Elfelejtett múlt
- Motrizc Fren... - ismételtem meg a lány nevét. Fren. - Hé Blaze, hány Fren jár az osztályunkba? - fordultam jobb oldalamra, ahol rám se nézve felmutatta a hüvelykujját. Egy. Akkor biztosan az a Fren, akit ismerek. Körül néztem, és megpillantottam a keresett személyt, ahogyan a karjára támaszkodik, és csak bámul ki a fejéből. Rámutattam. Megköszönték, jobban mondva csak Eto, majd átsétáltak hozzá. A csajok egyszerre fordultam felém, és érdeklődve, kíváncsi mosollyal rám néztek. Úgy éreztem magam, mintha egy csapat hiéna közé dobtak volna, akik már a nézésükkel felfaltak.
- Ismered őket?
- Nem tudod, hogy van-e már barátnőjük?
- Miről beszéltetek?
- Mit szerettek volna tőled?
És ezekhez hasonló kérdésekkel bombáztak, én pedig győzni se tudtam odafigyelni, így csak Fren felé pillantottam, aki totálisan zavartan, paprikavörös arccal figyelte a beszámolójukat, és próbált válaszolni.
- Vajon mit? - kérdeztem vissza félig elmélázva, és ezzel elhallgattam a lányokat, akik némileg sértetten elvonultak. Ki a saját termébe, vagy csak a helyére. Blaze jól szórakozott a kialakult helyzetet figyelve, és egy szót se szólt egész végig. Nagyon nem érdekeltek. Nem hoztak lázba ezek a lányok, és az egész dolog nem is foglalkoztatott. Egyszerűen rá akartam jönni, hogy pontosan mi is történik itt. Az egy dolog, hogy létezik ez a manna dolog, de hogyan alakult ki? Mi miért nem tanultunk erről oda haza? Felsóhajtottam. Otthon. Hiányzanak azok az emberek, akik felneveltek. Hiába tudtam, hogy nem köt össze minket a vér, mégis saját szüleimként tekintek rájuk mai napig. Bár lehet az is rátesz, hogy nem emlékszem nyolc éves korom előtti életemre. A tűzből is csak úgy tudtak kihozni, hogy magamhoz szorítottam a kardot. Mintha az életem múlt volna rajta.
Úgy éreztem egy hatalmas szakadék áll a múltam, és a jövőm közt. És ameddig nem tudok tovább lépni a múlton, addig nincs jövőm. Ám ahhoz, hogy rájöjjek a múltamra, el kell engednem a jelenem. Félek, és érzem, hogyha az emlékeim valamilyen úton-módon visszatérnének, már nem az az ember lennék, aki most.
- Komolyan Ren! Sose tudod, hogyan bánj az emberekkel!? - húzott vissza Blaze a valóságba, és megfájdult a fejem. Mintha egy kisgyermek hangját is hallottam volna, aki ugyan ezt mondja. Csodálkozva, bambán pislogtam rá, ő pedig csak félre biccentette a fejét, és mosolygott. De ja’ vu érzés kerített hatalmába, mintha már láttam volna így Balzet. De valami nem passzolt. Megráztam a fejem, mikor meghallottuk a csengőt, ami jelezte, hogy vége a szünetnek.
- Milyen óránk lesz? - érdeklődtem, mikor senki se jött be, a többiek pedig össze sugdolóztak, hol lehet a tanár, vagy éppen, hogy lehet lyukas óránk lesz.
- Világtörténelem - mikor kimondta úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. Csak megforgattam szemeimet és magamban örültem, mivel imádtam ezt a tantárgyat. Eltelt vagy öt perc, majd hirtelen valami fényleni kezdett az asztalon. Akik elől voltak, kicsit megugrottak, vagy épp sikkantottak. Érdeklődve, hunyorítva figyeltem, mi történik. Egy pillanat múlva szinte kiégette a retinánkat a fény, majd eltűnt. Pislognom kellett, szinte semmit se láttam, minden sötétségbe burkolózott. Többen is nyafogtak, vagy csak sutyorogtak, hogy mi történhetett. Egy hosszú szőke hajú nő ült az asztalon. Több srác is felfüttyentett, vagy csak folyatta a nyálát, mikor meglátták karcsú vonalait. Földig érő fehér ruhát viselt, ami elől rövid volt olyan combig érő, és textilje ahogy egyre haladt lejjebb, egyre átlátszóbbá vált. Felsőrésze a ruhának csónak kivágású volt, és ujjai könyökéig értek, aminek a vége ugyanolyan átlátszó volt. Csupaszok voltak lábfejei, és rengeteg színes virág volt a hajában. Tengerkék szemei voltak, és egy szépségpötty volt a szeme alatt. Tényleg szép volt, szinte már emberfeletti szépség.
- Sziasztok, én vagyok a világtörténelem tanárotok, Fehve Leazur. Bocsánat a késésért, egy kicsit elszaladt az idő! - mosolygott az osztályra, és mindenkit jól megvizsgált szemeivel. Enyhén bársonyos, és mély volt a hangja. - Már most látom mennyi elképesztő diákot taníthatok! - szólalt fel boldogan, majd leugrott az asztalról hangtalanul, mint egy leopárd, vagy inkább tűnt repülésnek. Nem tudtam eldönteni róla, hogy vajon jó tanár, vagy csak a bombázó aurája miatt tartják itt, mert mintha nem csak kívül lenne szőke.
