Marunea Blaze
Próbáltam nem kiakadni, hogy alig értem meg azt amit mond. Túl gyorsan, és túlságosan buzgón magyarázott mindent. Még vagy egy tíz percet ott álltunk, miközben mindent elmagyarázott. Az agyunk működésétől, hogy mik fognak végbe menni, mikor kapcsolódunk a transzpertorokhoz, hogy ugyanolyan életveszélyben is lehetünk ott, mintha fizikai testünkkel harcolnánk. Elsőnek csak eljuttat a lelkünkhöz, hogy pontosan megtudja állapítani az erőink fajtáját, stílusát, alakját, és erejét. Ezek után teljes testvizsgálást végez, ami ugyan azt jelentette, mint egy orvosi vizsgálat, de elmondása szerint, azokban nem lehet megbízni, szerinte igazából azok humanoidok az ellenségtől. Talán egy kicsit zakkant is volt már, de ezt félre téve, nagyon közvetlen személyisége volt, mindenkivel barátságos, és dúlt benne az adrenalin. Végül, mikor már úgy látta, mindent tudunk, és értünk, meg kért, hogy feküdjünk a székekre, és ő majd ránk rakja a szerkezetet, hogy elkezdhetjük a vizsgákat. Mindannyian elfoglaltunk egyet. Ledőltem, és elkezdtem figyelni a plafont. Teljesen üres volt a fejem, semmi se jutott eszembe. Mégis miért is vagyok itt? Pontosan mi fog történni velem? Néztem, ahogyan a mellettem lévő Blaze-re rárakja a burát a fejére, néhány tappancsot rárak a ruhája alá, a mellkasára, fejére. Aztán beinjekciózza. Blaze ellazul, cseppet sem zavarja a dolog. A másik két helyen már ellazultak, szinte elaludtak. Én következtem. Kicsit megfeszültem, mikor a hideg tappancsok rám cuppantak, és össze kötöttek a gépekkel, amik mutatták az élet jeleimet. Felsóhajtottam, próbáltam ellazulni. Hartvig még eligazított néhány dolgot, aztán visszaigyekezett az asztalához, majd megnyomott néhány gombot, végül leült, és felnézett ránk.
- Elsőnek csak leküldelek titeket csapatban, hogy szokjátok az alternatív világot. Aztán szerintem mára végeztünk is, csak egy ember marad itt, hogy egyesével elkezdjük a felméréseket. Majd beszéljétek meg, milyen sorrendben lesztek! - mondta izgatottan, majd még kérte, hogy csukjuk be a szemünket, és lélegezzünk nagyokat. Követve az utasításait, fejemet is hátradöntöttem, majd behunyva a szemem, csak a légzésemre figyeltem. Hallottam, ahogyan nyomogat pár gombot, ide-oda tol valamit. Aztán minden egyre messzibbről hallatszott.
- Felség! - hallottam a fejemben üvölteni egy kisfiú hangját, majd egy szőke, kék szemű kisgyerek futott el mellettem, teljesen leizzadva, sírva, és vérezve. Aztán eltűnt, mintha csak köd lett volna.
- Ren, emlékezz a leckékre, mit tanultál! - egy fiatal nő magyarázott egy fekete kócos kisfiúnak, aki egy trónon ült. - Emlékezz, mert te leszel a Király! - mondta szigorúan, miközben két kezét maga előtt kulcsolta össze, és csak nézte a kisfiát. Aztán ugyanúgy szertefoszlott. Porszemcsék repültek át a testemen, és velük együtt fordultam meg én is.
- A nép szeret téged, fiam! - emelte a magasba egy férfi ugyan azt a kisfiút, akit az előbb láttam. Fekete haja volt, és kék szeme. Izmos volt, és magas. Korona díszítette fejét, és egy fehér kék mintás palást volt rajta. A fiú nevetett. Majd eltűntek. A porszemek csak köröztek, és köröztek, szerte mindenhol.
- Blaze, viselkedj tisztességesen! - hallottam egy női hangot jobb oldalamról. Odafordultam, de nem láttam semmit se.
- Felség, vigyázz!
- Kisfiam!
- Szeretünk. Ren; tudd, hogy apa és anya szeret téged! Ezt sose feledd! - egy lágy hang volt. Női. Sírt. Ezek után mindenhonnan csak ezeket a szavakat hallottam. Felség. Majd némaság. A porszemcsék lenyugodtak, és felszáguldottak az égbe. A lábam alatt megkeményedett a föld, és már éreztem, hogy biztosan állok. Körül néztem. A porszemcsék elkezdtek kavarogni, és föntről lefelé épületeket hoztak létre, egyre szilárdabban. Három alak termett körülöttem, elsőnek fel se fogtam, kiket látok. Aztán már láttam őket. Blaze és a többiek voltak.
