Egy őrző esküje
Csak bámult rám és nem értette, hogy mit kérdezek tőle. Eldobtam a fegyveremet, majd gallérjánál emeltem föl a földről felső testét. Valamiért ideges lettem, pedig nyugodt akartam lenni. Arcomról semmit se lehetett leolvasni, mégis remegett a kezem. Szemének színe sötétebb lett, és mintha beesett volna az arca. Állkapcsa megfeszült.
- Ren vagy - felelte, végül végleg elkomorult, és csak néztünk egymás szemébe. Tudtam ki voltam, és ki lettem. Az emlékeim nem tértek vissza, mégis valami helyreállt bennem. Mintha már csak egy vékony fal lenne a régi életem és én köztem. Már várt rám, én pedig még álltam előtte mit is kellene csinálnom. Ám már tudtam mit kell csinálnom. Láttam a falon túli eseményeket, és feltudtam őket fogni. Már csak befogadnom kellett őket.
- Miért nem mondtad el nekem? Én meg még csak föl sem ismertelek! - vicsorogtam rá, majd kitépve a kezeiből a saját pisztolya kakasával homlokon legyintettem, majd föltápászkodtam a földről. Megtörtem. Hiába megannyi szenvedés, hiába annyi kín, még mindig megtudok törni. Egy ember volt végig mellettem, ameddig más emberek közé nem kerültem. Bizsergett mindenem, és izzott a tenyerem. Elegem volt ebből az egészből! Egy teljesen más személyiség voltam kiskoromban, akitől mindent elvártak. Az igazi szüleimet orvul legyilkolták, a húgaimat pedig megkínozták, és megölték. Hirtelen szél támadt, és körbe-körbe került engem, miközben a port fölkavarta. A többiek is visszatértek hozzánk, és Blazetől kérdeztek valamit, de nem hallottam tisztán. Két karom mellettem lógott, miközben Blaze-t bámultam, aki könyökére támaszkodott föl.
- Hogy lehetnék az aki voltam, miközben már vagyok, aki vagyok? - hangom eltorzult, és mintha nem csak én kérdeztem volna ezt. Egy gyermekded hang is velem beszélt. A könnycseppek látásomat elhomályosították, így csak a körvonalakat tudtam kivenni. Egyre erősebb volt a szél körülöttem, a hajamba belekapott, és a port is egyre magasabbra vitte tovább. Izzott mindenem. Kék fénynyalábok tűntek föl. Lenéztem. Az egész testem azúrkéken égett. Fölpillantottam, és oldalra bicsaklott a fejem. Kavarogtam fejemben az érzelmek, miközben emlékfoszlányok törtek elő elmémbe, és repültek tovább. Az eddig fekvő alak, most már föl állt, és közeledett felém. Körülöttünk a föld remegni kezdett, és törmelékek kezdtek fölemelkedni. A széllel kezdett el táncolni. Hirtelen az alak helyén egy szőke sírós kis srác rohanó alakja jelent meg. Blaze. Felém rohant lélekszakadva, én pedig meg se tudtam moccanni. A kisfiú szerte foszlott, és a mostani Blaze állt meg előttem csapzottan, miközben az arcomba kiabált valamit. Kipislogtam az el nem hullajtott könnyeket, és Blaze zöld árnyalatú szemeibe néztem.
- Ren vagy, senki több, vagy kevesebb! - ragadta meg erősen vállam, és rázott meg kicsit. Megrándultak arcizmai, mikor hozzám ért, de az arckifejezése a komolyból és aggódóból nem változott másra. Valahogyan lenyugodott a mellkasom, és mint a tombolótengerből, bennem is úgy lett szélcsend. Minden porszem, és kő a levegőben maradt, és mozdulatlanul lebegett. Csak bólintani tudtam.
- Ren vagyok - helyeseltem bizonytalanul, miközben lefele néztem, ám amikor már fölfele pillantottam, már nem volt ott senki, és semmi. A laboratórium plafonját bámultam leizzadva, és zihálva. Könnycseppek gördültek le az arcomon, és folytak bele fülkagylómba. Sokként ért minden. Hallottam, hogy a mellettem lévő gép gyorsabban adta ki a rövid sípolásokat. A szívem gyorsabban vert, így próbáltam mély levegőt venni, hogy lenyugodjak. Annyi év után, végre megtudtam pár dolgot, hogy ki lehettem kisgyermekként. Viszont a legvadabb álmaimban se jutott volna eszembe, hogy egy olyan király sarja legyek, aki legendává nőtte ki magát. Kezeimet felemeltem, majd szemeimet eltakartam velük. Semmit se éreztem, mégis mellkasom dübörgött az izgatottságtól, mintha csak erre várt volna. Sóhajokkal töltöttem meg a termet, miközben a többiek elkezdtek mocorogni.
- Welsogin Ren, mi? - krákogtam, mire valaki sétálni kezdett. Levettem karomat szemeim elől, és Blaze aggódó arcával találtam szembe magam. - Miért nem mondtad el? - tápászkodtam föl, és támaszkodtam a tenyereimre ültömben. A fiú csak elmosolyodott szerényen.
- Szerinted hittél volna nekem? - ült le mellém, és figyeltük, ahogyan a másik három beszélgetnek tőlünk távolabb, néha-néha idelesve. Jogos volt az indok. Kinevettem volna, hogy milyen ostobasággal áll elő. Bólintottam, majd megint a plafon felé fordítottam arcomat. A neon lámpák néha zölden, néha sárgán világították meg a helyet, ezzel ijesztővé téve.
