Sorsdöntő döntések
Fehér csillagok. Ez volt az első dolog, amit fölfogtam a szemeimmel, és a tudatommal. Apró fénypontok, néhol vöröses gömbök vettek körül. Korom sötét volt körülöttem, akármerre néztem. Két lábon álltam, mégse láttam a talajt, ami meggátolta, hogy zuhanjak. Hol vagyok? Hogyan jutottam ide? Ezek voltak az első gondolataim, amint fölmértem a terepet. Mindenhol csillagok, messzebb, közelebb, mindenhol. Néhányuk pedig majdnem súrolta a kezem, olyan közel helyezkedett el. Emlékfoszlányokat kerestem, hátha eszembe jut, hogyan kerültem erre a helyre. Jobb szemem sarkában erősebb fénysugár keletkezett, hunyorogva fordultam oda, hogy megnézzem. Omladozó falak bújtak elő a sötétségből, és hat ember állt alattuk. Lábuk alatt vérfoltok, és még ők maguk is sérültek voltak, kapkodták a levegőt. Egyiküket se láttam tisztán, csupán kirajzolódott alakjukat. Beszéltek egymással, mintha vitatkoztak volna, de nem hallottam semmit. Néma csönd vett körül, amit szinte fogni is lehetett volna. Végül színes fények lökődtek ki a testükből, miközben egy kört alkotva álltak egymással szembe, és két karjukat elsőnek az égre, majd a kör közepe felé emelték, és a színek arra irányultak. Sárga, lila, vörös, kék, zöld és volt egy fekete. Ezek összekeveredtek, és fehér fény alakult ki, ami egyre tágabb lett, míg be kellett csuknom a szemem, olyan erős volt, és hatalmas. Aztán mikor ismét kinyitottam szemeimet, újfent csak a csillagokat véltem fölfedezni látásra specializálódott szerveimmel. Mi volt ez? gondoltaim közé fúródott ez a kérdés.
" Az új nemzedék " - jött a válasz a fejemben, egy kisfiú hangján. Körülnéztem. A bal oldalamon egy kisgyermek állt, ugyan oda bámészkodva, ahol az előbb még ott volt az a hat ember. Megugrottam ijedtemben, mire egy kis csillagnak ütközött a könyököm. Az pedig villódzva arrébb lökődött.
" Óvatosan, attól még, hogy a fejedben vagyunk, ugyan úgy eltörhet!" - nézett rám összevont szemöldökökkel, de nem nyitotta ki a száját, csak a fejemben hallottam a hangját. Ekkor tudatosult bennem, hogy azt a gyermeket látom, aki én voltam. Vörös minták csúsztak-másztak, tekergőztek egész testén, mint szögletes láncok, és azoknak elején egy pötty vezette őket. Ám a kék láng már nem vette körbe. Egyszerű gyermek volt láncokkal a testén.
“ A fejemben? “ - kérdeztem volna, de egy hang se jött ki a számon.
“ Igen “ - jött a válasz a fejemben. - “ Itt nincsen levegő, ezért a hangod se mozog! “ - emelte föl az egyik kezét, és egy sárgán fénylő csillag alá emelte tenyerét. Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és ekkor tudatosult bennem, hogy nem is tudok levegőt venni, de még csak meg se próbáltam. Mégis olyan érzésem van, mintha tökéletesen meglennék nélküle. Levegő nélkül is tudok létezni. Bár ez a valóságban képtelenség lenne, ám ez most nem is az volt. Itt nem létezik olyan, hogy képtelenség. Itt még csak elemek se voltak. Nem létezett itt semmi, és mégis minden itt volt látható.
“ Miért vagyunk itt? “ - érdeklődtem, miközben őt figyeltem. Fölül meztelen volt, és vérfoltok borították testét, amik egy hatalmas mintát ábrázoltak. Tudtam, hogy ő én vagyok, hiszen mindannyiszor beszéltem már vele.
“ Hazudtam neked, Welsogin Ren. Én ugyan te vagyok, de mégsem vagyok te, csupán benned élek, ezáltal a részed lettem... “ - emelte feljebb a csillagot, majd kicsit meglökve nézte, ahogyan az feljebb kószál. Nem volt rajta cipő. A gyermeklábait vizsgáltam, és tiszta elmémbe fogadtam a hírt.
“ Mi vagy te akkor? “
“ Sok nevem van már! Erő, átok, halál, kék fény. Talán az utóbbi az, amit most használnak. Annyi van már, hogy nem is emlékszem ezekre, amiket az elmúlt évszázadokban szereztem! “ - nevetett föl, majd felém fordult, és találkozott a tekintetünk. - “ Akárhányszor tűntem föl az emberek lelkeiben, egyszer se tudtak befogadni. Használtak, de sosem tudtak a létezésemről. Ők csak ezt az erőt ismerték. Nem engem “ - tenyerét ismét fölemelte kettőnk közé, és kék lángok jelentek meg a közepén. A szívem összeszorult keserves hangján, és feladó arcán. Aztán elmosolyodott, ahogyan a lángokat figyelte. A láng felé emeltem lefele a tenyeremet. A láng, mint egy spirál tekergőzött közöttünk. - “ Talán veled se tudtam volna találkozni, ha nem zárnak el mélyen... De örülök, hogy így lett végül! Ez a második alkalmam, hogy ilyen közelségbe kerülhettem a gazdámmal! “ - nevetett föl.