- Nos, mivel ez az első óránk, gondoltam kezdhetnénk azzal, hogy mindenki bemutatkozik! Mondjuk kezdjük onnan! - mutat az én padsoromra, és többen is felnyögnek. Elsőnek Fren állt fel pironkodva. Alig láttam, mivel Blaze sorában ült, de megpillantottam, ahogyan a padot fixírozza, és kezeivel babrál valamit.
- Motrizc Fren, tizenhét éves vagyok, a villámmal szoktam általában foglalkozni.. - felelte halkan, de érthetőn, majd mikor a tanárnő biztatón biccentett, leült. Felállt a mellette ülő Tack.
- Morwits Tack, tizenhét éves, és általában elektronikai kütyükkel dolgozom, de nagyon szeretem, ha valami szikrázik! - mondta titokzatos hanggal, mire több oldalról is hallottam, ahogyan vissza suttogják családnevét. Nekem is rémlett valami róla, de csak a világtörténelemből. Egy nemesi család, amely az uralkodót védte anno’. Katonai. Elgondolkodtam vajon lehetséges-e, hogy ugyan arról a családi ágról származzon, mint akikről a történet szól. Leült, majd állt fel a következő. Mikor felállt, a fejpántján lévő három gyöngy összekoccant, és csilingelő hangot adott. Barna haja össze volt kócolódva, és három barna csík húzódott szeme alatt. Ismerős volt, talán az első nap láttam; gondolkodtam.
- Fexian Moon, tizenhat éves, és a levegőt irányítom! - felelte röviden, majd le is ült. Kinézetileg azt gondolná róla az ember, hogy egy hiperaktív, kedves lány, de amint megszólalt a hideg is kirázott tőle. Mellette egy szőke hajú, fekete szemű srác emelkedett fel rögtön.
- Pulleay Fredrik, tizenhét éves, és legyen meglepetés, én mivel foglalkozom! - kacsintott a tanárra, mire felnevetett a nő, és többen is, vagy éppen felnyögtek flörtölős hangnemén.
Az előttünk ülőre jutott a sor. Először a répa hajú állt fel.
- Berde Zoé és tizenhat éves vagyok, tűzet idomítok, leginkább támadó jellegű - mosolygott örömittasan, többen is elismerően biccentettek. Az ezüst hajú lányra várt az idő, és én is, hogy végre megtudom annak a nevét, aki kipécézett magának.
- Boirton Lena, tizenhét éves, vizet használok, és az egyik legerősebb mannahasználónak neveztek el, szóval nyugodtan forduljatok hozzám bármikor! - felelte szárazon majd hátra dobta haját, és leült. Páran megtapsolták, elismerően méregették a párost. Felsóhajtottam szerénységén, ami igazán a nulla alatt volt, miközben Blaze már állt is fel, és több lánynak is elállt a szava. Pedig csak felállt. Megforgattam szemeim.
- Marunea Blaze, tizenhét éves, és leginkább földdel foglalkozom - vigyorgott, és többen is felkiáltottak halkan. Én is most hallottam először teljes nevét. Marunea volt az egyik mondában az egyetlen uralkodónak jobb keze, aki adta neki az erőt, és együtt harcoltak. Többen is kérdezték tőle, hogy az a Marunea? Tack tekintetével találkoztam, akinek csak ajkai mosolyogtak, de szemei mintha kerestek volna valamit. A beszélgetésünk jutott eszembe. "Az a hülye nemes fegyver, mi?" Ez az egy mondata belevésődött az agyamba. A tanárnő tapsolt kettőt, hogy elhallgattassa az osztályt, majd várakozással teli tekintettel rám pillantott. Nehézkesen felálltam, majd egy olyan futó gondolattal, hogy csak essünk túl rajta, felnéztem. Minden szempár rám szegeződött. Már megértem miért viselkedett Fren olyan zavartan. Én is az lennék a helyében. Kiéhezett tekintetek, amik felfalnak.
- Asinis Ren, és tizenhét éves vagyok - feleltem, majd leültem. Sokan felhördültek. Lena fölnevetett, és valami olyasmit suttogot Zoénak, hogy ne is várjanak tőlem többet. Kedves, mondhatom. A tanárnő is már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen arra, amire mindenki válaszolt kérdés nélkül. Én viszont, ha kérdezte volna se tudtam volna rá válaszolni. Becsukta a száját, majd bólintott. Úgy éreztem, mintha tudná ki lennék. Felállt a következő sorban egy fekete hajú srác. Már nem igazán maradt meg az emlékezetemben a neve, vagy az, hogy még négyen felálltak, és elmondták kik ők. Megdörzsöltem a szemeim, hirtelen elálmosodtam, mire a végére ért.
Az órából már csak negyed óra maradt, így a tanárnő szabad kezet adott nekünk cserébe, ha csöndben maradunk. Egész végig az asztalon ült, és gondolataiba mélyedve minket figyelt. Gondoltam ledőlök akkor egy picit.