- Elmeséled, mi történt? És azt az erőt is... Kérlek! - néztem rá a szemem sarkából, ő pedig egy szavas válaszával helyeslően reagált, le sem véve tekintetét a többiekről. Csöndben maradtunk egy ideig, majd elnevettük magunkat a kialakult helyzeten. A hangzavarra a többiek is hozzánk sétáltak, és érdeklődtek, mi ilyen nevetséges. Semlegesen válaszoltunk ezt-azt, majd Hart fölcsapta jegyzetfüzetét, és gyorsan végigfutotta szemeivel, azzal a főcímmel, hogy elmeséli, mit figyelt meg rajtunk. Fren levette szemüvegét, és megtörölte. Szeme alatt volt egy heg, amin elcsodálkoztam. Előrehajoltam ültömben, és könyökömet térdemre rakva tartottam meg felsőtestem, miközben alkarom a lábam közt lógott le. Jobban megvizsgáltam a lányt. Pár heg, és zúzódás volt a nyakán, és a fülénél. Egy lila folt pedig bal alkarján mutatta, hogy ott van egy véraláfutása. Visszahelyezte a okuláréját, majd felnézve találkozott a pillantásunk. Szemöldökét fölhúzta, és elpirulva inkább a tanárra kapta a tekintetét. Elgondolkodva, hogy a többiek előtt illetlen lenne megkérdezni, mi történt, én is követtem példáját. Persze a friss sérüléseket most szerezte, de a legtöbb sokkal régebibbnek tűnt.
- Elsőnek is, Ao. Mivel veled már két éve dolgozom együtt, tudom, mik a gyengeségeid, veled leginkább ezekkel fogunk foglalkozni. Elsősorban szimulációs gyakorlatokon fogsz részt venni, hogy ha olyan helyzet alakulna ki, ne történjen meg ugyan az, mint akkor. Egy idő után Fren is veled fog gyakorolni, hogy gyakoroljátok a csapatmunkát! - Ao csak elnézett lesütött szemekkel, és összeráncolta a homlokát. Mintha fájdalom járta volna át minden porcikáját. Hart szemeit levéve róla a lányra nézett. - Fren, jók a reflexeid, nem vagy lassú, de nem vagy eléggé gyors! Az erőddel viszont kezdenünk kell valamit, mivel eléggé leterhel. Erre a legjobb megoldás, ha az állóképességedet erősítjük, többször kell futnod, és erősítened - mondta neki, és megigazította szemüvegét. Fren csak elpirulva bólintott, és egy rendben választ adott. Hart is biccentett, majd a mellettem ülő srác szemeibe nézett. - Blaze! Gyorsan reagálsz, és remekül védesz, de a támadásaid gyengék! Nem tudom, eddig hogyan edzettél, de most velem vagy, így az én szavaimra kell hallgatnod. Nem vagy eléggé rugalmas, ha fogalmazhatok így, eléggé merev vagy támadáskor, így talán az lenne a legjobb, ha az atlétikába kezdenél bele, hátha ellazulsz tőle! - mosolyogva húzta össze szemeit a tanár, és Blaze megmerevedett. Aztán Hart lapozott a füzetében, és felém fordult. Az összegyűlt nyálat lenyeltem, ami keletkezett a számban, és vártam az én kifigyelésem elért adatait. - Téged még szeretnélek jobban átvizsgálni, Ren! A képességedet közülünk összesen egy ember ismeri - pillantott Blazere, aki biccentett. - Ráadásul történt valami, amire végképp kíváncsi vagyok, főleg, hogy a monitorok is megbolondultak... - kezdett el a végére motyogni, de megrázta fejét, és folytatta. - Rugalmas vagy, de hamar kifáradsz. Önuralmad nincs. Erősen támadsz, és hárítasz is. Talán elsőnek az erőd megismerésével kellene foglalkoznunk, ezért sok szimulációban fogsz gyakorolni, különböző helyzeteket megoldva, így alkalmazkodni is fogsz majd tudni a jövőben kialakulókban. Az állóképességeden is erősítenünk kell, és később Blaze-zel fogsz gyakorolni, hogy ti is egymáshoz szokjatok, és fejlesszétek a képességeiteket, bár nem hiszem, hogy sok probléma akadna! Eddig neked lesz a legtöbb munkád, de utol kell érned mindenkit! - nyugtatólag mosolygott rám, én pedig megerősítően válaszoltam. Hart Tanár úr összecsapta füzetét, és végig nézett rajtunk.
- Azt hiszem hosszú út áll előttünk, de kifizetődő lesz! Én se fogok henyélni, mindenkiből a legtöbbet, és annál is többet fogok kihozni, ha már őrzőket kell nevelnem belőletek! Még a végén csalódást fogok okozni Viktornak! - kuncogott föl, majd ledobta papírjait az asztalára, és Blazet megkérte, hogy maradjon itt, miután mindenki elment, és közben leült székébe. El se tudtam képzelni miről beszélt. Őrzőkről és Viktorról. De az Igazgató nem Viktor volt, így nem tudtam kire gondolt. Megköszöntük a mai munkáját, és az említetten kívül kimentünk. Némaságba burkolózva sétáltunk az öltözők felé. A hatalmas burjánzó fához érve megtorpantam. A másik kettő később állt meg, miután feltűntem nekik. Hátra fordultak.
- Ti mióta tudtátok? - néztem a szirmok vadtáncát, amit a hűvös szél hozott magával. Nem néztem rájuk. Nem akartam látni, ahogyan összenéznek, és különböző érzelmek futnak át tekintetükön.
- Az első napon, mikor az Árny támadás volt. Akkor elszabadult az erőd... - halkan felelte Fren reszketeg hangján, én pedig próbáltam visszaemlékezni. - Gondolom sikerült kiütnöd magad, miután lenyugodtál. Az erőd túl sok volt számodra, gondolom... - egyre bizonytalanabbul mormolta a lány, én pedig csak megköszönve válaszát hálásan rámosolyogtam, és kihúzott háttal tovább sétáltam. Nem úgy tűnt, mintha Ao is válaszolni akart volna, így nem is vártam tovább. Talán jobban utána kellene járnom ennek az egésznek. Bár nap végén Blaze és Tack elmesélnek majd mindent remélhetőleg. Picit dühös voltam mindenkire, aki tudta, és nem szólt nekem. Viszont tudtam, ha el is árulnák se hittem volna el nekik, így jogos volt a hallgatásuk e témában. Nem tudtam, hogyan reagáljak a dolgokra ezek után. A zuhanyzóban éreztem meg a valóságot, ahogyan égő vízcseppek folytak végig kihűlt bőrömön, ameddig el nem tűnt kör-körözve a lefolyóban. Behunyt szemeimmel hagytam magam a víz érintkezésének. A zuhanyzó rész már teljesen üres volt, senki se maradt itt, mindenki a cipőjét húzta az öltözőben. Legtöbben röhögcséltek és lányokról beszélgettek, illetve a számukra nehéz gyakorlatokról. Már sötétségbe burkolózott a csönd, mikor lassan kinyitottam szemeimet, de csak félig, kicsit álmoskásan. Elzártam a vizet, majd megtörölközve felöltöztem, és haza indultam. Az előttem sétálók mind, mikor elhaladtak a virágzó fa mellett meghajoltak előtte, és tovább folytatták útjukat. Értetlenkedve figyeltem cselekedetüket, mikor Tack mellém lökődött, és vállával felkaromnak ütközött. Lenéztem rá, és csak viszonoztam mosolyát.