- És most? - kérdezte Fren, és picit közelebb lépett a felsőbb éveshez, aki csak nézte a lányt érdeklődve. Már előre láttam a romantikus párt, ezért inkább csak körbe néztem.
- Porváros - mondtam elsőre, mintha már ezerszer jártam volna már itt. A többiek nem kérdeztek rá, ők is mintha tudnák a hely nevét.
- Csak beszéljük meg, ki marad itt elsőnek kivizsgáláson? - jutott eszébe Blazenek. Biccentettem. Eszembe jutott, hogy lányoknak van elsőbbségük, de nem akartam kimondani.
- Kő papír olló? - kérdezte Ao, és mind egyet értettünk vele, így lesz a leggyorsabb. Aprót sóhajtottam, mikor az első kőrt Blaze, majd Fren nyerte. Ketten maradtunk Aoval. Végül az ollóm legyőzte a papírját. Próbáltam nem kinyújtani a nyelvemet, mintsem megnyugodtam, nem én leszek az első. Morgott valami olyanról, hogy házit kell írnia, és ezzel nem fogja időben befejezni, de vállat vontam. Így járt.
Ao és Fren eltűntek, mintha ők is csak pórból lettek volna. Blaze is csak intett párat, majd szertefoszlott. Félrebicsaklott a fejem, és csak bámultam. Hogyan..? Aztán a város porszemcsékké alakultak vissza, és jeleneteket táncoltak el. Megint a szőke kisfiú rohant, lélekszakadva, véresen. A porszemcsék vihart kavartak fel, ahogyan összeálltak egy nagyteremnek. Óriási volt, mintha egy kastély báltermében lettem volna. Csak itt már háború dúlt. A kisfiú szakadt, miközben meg-megremegett a föld, és füst szállt le a plafonról, a törmelékekkel.
- Fiam! Azonnal menj Renért, és fogd anyádat is, meg a királynét, és meneküljetek az Üvegerdőbe! - süvöltött valaki, de hiába néztem szét, nem láttam. A porszemcsék csak folyamatosan kavarogtak, és záporoztak, mint egy tomboló vihar. A szőke kisfiú még inkább zokogva válaszolt, de nem értettem tisztán, eltűnt minden. Már csak lebegtem.
A következő pillanatban már kinyitottam a szemem, és a laboratórium féle teremben találtam magam. Úgy éreztem magam, mintha épp egy rémálomból riadtam volna fel. Leizzadtam. Lihegtem. Fáradt voltam. Éles fény villogott a két szemem előtt, mire összerándultam picit. Elforgatták az arcomat jobbra, majd balra. Belecsettintettek a fülembe, és hirtelen észhez tértem.
- Van hányingered? Szédülsz? Jól vagy? - érdeklődött Hartvig, miközben válaszoltam rá két nemmel és egy igennel. Csupán megrázott. Nem tudtam eldönteni, hogy azok mik voltak.
- Tanár úr.. - kezdtem bele.
- A Hart is elég! - szólt közbe kedvesen, miközben egy pohár vizet adott oda. Biccentettem. Közben feltűnt, hogy a teremben már nincs senki se.
- Hart.. Azok a jelenetek... mik voltak? - kérdeztem rá egyből.