- Majd ébressz fel! - mondtam Blazenek, aki már el is volt foglalva két lánnyal. Az egyik Moon volt. Ásítottam, majd az asztallapra borultam. Próbáltam a zajokat kizárni a fejemből egészen addig, míg csak buborékokban hallottam őket. Egyiket kilyukasztottam, mire a többi buborék is kilyukadt. Elnémult minden, csak a sötétségben lebegtem. Kék fény villódzott a szemem előtt, és egyre messzebbre repült. Aztán tűzzé vált. Egy kastély égett vörös lángokkal. Nem messze a kastélytól, a falu is lángokban égett. Emberek sikoltoztak, menekültek. Sok katona segítette őket, vagy éppen a kastélyba rohantak. Mentették az embereket, és küzdöttek valakikkel. Nem láttam őket tisztán. Sötétek voltak, talán csuklyát viseltek. Hangjuk fülsüketítő volt. Furcsa fekete füst vette őket körül, és irányították, hogy az embereket vegye körül a füst.
Csak bámulni tudtam. Mintha már láttam volna ezt, gondoltam. Aztán a füstnek kezei lettek, és embereket marcangolt szét. Letépte a karjukat, fejüket, miközben ők még csak fel se tudták fogni, mi történik velük. Próbáltam odarohanni, segíteni nekik, de nem mozdultam. Vagy ha mégis, akkor ők távolodtak el egyre jobban tőlem. Aztán megálltam. Körülöttem a tiszta káosz. Mindenhol fülsüketítő sikolyok, segélykérések, kiabálások. Aztán egy erős azúrkék fénycsóva lövellt felfele az égbe, és néhány füst eltűnt.
Ketten rohantak ki a kastélyból. Jobban mondva hárman. Egy nő, és két kisfiú. A nő alig tudott már lélegezni, mindenhol szivárgott belőle a vér. Ciklámen szemei gyásszal voltak teli, és könnyekkel. Hosszú szőke haja piszkos volt, ahogyan ruhája szakadt. Egy sötétkék csuklyás palást volt rákötve, ahogyan próbálta azzal takarni a kezében tartott egyik kis srácot. Elájulva, szinte már félholtan szorított magához egy kardot, amely kéken izzott. Csupán fekete haja látszott, amiből ömlött a vér szinte. Mellettük egy szőke kisfiú szaladt zokogva. Csöndben rohant mellettük, mindenkit kikerültek, majd eltűntek a látóteremből. Aztán a kék fény szinte mindent felzabolázott. Lebegtem.
- Felség!
- Ren?! - rázott erősen Blaze, és én felborítva a széket felálltam. Lihegve néztem szét, és fogtam föl, hogy a teremben vagyok. - Jól vagy? Mennünk kell! - szorította meg karomat, és aggódva figyelt. A terem már majdnem üres volt, rajtunk kívül még Fren ácsorgott az asztalunknál. Bólintottam, majd felborzolva a hajamat, felkaptam a táskámat, és próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Összenéztek, majd rám. Végül elindultunk. Ha jól emlékeztem, akkor szimulációs edzések következtek, három órán át. Nem tudtam pontosan mit is jelentett, de az edzés csak azt jelentheti, mint a testnevelést. Szóval nem lehetett olyan nagy probléma, vagy kihívás. Azt mondták hozzunk magunkkal edzőruhát, hogy ne az egyenruhába izzadjunk. Fren és Blaze előttem sétálva beszélgettek valami srácról, és találgattak, hogy miért kell velük lennie. Mögöttük kullogtam, és a fülbevalót masszíroztam. Ahol hozzáért a bőrömhöz, ott bizsergett. Megint azt a csilingelő hangot adta ki, és akik a folyosón voltak, köztük a két osztálytársamat is, mind leblokkoltak, és rám figyeltek. Csak pislogtam, és körbe néztem. Alig lehettek hárman rajtunk kívül, és mind ismerős volt számomra. Az egyik magas, szőke, szemüveges, csak méregetve nézett, aztán elmosolyodott, és kissé meghajolt, majd tovább ment. A másik kettő, mintha mélyebben hajolt volna meg, és ők is mentek tovább. Bámultam bambán utánuk, és körbe néztem még egyszer, hogy mégis kinek tisztelegtek. Fren és Blaze megint összenézett, és halványan mosolyogtak, majd megint rám figyeltek. Blaze somolygott, Fren pedig csak elpirult, majd mindenhova próbált nézni, csak rám nem.
- Ez már röhejes. Második alkalommal történik ez. Mi történt? Meg van babonázva a fülbevaló? - akadtam ki, Fren pedig dadogott valami nem tudom félét, majd eliszkolt. Blaze csak átkarolt, és így mentünk tovább.
- Tudod barátom, sok mindenre csak magunk jöhetünk rá! - vigyorgott rám, majd befordultunk egy sarkon, és bementünk a férfi öltözőbe.
Átvedlettünk. Egy egyszerű fehér pólót, melegítő gatyát, és edzőcipőt vettem föl. A többiek is hasonló dolgokat kaptak magukra. Átmentünk a belsőkerten, ahol a kihalt fa volt. Lassan mentem, jól megvizsgáltam halott kérgét, amin sok helyen üresség uralkodott. Megálltam, mintha hívogatna. Rátenyereltem a törzsére, és száraz ágaira figyeltem. Bárcsak élne. Megnézném, milyen pompában tündökölne gondoltam, majd elengedve, futólépésekkel értem be a csoportot, és léptünk be egy váróterembe, ahol több ajtó is várt ránk.
Zoé és egy másik lány mellett haladtunk el, immáron csak én és egy srác.