- Tisztelegnek az Uralkodónak! - suttogta felém, mikor megint meghajoltak a fa előtt, ő pedig csak kuncogva bontott ki egy rózsaszín nyalókát. - Még nem tudják ki az, vagy hol van, ezért csak egy helyen tudnak neki tiszteletet adni... - magyarázta további értetlenkedésem okát, és végre én is fölnéztem. A fa mellett megállva mi is meghajoltunk, mire a szél erősebben kezdett fújni, és rengeteg virágszirmot fújt a hajamra. Tack csak fölnevetett, mikor kiráztam őket, és tovább folytattuk az utunkat. Nem ment haza a lány, egyenesen jött velem az otthonomba, bár kissé zavarban érezte magát, hogy kettesben voltunk. Készítettem teát, és ameddig vártuk Blazet, semmiségekről beszélgettünk.
- Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem kínosan, mikor újra töltöttem a csészéjét. Ő csak végig nézett rajtam, majd igenlően válaszolt. Visszaültem mellé a pultnak támaszkodva. - A neved Morwits. Esetleg lehet közöd Morwits Leo-hoz? A Király egyik védőjéhez? - néztem összehúzott szemöldökkel a csészém aljára. Féltem ezt előhozni, de kíváncsi voltam; és úgy voltam, hogy jobb később bocsánatot kérni, mint bánni, hogy meg se tettem.
- Ő az apám volt - ivott teájából, én pedig ránéztem. Halványan mosolygott a pultra. - Azon az éjszakán... mikor elfoglalta a bitorló a trónt, ő meghalt - mesélte szárazon, majd szemeimbe nézett. - Egész végig védte a többiekkel az Uralkodói családot, de elárulták őket. Az egyikük hátba szúrta... - fojtott hangja arra késztetett, hogy bocsánatot kérjek tőle, de egy szó se jött ki a számon. Előrefordultam, és részvétet kívánva kortyoltam a teámból, hogy kiszáradt torkomat benedvesítsem. Hirtelen soknak éreztem benne a citromot.
- Tudod... Büszke vagyok apámra! Az álmát hajtotta, hogy a barátai mellett legyen, és a céljukért harcoljanak. Ameddig lélegzett, ezt az utat követte. Volt, mikor haza se jött, vagy csak percekre tudott velünk foglalkozni, de mindig mesélt a kalandjaikról. Elképesztőek voltak, és elhatároztam, hogy folytatni fogom az útját! Olyan leszek, mint ő, ezért is jöttem ebbe az Iskolába... - nevetett föl, én pedig csodálkozva hallgattam mondandóját. - Ám alighogy beköltöztem, sikerült elvesztenem a reményemet, hogy bárhogyan is folytathassam. És akkor megjelentél Ren! Szó szerint beestél a termen, a jellel a füledben, azzal az arcvonásokkal, amik a szüleidre emlékeztetnek! - rám pillantott, mikor leesett neki, hogy olyanról beszél, amiről nap elején még nem tudtam. Rámosolyogtam, ő pedig csak folytatta visszafordítva fejét, és bízva abban, hogy nem fogok kiakadni, és kérdezősködni folytatta. - Főleg, miután kutattam utánad, szívből örültem. Apám nem hiába halt meg, hiszen, akit védett, annak a kincsét megtudta menteni! - törölte meg nevetgélve arcát, amin elkezdtek folyni a könnycseppek. - Mondjuk, egy kicsit elkeserítő volt, hogy elfelejtettél akkorról mindent, de így jobb volt - mosolygott rám, mielőtt elfogadta volt a zsebkendőt, amit felé nyújtottam.
- Én is csak pár órával ezelőtt tudtam meg, hogy ki vagyok! - vigasztaltam, ő pedig még jobban felnevetett.
- Akkor Welsogin Ren, kérlek, hadd tegyem le őrzői eskümet neked! - állt föl, én pedig követtem példáját. Meglepetés szerűen ért a dolog, de beleegyeztem. Épp ekkor toppant be Blaze, mikor Tack féltérdre ereszkedett előttem.
- Ohóóó! Ha megakarod kérni a kezét, akkor szebb öltözetben, kérlek! - röhögött Blaze, ám látva mindkettőnk komorságát, neki is elszállt a vigyora. Rögtön megértette a helyzetet, így csak megállt kihúzott háttal az ajtóban, és maga előtt összekulcsolta kezeit, mint egy biztonsági őr. - Bocsánat, folytassátok csak! - hajtotta le fejét, ezzel bocsánatunkat kérve, amit elfogadtunk. Ismét Tackra figyeltem, aki a parkettát nézte, miközben kezeit térdére helyezte. Nagyot sóhajtott.
- Én, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött lánya, a Morwits Királyság koronahercegnőjeként örök hűséget fogadok, Welsogin Ren, Welsogin Viktor elsőszülött fiának, aki jogos örököse a Király Trónjának, és az ország uralkodójának. Ezennel védelmezni, segíteni, és mellette fogok harcolni, amíg el nem bocsát, vagy a halál el nem ragad, és a vérem ki nem hal! - céltudatosan mondta, és határozottan ejtette ki mindegyik szavát. A végén pedig csak még jobban lehajtotta a fejét. Mintha egész életében erre várt volna, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.