- Emlékképek, Ren. A tieid. A gép befogadja az egész memóriádat, ezzel szoktunk dolgozni, megtudni a félelmeidet. És néha megmutatja ezeket a bent lévőnek is. Láttam őket, a képernyőn mutatja, mit láttok. Őszintén, amiket eddig láttam, a tiéd volt a leg.. legdöbbenetesebb. És gondolom ezekre nem is emlékszel! - dörzsölte meg az orrnyergét, ezzel feltolva a szemüvegét. Megrázta fejét, majd kivette a kezemből az üres poharat, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat, és látottakat. - A többiek már elmentek, jó sokáig bent voltál, kezdtem aggódni, hogy ott ragadsz! - nevetett fel már feloldódva, miközben leült a gépe elé, és elkezdett pötyögni. - Menj haza, és pihenj! - mosolygott, miközben rám se nézett, csak a képernyőt bámulta, és hihetetlen sebességgel gépelt. Elbúcsúztam, majd kicammogva a teremből, egyenesen mentem célom felé, átöltözni. Üres volt már az Iskola is, délután öt-hat fele lehetett. Utam közben megálltam a Halott fa mellett, és csak bámultam hófehér kérgeit, és szürke ágait. Biztos gyönyörű volt. A szél feltámadt, és megmozgatta ágait, ahogyan a hajamba is belekapott. Mintha válaszolni akarna. Sírt. Gyászolt. Örült. Reménykedett. Ezek jutottak eszembe ahogyan néztem. Megéreztem csupasz, izzadt bőrömön a hideg szellőt, és kirázott a hideg. Tovább mentem, letusoltam az öltöző fürdőjében, felöltöztem, majd felkapva a táskám mentem is tova haza. Már sötétedett. Az út maga rövid volt, és hideg. Erősen fújt a szél, leveleket tépett le a fákról, és a földről felvert. Néztem a kihalt virágokat és azokat is, amik most kezdtek el igazán burjánzani; az Üvegnövényeket. Meg se mozdultak a szél erejétől, csupán csillogtak. Szépek voltak, elakadt tőlük az ember lélegzete is. Hazaérve hangosan korgott a gyomrom ezért levetve cipőmet és a holmimat, egyenesen a konyhába mentem.
- Öcsém, ma majdnem kiszúrta a szemem egy üvegtövis! Eltudod képzelni? Olyan gyönyörűek, amilyen élesek is... - evett egy banánt Blaze, és ezzel üdvözölt is. Már meg se lepődtem, hogy ilyenkor is itt tehénkedik, mikor még csak itthon se voltam.
- Hogy jutottál be? - nyitottam ki a hűtőt, kivettem paradicsomot, paprikát, tojást. Elkezdtem felvágni őket, majd felverni a tojást, miközben a zöldségeket a tűzre raktam. Mikor már csak az időt kellett nézni, a pultnak dőltem, és néztem Blazet.
- Varázslattal! - mormolta, miközben az egyik ujján megpörgette a kulcsomat. Megtapogattam a zsebem és rá kellett jönnöm, hogy az csak egy másolat. A csaló!
- Mi a halálnak van neked kulcsod? Kitől? Mióta? - estem neki kicsit feszülten. Ki fog készíteni, gondoltam magamban bosszúsan. Minek neki másolat? Minek neki az én lakásomban is élnie?
- Portás adta. És mielőtt még beköltöztél volna! - vigyorgott, majd rögtön elkezdte mesélni, hogy mielőtt elküldte őket Hart, próbált közeledni a másik kettőhöz, de mindkettő ugyan olyan visszahúzódó. A zöldségekre öntöttem közben a rántottát, megfűszereztem és kutyultam, amíg nem nézett ki eléggé incsiklandozónak. Kivettem két tálat, mindkettőre szedtem, majd leraktam az asztalra. A szófogadó kisgyerek már rögtön majszolta is csendben az ételt, én pedig végre tudtam a saját gondolataimra koncentrálni.
- Emlékképek, mi? - suttogtam magamnak, és Blaze csak rám sandított, majd tovább evett. Ha emlékképek, miért nem én vagyok benne? Miért nem emlékszem ezekre? Kinek az emlékei voltak?
- Mondd csak Blaze. A te országodban van még mindig a Fő Királyság, ügye? - érdeklődtem, miközben könyökömre támaszkodtam, és úgy falatoztam az ételt. Blaze ledermedt.
- Mit tudsz a ‘105’-ös országról? - kérdezte, miközben már az utolsó falatokat ette. Sóhajtottam. Kérdésre, miért kérdéssel válaszol?
- Amit a könyvek megírtak. Fellegvár a központ, A Király ott él, aki az egész Bolygótársaságot összetartja. Kb tíz évvel ez előtt volt egy lázadás az uralkodóház ellen, és akkor kihalt a család. És most Razuel uralkodik, a lázadás vezetője... - miközben mondtam, próbáltam minden apróságra visszagondolni, amit csak tudtam az országról. Az egyik legbefolyásosabb volt, mindenki oda akart bejutni. Aztán bezárta kapuit, pont a felkelés napján. Azóta semmit se tudunk róla.
- A lényeg ott van - biccentett majd letette a villáját és hátra dőlt a mahagóni széken. - A trónbitorló megölte a Királyt, és a legtöbb hozzátartozóját, de nem mindenkit sikerült. Az egyik gyerekét sikerült kimenteni! - mosolygott rám.