- Remélem megint Hozzá fognak beosztani! Olyan sok tanáccsal látott el!
- Szerintem, ha nem segített volna, akkor nem jutottam volna be! - áradoztak valakiről, de nem nagyon figyeltem oda. Aztán próbáltam rájönni, hogy mégis hol az az edzőterem, focipálya, vagy akármi, ahol megmozgathatjuk testünket. Egy hatalmas termetű, kigyúrt állat, - akarom mondani férfi lépett ki az egyik szobából, és elkiabálva megkérdezte, mindenki itt van-e már. Mind a két osztály itt volt.
- Négyes csoportokra osztunk titeket be, és a csoport egészen a tanév végéig nem változik, ahogyan a gyakornokaik sem! - folytatta üvöltve, mielőtt megint sutyorogni nem kezdtek. Kicsit aggódtam, hogy mégis kikkel akarnak összerakni, végül vállat vontam a gondolatra. És mindenre. - A csapatokat kitűzöm ide! - mutatott fel két papírt, majd a háta mögé tűzte, a falra. - Mindenki nézze meg, majd a számára választott szobába menjen! Egyesével nézzétek, különben hatvan kör iskolakört futtok! - rivallt ránk, majd aki jól végezte munkáját tapsolt egyet, és visszament a szobájába. Mindenki engedelmeskedett, és sorba állt, néma csendben. Beálltam a legvégére, és vártam. Elől páran felnyögtek, esetleg vihogtak, vagy örömükben kurjantottak. Mire én is odajutottam, alig páran lézengtek a váróteremben, már mindenki bement a kijelölt helyére. Én is megnéztem a papírt.
Olvastam el azt a részt, ami engem érdekelt. Megvakartam a fejem búbját. Blazezel össze vagyunk mindenhova zárva, szóval megszoktam. Frent nagyjából már ismertem, vagyis tudtam kicsoda ő. Viszont. Belzguth Ao név semmit se mondott. Megkerestem a ‘301’-es szobát, majd kopogás után benyitottam. Négy fekvőszék féleség volt, amit elsőnek megláttam. Aztán próbáltam nem kirontani a szobából, mikor megláttam néhány orvosi tűt. Mintha egy laboratóriumban lettem volna. A székek felett hajszárító burához hasonlító dolog pihent. Egy fém asztal mögött egy szemüveges fiatal, göndör hajú srác ült, miközben a többieket figyelte, akik a másik oldalon álltak, kissé feszengve. Vagyis Blaze, és Fren. A harmadik fél meg mintha már az otthona lenne, csak bámult ki a sálja mögül. Pontosabban az a felsőbb éves volt, aki a mai nap is az osztályban volt. Hiába volt futó ruhában, sálja még így is takarta fél arcát. Szóval Ao a neve. Mikor beléptem, mindenki rám pillantott, és a szemüveges srác felpattant és mutatta, hogy menjek oda a többiekhez. Fehér laborköpenyt viselt, haja teteje fel volt fogva, amúgy majdnem a válláig ért. A köpenyből kikandikált vérvörös garbója a nyakánál, amitől kissé vérfagyasztó volt, amúgy is hulla fehér bőre. Barátságos arca volt.
- Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk, Ren! - rázott erősen kezet velem, szinte túlbuzgón is. - El se hiszem, hogy tényleg találkozhatok egy ilyen személlyel! - örvendezett tovább, én pedig csak bólogattam és tanácstalanul hagytam, hadd rázza ki a vért is a kezemből. Ennek el mentek otthonról, az is biztos, reagáltam le magamban a kialakult helyzetet. - Akkor bele is kezdek! - fogta meg karját, és engedte el az én kezemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. - A nevem Fluen Hartvig! Gyakornok vagyok az Iskolánál, örvendek a találkozásnak! - kezdett bele a beszámolójába. - Nektek nem kell bemutatkoznotok, mindent tudok rólatok. Aoval már régebb óta dolgozom együtt, így ő tudja az ilyesfajta eljárásokat. Ez az első eset, hogy nem az évfolyamból van párja valakinek, ti vagytok az elsők, és egyben a kísérlet is! - mutatott Frenre, és az említett srácra. Kissé furcsán ejtette ki a 'kísérlet' szót, mintha szomorú lenne ettől. A lány csak elpirult, a srác meg biccentett. - Az én munkám, hogy felkészítselek titeket a legrosszabb, legbonyolultabb helyzetek megoldására. A harci taktikákra, és egyben fejlesztjük az izomzataitokat, miközben a félelmetekkel küzdtök, illetve árnyakkal. Mivel közületek egy ember végképp nem tudja milyen óra is ez, ezért teljesen előröl mondok mindent - pillantott rám. - Befogtok feküdni azokba a székekbe, majd a fejetekre húzzuk azokat a transzpertorokat. Azok segítségével elindítunk az agyatokban egy szimulátort, ahol minden történhet. Ám hiába csak ültök majd ott, ugyanúgy izzadni, és sérülni is fogtok. Persze lesz, mikor kint is mozogtok, de elsőnek itt kell felmérni a tudásotokat, és saját edzéstervet kitalálni nektek - hadarta, és mindig vigyorgott, miközben szemüvegét megtörölte, és így megmutatta szemei alatt a hatalmas sötét redőket. Pislogni is elfelejtettem. - Szóval elsőnek szólóban fogjátok csinálni, egyszerű gyakorlatokkal. Majd egyre nehezebb pályákon mentek végig, később párokban is dolgoztok, majd a teljes csapat. Mire eljutunk idáig, talán már tavasz lesz, de ez ne zavarjon titeket! - helyezte vissza kerekded szemüvegét, majd leült.