- És én örömmel fogadom hűségedet - feleltem rögtönözve, kicsit feszengve, de remélve, hogy ez mind nem érződik rajtam. Egyik kezemet a vállára raktam, és mikor kihúzta magát és fölnézett, rámosolyogtam, és ő rám. Bevillant egy emlékfoszlány, ahogyan egy szőke kis srác térdelt előttem, és hasonló szavakat kiáltott nekem, teljesen határozottan. - Állj föl, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött leánya, a Morwits Királyság koronahercegnője, immáron őrzőként! Innen kezdődjenek hát közös kalandjaink! - állítottam föl, és csak elvigyorogtam, ő pedig oldalra döntött fejjel felnevetett. Mindketten nagyot sóhajtottunk, mikor Blaze mellénk sétált, és megszorította mindkettőnk vállát. Hármunk közül ő volt a legmagasabb, a legkisebb pedig Tack. Ahogyan elnéztem boldog arcukat, melegség járta át felsőtestemet. Örültem, hogy ilyen barátokra, társakra találhattam.
- Nem is tudtam, hogy koronahercegnő lettél! - csodálkozott Blaze, és ezzel elindított egy hosszú csevejt hármunk közt. Kiderült, hogy volt egy nővére, de ő szívbetegségébe belehalt, még évekkel ezelőtt. Na meg az is, hogy a kezdetektől fogva ismertük egymást, hiszen már gyermek korunkban találkoztunk. Ráadásul mikor elmenekültünk, hosszú ideig náluk bújkáltunk. Ezek után Blaze kezdett mesélni, ahogyan elárulta az Uralkodót a bitorló, pedig az egyik legjobb barátjának tartotta. Ahogyan mindig a Trónszékben ült, mikor senki se figyelte, és parancsolgatott a Király nevében, mikor távol volt. Elkezdte toborozni híveit, és ostoba hazugságokkal etette őket, a Király pedig nem tudott ezekről, mert épp egy titkosított küldetésen vett részt. Majd mikor már visszatért, a város, amely körbe vette a hegyen lévő kastélyt tűzben égett, és minden ott lévő katona próbálta menteni az embereket, míg a csürhe betört a kastélyba, és akit csak megtaláltak, orvul legyilkoltak kegyelmet nem ismerve. A vérszerinti apám pedig elkésett. Mikor megtalálta a családját, a két kislányt akkor ölték meg, így csak megbosszulni tudta őket, és megmenteni a maradék emberét. Ezért elküldte Blazet, és az anyját, hogy vigyenek el engem, míg ők feltartóztatják őket. Így halt meg a Király, Királyné és a Király Kardja. Ezek után egy évig bolyongtunk faluról falura, különböző klánok közt élve, és tanulva a harcot, míg esténként álomba sírtuk magunkat. Az is kiderült, hogy egy ideig még Tack udvarában bujkáltunk, így már ismertük egymást, csupán én nem emlékeztem rájuk. Az apja tanított meg sok mindenre, ő szerettette meg velem a Világtörténelmet is, mint kiderült. Végül mikor túlságosan is közel kerültünk a lebukáshoz, elhatározásra jutottak, hogy oda adnak egy családnak, hogy ők neveljenek fel, és legyenek a szüleim. Ez az egész folyamat egy évig tartott, hogy eljuttassanak a felsőbb országokba úgy, hogy ne tudják kilétemet. Onnantól kezdve már voltak emlékeim.
- Álljunk meg egy percre! Szóval csak megjátszottátok az első nap azt a bemutatkozást? - akadtam ki, miközben már a hálóban lévő szőnyegen ültünk, és beszélgettünk. Blaze az ágynak támaszkodva törökülésben ült, míg mellette Tack hason feküdt a földön. Én pedig bezárva a kört ültem mellettük, és a tenyeremre támaszkodtam a hátam mögött. A két palimadár csak összenézett, és bocsánatkérő mosollyal vissza rám.
- Hát na, így könnyebb volt! Meg nem is tudtuk, hogy ugyan abba az Iskolába kerültünk, nem hogy osztályba! - nevetett Blaze, és Tack csak helyeslően bólogatott. Homlokon csaptam magam.
- De miért lepődtél meg, mikor mondtuk melyik országból valóak vagyunk, ha tudtad? - gondolkodtam el, miközben kérdésemet Tack-nak szántam. Ha jól emlékeztem, nem csak az enyémen csodálkozott el, hanem Blazen is.
- Hát a tiédet tényleg nem tudtam! Blaze meg hát... nem hittem volna, hogy az igazat fogja mondani... - vont vállat a lány miközben föltápászkodott, és a falon lévő órára pillantott. - Azt hiszem ideje mennem! Holnap találkozunk! - vette föl az asztalról a telefonját, és már ki is viharzott az előtérbe, hogy fölöltözve haza menjen. Én is az órára pillantottam közben. Este nyolc óra. Kint már besötétedett, a csillagok és bolygók adják a kinti világítást. Blaze is fölállt, és kezdte mondani, hogy haza kíséri, de addigra a lány elbúcsúzott és egyedül hagyott az ingyenélő barátommal. Mindketten fölsóhajtottunk. Ő gondolom a tudattól, hogy lemaradt egy vicces flörtölésről, én pedig azért, mert még nem vacsoráztunk, így biztosra vettem, hogy két személyre kell főznöm. Tehát plusz kiadás. Tehát még itt tanyázik. Ezekkel a mélabús gondolatokkal araszoltam a konyhába, hogy neki kezdjek valami ételnek.
- Miiiii!? Ne sóhajtozz már ennyit, a végén kiszökik a lelked! - jött utánam Blaze. A vállam fölött végig néztem rajta, majd kinyitottam a hűtőt, bebámultam, és ismét a srácra, és sóhajtottam. - Naaa! Gonosz vagy Ren! - röhögött Blaze, miközben a pulthoz ült és figyelte, ahogyan kipakolászok.
