen, természetesen kizúdul belőle minden nagy erővel, és pár másodperc után már nem marad semmi se a zacskóban, a víz pedig mindent beborít, és inkább lesz a csap körül, mint a csapban. De! Ha csak egy kis lyukat vágunk a sarkából, csak csurogni fog a víz, kisebb erővel. Ugyan tovább tart az egész folyamat, de biztosabb. Hiszen minden cseppje egy helyre kerül, és mi se leszünk vizesek! " - próbáltam egy példát előhozni, hogy könnyebben megértsék, mit akarok ezzel mondani. Az ég kezdett szürkülni, én pedig pihegni kezdtem. Valamiért ez az egész kezdett kifárasztani. A másik kettő is megérezhette a fáradtságomat, mert ugyan csillogó szemekkel, de azt mondták, ezt majd legközelebb megvitatjuk. Jeromos kicsit csalódottan, de reménnyel telve búcsúzott el, én pedig elengedtem magam. Behunytam szemeimet és mikor kinyitottam, már a nehéz levegővel telt mélygarázsban voltam, egyik kezemben a kardom, másik kezem pedig üresen lógott testem mellett. Blaze feküdt mellettem, és a plafont bámulta, miközben mélyeket sóhajtott. A földre fektettem a fekete kardot, majd leültem. Sokáig egymáshoz se szóltunk, csak némán, a megnyugodott lélegzetvételeinket hallgattuk, ahogyan a kinti szél hangjával összekeveredett. Az elmém üres volt, pedig megannyi kérdés várt a válaszára. Csapzott homlokomat megtöröltem.
- Régen ez nem volt ennyire fárasztó! - sóhajtása röhögésbe ment át, én pedig csak rásandítottam. Nem tudtam rá válaszolni, hiszen nem emlékeztem szinte semmire se abból az időből, míg együtt éltünk. Ugyan az álmaim már másból se állt, csak emlékekből, és néha ha nem figyeltem tudatom már a múltban kalandozott. Ittam pár kortyot, majd a kardot a helyére tettem, és bezártam a dobozát. Beletúrtam a hajamba, és lenéztem rá. Ő csak csukott szemekkel mosolygott leizzadva. Kérdésre nyitottam a számat, mikor a föld a lábunk alatt remegni kezdett, és a házból törmelékek zuhantak le. Blaze fölült hirtelen és szétnézett, miközben én is letérdeltem köszönhetőnek annak, hogy elvesztettem az egyensúlyérzékemet.
- Mi történik? Földrengés? - kérdeztem, Blaze pedig némán elkezdett négykézláb mászni felém. Abba maradt a földrengés, és mindketten fölálltunk. Földrengés a Bolygótársaság első pár évében történt, utána helyreállították a magot, és azóta nem történt ilyesmi. Kevés esélyt láttam rá, de mégis megeshetett egy földrengés.
- Nézzünk ki! - majd elkezdett rohanni. Erősen fogtam a kardom dobozát, és követtem a példáját kifele. Ismétlődő rengés következett, de pont kiértünk, és az ott lévő korlátba tudtunk kapaszkodni. Fejünk fölött elsuhant két hibrid, majd el is tűntek a pórfelhőben.
- Ez bizony nem földrengés! - szólalt meg és körbenézett. Én is követtem példáját, és próbáltam földolgozni a látottakat. Halottak. Halott emberek feküdtek az utcákon. Ötöt fogtam föl, ahogyan saját vérükben feküdtek. Dörrenést hallottam, és megrázkódott a föld. Hátra fordultunk, és láttuk, ahogyan az egyik épületet fölrobbantották. Sikítozásokat lehetett hallani messzebbről. Még egy hibrid száguldott el felettünk, de ezúttal valakik kiugrottak belőle. Pont előttünk értek földet, térdre érkezve. Egy lila hajú lány egyenesedett föl elsőnek, akinek a jobb szeme vörösen izzott. Szó szerint. Kezében egy gépfegyvert tartott. Haja ki volt engedve, nyakában egy szemüveg lógott. Fekete-zöld felső-gatya volt rajta, amin fekete mellény. Bakancsot viselt, és egy seb húzódott végig szeme alatt, egészen álláig. Alattomosan vigyorgott, miközben szétnézett. Közben fölálltak a többiek is; két srác. Az egyik punk-rock lehetett, hiszen bőrkabát volt rajta, ami alatt ugyanúgy ott volt a fekete mellény, és szakadt fekete farmert viselt, amin térdvédőket hordott. Szőke haja rövid volt, és szanaszéjjel állt, miközben egy fogpiszkáló volt szájában, és napszemüvegével takarta szemeit. Kezében egy kétélű rövid penge volt, és még az övére volt illesztve egy pisztoly is. A másik magas volt, lenyalt barna hajjal, és sárga szemekkel. Nem volt rajta mellény, hanem öltöny. Fekete, piros nyakkendős öltöny. Egyik fülében rengeteg ezüst karika csilingelt. Egy katana markolatát markolta, ami még hüvelyében pihent, de már készen állt a harcra. Nem tettszett ez nekem. Hátuk mögött robbantottak valamit, így hátszelet kaptak.
- Úgy tűnik elkezdődött... - mondta Blaze, én pedig hátra léptem egy lépést, erősen a korlátnak nyomódva. A lány ránk pillantott, pont egymás szemébe néztünk, és ő fegyverét ránk szegezte. Blaze takarta arcát, úgy lökött meg. - Fuss! - üvöltött Blaze, én pedig elsőnek majdnem elbotolva, futni kezdtem. Mellettem Blaze. Egy nagyobbat lépett előre Blaze, és kezeit fölemelte. A földből hatalmas törmelékek lebegtek, majd hatalmas sebességgel suhantak feléjük. A lány folyamatos sortüzet nyitott, a nagy kő darabok apró törmelékekként értek oda, és karcolták meg őket. Blaze folyamatosan ismételte ezt, én pedig addig kivettem a kardot, és eldobtam a dobozt. Kezdtem pánikolni. Mi a franc történik itt?! Blaze adta az utasításokat, hogy fussak tovább. Hátra pillantottam, láttam, ahogyan a punk srác szinte hahotázva rohan felénk, és vagdossa a törmelékeket, így azok nem tudták megsérteni őt. Befordultam egy sikátorba, és tovább futottam. Egy kisebb kerítés volt előttünk; zsákutca. Nem álltam meg, felmásztam rajta nagy lendülettel, és átugrottam. Bukfencezve értem földet, és rohantam tovább. Nem akarok tovább menekülni, ezt gondoltam. Egyedül voltam, Blaze lemaradt, vagy másfelé ment.
" Hát akkor harcolj! " - hallottam meg Jeromos hangját a fejemben.
- De nem tudok harcolni! - kiabáltam lihegve. Ismét fordultam, de zsákutca volt. A lenyalt hajú, katanás férfi ért utol, mikor megfordultam.
" A véredben van, Welsogin Ren! " - Nagyokat sóhajtottam, és kardomat magam elé emeltem. A férfi megpiszkálta orra hegyét hüvelykujjával, és elmosolyodott. Majd támadni kezdett.