“ Második? Mikor volt az első? “
“ Szörnyű volt! Az akkori gazdám egy mazochista volt, de mindenki imádta! O, jaj! Föl fogsz kelni! Pedig még nem is tudtunk a lényegre térni! “ - szomorkodott el hirtelen a mondata végett, és egyre homályosabban láttam az arcát. A gyermeki mosolya maradt meg elmémben.
Kipattantak a szemeim. Szúrt a mellkasom, mintha nem kaptam volna levegőt, és végre lehetőségem nyílt rá. A plafonon néhány fény csík jelezte, hogy még csak most kezdett kelni a Nap. Megtöröltem kézfejemmel a számszélét, ezzel letöröltem kicsordult nyálamat. Fölülve körbe pillantottam a hálószobámban. Az asztalon és környékén rengeteg könyv hevert, mind a Bolygótársaság történelmét írta le, vagy éppen a Mannát vezette vissza és próbálta megmagyarázni. A szőnyegen egy üres tányér, rajta a tegnap esti rágcsából megmaradt morzsák. A kardom az ágy mellett. Az ablak előtt egy kisnövény, mely imádta a napfényt. Pillanatnyi amnéziám kezdett elmúlni, ahogyan tértek vissza az emlékeim a tegnap estéről. Miután Blaze is elment, lefeküdtem aludni, még arra se véve a fáradtságot, hogy elpakoljak. Az álmomra tisztán és érthetően emlékeztem. Bár nem voltam benne biztos, hogy csak egy álom volt. Inkább kivonultam a fürdőbe, és egy pohárba engedve vizet, megittam, majd a tükörben bámulva az unott arcomat inkább elővettem apám kardját, és kitárva a dobozt, leültem elé. Ki akartam emelni a kardot, ám megakadt a tekintetem a markolatánál. Néhány toll volt ott. Hasonlóak voltak, mint a fülemben lévők, csupán annyi különbséggel, hogy nem teljesen voltak barnák, csak a végük. A nagy része viszont fehér színben pompázott. Csodálkoztam, hogyan kerülhettek ide, vagy ki rakhatta ide, de semmi válasz nem jutott eszembe, ami még logikusnak is mondható lett volna. Kivettem őket, és megszámoltam, majd párba illesztettem őket a padlón, és csak az államat megtartva a kezemmel gondolkodtam, mit kezdjek velük. Pontosan hat pár volt. Ördögien elvigyorogtam, majd a fürdőbe vissza rohantam. Anyám valamilyen furcsa hobbiból mindig rakott be nekünk gyöngyökhöz hasonló dolgokat egy dobozban, amit eddig sosem használtam, de végre megérte magammal hoznom. Lekapva a dobozt az egyik polcról visszamentem, és törökülésbe helyeztem magam, majd ördögi tervemet kezdtem megvalósítani. Két toll végére egy-egy barna, és fehér gyöngyöt fűztem, majd egy erősebb barna fonálra erősítettem ezeket. Összekötöttem a két végét, ezáltal pedig kész lett a nyakláncom. Csináltam még egy ugyanilyet, majd a többi tollat visszahelyeztem, és a táskámba berakva a kész nyakláncokat elmentem készülődni a mai napra. Volt egy furcsa emlékem. Egy hatalmas madár pihent a fészkében, akkora volt mint egy felnőtt ember. Tollait igazgatta, és találkozott a tekintetünk, mikor előbújtam. Szomorú voltam, a madár azzal vígasztalt, hogy kitépte szép tollait, és nekem adta őket. Gyermeki álomnak tűnt, mégis ezek a tollak eszembe juttatták. Mikor már a reggeli elkészítésével is kész voltam, elővettem két tányért, és mindkettőre raktam a gofriból, mellé pedig karikákra vágtam banánt, és csokiöntetet öntöttem rájuk.
- Reggeeeeelt! - rontott be nagy hanggal Blaze, aki épp hogy föl volt öltözve, és egy kabát volt a kezében. Ránéztem miután leültem, és visszafordultam a tányérom felé.
- Inkább gyere enni! - mormoltam, majd elkezdtem falatozni. Csöndben reggeliztünk, mindketten az ételre koncentráltunk, mintsem a másikra. Miután befogtam mosogatásra barátomat, addig fölkaptam a cipőmet, és egy vastag pulcsit is magamra vettem a hideg ellen. Táskám pántját vállamra igazítva benéztem, hogy áll Blaze, aki már csak megtörölte ázott kezeit. A vigyoromat visszatartva inkább a táskámból kivettem az egyik nyakláncot, és mikor mellettem elhaladt, hátulról gyorsan ráadtam. Kezeivel elkapta csuklómat, ami épp a nyakát érintette.
- Mit tervezel? - pillantott hátra a válla felett, én pedig próbáltam hátra húzni kezeimet, mintha megakarnám fojtani egy nyaklánccal.
- A romantikus bosszúm! - vigyorogtam elsötétült szemeibe, majd széttártam ujjaimat, ezzel elengedve az ékszert. - Bár nem olyan profi, mint a fülbevalóm, de elvihetem egy ékszerészhez, hogy valami húsba marósra csinálja... - mormoltam, mikor ő is elengedett és összeszűkölő, gyanakvó szemekkel nézte meg a nyaklánc végén lévő tollakat. Szétnyílt a szája, és tenyere közé szorította a díszt, majd halványan elmosolyodott.