- Milyen gonosz az, aki hagyja, hogy fölfalják az ételét, és még csak nem is kap segítséget az elkészítésében? Ingyenélő!
- Ren vagy - felelte, végül végleg elkomorult, és csak néztünk egymás szemébe. Tudtam ki voltam, és ki lettem. Az emlékeim nem tértek vissza, mégis valami helyreállt bennem. Mintha már csak egy vékony fal lenne a régi életem és én köztem. Már várt rám, én pedig még álltam előtte mit is kellene csinálnom. Ám már tudtam mit kell csinálnom. Láttam a falon túli eseményeket, és feltudtam őket fogni. Már csak befogadnom kellett őket.
- Miért nem mondtad el nekem? Én meg még csak föl sem ismertelek! - vicsorogtam rá, majd kitépve a kezeiből a saját pisztolya kakasával homlokon legyintettem, majd föltápászkodtam a földről. Megtörtem. Hiába megannyi szenvedés, hiába annyi kín, még mindig megtudok törni. Egy ember volt végig mellettem, ameddig más emberek közé nem kerültem. Bizsergett mindenem, és izzott a tenyerem. Elegem volt ebből az egészből! Egy teljesen más személyiség voltam kiskoromban, akitől mindent elvártak. Az igazi szüleimet orvul legyilkolták, a húgaimat pedig megkínozták, és megölték. Hirtelen szél támadt, és körbe-körbe került engem, miközben a port fölkavarta. A többiek is visszatértek hozzánk, és Blazetől kérdeztek valamit, de nem hallottam tisztán. Két karom mellettem lógott, miközben Blaze-t bámultam, aki könyökére támaszkodott föl.
- Hogy lehetnék az aki voltam, miközben már vagyok, aki vagyok? - hangom eltorzult, és mintha nem csak én kérdeztem volna ezt. Egy gyermekded hang is velem beszélt. A könnycseppek látásomat elhomályosították, így csak a körvonalakat tudtam kivenni. Egyre erősebb volt a szél körülöttem, a hajamba belekapott, és a port is egyre magasabbra vitte tovább. Izzott mindenem. Kék fénynyalábok tűntek föl. Lenéztem. Az egész testem azúrkéken égett. Fölpillantottam, és oldalra bicsaklott a fejem. Kavarogtam fejemben az érzelmek, miközben emlékfoszlányok törtek elő elmémbe, és repültek tovább. Az eddig fekvő alak, most már föl állt, és közeledett felém. Körülöttünk a föld remegni kezdett, és törmelékek kezdtek fölemelkedni. A széllel kezdett el táncolni. Hirtelen az alak helyén egy szőke sírós kis srác rohanó alakja jelent meg. Blaze. Felém rohant lélekszakadva, én pedig meg se tudtam moccanni. A kisfiú szerte foszlott, és a mostani Blaze állt meg előttem csapzottan, miközben az arcomba kiabált valamit. Kipislogtam az el nem hullajtott könnyeket, és Blaze zöld árnyalatú szemeibe néztem.
- Ren vagy, senki több, vagy kevesebb! - ragadta meg erősen vállam, és rázott meg kicsit. Megrándultak arcizmai, mikor hozzám ért, de az arckifejezése a komolyból és aggódóból nem változott másra. Valahogyan lenyugodott a mellkasom, és mint a tombolótengerből, bennem is úgy lett szélcsend. Minden porszem, és kő a levegőben maradt, és mozdulatlanul lebegett. Csak bólintani tudtam.
- Ren vagyok - helyeseltem bizonytalanul, miközben lefele néztem, ám amikor már fölfele pillantottam, már nem volt ott senki, és semmi. A laboratórium plafonját bámultam leizzadva, és zihálva. Könnycseppek gördültek le az arcomon, és folytak bele fülkagylómba. Sokként ért minden. Hallottam, hogy a mellettem lévő gép gyorsabban adta ki a rövid sípolásokat. A szívem gyorsabban vert, így próbáltam mély levegőt venni, hogy lenyugodjak. Annyi év után, végre megtudtam pár dolgot, hogy ki lehettem kisgyermekként. Viszont a legvadabb álmaimban se jutott volna eszembe, hogy egy olyan király sarja legyek, aki legendává nőtte ki magát. Kezeimet felemeltem, majd szemeimet eltakartam velük. Semmit se éreztem, mégis mellkasom dübörgött az izgatottságtól, mintha csak erre várt volna. Sóhajokkal töltöttem meg a termet, miközben a többiek elkezdtek mocorogni.
- Welsogin Ren, mi? - krákogtam, mire valaki sétálni kezdett. Levettem karomat szemeim elől, és Blaze aggódó arcával találtam szembe magam. - Miért nem mondtad el? - tápászkodtam föl, és támaszkodtam a tenyereimre ültömben. A fiú csak elmosolyodott szerényen.
- Szerinted hittél volna nekem? - ült le mellém, és figyeltük, ahogyan a másik három beszélgetnek tőlünk távolabb, néha-néha idelesve. Jogos volt az indok. Kinevettem volna, hogy milyen ostobasággal áll elő. Bólintottam, majd megint a plafon felé fordítottam arcomat. A neon lámpák néha zölden, néha sárgán világították meg a helyet, ezzel ijesztővé téve.
- Elmeséled, mi történt? És azt az erőt is... Kérlek! - néztem rá a szemem sarkából, ő pedig egy szavas válaszával helyeslően reagált, le sem véve tekintetét a többiekről. Csöndben maradtunk egy ideig, majd elnevettük magunkat a kialakult helyzeten. A hangzavarra a többiek is hozzánk sétáltak, és érdeklődtek, mi ilyen nevetséges. Semlegesen válaszoltunk ezt-azt, majd Hart fölcsapta jegyzetfüzetét, és gyorsan végigfutotta szemeivel, azzal a főcímmel, hogy elmeséli, mit figyelt meg rajtunk. Fren levette szemüvegét, és megtörölte. Szeme alatt volt egy heg, amin elcsodálkoztam. Előrehajoltam ültömben, és könyökömet térdemre rakva tartottam meg felsőtestem, miközben alkarom a lábam közt lógott le. Jobban megvizsgáltam a lányt. Pár heg, és zúzódás volt a nyakán, és a fülénél. Egy lila folt pedig bal alkarján mutatta, hogy ott van egy véraláfutása. Visszahelyezte a okuláréját, majd felnézve találkozott a pillantásunk. Szemöldökét fölhúzta, és elpirulva inkább a tanárra kapta a tekintetét. Elgondolkodva, hogy a többiek előtt illetlen lenne megkérdezni, mi történt, én is követtem példáját. Persze a friss sérüléseket most szerezte, de a legtöbb sokkal régebibbnek tűnt.