- Volt gyereke? - csodálkoztam, mivel sehol se említettek gyerekeket. Igazság szerint sehol se volt található a családról semmi iromány.
- Három. Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg - mondta, miközben szemei egyre komolyabbak lettek. - Az a trónbitorló megölte a lányokat a szülei előtt. És hagyta őket szenvedni! Az az áruló Razuel a Király segédje volt! Elárulta, csakis azért, hogy hatalomra juthasson! - szinte már dühöngött.
- Ott voltál? - döbbentem meg. Ez a srác úgy mesélte el az egészet, mintha szemtanúja, vagy akár résztvevője is volt ennek a vérontásnak. Tudtam, hogy ott élt, de azon kívül, hogy az apja ott volt, nem tudtam elképzelni, hogy még a fia is.
- Marunea Blaze vagyok, a Király Kardjának fia. Ott voltam. A kastélyban nevelkedtem. Büszke vagyok az Országomra, a Királyomra, az Apámra! - hangsúlyozta ki az utolsó három szót. - Büszkén viselem a nevem, mert tudom, hogy ki vagyok, és ki leszek! - nyomatékosan beszélt, mintha teljesen más lenne. És végig a szemembe nézett, mintha esküt tenne nekem. - Örökre szolgálni fogom az Uralkodói családot, amíg a vérem ki nem hal! - Csak hápogni tudtam, és pislogni. Biccentettem. Ez a tekintet egyszerűen felperzselt, és de javu’ érzést keltett bennem. Rögtön ugyan ez a tekintet villant az elmémbe, csupán egy kisgyermeké. “Amíg a vérem ki nem hal!” Csak ez csengett a fülemben.
Aztán hirtelen megváltozott. Ismét mosolygott. Megköszönte a vacsorát, és egy szó nélkül távozott. Megmukkanni se tudtam, annyira magával ragadott a kifakadása, és a nézése. Sokáig csak ott ültem, és bámultam az üres tálamat. Egy olyan ember a barátom, aki megélt egy lázadást, és túl is élte. Szem és fül tanúja volt az egésznek. A gyerekekkel nőtt fel, és egy olyan embernek a fia, aki sokak életét mentette meg a Király oldalán.
Elmosogattam, eltettem a maradékot a hűtőbe, majd kábán a szobámba sétáltam. Este fél kilenc volt. Átöltöztem, majd a könyves polcomhoz lépve, kivettem pár ősrégi könyvet. Leültem az asztalhoz, és felnyitottam az egyiket. Híres és hírhedt családok nevei voltak benne, és azoknak történetei ábécé sorrendben. Ezeket régen csak históriákként mesélték el nekünk sose úgy, mintha tényleg így lett volna. Azt mondták, ezek mind mesék. Viszont, amiket eddig megtapasztalhattam, amióta ide kerültem, át kellett gondolnom ezt a kérdést. Olvastam a neveket. Majdnem mindet ismertem, és azoknak történeteit. Falldor, Fexian, Morwits, Marunea, Welsogin. Welsogin Viktor volt az Uralkodó, akit később elárult a saját segédje. Azt mondják, aznap még a Védőszent klánok se voltak ott, eltűntek. Pedig az ő feladatuk, hogy az Uralkodót védjék. Öt klán. Az Azúr, Oroszlán, Pegazus, Vérsárkány és a Főnix klán. Mindegyik klán egy elemnek volt a mestere. Víz, föld, levegő, villám és a tűz. És semelyikből se volt ott senki. Ezeket a történeteket annyi titok veszi körül, hogy az ember akárhányszor olvassa el őket, nem tudja felfogni. Hihetetlenek.
Elkezdtem ismét átböngészni a poros, sárgás lapokat, hátha feltűnik valami, amit eddig még nem vettem észre.