- Még mindig kiszámíthatatlan vagy! Jó lesz így! - nevetett föl, majd a bakancsát felvette, és a kabátját is. Kicsit reménykedtem valami bosszankodásra, vagy fejcsóválásba, de csak örömöt kaptam. Táskáinkkal a vállunkon hagytuk el a helyet, és sétáltunk az Iskola felé. Borús idő volt, és erősen fújt a szél. A tévében tegnap bemondták, hogy az időjárás készülék meghibásodott, így képtelenség előre jelezni, milyen időt fog hozni, és beláthatatlan mennyi ideig fog tartani mire megjavítják. A tenger morajlása idáig hallatszott, pedig nem voltunk hozzá közel. A szél hajunkba belekapott, és a fülemen lévő tollat is kiakarta tépni, ám az csak csilingelt. Lefogtam tenyeremmel, és behunyt szemmel próbáltam tovább menni. Erős volt a szél. Blaze lemaradt, engem bámult egy helyben. Én is megálltam, és megfordultam, hogy vele szembe álljak.
- Nagy valószínűséggel nem emlékszel már rá... De mikor még kicsik voltunk, letettem az eskümet neked, és megfogadtuk egymásnak, hogy örökké védelmezni fogjuk az Országunkat - mosolygott fájdalmas arccal rám. - Akkor... akkor tűntél el, és hoztál pár ilyen tollat, és készítettük el azt a fülbevalót. Azt mondtad, ezeket az első Őrzőknek fogjuk adni! - nézett föl az égre, miközben haja az arca előtt táncolt a szélben. - Bár nem tudtuk oda adni nekik, hiszen el kellett menekülnünk onnan... Ezért is örülök, hogy nekem adtad ezt! - markolta meg a felsőjét, ami alatt pihent a nyaklánca. - Az jutott eszembe, hogy ugyan már a régi Őrzőknek nem tudjuk oda adni, de majd... a következő generációnak... a következő Őrzőknek oda tudjuk adni, és ez azt jelentené, hogy a régiek akarata tovább élne... a reményük... velünk élne tovább, és mi betudnánk fejezni! - vigyorgott rám, miközben a sírást nyomta elmagában, én pedig összeszorult torokkal bólintottam. Az elmém tiszta maradt, mégis a mellkasom fájt a sok érzelemtől, ami hirtelen belopta magát. Végül csak bámultuk egy ideig az eget, majd egymásra nézve elnevettük magunkat. A hangunkat a szél tovább vitte, el a magasba, talán még a régiek is hallották, hallották, hogy még mindig van Remény, hogy velünk tovább fog élni az ő akaratuk a miénk mellett. Ezekkel a gondolatokkal kezdtünk el rohanni órára, hiszen késésben voltunk, annyit bámészkodtunk. A kapukat éppen zárták az Iskola gondozói, így sprintelni kezdtünk. Blaze beelőzött, már betért a kapu résén, ami már pár centi volt, így a táskámat átdobtam futás közben, és egyik lábammal neki rugaszkodtam a kapunak, majd föllöktem magam, és átugortam. A két felnőtt hátrahőkölt, mikor bukfencezve földet értem. Blaze lihegve röhögött, már-már fulldokolt és a táskámat oda dobta a feltartott kezembe, és tovább futottunk a folyosókhoz, és azokon keresztül egészen a manna-használati órára siettünk. Amilyen rémsztorikat hallottunk néhány felsőbb évestől Gai Tanár úrról, reméltük, hogy épp ő is késik, nem szívesen kerülnék össze vele egy összetűzésben. Pont beértünk a terembe, amiben a diákok egyként néztek minket néma csöndben.
- Áááá, meg is lettek az önkénteseink! Kérlek titeket, álljatok az osztály elé! - ült az egyik padban a Tanár, mi pedig lecövekeltünk. Szitkozódtam magamban, miközben letettük a táskáinkat, és szót fogadva, a terem elejébe álltunk. Nem volt olyan jó hangulatban, ám látszódott rajta, hogy most még elnézi nekünk ezt a késést. - Most pedig mutassátok meg, eddig mennyire tudtátok fejleszteni a mannátokat a gyakorlatokon! - tette keresztbe a kezeit mellkasa előtt, és lábát keresztbe vetve az asztalon minket vizsgált szikrázó szemeivel. Nagyot nyeltem, majd miután Blaze közölte, hogy ő lesz az első, hátrébb álltam. A Tanár egy láthatatlan védő burkot szórt kettőnk köré, hogy ne tudjunk kárt okozni a társainkban. Blaze levette a kabátját, és megszorítva a nyakláncát, nagyot sóhajtott. Két kezét a föld felé kinyújtotta, és széttárta ujjait. A padló megingott, majd remegni kezdett. Blaze haja, mintha a kinti szél kapott volna bele, ugyan úgy táncra kelt. Szemei csukva voltak, így koncentrált. A padló alattunk repedezni kezdett, majd elcsendesedett minden. Kezeit lejjebb engedte, majd lassan kinyitotta szemhéját, és hirtelen kezeit feljebb emelte, és ezzel a padlóból kisebb-nagyobb darabok emelkedtek föl a magasba, és csak lebegtek körülöttünk. Az eddig is unott arcok most elismerően nézték Blaze produkcióját. Végül vissza engedte a kezeit, és minden porszem a helyére került vissza, és mintha mi sem történt volna, egy repedés se látszódott. Megtapsolták a többiek, majd a tanár engem szólított.
- Na lássuk azt a hatos besorolást! - dörmögte a tanár magának, mire megforgattam szemeimet, de ideges lettem. Féltem, hogy a gyakorlaton előcsalogatott erő most nem fog megjelenni, és lényegében megalázom magamat.