- Ismered őket?
- Nem tudod, hogy van-e már barátnőjük?
- Miről beszéltetek?
- Mit szerettek volna tőled?
És ezekhez hasonló kérdésekkel bombáztak, én pedig győzni se tudtam odafigyelni, így csak Fren felé pillantottam, aki totálisan zavartan, paprikavörös arccal figyelte a beszámolójukat, és próbált válaszolni.
- Vajon mit? - kérdeztem vissza félig elmélázva, és ezzel elhallgattam a lányokat, akik némileg sértetten elvonultak. Ki a saját termébe, vagy csak a helyére. Blaze jól szórakozott a kialakult helyzetet figyelve, és egy szót se szólt egész végig. Nagyon nem érdekeltek. Nem hoztak lázba ezek a lányok, és az egész dolog nem is foglalkoztatott. Egyszerűen rá akartam jönni, hogy pontosan mi is történik itt. Az egy dolog, hogy létezik ez a manna dolog, de hogyan alakult ki? Mi miért nem tanultunk erről oda haza? Felsóhajtottam. Otthon. Hiányzanak azok az emberek, akik felneveltek. Hiába tudtam, hogy nem köt össze minket a vér, mégis saját szüleimként tekintek rájuk mai napig. Bár lehet az is rátesz, hogy nem emlékszem nyolc éves korom előtti életemre. A tűzből is csak úgy tudtak kihozni, hogy magamhoz szorítottam a kardot. Mintha az életem múlt volna rajta.
Úgy éreztem egy hatalmas szakadék áll a múltam, és a jövőm közt. És ameddig nem tudok tovább lépni a múlton, addig nincs jövőm. Ám ahhoz, hogy rájöjjek a múltamra, el kell engednem a jelenem. Félek, és érzem, hogyha az emlékeim valamilyen úton-módon visszatérnének, már nem az az ember lennék, aki most.
- Komolyan Ren! Sose tudod, hogyan bánj az emberekkel!? - húzott vissza Blaze a valóságba, és megfájdult a fejem. Mintha egy kisgyermek hangját is hallottam volna, aki ugyan ezt mondja. Csodálkozva, bambán pislogtam rá, ő pedig csak félre biccentette a fejét, és mosolygott. De ja’ vu érzés kerített hatalmába, mintha már láttam volna így Balzet. De valami nem passzolt. Megráztam a fejem, mikor meghallottuk a csengőt, ami jelezte, hogy vége a szünetnek.
- Milyen óránk lesz? - érdeklődtem, mikor senki se jött be, a többiek pedig össze sugdolóztak, hol lehet a tanár, vagy éppen, hogy lehet lyukas óránk lesz.
- Világtörténelem - mikor kimondta úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. Csak megforgattam szemeimet és magamban örültem, mivel imádtam ezt a tantárgyat. Eltelt vagy öt perc, majd hirtelen valami fényleni kezdett az asztalon. Akik elől voltak, kicsit megugrottak, vagy épp sikkantottak. Érdeklődve, hunyorítva figyeltem, mi történik. Egy pillanat múlva szinte kiégette a retinánkat a fény, majd eltűnt. Pislognom kellett, szinte semmit se láttam, minden sötétségbe burkolózott. Többen is nyafogtak, vagy csak sutyorogtak, hogy mi történhetett. Egy hosszú szőke hajú nő ült az asztalon. Több srác is felfüttyentett, vagy csak folyatta a nyálát, mikor meglátták karcsú vonalait. Földig érő fehér ruhát viselt, ami elől rövid volt olyan combig érő, és textilje ahogy egyre haladt lejjebb, egyre átlátszóbbá vált. Felsőrésze a ruhának csónak kivágású volt, és ujjai könyökéig értek, aminek a vége ugyanolyan átlátszó volt. Csupaszok voltak lábfejei, és rengeteg színes virág volt a hajában. Tengerkék szemei voltak, és egy szépségpötty volt a szeme alatt. Tényleg szép volt, szinte már emberfeletti szépség.
- Sziasztok, én vagyok a világtörténelem tanárotok, Fehve Leazur. Bocsánat a késésért, egy kicsit elszaladt az idő! - mosolygott az osztályra, és mindenkit jól megvizsgált szemeivel. Enyhén bársonyos, és mély volt a hangja. - Már most látom mennyi elképesztő diákot taníthatok! - szólalt fel boldogan, majd leugrott az asztalról hangtalanul, mint egy leopárd, vagy inkább tűnt repülésnek. Nem tudtam eldönteni róla, hogy vajon jó tanár, vagy csak a bombázó aurája miatt tartják itt, mert mintha nem csak kívül lenne szőke.
- Nos, mivel ez az első óránk, gondoltam kezdhetnénk azzal, hogy mindenki bemutatkozik! Mondjuk kezdjük onnan! - mutat az én padsoromra, és többen is felnyögnek. Elsőnek Fren állt fel pironkodva. Alig láttam, mivel Blaze sorában ült, de megpillantottam, ahogyan a padot fixírozza, és kezeivel babrál valamit.