Egykor régen, mikor még csak alig tudták kordában tartani az erőket, hét fele váltak el az emberek. Az egyikben azok voltak, akik végleg elakarták zárni, és elfelejteni a Mannát és annak múltját. A második; a levegő használók, akik bármi légnemű anyagot tudtak használni. A harmadik a Föld mesterei voltak, akik mozgatni, megkeményíteni, növényeket teremteni tudtak. A negyedik, a víz hajlítói, akik gyógyítani voltak képesek a vízzel, látomásokat mutatni velük, és jéggé dermeszteni is képesek voltak. Az ötödik a tűz volt, ahol megtanulták, hogyan harcoljanak a saját lángjaikkal, hogyan sajátítsák el akár a védő, akár a támadó szerepét. És a Hetedik. Villám használók. Viharokat teremtettek, és hoztak létre az emberekben. Embereket irányítottak velük, az agyukba férkőztek, miközben másokat védtek. Ezek az ágak szétválasztódtak, és élték a saját életüket. Aztán megjelentek a felgyülemlött, és irányíthatatlan mannából alkotott Árnyak, és azoknak mesterei, az Angyalok. Maguk után nem hagytak mást, csak pusztulást, és sötétséget. Sokáig nem jöttek rá, hogyan tudnának győzni ellenük, de Fexian Hell rátalált. Bizonyos pontjukon van egy kristály, amit ha eltörünk, vagy csak megsebzünk, már látható jele lesz annak, hogy legyőztük, illetve megsebeztük. Ha nem érintjük az ásványt, akkor begyógyul a sebe, nem teszünk kárt benne. Mindenképpen járjunk utána, tényleg legyőztük. Nehogy hátba szúrjon, mikor hátat fordítunk neki.
- Elsőnek csak leküldelek titeket csapatban, hogy szokjátok az alternatív világot. Aztán szerintem mára végeztünk is, csak egy ember marad itt, hogy egyesével elkezdjük a felméréseket. Majd beszéljétek meg, milyen sorrendben lesztek! - mondta izgatottan, majd még kérte, hogy csukjuk be a szemünket, és lélegezzünk nagyokat. Követve az utasításait, fejemet is hátradöntöttem, majd behunyva a szemem, csak a légzésemre figyeltem. Hallottam, ahogyan nyomogat pár gombot, ide-oda tol valamit. Aztán minden egyre messzibbről hallatszott.
- Felség! - hallottam a fejemben üvölteni egy kisfiú hangját, majd egy szőke, kék szemű kisgyerek futott el mellettem, teljesen leizzadva, sírva, és vérezve. Aztán eltűnt, mintha csak köd lett volna.
- Ren, emlékezz a leckékre, mit tanultál! - egy fiatal nő magyarázott egy fekete kócos kisfiúnak, aki egy trónon ült. - Emlékezz, mert te leszel a Király! - mondta szigorúan, miközben két kezét maga előtt kulcsolta össze, és csak nézte a kisfiát. Aztán ugyanúgy szertefoszlott. Porszemcsék repültek át a testemen, és velük együtt fordultam meg én is.
- A nép szeret téged, fiam! - emelte a magasba egy férfi ugyan azt a kisfiút, akit az előbb láttam. Fekete haja volt, és kék szeme. Izmos volt, és magas. Korona díszítette fejét, és egy fehér kék mintás palást volt rajta. A fiú nevetett. Majd eltűntek. A porszemek csak köröztek, és köröztek, szerte mindenhol.
- Blaze, viselkedj tisztességesen! - hallottam egy női hangot jobb oldalamról. Odafordultam, de nem láttam semmit se.
- Felség, vigyázz!
- Kisfiam!
- Szeretünk. Ren; tudd, hogy apa és anya szeret téged! Ezt sose feledd! - egy lágy hang volt. Női. Sírt. Ezek után mindenhonnan csak ezeket a szavakat hallottam. Felség. Majd némaság. A porszemcsék lenyugodtak, és felszáguldottak az égbe. A lábam alatt megkeményedett a föld, és már éreztem, hogy biztosan állok. Körül néztem. A porszemcsék elkezdtek kavarogni, és föntről lefelé épületeket hoztak létre, egyre szilárdabban. Három alak termett körülöttem, elsőnek fel se fogtam, kiket látok. Aztán már láttam őket. Blaze és a többiek voltak.
- És most? - kérdezte Fren, és picit közelebb lépett a felsőbb éveshez, aki csak nézte a lányt érdeklődve. Már előre láttam a romantikus párt, ezért inkább csak körbe néztem.
- Porváros - mondtam elsőre, mintha már ezerszer jártam volna már itt. A többiek nem kérdeztek rá, ők is mintha tudnák a hely nevét.
- Csak beszéljük meg, ki marad itt elsőnek kivizsgáláson? - jutott eszébe Blazenek. Biccentettem. Eszembe jutott, hogy lányoknak van elsőbbségük, de nem akartam kimondani.