- Ennek a söpredéknek nincs is képessége! - nevetett föl a negyedik sorból egy lány, és én rögtön tudtam ki az. Ez erőt adott. Előrébb léptem, Blaze pedig hátrébb. Mikor elhaladt mellettem, csak annyit mondott, hogy mutassam meg neki. Elmosolyodtam. Azt se tudtam, hogyan hívjam elő az erőmet, akkor hogyan vághatnék föl annál a lánynál? Végül behunytam a szemeimet, és nagyot sóhajtottam. Elfelejtettem mindent, ami körülöttem volt, kizártam a külvilágot. Éreztem, hogy a mellkasom bizseregni kezdett.
“ Ne aggódj! Én a te erőd vagyok! “ hallottam meg a fejemben a fiú hangját, majd egyik kezemet a szívemre tettem, és hagytam kiáramolni a melegséget testemből, amitől bizseregni kezdtem. Kinyitottam a szemeimet, mikor meghallottam pár felkiáltó hangot, és csodálkozó beszélgetést. Lenéztem, és láthattam, ahogyan az egész testem kék lángok veszik körbe.
- Nem lehet! - hallottam meg Lena ledöbbent, elhaló hangját, így összeszorítottam tenyeremet, majd egy gyors mozdulattal a mellkasomról eltaszítottam a kezem, és közben kitártam ujjaimat. A lángok eltűntek. Foggal téphető csönd állt be a terembe, mikor a Tanár eltüntette a burkot, majd hozzánk sétált. Nem látszódott meglepődöttnek, de mégis furcsán végigmért.
- Fontos, hogy megtaláljuk a lelkünkben lakozó erőnek forrását, ezáltal is erősítve magunkat. Megfelelő volt a bemutató, a helyeitekre mehettek! - mondta határozottan, miközben elsétált mellettem. Gyorsan fölkaptuk a táskáinkat, és a helyeinkre sétáltunk. Egész végig éreztem a tekinteteket rajtam, de mindenki csöndben volt. Az óra folytatódott.
- Ez nagyon idegesítő! - szorítottam meg picit az almalevet, amit épp szürcsöltem a szünetben. Blaze mellettem ült, és a telefonját nyomkodta. Föl se nézve vissza kérdezett, hogy micsoda, bár szerintem pontosan tudta.
- Mindenki csak bámul, mintha csak egy látványosság lennék, vagy egy ketrecbe zárt állat! - töröltem le egy kendővel a kilöttyent italt, miközben értelmetlen szavakat mormoltam. Blaze csak fölnevetve megpaskolta a vállamat.
- Haver, te tényleg egy élő látványosság vagy! - tette el a telefonját, székén hátra dőlt, és hintázni kezdett rajta. Az óra kezdete óta mindenki csak bámult, összesúgtak, de nem mertek a közelembe jönni. Még Lena rikácsoló hangja is elnémult, és békén hagyott, vagy legalábbis nem jutott el hozzám. Mégis kicsit fájt, hogy csak akkor tudtak elfogadni mikor kiderült, hogy van képességem, és nem is akármilyen. Megbántam, hogy megmutattam nekik, de már ez van. Végül annyira belemerültem a gondolataimba, hogy azon kaptam magam, hogy épp öltözöm futóruhába, és egy széldzsekit is fölvettem rá. Ma kint fogok futni, miközben Blaze szimulációs gyakorlatokon van Aoval. Fren pedig néhány másik lánnyal edz, így egyedül maradtam. Szerencsémre volt futópálya a suli háta mögött, így oda mentem. Egy srácon kívül senki se volt itt. Erősen fújt a szél, így inkább elkezdtem nyújtani, és bemelegíteni, miközben próbáltam fölismerni a másik futó embert. Fekete haj, az iskola melegítője. Az arcán egy heg húzódott végig a bal szemén át. Amikor már felém tartott, rám nézett. A hátamon is fölállt a szőr, mikor megpillantottam fekete szemét. Viszont amin a seb húzódott fehér-szürkés volt. A seb pedig halvány rózsaszínben virított rajta. Félig vak, gondoltam. Mogorva tekintete elcsodálkozott, mikor fölfogta, hogy nincs egyedül, ám nem lassított, mikor elhaladt mellettem, csak haladt tovább. Ez az a srác, akivel nem szívesen kerül össze az ember, gondoltam. Megdörzsöltem felkaromat, majd kocogni kezdtem. Inkább próbáltam kizárni mindent a fejemből, mintsem mindenen egyszerre gondolkodni. Későre járt, mikor Blaze elém jött egy esernyő alatt. Bőrig ázva sprinteltem hozzá, ő pedig oda adott egy törölközőt, és egy vízzel teli kulacsot. Megköszöntem, és szemeimmel megkerestem a másik srácot, de ő már addigra eltűnt. Túlságosan csak a futásra koncentráltam.
A többi napom is így telt. Tanulás, gyakorlás, edzés, alvás. Lassan reggelente is elkezdtem futni, amibe legtöbbször Blaze is becsatlakozott. A diákok nem sokban változtak meg. Ha elmegyek mellettük, aprót meghajolnak, vagy csak arrébb állnak. A felsőbb évesek néha segítenek, és beszélgetéseket kezdeményeznek, így tudtam meg a nyakörves Peto nevét, ami még most is nevetésre késztet. Nem csak úgy néz ki, mint egy állat, de még a nevéről is maga az állat szó jut az ember eszébe. Persze mindannyiszor, mikor előtte nevettem el magam, mindig megfenyegetett, és közölte, hogy kezeskedik arról, hogy ne álljon föl soha többet. Vagy éppen adott egy tockost.
A futó sráccal ugyan még nem beszéltem, de suli után mindig együtt futottunk, néma csöndben., egymás mellett. Lassan megszokássá válik, ahogyan az is, hogy minden otthoni étkezéskor két főre készítsek ételt akarva, akaratlanul is.