- Elsőnek is, Ao. Mivel veled már két éve dolgozom együtt, tudom, mik a gyengeségeid, veled leginkább ezekkel fogunk foglalkozni. Elsősorban szimulációs gyakorlatokon fogsz részt venni, hogy ha olyan helyzet alakulna ki, ne történjen meg ugyan az, mint akkor. Egy idő után Fren is veled fog gyakorolni, hogy gyakoroljátok a csapatmunkát! - Ao csak elnézett lesütött szemekkel, és összeráncolta a homlokát. Mintha fájdalom járta volna át minden porcikáját. Hart szemeit levéve róla a lányra nézett. - Fren, jók a reflexeid, nem vagy lassú, de nem vagy eléggé gyors! Az erőddel viszont kezdenünk kell valamit, mivel eléggé leterhel. Erre a legjobb megoldás, ha az állóképességedet erősítjük, többször kell futnod, és erősítened - mondta neki, és megigazította szemüvegét. Fren csak elpirulva bólintott, és egy rendben választ adott. Hart is biccentett, majd a mellettem ülő srác szemeibe nézett. - Blaze! Gyorsan reagálsz, és remekül védesz, de a támadásaid gyengék! Nem tudom, eddig hogyan edzettél, de most velem vagy, így az én szavaimra kell hallgatnod. Nem vagy eléggé rugalmas, ha fogalmazhatok így, eléggé merev vagy támadáskor, így talán az lenne a legjobb, ha az atlétikába kezdenél bele, hátha ellazulsz tőle! - mosolyogva húzta össze szemeit a tanár, és Blaze megmerevedett. Aztán Hart lapozott a füzetében, és felém fordult. Az összegyűlt nyálat lenyeltem, ami keletkezett a számban, és vártam az én kifigyelésem elért adatait. - Téged még szeretnélek jobban átvizsgálni, Ren! A képességedet közülünk összesen egy ember ismeri - pillantott Blazere, aki biccentett. - Ráadásul történt valami, amire végképp kíváncsi vagyok, főleg, hogy a monitorok is megbolondultak... - kezdett el a végére motyogni, de megrázta fejét, és folytatta. - Rugalmas vagy, de hamar kifáradsz. Önuralmad nincs. Erősen támadsz, és hárítasz is. Talán elsőnek az erőd megismerésével kellene foglalkoznunk, ezért sok szimulációban fogsz gyakorolni, különböző helyzeteket megoldva, így alkalmazkodni is fogsz majd tudni a jövőben kialakulókban. Az állóképességeden is erősítenünk kell, és később Blaze-zel fogsz gyakorolni, hogy ti is egymáshoz szokjatok, és fejlesszétek a képességeiteket, bár nem hiszem, hogy sok probléma akadna! Eddig neked lesz a legtöbb munkád, de utol kell érned mindenkit! - nyugtatólag mosolygott rám, én pedig megerősítően válaszoltam. Hart Tanár úr összecsapta füzetét, és végig nézett rajtunk.
- Azt hiszem hosszú út áll előttünk, de kifizetődő lesz! Én se fogok henyélni, mindenkiből a legtöbbet, és annál is többet fogok kihozni, ha már őrzőket kell nevelnem belőletek! Még a végén csalódást fogok okozni Viktornak! - kuncogott föl, majd ledobta papírjait az asztalára, és Blazet megkérte, hogy maradjon itt, miután mindenki elment, és közben leült székébe. El se tudtam képzelni miről beszélt. Őrzőkről és Viktorról. De az Igazgató nem Viktor volt, így nem tudtam kire gondolt. Megköszöntük a mai munkáját, és az említetten kívül kimentünk. Némaságba burkolózva sétáltunk az öltözők felé. A hatalmas burjánzó fához érve megtorpantam. A másik kettő később állt meg, miután feltűntem nekik. Hátra fordultak.
- Ti mióta tudtátok? - néztem a szirmok vadtáncát, amit a hűvös szél hozott magával. Nem néztem rájuk. Nem akartam látni, ahogyan összenéznek, és különböző érzelmek futnak át tekintetükön.
- Az első napon, mikor az Árny támadás volt. Akkor elszabadult az erőd... - halkan felelte Fren reszketeg hangján, én pedig próbáltam visszaemlékezni. - Gondolom sikerült kiütnöd magad, miután lenyugodtál. Az erőd túl sok volt számodra, gondolom... - egyre bizonytalanabbul mormolta a lány, én pedig csak megköszönve válaszát hálásan rámosolyogtam, és kihúzott háttal tovább sétáltam. Nem úgy tűnt, mintha Ao is válaszolni akart volna, így nem is vártam tovább. Talán jobban utána kellene járnom ennek az egésznek. Bár nap végén Blaze és Tack elmesélnek majd mindent remélhetőleg. Picit dühös voltam mindenkire, aki tudta, és nem szólt nekem. Viszont tudtam, ha el is árulnák se hittem volna el nekik, így jogos volt a hallgatásuk e témában. Nem tudtam, hogyan reagáljak a dolgokra ezek után. A zuhanyzóban éreztem meg a valóságot, ahogyan égő vízcseppek folytak végig kihűlt bőrömön, ameddig el nem tűnt kör-körözve a lefolyóban. Behunyt szemeimmel hagytam magam a víz érintkezésének. A zuhanyzó rész már teljesen üres volt, senki se maradt itt, mindenki a cipőjét húzta az öltözőben. Legtöbben röhögcséltek és lányokról beszélgettek, illetve a számukra nehéz gyakorlatokról. Már sötétségbe burkolózott a csönd, mikor lassan kinyitottam szemeimet, de csak félig, kicsit álmoskásan. Elzártam a vizet, majd megtörölközve felöltöztem, és haza indultam. Az előttem sétálók mind, mikor elhaladtak a virágzó fa mellett meghajoltak előtte, és tovább folytatták útjukat. Értetlenkedve figyeltem cselekedetüket, mikor Tack mellém lökődött, és vállával felkaromnak ütközött. Lenéztem rá, és csak viszonoztam mosolyát.