- Kő papír olló? - kérdezte Ao, és mind egyet értettünk vele, így lesz a leggyorsabb. Aprót sóhajtottam, mikor az első kőrt Blaze, majd Fren nyerte. Ketten maradtunk Aoval. Végül az ollóm legyőzte a papírját. Próbáltam nem kinyújtani a nyelvemet, mintsem megnyugodtam, nem én leszek az első. Morgott valami olyanról, hogy házit kell írnia, és ezzel nem fogja időben befejezni, de vállat vontam. Így járt.
Ao és Fren eltűntek, mintha ők is csak pórból lettek volna. Blaze is csak intett párat, majd szertefoszlott. Félrebicsaklott a fejem, és csak bámultam. Hogyan..? Aztán a város porszemcsékké alakultak vissza, és jeleneteket táncoltak el. Megint a szőke kisfiú rohant, lélekszakadva, véresen. A porszemcsék vihart kavartak fel, ahogyan összeálltak egy nagyteremnek. Óriási volt, mintha egy kastély báltermében lettem volna. Csak itt már háború dúlt. A kisfiú szakadt, miközben meg-megremegett a föld, és füst szállt le a plafonról, a törmelékekkel.
- Fiam! Azonnal menj Renért, és fogd anyádat is, meg a királynét, és meneküljetek az Üvegerdőbe! - süvöltött valaki, de hiába néztem szét, nem láttam. A porszemcsék csak folyamatosan kavarogtak, és záporoztak, mint egy tomboló vihar. A szőke kisfiú még inkább zokogva válaszolt, de nem értettem tisztán, eltűnt minden. Már csak lebegtem.
A következő pillanatban már kinyitottam a szemem, és a laboratórium féle teremben találtam magam. Úgy éreztem magam, mintha épp egy rémálomból riadtam volna fel. Leizzadtam. Lihegtem. Fáradt voltam. Éles fény villogott a két szemem előtt, mire összerándultam picit. Elforgatták az arcomat jobbra, majd balra. Belecsettintettek a fülembe, és hirtelen észhez tértem.
- Van hányingered? Szédülsz? Jól vagy? - érdeklődött Hartvig, miközben válaszoltam rá két nemmel és egy igennel. Csupán megrázott. Nem tudtam eldönteni, hogy azok mik voltak.
- Tanár úr.. - kezdtem bele.
- A Hart is elég! - szólt közbe kedvesen, miközben egy pohár vizet adott oda. Biccentettem. Közben feltűnt, hogy a teremben már nincs senki se.
- Hart.. Azok a jelenetek... mik voltak? - kérdeztem rá egyből.
- Emlékképek, Ren. A tieid. A gép befogadja az egész memóriádat, ezzel szoktunk dolgozni, megtudni a félelmeidet. És néha megmutatja ezeket a bent lévőnek is. Láttam őket, a képernyőn mutatja, mit láttok. Őszintén, amiket eddig láttam, a tiéd volt a leg.. legdöbbenetesebb. És gondolom ezekre nem is emlékszel! - dörzsölte meg az orrnyergét, ezzel feltolva a szemüvegét. Megrázta fejét, majd kivette a kezemből az üres poharat, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat, és látottakat. - A többiek már elmentek, jó sokáig bent voltál, kezdtem aggódni, hogy ott ragadsz! - nevetett fel már feloldódva, miközben leült a gépe elé, és elkezdett pötyögni. - Menj haza, és pihenj! - mosolygott, miközben rám se nézett, csak a képernyőt bámulta, és hihetetlen sebességgel gépelt. Elbúcsúztam, majd kicammogva a teremből, egyenesen mentem célom felé, átöltözni. Üres volt már az Iskola is, délután öt-hat fele lehetett. Utam közben megálltam a Halott fa mellett, és csak bámultam hófehér kérgeit, és szürke ágait. Biztos gyönyörű volt. A szél feltámadt, és megmozgatta ágait, ahogyan a hajamba is belekapott. Mintha válaszolni akarna. Sírt. Gyászolt. Örült. Reménykedett. Ezek jutottak eszembe ahogyan néztem. Megéreztem csupasz, izzadt bőrömön a hideg szellőt, és kirázott a hideg. Tovább mentem, letusoltam az öltöző fürdőjében, felöltöztem, majd felkapva a táskám mentem is tova haza. Már sötétedett. Az út maga rövid volt, és hideg. Erősen fújt a szél, leveleket tépett le a fákról, és a földről felvert. Néztem a kihalt virágokat és azokat is, amik most kezdtek el igazán burjánzani; az Üvegnövényeket. Meg se mozdultak a szél erejétől, csupán csillogtak. Szépek voltak, elakadt tőlük az ember lélegzete is. Hazaérve hangosan korgott a gyomrom ezért levetve cipőmet és a holmimat, egyenesen a konyhába mentem.