Két hét után én is elkezdtem szimulációs gyakorlatokon részt venni. Bár ezeken mindig sötétségben állok, és próbálom elképzelni az erőmet különböző tárgyakként, így is elég fárasztóak. Nem értettem ennek a lényegét, de nem panaszkodtam, hiszen senki se ismerte a képességemet. Persze rengeteg orvosi vizsgálaton is részt vettünk. Eléggé fárasztó volt, és még a végeredményeket se árulta el Hart, szerinte ezek a hírek csak feleslegek, elég, ha ő tudja. Ám azt elárulta, hogy nálam nem egy, hanem az összes erőnek alapja megtalálható, így elméletben mindegyiket tudom idomítani. Ám amit a leginkább tudtam, mintha csak a karom lett volna, az a kék fény, amely hidegkék tűz formájában jelenik meg.
" Az új nemzedék " - jött a válasz a fejemben, egy kisfiú hangján. Körülnéztem. A bal oldalamon egy kisgyermek állt, ugyan oda bámészkodva, ahol az előbb még ott volt az a hat ember. Megugrottam ijedtemben, mire egy kis csillagnak ütközött a könyököm. Az pedig villódzva arrébb lökődött.
" Óvatosan, attól még, hogy a fejedben vagyunk, ugyan úgy eltörhet!" - nézett rám összevont szemöldökökkel, de nem nyitotta ki a száját, csak a fejemben hallottam a hangját. Ekkor tudatosult bennem, hogy azt a gyermeket látom, aki én voltam. Vörös minták csúsztak-másztak, tekergőztek egész testén, mint szögletes láncok, és azoknak elején egy pötty vezette őket. Ám a kék láng már nem vette körbe. Egyszerű gyermek volt láncokkal a testén.
“ A fejemben? “ - kérdeztem volna, de egy hang se jött ki a számon.
“ Igen “ - jött a válasz a fejemben. - “ Itt nincsen levegő, ezért a hangod se mozog! “ - emelte föl az egyik kezét, és egy sárgán fénylő csillag alá emelte tenyerét. Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és ekkor tudatosult bennem, hogy nem is tudok levegőt venni, de még csak meg se próbáltam. Mégis olyan érzésem van, mintha tökéletesen meglennék nélküle. Levegő nélkül is tudok létezni. Bár ez a valóságban képtelenség lenne, ám ez most nem is az volt. Itt nem létezik olyan, hogy képtelenség. Itt még csak elemek se voltak. Nem létezett itt semmi, és mégis minden itt volt látható.
“ Miért vagyunk itt? “ - érdeklődtem, miközben őt figyeltem. Fölül meztelen volt, és vérfoltok borították testét, amik egy hatalmas mintát ábrázoltak. Tudtam, hogy ő én vagyok, hiszen mindannyiszor beszéltem már vele.
“ Hazudtam neked, Welsogin Ren. Én ugyan te vagyok, de mégsem vagyok te, csupán benned élek, ezáltal a részed lettem... “ - emelte feljebb a csillagot, majd kicsit meglökve nézte, ahogyan az feljebb kószál. Nem volt rajta cipő. A gyermeklábait vizsgáltam, és tiszta elmémbe fogadtam a hírt.
“ Mi vagy te akkor? “
“ Sok nevem van már! Erő, átok, halál, kék fény. Talán az utóbbi az, amit most használnak. Annyi van már, hogy nem is emlékszem ezekre, amiket az elmúlt évszázadokban szereztem! “ - nevetett föl, majd felém fordult, és találkozott a tekintetünk. - “ Akárhányszor tűntem föl az emberek lelkeiben, egyszer se tudtak befogadni. Használtak, de sosem tudtak a létezésemről. Ők csak ezt az erőt ismerték. Nem engem “ - tenyerét ismét fölemelte kettőnk közé, és kék lángok jelentek meg a közepén. A szívem összeszorult keserves hangján, és feladó arcán. Aztán elmosolyodott, ahogyan a lángokat figyelte. A láng felé emeltem lefele a tenyeremet. A láng, mint egy spirál tekergőzött közöttünk. - “ Talán veled se tudtam volna találkozni, ha nem zárnak el mélyen... De örülök, hogy így lett végül! Ez a második alkalmam, hogy ilyen közelségbe kerülhettem a gazdámmal! “ - nevetett föl.
“ Második? Mikor volt az első? “
“ Szörnyű volt! Az akkori gazdám egy mazochista volt, de mindenki imádta! O, jaj! Föl fogsz kelni! Pedig még nem is tudtunk a lényegre térni! “ - szomorkodott el hirtelen a mondata végett, és egyre homályosabban láttam az arcát. A gyermeki mosolya maradt meg elmémben.