- Motrizc Fren, tizenhét éves vagyok, a villámmal szoktam általában foglalkozni.. - felelte halkan, de érthetőn, majd mikor a tanárnő biztatón biccentett, leült. Felállt a mellette ülő Tack.
- Morwits Tack, tizenhét éves, és általában elektronikai kütyükkel dolgozom, de nagyon szeretem, ha valami szikrázik! - mondta titokzatos hanggal, mire több oldalról is hallottam, ahogyan vissza suttogják családnevét. Nekem is rémlett valami róla, de csak a világtörténelemből. Egy nemesi család, amely az uralkodót védte anno’. Katonai. Elgondolkodtam vajon lehetséges-e, hogy ugyan arról a családi ágról származzon, mint akikről a történet szól. Leült, majd állt fel a következő. Mikor felállt, a fejpántján lévő három gyöngy összekoccant, és csilingelő hangot adott. Barna haja össze volt kócolódva, és három barna csík húzódott szeme alatt. Ismerős volt, talán az első nap láttam; gondolkodtam.
- Fexian Moon, tizenhat éves, és a levegőt irányítom! - felelte röviden, majd le is ült. Kinézetileg azt gondolná róla az ember, hogy egy hiperaktív, kedves lány, de amint megszólalt a hideg is kirázott tőle. Mellette egy szőke hajú, fekete szemű srác emelkedett fel rögtön.
- Pulleay Fredrik, tizenhét éves, és legyen meglepetés, én mivel foglalkozom! - kacsintott a tanárra, mire felnevetett a nő, és többen is, vagy éppen felnyögtek flörtölős hangnemén.
Az előttünk ülőre jutott a sor. Először a répa hajú állt fel.
- Berde Zoé és tizenhat éves vagyok, tűzet idomítok, leginkább támadó jellegű - mosolygott örömittasan, többen is elismerően biccentettek. Az ezüst hajú lányra várt az idő, és én is, hogy végre megtudom annak a nevét, aki kipécézett magának.
- Boirton Lena, tizenhét éves, vizet használok, és az egyik legerősebb mannahasználónak neveztek el, szóval nyugodtan forduljatok hozzám bármikor! - felelte szárazon majd hátra dobta haját, és leült. Páran megtapsolták, elismerően méregették a párost. Felsóhajtottam szerénységén, ami igazán a nulla alatt volt, miközben Blaze már állt is fel, és több lánynak is elállt a szava. Pedig csak felállt. Megforgattam szemeim.
- Marunea Blaze, tizenhét éves, és leginkább földdel foglalkozom - vigyorgott, és többen is felkiáltottak halkan. Én is most hallottam először teljes nevét. Marunea volt az egyik mondában az egyetlen uralkodónak jobb keze, aki adta neki az erőt, és együtt harcoltak. Többen is kérdezték tőle, hogy az a Marunea? Tack tekintetével találkoztam, akinek csak ajkai mosolyogtak, de szemei mintha kerestek volna valamit. A beszélgetésünk jutott eszembe. "Az a hülye nemes fegyver, mi?" Ez az egy mondata belevésődött az agyamba. A tanárnő tapsolt kettőt, hogy elhallgattassa az osztályt, majd várakozással teli tekintettel rám pillantott. Nehézkesen felálltam, majd egy olyan futó gondolattal, hogy csak essünk túl rajta, felnéztem. Minden szempár rám szegeződött. Már megértem miért viselkedett Fren olyan zavartan. Én is az lennék a helyében. Kiéhezett tekintetek, amik felfalnak.
- Asinis Ren, és tizenhét éves vagyok - feleltem, majd leültem. Sokan felhördültek. Lena fölnevetett, és valami olyasmit suttogot Zoénak, hogy ne is várjanak tőlem többet. Kedves, mondhatom. A tanárnő is már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen arra, amire mindenki válaszolt kérdés nélkül. Én viszont, ha kérdezte volna se tudtam volna rá válaszolni. Becsukta a száját, majd bólintott. Úgy éreztem, mintha tudná ki lennék. Felállt a következő sorban egy fekete hajú srác. Már nem igazán maradt meg az emlékezetemben a neve, vagy az, hogy még négyen felálltak, és elmondták kik ők. Megdörzsöltem a szemeim, hirtelen elálmosodtam, mire a végére ért.
Az órából már csak negyed óra maradt, így a tanárnő szabad kezet adott nekünk cserébe, ha csöndben maradunk. Egész végig az asztalon ült, és gondolataiba mélyedve minket figyelt. Gondoltam ledőlök akkor egy picit.
- Majd ébressz fel! - mondtam Blazenek, aki már el is volt foglalva két lánnyal. Az egyik Moon volt. Ásítottam, majd az asztallapra borultam. Próbáltam a zajokat kizárni a fejemből egészen addig, míg csak buborékokban hallottam őket. Egyiket kilyukasztottam, mire a többi buborék is kilyukadt. Elnémult minden, csak a sötétségben lebegtem. Kék fény villódzott a szemem előtt, és egyre messzebbre repült. Aztán tűzzé vált. Egy kastély égett vörös lángokkal. Nem messze a kastélytól, a falu is lángokban égett. Emberek sikoltoztak, menekültek. Sok katona segítette őket, vagy éppen a kastélyba rohantak. Mentették az embereket, és küzdöttek valakikkel. Nem láttam őket tisztán. Sötétek voltak, talán csuklyát viseltek. Hangjuk fülsüketítő volt. Furcsa fekete füst vette őket körül, és irányították, hogy az embereket vegye körül a füst.