- Öcsém, ma majdnem kiszúrta a szemem egy üvegtövis! Eltudod képzelni? Olyan gyönyörűek, amilyen élesek is... - evett egy banánt Blaze, és ezzel üdvözölt is. Már meg se lepődtem, hogy ilyenkor is itt tehénkedik, mikor még csak itthon se voltam.
- Hogy jutottál be? - nyitottam ki a hűtőt, kivettem paradicsomot, paprikát, tojást. Elkezdtem felvágni őket, majd felverni a tojást, miközben a zöldségeket a tűzre raktam. Mikor már csak az időt kellett nézni, a pultnak dőltem, és néztem Blazet.
- Varázslattal! - mormolta, miközben az egyik ujján megpörgette a kulcsomat. Megtapogattam a zsebem és rá kellett jönnöm, hogy az csak egy másolat. A csaló!
- Mi a halálnak van neked kulcsod? Kitől? Mióta? - estem neki kicsit feszülten. Ki fog készíteni, gondoltam magamban bosszúsan. Minek neki másolat? Minek neki az én lakásomban is élnie?
- Portás adta. És mielőtt még beköltöztél volna! - vigyorgott, majd rögtön elkezdte mesélni, hogy mielőtt elküldte őket Hart, próbált közeledni a másik kettőhöz, de mindkettő ugyan olyan visszahúzódó. A zöldségekre öntöttem közben a rántottát, megfűszereztem és kutyultam, amíg nem nézett ki eléggé incsiklandozónak. Kivettem két tálat, mindkettőre szedtem, majd leraktam az asztalra. A szófogadó kisgyerek már rögtön majszolta is csendben az ételt, én pedig végre tudtam a saját gondolataimra koncentrálni.
- Emlékképek, mi? - suttogtam magamnak, és Blaze csak rám sandított, majd tovább evett. Ha emlékképek, miért nem én vagyok benne? Miért nem emlékszem ezekre? Kinek az emlékei voltak?
- Mondd csak Blaze. A te országodban van még mindig a Fő Királyság, ügye? - érdeklődtem, miközben könyökömre támaszkodtam, és úgy falatoztam az ételt. Blaze ledermedt.
- Mit tudsz a ‘105’-ös országról? - kérdezte, miközben már az utolsó falatokat ette. Sóhajtottam. Kérdésre, miért kérdéssel válaszol?
- Amit a könyvek megírtak. Fellegvár a központ, A Király ott él, aki az egész Bolygótársaságot összetartja. Kb tíz évvel ez előtt volt egy lázadás az uralkodóház ellen, és akkor kihalt a család. És most Razuel uralkodik, a lázadás vezetője... - miközben mondtam, próbáltam minden apróságra visszagondolni, amit csak tudtam az országról. Az egyik legbefolyásosabb volt, mindenki oda akart bejutni. Aztán bezárta kapuit, pont a felkelés napján. Azóta semmit se tudunk róla.
- A lényeg ott van - biccentett majd letette a villáját és hátra dőlt a mahagóni széken. - A trónbitorló megölte a Királyt, és a legtöbb hozzátartozóját, de nem mindenkit sikerült. Az egyik gyerekét sikerült kimenteni! - mosolygott rám.
- Volt gyereke? - csodálkoztam, mivel sehol se említettek gyerekeket. Igazság szerint sehol se volt található a családról semmi iromány.
- Három. Egy kisfiú, és annak két húga. Csak a srác menekült meg - mondta, miközben szemei egyre komolyabbak lettek. - Az a trónbitorló megölte a lányokat a szülei előtt. És hagyta őket szenvedni! Az az áruló Razuel a Király segédje volt! Elárulta, csakis azért, hogy hatalomra juthasson! - szinte már dühöngött.
- Ott voltál? - döbbentem meg. Ez a srác úgy mesélte el az egészet, mintha szemtanúja, vagy akár résztvevője is volt ennek a vérontásnak. Tudtam, hogy ott élt, de azon kívül, hogy az apja ott volt, nem tudtam elképzelni, hogy még a fia is.