Kipattantak a szemeim. Szúrt a mellkasom, mintha nem kaptam volna levegőt, és végre lehetőségem nyílt rá. A plafonon néhány fény csík jelezte, hogy még csak most kezdett kelni a Nap. Megtöröltem kézfejemmel a számszélét, ezzel letöröltem kicsordult nyálamat. Fölülve körbe pillantottam a hálószobámban. Az asztalon és környékén rengeteg könyv hevert, mind a Bolygótársaság történelmét írta le, vagy éppen a Mannát vezette vissza és próbálta megmagyarázni. A szőnyegen egy üres tányér, rajta a tegnap esti rágcsából megmaradt morzsák. A kardom az ágy mellett. Az ablak előtt egy kisnövény, mely imádta a napfényt. Pillanatnyi amnéziám kezdett elmúlni, ahogyan tértek vissza az emlékeim a tegnap estéről. Miután Blaze is elment, lefeküdtem aludni, még arra se véve a fáradtságot, hogy elpakoljak. Az álmomra tisztán és érthetően emlékeztem. Bár nem voltam benne biztos, hogy csak egy álom volt. Inkább kivonultam a fürdőbe, és egy pohárba engedve vizet, megittam, majd a tükörben bámulva az unott arcomat inkább elővettem apám kardját, és kitárva a dobozt, leültem elé. Ki akartam emelni a kardot, ám megakadt a tekintetem a markolatánál. Néhány toll volt ott. Hasonlóak voltak, mint a fülemben lévők, csupán annyi különbséggel, hogy nem teljesen voltak barnák, csak a végük. A nagy része viszont fehér színben pompázott. Csodálkoztam, hogyan kerülhettek ide, vagy ki rakhatta ide, de semmi válasz nem jutott eszembe, ami még logikusnak is mondható lett volna. Kivettem őket, és megszámoltam, majd párba illesztettem őket a padlón, és csak az államat megtartva a kezemmel gondolkodtam, mit kezdjek velük. Pontosan hat pár volt. Ördögien elvigyorogtam, majd a fürdőbe vissza rohantam. Anyám valamilyen furcsa hobbiból mindig rakott be nekünk gyöngyökhöz hasonló dolgokat egy dobozban, amit eddig sosem használtam, de végre megérte magammal hoznom. Lekapva a dobozt az egyik polcról visszamentem, és törökülésbe helyeztem magam, majd ördögi tervemet kezdtem megvalósítani. Két toll végére egy-egy barna, és fehér gyöngyöt fűztem, majd egy erősebb barna fonálra erősítettem ezeket. Összekötöttem a két végét, ezáltal pedig kész lett a nyakláncom. Csináltam még egy ugyanilyet, majd a többi tollat visszahelyeztem, és a táskámba berakva a kész nyakláncokat elmentem készülődni a mai napra. Volt egy furcsa emlékem. Egy hatalmas madár pihent a fészkében, akkora volt mint egy felnőtt ember. Tollait igazgatta, és találkozott a tekintetünk, mikor előbújtam. Szomorú voltam, a madár azzal vígasztalt, hogy kitépte szép tollait, és nekem adta őket. Gyermeki álomnak tűnt, mégis ezek a tollak eszembe juttatták. Mikor már a reggeli elkészítésével is kész voltam, elővettem két tányért, és mindkettőre raktam a gofriból, mellé pedig karikákra vágtam banánt, és csokiöntetet öntöttem rájuk.
- Reggeeeeelt! - rontott be nagy hanggal Blaze, aki épp hogy föl volt öltözve, és egy kabát volt a kezében. Ránéztem miután leültem, és visszafordultam a tányérom felé.
- Inkább gyere enni! - mormoltam, majd elkezdtem falatozni. Csöndben reggeliztünk, mindketten az ételre koncentráltunk, mintsem a másikra. Miután befogtam mosogatásra barátomat, addig fölkaptam a cipőmet, és egy vastag pulcsit is magamra vettem a hideg ellen. Táskám pántját vállamra igazítva benéztem, hogy áll Blaze, aki már csak megtörölte ázott kezeit. A vigyoromat visszatartva inkább a táskámból kivettem az egyik nyakláncot, és mikor mellettem elhaladt, hátulról gyorsan ráadtam. Kezeivel elkapta csuklómat, ami épp a nyakát érintette.
- Mit tervezel? - pillantott hátra a válla felett, én pedig próbáltam hátra húzni kezeimet, mintha megakarnám fojtani egy nyaklánccal.
- A romantikus bosszúm! - vigyorogtam elsötétült szemeibe, majd széttártam ujjaimat, ezzel elengedve az ékszert. - Bár nem olyan profi, mint a fülbevalóm, de elvihetem egy ékszerészhez, hogy valami húsba marósra csinálja... - mormoltam, mikor ő is elengedett és összeszűkölő, gyanakvó szemekkel nézte meg a nyaklánc végén lévő tollakat. Szétnyílt a szája, és tenyere közé szorította a díszt, majd halványan elmosolyodott.
- Még mindig kiszámíthatatlan vagy! Jó lesz így! - nevetett föl, majd a bakancsát felvette, és a kabátját is. Kicsit reménykedtem valami bosszankodásra, vagy fejcsóválásba, de csak örömöt kaptam. Táskáinkkal a vállunkon hagytuk el a helyet, és sétáltunk az Iskola felé. Borús idő volt, és erősen fújt a szél. A tévében tegnap bemondták, hogy az időjárás készülék meghibásodott, így képtelenség előre jelezni, milyen időt fog hozni, és beláthatatlan mennyi ideig fog tartani mire megjavítják. A tenger morajlása idáig hallatszott, pedig nem voltunk hozzá közel. A szél hajunkba belekapott, és a fülemen lévő tollat is kiakarta tépni, ám az csak csilingelt. Lefogtam tenyeremmel, és behunyt szemmel próbáltam tovább menni. Erős volt a szél. Blaze lemaradt, engem bámult egy helyben. Én is megálltam, és megfordultam, hogy vele szembe álljak.