- Tisztelegnek az Uralkodónak! - suttogta felém, mikor megint meghajoltak a fa előtt, ő pedig csak kuncogva bontott ki egy rózsaszín nyalókát. - Még nem tudják ki az, vagy hol van, ezért csak egy helyen tudnak neki tiszteletet adni... - magyarázta további értetlenkedésem okát, és végre én is fölnéztem. A fa mellett megállva mi is meghajoltunk, mire a szél erősebben kezdett fújni, és rengeteg virágszirmot fújt a hajamra. Tack csak fölnevetett, mikor kiráztam őket, és tovább folytattuk az utunkat. Nem ment haza a lány, egyenesen jött velem az otthonomba, bár kissé zavarban érezte magát, hogy kettesben voltunk. Készítettem teát, és ameddig vártuk Blazet, semmiségekről beszélgettünk.
- Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem kínosan, mikor újra töltöttem a csészéjét. Ő csak végig nézett rajtam, majd igenlően válaszolt. Visszaültem mellé a pultnak támaszkodva. - A neved Morwits. Esetleg lehet közöd Morwits Leo-hoz? A Király egyik védőjéhez? - néztem összehúzott szemöldökkel a csészém aljára. Féltem ezt előhozni, de kíváncsi voltam; és úgy voltam, hogy jobb később bocsánatot kérni, mint bánni, hogy meg se tettem.
- Ő az apám volt - ivott teájából, én pedig ránéztem. Halványan mosolygott a pultra. - Azon az éjszakán... mikor elfoglalta a bitorló a trónt, ő meghalt - mesélte szárazon, majd szemeimbe nézett. - Egész végig védte a többiekkel az Uralkodói családot, de elárulták őket. Az egyikük hátba szúrta... - fojtott hangja arra késztetett, hogy bocsánatot kérjek tőle, de egy szó se jött ki a számon. Előrefordultam, és részvétet kívánva kortyoltam a teámból, hogy kiszáradt torkomat benedvesítsem. Hirtelen soknak éreztem benne a citromot.
- Tudod... Büszke vagyok apámra! Az álmát hajtotta, hogy a barátai mellett legyen, és a céljukért harcoljanak. Ameddig lélegzett, ezt az utat követte. Volt, mikor haza se jött, vagy csak percekre tudott velünk foglalkozni, de mindig mesélt a kalandjaikról. Elképesztőek voltak, és elhatároztam, hogy folytatni fogom az útját! Olyan leszek, mint ő, ezért is jöttem ebbe az Iskolába... - nevetett föl, én pedig csodálkozva hallgattam mondandóját. - Ám alighogy beköltöztem, sikerült elvesztenem a reményemet, hogy bárhogyan is folytathassam. És akkor megjelentél Ren! Szó szerint beestél a termen, a jellel a füledben, azzal az arcvonásokkal, amik a szüleidre emlékeztetnek! - rám pillantott, mikor leesett neki, hogy olyanról beszél, amiről nap elején még nem tudtam. Rámosolyogtam, ő pedig csak folytatta visszafordítva fejét, és bízva abban, hogy nem fogok kiakadni, és kérdezősködni folytatta. - Főleg, miután kutattam utánad, szívből örültem. Apám nem hiába halt meg, hiszen, akit védett, annak a kincsét megtudta menteni! - törölte meg nevetgélve arcát, amin elkezdtek folyni a könnycseppek. - Mondjuk, egy kicsit elkeserítő volt, hogy elfelejtettél akkorról mindent, de így jobb volt - mosolygott rám, mielőtt elfogadta volt a zsebkendőt, amit felé nyújtottam.
- Én is csak pár órával ezelőtt tudtam meg, hogy ki vagyok! - vigasztaltam, ő pedig még jobban felnevetett.
- Akkor Welsogin Ren, kérlek, hadd tegyem le őrzői eskümet neked! - állt föl, én pedig követtem példáját. Meglepetés szerűen ért a dolog, de beleegyeztem. Épp ekkor toppant be Blaze, mikor Tack féltérdre ereszkedett előttem.
- Ohóóó! Ha megakarod kérni a kezét, akkor szebb öltözetben, kérlek! - röhögött Blaze, ám látva mindkettőnk komorságát, neki is elszállt a vigyora. Rögtön megértette a helyzetet, így csak megállt kihúzott háttal az ajtóban, és maga előtt összekulcsolta kezeit, mint egy biztonsági őr. - Bocsánat, folytassátok csak! - hajtotta le fejét, ezzel bocsánatunkat kérve, amit elfogadtunk. Ismét Tackra figyeltem, aki a parkettát nézte, miközben kezeit térdére helyezte. Nagyot sóhajtott.
- Én, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött lánya, a Morwits Királyság koronahercegnőjeként örök hűséget fogadok, Welsogin Ren, Welsogin Viktor elsőszülött fiának, aki jogos örököse a Király Trónjának, és az ország uralkodójának. Ezennel védelmezni, segíteni, és mellette fogok harcolni, amíg el nem bocsát, vagy a halál el nem ragad, és a vérem ki nem hal! - céltudatosan mondta, és határozottan ejtette ki mindegyik szavát. A végén pedig csak még jobban lehajtotta a fejét. Mintha egész életében erre várt volna, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.