- Marunea Blaze vagyok, a Király Kardjának fia. Ott voltam. A kastélyban nevelkedtem. Büszke vagyok az Országomra, a Királyomra, az Apámra! - hangsúlyozta ki az utolsó három szót. - Büszkén viselem a nevem, mert tudom, hogy ki vagyok, és ki leszek! - nyomatékosan beszélt, mintha teljesen más lenne. És végig a szemembe nézett, mintha esküt tenne nekem. - Örökre szolgálni fogom az Uralkodói családot, amíg a vérem ki nem hal! - Csak hápogni tudtam, és pislogni. Biccentettem. Ez a tekintet egyszerűen felperzselt, és de javu’ érzést keltett bennem. Rögtön ugyan ez a tekintet villant az elmémbe, csupán egy kisgyermeké. “Amíg a vérem ki nem hal!” Csak ez csengett a fülemben.
Aztán hirtelen megváltozott. Ismét mosolygott. Megköszönte a vacsorát, és egy szó nélkül távozott. Megmukkanni se tudtam, annyira magával ragadott a kifakadása, és a nézése. Sokáig csak ott ültem, és bámultam az üres tálamat. Egy olyan ember a barátom, aki megélt egy lázadást, és túl is élte. Szem és fül tanúja volt az egésznek. A gyerekekkel nőtt fel, és egy olyan embernek a fia, aki sokak életét mentette meg a Király oldalán.
Elmosogattam, eltettem a maradékot a hűtőbe, majd kábán a szobámba sétáltam. Este fél kilenc volt. Átöltöztem, majd a könyves polcomhoz lépve, kivettem pár ősrégi könyvet. Leültem az asztalhoz, és felnyitottam az egyiket. Híres és hírhedt családok nevei voltak benne, és azoknak történetei ábécé sorrendben. Ezeket régen csak históriákként mesélték el nekünk sose úgy, mintha tényleg így lett volna. Azt mondták, ezek mind mesék. Viszont, amiket eddig megtapasztalhattam, amióta ide kerültem, át kellett gondolnom ezt a kérdést. Olvastam a neveket. Majdnem mindet ismertem, és azoknak történeteit. Falldor, Fexian, Morwits, Marunea, Welsogin. Welsogin Viktor volt az Uralkodó, akit később elárult a saját segédje. Azt mondják, aznap még a Védőszent klánok se voltak ott, eltűntek. Pedig az ő feladatuk, hogy az Uralkodót védjék. Öt klán. Az Azúr, Oroszlán, Pegazus, Vérsárkány és a Főnix klán. Mindegyik klán egy elemnek volt a mestere. Víz, föld, levegő, villám és a tűz. És semelyikből se volt ott senki. Ezeket a történeteket annyi titok veszi körül, hogy az ember akárhányszor olvassa el őket, nem tudja felfogni. Hihetetlenek.
Elkezdtem ismét átböngészni a poros, sárgás lapokat, hátha feltűnik valami, amit eddig még nem vettem észre.
Egykor régen, mikor még csak alig tudták kordában tartani az erőket, hét fele váltak el az emberek. Az egyikben azok voltak, akik végleg elakarták zárni, és elfelejteni a Mannát és annak múltját. A második; a levegő használók, akik bármi légnemű anyagot tudtak használni. A harmadik a Föld mesterei voltak, akik mozgatni, megkeményíteni, növényeket teremteni tudtak. A negyedik, a víz hajlítói, akik gyógyítani voltak képesek a vízzel, látomásokat mutatni velük, és jéggé dermeszteni is képesek voltak. Az ötödik a tűz volt, ahol megtanulták, hogyan harcoljanak a saját lángjaikkal, hogyan sajátítsák el akár a védő, akár a támadó szerepét. És a Hetedik. Villám használók. Viharokat teremtettek, és hoztak létre az emberekben. Embereket irányítottak velük, az agyukba férkőztek, miközben másokat védtek. Ezek az ágak szétválasztódtak, és élték a saját életüket. Aztán megjelentek a felgyülemlött, és irányíthatatlan mannából alkotott Árnyak, és azoknak mesterei, az Angyalok. Maguk után nem hagytak mást, csak pusztulást, és sötétséget. Sokáig nem jöttek rá, hogyan tudnának győzni ellenük, de Fexian Hell rátalált. Bizonyos pontjukon van egy kristály, amit ha eltörünk, vagy csak megsebzünk, már látható jele lesz annak, hogy legyőztük, illetve megsebeztük. Ha nem érintjük az ásványt, akkor begyógyul a sebe, nem teszünk kárt benne. Mindenképpen járjunk utána, tényleg legyőztük. Nehogy hátba szúrjon, mikor hátat fordítunk neki.