- Nagy valószínűséggel nem emlékszel már rá... De mikor még kicsik voltunk, letettem az eskümet neked, és megfogadtuk egymásnak, hogy örökké védelmezni fogjuk az Országunkat - mosolygott fájdalmas arccal rám. - Akkor... akkor tűntél el, és hoztál pár ilyen tollat, és készítettük el azt a fülbevalót. Azt mondtad, ezeket az első Őrzőknek fogjuk adni! - nézett föl az égre, miközben haja az arca előtt táncolt a szélben. - Bár nem tudtuk oda adni nekik, hiszen el kellett menekülnünk onnan... Ezért is örülök, hogy nekem adtad ezt! - markolta meg a felsőjét, ami alatt pihent a nyaklánca. - Az jutott eszembe, hogy ugyan már a régi Őrzőknek nem tudjuk oda adni, de majd... a következő generációnak... a következő Őrzőknek oda tudjuk adni, és ez azt jelentené, hogy a régiek akarata tovább élne... a reményük... velünk élne tovább, és mi betudnánk fejezni! - vigyorgott rám, miközben a sírást nyomta elmagában, én pedig összeszorult torokkal bólintottam. Az elmém tiszta maradt, mégis a mellkasom fájt a sok érzelemtől, ami hirtelen belopta magát. Végül csak bámultuk egy ideig az eget, majd egymásra nézve elnevettük magunkat. A hangunkat a szél tovább vitte, el a magasba, talán még a régiek is hallották, hallották, hogy még mindig van Remény, hogy velünk tovább fog élni az ő akaratuk a miénk mellett. Ezekkel a gondolatokkal kezdtünk el rohanni órára, hiszen késésben voltunk, annyit bámészkodtunk. A kapukat éppen zárták az Iskola gondozói, így sprintelni kezdtünk. Blaze beelőzött, már betért a kapu résén, ami már pár centi volt, így a táskámat átdobtam futás közben, és egyik lábammal neki rugaszkodtam a kapunak, majd föllöktem magam, és átugortam. A két felnőtt hátrahőkölt, mikor bukfencezve földet értem. Blaze lihegve röhögött, már-már fulldokolt és a táskámat oda dobta a feltartott kezembe, és tovább futottunk a folyosókhoz, és azokon keresztül egészen a manna-használati órára siettünk. Amilyen rémsztorikat hallottunk néhány felsőbb évestől Gai Tanár úrról, reméltük, hogy épp ő is késik, nem szívesen kerülnék össze vele egy összetűzésben. Pont beértünk a terembe, amiben a diákok egyként néztek minket néma csöndben.
- Áááá, meg is lettek az önkénteseink! Kérlek titeket, álljatok az osztály elé! - ült az egyik padban a Tanár, mi pedig lecövekeltünk. Szitkozódtam magamban, miközben letettük a táskáinkat, és szót fogadva, a terem elejébe álltunk. Nem volt olyan jó hangulatban, ám látszódott rajta, hogy most még elnézi nekünk ezt a késést. - Most pedig mutassátok meg, eddig mennyire tudtátok fejleszteni a mannátokat a gyakorlatokon! - tette keresztbe a kezeit mellkasa előtt, és lábát keresztbe vetve az asztalon minket vizsgált szikrázó szemeivel. Nagyot nyeltem, majd miután Blaze közölte, hogy ő lesz az első, hátrébb álltam. A Tanár egy láthatatlan védő burkot szórt kettőnk köré, hogy ne tudjunk kárt okozni a társainkban. Blaze levette a kabátját, és megszorítva a nyakláncát, nagyot sóhajtott. Két kezét a föld felé kinyújtotta, és széttárta ujjait. A padló megingott, majd remegni kezdett. Blaze haja, mintha a kinti szél kapott volna bele, ugyan úgy táncra kelt. Szemei csukva voltak, így koncentrált. A padló alattunk repedezni kezdett, majd elcsendesedett minden. Kezeit lejjebb engedte, majd lassan kinyitotta szemhéját, és hirtelen kezeit feljebb emelte, és ezzel a padlóból kisebb-nagyobb darabok emelkedtek föl a magasba, és csak lebegtek körülöttünk. Az eddig is unott arcok most elismerően nézték Blaze produkcióját. Végül vissza engedte a kezeit, és minden porszem a helyére került vissza, és mintha mi sem történt volna, egy repedés se látszódott. Megtapsolták a többiek, majd a tanár engem szólított.
- Na lássuk azt a hatos besorolást! - dörmögte a tanár magának, mire megforgattam szemeimet, de ideges lettem. Féltem, hogy a gyakorlaton előcsalogatott erő most nem fog megjelenni, és lényegében megalázom magamat.
- Ennek a söpredéknek nincs is képessége! - nevetett föl a negyedik sorból egy lány, és én rögtön tudtam ki az. Ez erőt adott. Előrébb léptem, Blaze pedig hátrébb. Mikor elhaladt mellettem, csak annyit mondott, hogy mutassam meg neki. Elmosolyodtam. Azt se tudtam, hogyan hívjam elő az erőmet, akkor hogyan vághatnék föl annál a lánynál? Végül behunytam a szemeimet, és nagyot sóhajtottam. Elfelejtettem mindent, ami körülöttem volt, kizártam a külvilágot. Éreztem, hogy a mellkasom bizseregni kezdett.
“ Ne aggódj! Én a te erőd vagyok! “ hallottam meg a fejemben a fiú hangját, majd egyik kezemet a szívemre tettem, és hagytam kiáramolni a melegséget testemből, amitől bizseregni kezdtem. Kinyitottam a szemeimet, mikor meghallottam pár felkiáltó hangot, és csodálkozó beszélgetést. Lenéztem, és láthattam, ahogyan az egész testem kék lángok veszik körbe.