- És én örömmel fogadom hűségedet - feleltem rögtönözve, kicsit feszengve, de remélve, hogy ez mind nem érződik rajtam. Egyik kezemet a vállára raktam, és mikor kihúzta magát és fölnézett, rámosolyogtam, és ő rám. Bevillant egy emlékfoszlány, ahogyan egy szőke kis srác térdelt előttem, és hasonló szavakat kiáltott nekem, teljesen határozottan. - Állj föl, Morwits Tack, Morwits Leo elsőszülött leánya, a Morwits Királyság koronahercegnője, immáron őrzőként! Innen kezdődjenek hát közös kalandjaink! - állítottam föl, és csak elvigyorogtam, ő pedig oldalra döntött fejjel felnevetett. Mindketten nagyot sóhajtottunk, mikor Blaze mellénk sétált, és megszorította mindkettőnk vállát. Hármunk közül ő volt a legmagasabb, a legkisebb pedig Tack. Ahogyan elnéztem boldog arcukat, melegség járta át felsőtestemet. Örültem, hogy ilyen barátokra, társakra találhattam.
- Nem is tudtam, hogy koronahercegnő lettél! - csodálkozott Blaze, és ezzel elindított egy hosszú csevejt hármunk közt. Kiderült, hogy volt egy nővére, de ő szívbetegségébe belehalt, még évekkel ezelőtt. Na meg az is, hogy a kezdetektől fogva ismertük egymást, hiszen már gyermek korunkban találkoztunk. Ráadásul mikor elmenekültünk, hosszú ideig náluk bújkáltunk. Ezek után Blaze kezdett mesélni, ahogyan elárulta az Uralkodót a bitorló, pedig az egyik legjobb barátjának tartotta. Ahogyan mindig a Trónszékben ült, mikor senki se figyelte, és parancsolgatott a Király nevében, mikor távol volt. Elkezdte toborozni híveit, és ostoba hazugságokkal etette őket, a Király pedig nem tudott ezekről, mert épp egy titkosított küldetésen vett részt. Majd mikor már visszatért, a város, amely körbe vette a hegyen lévő kastélyt tűzben égett, és minden ott lévő katona próbálta menteni az embereket, míg a csürhe betört a kastélyba, és akit csak megtaláltak, orvul legyilkoltak kegyelmet nem ismerve. A vérszerinti apám pedig elkésett. Mikor megtalálta a családját, a két kislányt akkor ölték meg, így csak megbosszulni tudta őket, és megmenteni a maradék emberét. Ezért elküldte Blazet, és az anyját, hogy vigyenek el engem, míg ők feltartóztatják őket. Így halt meg a Király, Királyné és a Király Kardja. Ezek után egy évig bolyongtunk faluról falura, különböző klánok közt élve, és tanulva a harcot, míg esténként álomba sírtuk magunkat. Az is kiderült, hogy egy ideig még Tack udvarában bujkáltunk, így már ismertük egymást, csupán én nem emlékeztem rájuk. Az apja tanított meg sok mindenre, ő szerettette meg velem a Világtörténelmet is, mint kiderült. Végül mikor túlságosan is közel kerültünk a lebukáshoz, elhatározásra jutottak, hogy oda adnak egy családnak, hogy ők neveljenek fel, és legyenek a szüleim. Ez az egész folyamat egy évig tartott, hogy eljuttassanak a felsőbb országokba úgy, hogy ne tudják kilétemet. Onnantól kezdve már voltak emlékeim.
- Álljunk meg egy percre! Szóval csak megjátszottátok az első nap azt a bemutatkozást? - akadtam ki, miközben már a hálóban lévő szőnyegen ültünk, és beszélgettünk. Blaze az ágynak támaszkodva törökülésben ült, míg mellette Tack hason feküdt a földön. Én pedig bezárva a kört ültem mellettük, és a tenyeremre támaszkodtam a hátam mögött. A két palimadár csak összenézett, és bocsánatkérő mosollyal vissza rám.
- Hát na, így könnyebb volt! Meg nem is tudtuk, hogy ugyan abba az Iskolába kerültünk, nem hogy osztályba! - nevetett Blaze, és Tack csak helyeslően bólogatott. Homlokon csaptam magam.
- De miért lepődtél meg, mikor mondtuk melyik országból valóak vagyunk, ha tudtad? - gondolkodtam el, miközben kérdésemet Tack-nak szántam. Ha jól emlékeztem, nem csak az enyémen csodálkozott el, hanem Blazen is.
- Hát a tiédet tényleg nem tudtam! Blaze meg hát... nem hittem volna, hogy az igazat fogja mondani... - vont vállat a lány miközben föltápászkodott, és a falon lévő órára pillantott. - Azt hiszem ideje mennem! Holnap találkozunk! - vette föl az asztalról a telefonját, és már ki is viharzott az előtérbe, hogy fölöltözve haza menjen. Én is az órára pillantottam közben. Este nyolc óra. Kint már besötétedett, a csillagok és bolygók adják a kinti világítást. Blaze is fölállt, és kezdte mondani, hogy haza kíséri, de addigra a lány elbúcsúzott és egyedül hagyott az ingyenélő barátommal. Mindketten fölsóhajtottunk. Ő gondolom a tudattól, hogy lemaradt egy vicces flörtölésről, én pedig azért, mert még nem vacsoráztunk, így biztosra vettem, hogy két személyre kell főznöm. Tehát plusz kiadás. Tehát még itt tanyázik. Ezekkel a mélabús gondolatokkal araszoltam a konyhába, hogy neki kezdjek valami ételnek.
- Miiiii!? Ne sóhajtozz már ennyit, a végén kiszökik a lelked! - jött utánam Blaze. A vállam fölött végig néztem rajta, majd kinyitottam a hűtőt, bebámultam, és ismét a srácra, és sóhajtottam. - Naaa! Gonosz vagy Ren! - röhögött Blaze, miközben a pulthoz ült és figyelte, ahogyan kipakolászok.
- Milyen gonosz az, aki hagyja, hogy fölfalják az ételét, és még csak nem is kap segítséget az elkészítésében? Ingyenélő!