Csak bámulni tudtam. Mintha már láttam volna ezt, gondoltam. Aztán a füstnek kezei lettek, és embereket marcangolt szét. Letépte a karjukat, fejüket, miközben ők még csak fel se tudták fogni, mi történik velük. Próbáltam odarohanni, segíteni nekik, de nem mozdultam. Vagy ha mégis, akkor ők távolodtak el egyre jobban tőlem. Aztán megálltam. Körülöttem a tiszta káosz. Mindenhol fülsüketítő sikolyok, segélykérések, kiabálások. Aztán egy erős azúrkék fénycsóva lövellt felfele az égbe, és néhány füst eltűnt.
Ketten rohantak ki a kastélyból. Jobban mondva hárman. Egy nő, és két kisfiú. A nő alig tudott már lélegezni, mindenhol szivárgott belőle a vér. Ciklámen szemei gyásszal voltak teli, és könnyekkel. Hosszú szőke haja piszkos volt, ahogyan ruhája szakadt. Egy sötétkék csuklyás palást volt rákötve, ahogyan próbálta azzal takarni a kezében tartott egyik kis srácot. Elájulva, szinte már félholtan szorított magához egy kardot, amely kéken izzott. Csupán fekete haja látszott, amiből ömlött a vér szinte. Mellettük egy szőke kisfiú szaladt zokogva. Csöndben rohant mellettük, mindenkit kikerültek, majd eltűntek a látóteremből. Aztán a kék fény szinte mindent felzabolázott. Lebegtem.
- Felség!
- Ren?! - rázott erősen Blaze, és én felborítva a széket felálltam. Lihegve néztem szét, és fogtam föl, hogy a teremben vagyok. - Jól vagy? Mennünk kell! - szorította meg karomat, és aggódva figyelt. A terem már majdnem üres volt, rajtunk kívül még Fren ácsorgott az asztalunknál. Bólintottam, majd felborzolva a hajamat, felkaptam a táskámat, és próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Összenéztek, majd rám. Végül elindultunk. Ha jól emlékeztem, akkor szimulációs edzések következtek, három órán át. Nem tudtam pontosan mit is jelentett, de az edzés csak azt jelentheti, mint a testnevelést. Szóval nem lehetett olyan nagy probléma, vagy kihívás. Azt mondták hozzunk magunkkal edzőruhát, hogy ne az egyenruhába izzadjunk. Fren és Blaze előttem sétálva beszélgettek valami srácról, és találgattak, hogy miért kell velük lennie. Mögöttük kullogtam, és a fülbevalót masszíroztam. Ahol hozzáért a bőrömhöz, ott bizsergett. Megint azt a csilingelő hangot adta ki, és akik a folyosón voltak, köztük a két osztálytársamat is, mind leblokkoltak, és rám figyeltek. Csak pislogtam, és körbe néztem. Alig lehettek hárman rajtunk kívül, és mind ismerős volt számomra. Az egyik magas, szőke, szemüveges, csak méregetve nézett, aztán elmosolyodott, és kissé meghajolt, majd tovább ment. A másik kettő, mintha mélyebben hajolt volna meg, és ők is mentek tovább. Bámultam bambán utánuk, és körbe néztem még egyszer, hogy mégis kinek tisztelegtek. Fren és Blaze megint összenézett, és halványan mosolyogtak, majd megint rám figyeltek. Blaze somolygott, Fren pedig csak elpirult, majd mindenhova próbált nézni, csak rám nem.
- Ez már röhejes. Második alkalommal történik ez. Mi történt? Meg van babonázva a fülbevaló? - akadtam ki, Fren pedig dadogott valami nem tudom félét, majd eliszkolt. Blaze csak átkarolt, és így mentünk tovább.
- Tudod barátom, sok mindenre csak magunk jöhetünk rá! - vigyorgott rám, majd befordultunk egy sarkon, és bementünk a férfi öltözőbe.
Átvedlettünk. Egy egyszerű fehér pólót, melegítő gatyát, és edzőcipőt vettem föl. A többiek is hasonló dolgokat kaptak magukra. Átmentünk a belsőkerten, ahol a kihalt fa volt. Lassan mentem, jól megvizsgáltam halott kérgét, amin sok helyen üresség uralkodott. Megálltam, mintha hívogatna. Rátenyereltem a törzsére, és száraz ágaira figyeltem. Bárcsak élne. Megnézném, milyen pompában tündökölne gondoltam, majd elengedve, futólépésekkel értem be a csoportot, és léptünk be egy váróterembe, ahol több ajtó is várt ránk.
Zoé és egy másik lány mellett haladtunk el, immáron csak én és egy srác.
- Remélem megint Hozzá fognak beosztani! Olyan sok tanáccsal látott el!
- Szerintem, ha nem segített volna, akkor nem jutottam volna be! - áradoztak valakiről, de nem nagyon figyeltem oda. Aztán próbáltam rájönni, hogy mégis hol az az edzőterem, focipálya, vagy akármi, ahol megmozgathatjuk testünket. Egy hatalmas termetű, kigyúrt állat, - akarom mondani férfi lépett ki az egyik szobából, és elkiabálva megkérdezte, mindenki itt van-e már. Mind a két osztály itt volt.