- Nem lehet! - hallottam meg Lena ledöbbent, elhaló hangját, így összeszorítottam tenyeremet, majd egy gyors mozdulattal a mellkasomról eltaszítottam a kezem, és közben kitártam ujjaimat. A lángok eltűntek. Foggal téphető csönd állt be a terembe, mikor a Tanár eltüntette a burkot, majd hozzánk sétált. Nem látszódott meglepődöttnek, de mégis furcsán végigmért.
- Fontos, hogy megtaláljuk a lelkünkben lakozó erőnek forrását, ezáltal is erősítve magunkat. Megfelelő volt a bemutató, a helyeitekre mehettek! - mondta határozottan, miközben elsétált mellettem. Gyorsan fölkaptuk a táskáinkat, és a helyeinkre sétáltunk. Egész végig éreztem a tekinteteket rajtam, de mindenki csöndben volt. Az óra folytatódott.
- Ez nagyon idegesítő! - szorítottam meg picit az almalevet, amit épp szürcsöltem a szünetben. Blaze mellettem ült, és a telefonját nyomkodta. Föl se nézve vissza kérdezett, hogy micsoda, bár szerintem pontosan tudta.
- Mindenki csak bámul, mintha csak egy látványosság lennék, vagy egy ketrecbe zárt állat! - töröltem le egy kendővel a kilöttyent italt, miközben értelmetlen szavakat mormoltam. Blaze csak fölnevetve megpaskolta a vállamat.
- Haver, te tényleg egy élő látványosság vagy! - tette el a telefonját, székén hátra dőlt, és hintázni kezdett rajta. Az óra kezdete óta mindenki csak bámult, összesúgtak, de nem mertek a közelembe jönni. Még Lena rikácsoló hangja is elnémult, és békén hagyott, vagy legalábbis nem jutott el hozzám. Mégis kicsit fájt, hogy csak akkor tudtak elfogadni mikor kiderült, hogy van képességem, és nem is akármilyen. Megbántam, hogy megmutattam nekik, de már ez van. Végül annyira belemerültem a gondolataimba, hogy azon kaptam magam, hogy épp öltözöm futóruhába, és egy széldzsekit is fölvettem rá. Ma kint fogok futni, miközben Blaze szimulációs gyakorlatokon van Aoval. Fren pedig néhány másik lánnyal edz, így egyedül maradtam. Szerencsémre volt futópálya a suli háta mögött, így oda mentem. Egy srácon kívül senki se volt itt. Erősen fújt a szél, így inkább elkezdtem nyújtani, és bemelegíteni, miközben próbáltam fölismerni a másik futó embert. Fekete haj, az iskola melegítője. Az arcán egy heg húzódott végig a bal szemén át. Amikor már felém tartott, rám nézett. A hátamon is fölállt a szőr, mikor megpillantottam fekete szemét. Viszont amin a seb húzódott fehér-szürkés volt. A seb pedig halvány rózsaszínben virított rajta. Félig vak, gondoltam. Mogorva tekintete elcsodálkozott, mikor fölfogta, hogy nincs egyedül, ám nem lassított, mikor elhaladt mellettem, csak haladt tovább. Ez az a srác, akivel nem szívesen kerül össze az ember, gondoltam. Megdörzsöltem felkaromat, majd kocogni kezdtem. Inkább próbáltam kizárni mindent a fejemből, mintsem mindenen egyszerre gondolkodni. Későre járt, mikor Blaze elém jött egy esernyő alatt. Bőrig ázva sprinteltem hozzá, ő pedig oda adott egy törölközőt, és egy vízzel teli kulacsot. Megköszöntem, és szemeimmel megkerestem a másik srácot, de ő már addigra eltűnt. Túlságosan csak a futásra koncentráltam.
A többi napom is így telt. Tanulás, gyakorlás, edzés, alvás. Lassan reggelente is elkezdtem futni, amibe legtöbbször Blaze is becsatlakozott. A diákok nem sokban változtak meg. Ha elmegyek mellettük, aprót meghajolnak, vagy csak arrébb állnak. A felsőbb évesek néha segítenek, és beszélgetéseket kezdeményeznek, így tudtam meg a nyakörves Peto nevét, ami még most is nevetésre késztet. Nem csak úgy néz ki, mint egy állat, de még a nevéről is maga az állat szó jut az ember eszébe. Persze mindannyiszor, mikor előtte nevettem el magam, mindig megfenyegetett, és közölte, hogy kezeskedik arról, hogy ne álljon föl soha többet. Vagy éppen adott egy tockost.
A futó sráccal ugyan még nem beszéltem, de suli után mindig együtt futottunk, néma csöndben., egymás mellett. Lassan megszokássá válik, ahogyan az is, hogy minden otthoni étkezéskor két főre készítsek ételt akarva, akaratlanul is.
Két hét után én is elkezdtem szimulációs gyakorlatokon részt venni. Bár ezeken mindig sötétségben állok, és próbálom elképzelni az erőmet különböző tárgyakként, így is elég fárasztóak. Nem értettem ennek a lényegét, de nem panaszkodtam, hiszen senki se ismerte a képességemet. Persze rengeteg orvosi vizsgálaton is részt vettünk. Eléggé fárasztó volt, és még a végeredményeket se árulta el Hart, szerinte ezek a hírek csak feleslegek, elég, ha ő tudja. Ám azt elárulta, hogy nálam nem egy, hanem az összes erőnek alapja megtalálható, így elméletben mindegyiket tudom idomítani. Ám amit a leginkább tudtam, mintha csak a karom lett volna, az a kék fény, amely hidegkék tűz formájában jelenik meg.