- Négyes csoportokra osztunk titeket be, és a csoport egészen a tanév végéig nem változik, ahogyan a gyakornokaik sem! - folytatta üvöltve, mielőtt megint sutyorogni nem kezdtek. Kicsit aggódtam, hogy mégis kikkel akarnak összerakni, végül vállat vontam a gondolatra. És mindenre. - A csapatokat kitűzöm ide! - mutatott fel két papírt, majd a háta mögé tűzte, a falra. - Mindenki nézze meg, majd a számára választott szobába menjen! Egyesével nézzétek, különben hatvan kör iskolakört futtok! - rivallt ránk, majd aki jól végezte munkáját tapsolt egyet, és visszament a szobájába. Mindenki engedelmeskedett, és sorba állt, néma csendben. Beálltam a legvégére, és vártam. Elől páran felnyögtek, esetleg vihogtak, vagy örömükben kurjantottak. Mire én is odajutottam, alig páran lézengtek a váróteremben, már mindenki bement a kijelölt helyére. Én is megnéztem a papírt.
“ Motricz Fren, Belzguth Ao, Marunea Blaze, Asinis Ren - 301 “
Olvastam el azt a részt, ami engem érdekelt. Megvakartam a fejem búbját. Blazezel össze vagyunk mindenhova zárva, szóval megszoktam. Frent nagyjából már ismertem, vagyis tudtam kicsoda ő. Viszont. Belzguth Ao név semmit se mondott. Megkerestem a ‘301’-es szobát, majd kopogás után benyitottam. Négy fekvőszék féleség volt, amit elsőnek megláttam. Aztán próbáltam nem kirontani a szobából, mikor megláttam néhány orvosi tűt. Mintha egy laboratóriumban lettem volna. A székek felett hajszárító burához hasonlító dolog pihent. Egy fém asztal mögött egy szemüveges fiatal, göndör hajú srác ült, miközben a többieket figyelte, akik a másik oldalon álltak, kissé feszengve. Vagyis Blaze, és Fren. A harmadik fél meg mintha már az otthona lenne, csak bámult ki a sálja mögül. Pontosabban az a felsőbb éves volt, aki a mai nap is az osztályban volt. Hiába volt futó ruhában, sálja még így is takarta fél arcát. Szóval Ao a neve. Mikor beléptem, mindenki rám pillantott, és a szemüveges srác felpattant és mutatta, hogy menjek oda a többiekhez. Fehér laborköpenyt viselt, haja teteje fel volt fogva, amúgy majdnem a válláig ért. A köpenyből kikandikált vérvörös garbója a nyakánál, amitől kissé vérfagyasztó volt, amúgy is hulla fehér bőre. Barátságos arca volt.
- Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk, Ren! - rázott erősen kezet velem, szinte túlbuzgón is. - El se hiszem, hogy tényleg találkozhatok egy ilyen személlyel! - örvendezett tovább, én pedig csak bólogattam és tanácstalanul hagytam, hadd rázza ki a vért is a kezemből. Ennek el mentek otthonról, az is biztos, reagáltam le magamban a kialakult helyzetet. - Akkor bele is kezdek! - fogta meg karját, és engedte el az én kezemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. - A nevem Fluen Hartvig! Gyakornok vagyok az Iskolánál, örvendek a találkozásnak! - kezdett bele a beszámolójába. - Nektek nem kell bemutatkoznotok, mindent tudok rólatok. Aoval már régebb óta dolgozom együtt, így ő tudja az ilyesfajta eljárásokat. Ez az első eset, hogy nem az évfolyamból van párja valakinek, ti vagytok az elsők, és egyben a kísérlet is! - mutatott Frenre, és az említett srácra. Kissé furcsán ejtette ki a 'kísérlet' szót, mintha szomorú lenne ettől. A lány csak elpirult, a srác meg biccentett. - Az én munkám, hogy felkészítselek titeket a legrosszabb, legbonyolultabb helyzetek megoldására. A harci taktikákra, és egyben fejlesztjük az izomzataitokat, miközben a félelmetekkel küzdtök, illetve árnyakkal. Mivel közületek egy ember végképp nem tudja milyen óra is ez, ezért teljesen előröl mondok mindent - pillantott rám. - Befogtok feküdni azokba a székekbe, majd a fejetekre húzzuk azokat a transzpertorokat. Azok segítségével elindítunk az agyatokban egy szimulátort, ahol minden történhet. Ám hiába csak ültök majd ott, ugyanúgy izzadni, és sérülni is fogtok. Persze lesz, mikor kint is mozogtok, de elsőnek itt kell felmérni a tudásotokat, és saját edzéstervet kitalálni nektek - hadarta, és mindig vigyorgott, miközben szemüvegét megtörölte, és így megmutatta szemei alatt a hatalmas sötét redőket. Pislogni is elfelejtettem. - Szóval elsőnek szólóban fogjátok csinálni, egyszerű gyakorlatokkal. Majd egyre nehezebb pályákon mentek végig, később párokban is dolgoztok, majd a teljes csapat. Mire eljutunk idáig, talán már tavasz lesz, de ez ne zavarjon titeket! - helyezte vissza kerekded szemüvegét, majd leült.
