Felismert reinkarnáció
A lábam csak vitt maga után, egyenesen a fenevad felé akit igazából nem is láttam. Mégis úgy éreztem pontosan tudom mit csinálok. A kardot erősen fogtam, odarontottam és oda csaptam ahol a lány haja, és a fenevad keze látható volt. Felüvöltött a valami, és Fren földre zuhant. Közéjük álltam. A fülem zúgott, és borzalmasan hangosan vert a szívem. Úgy éreztem valami körülvesz. Valami meleg, de közben hideg és bársonyos. A kezemben tartott kardra pillantottam és ekkor fogtam fel, hogy mi vesz körül. Kék derengés. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha minden ami lehetetlen lenne nekem lehetséges ebben a percben. Mindent megtudnék csinálni; mindenre képes lennék. A sötét árnynak világító szemei voltak, és éreztem a büdös leheletét az arcomon. Megrémültem mikor a fejem mellett valami elröpült, és egyenesen az árny arcába érkezett hangos csattanással. Hátra tántorogtam mikor egy srác elrohant mellettem, és elkezdett harcolni az árnnyal egy tőrrel és pisztollyal. Nem tudtam rá figyelni, egyre jobban elöntött a forróság; mintha belülről égetne valami. Előre görnyedtem, és térdemre kapaszkodva próbáltam lenyugodni, miközben a kardom markolata hűteni próbálta tenyeremet. Olyan volt, mintha pulzálna a kardom, és aggódna értem, de ez lehetetlen, gondoltam magamban.
- Hé! Ren! - hallottam körülöttem a hangokat, de egyre erősebb volt bennem a forróság. Kezdtem elveszíteni a fejemet.
- Ren! Nyugodj meg! - egyre közelebb volt a hang, és mintha egyre többen lettek volna körülöttem. Végül feladtam. Kiengedtem ezt a forróságot. Hátrahanyatlottam, és üvöltve árasztottam a kék lángokat magamból. Páran felüvöltöttek, de csak a plafont tudtam bámulni. A kezemben tartott kard megnyugvást, aggódást, és beletörődést árasztott felém, egészen addig, míg behunytam a szemeim és összecsuklottam a földre. Kiáltozások vettek körül, majd csak a zakatolást hallottam.
- Ren? - hallottam meg Blaze ismert hangját, és megfordultam. Csend. Ez vett körül, és kényelmes hidegség. Körül néztem, mielőtt észrevettem volna Blazet. Mintha az óceán felszínén állnánk, és a horizontnál egybeolvadt az ég és az óceán. Végül megtaláltam őt is. Épp az óceán peremén ült, és figyelte a horizontot. Odasétáltam mellé, és leültem.
- Hol vagyunk? És te mit keresel itt?
- A számból vetted ki a szót! - nevetett fel, miközben rám nézett. Megvakartam tarkómat.
- Ja, jól van - motyogtam és ő felnevetett, majd felsóhajtott.
- Úgy tűnik, az uralkodó megérkezett - felállt miközben ezt mondta, majd leporolta magát, és megvárta, míg én is ezt teszem. Kérdezni akartam, hogy mégis mi a halálról beszél, de elindult valamerre, és nem tudtam megszólalni. Így inkább mellészegődtem. Egyre elfakultak a színek, ameddig teljesen sötétség nem lett.
Zúgott a fejem, mikor kitudtam nyitni szemeim, de olyan erős fehérség uralkodott mindenhol, hogy hunyorognom kellett. El nem tudtam képzelni, hogy hol vagyok, mindent homályosan érzékeltem, és iszonyatosan fájt a fejem. Szerencsére a fejemen kívül más nem fájt, így gyorsan magamra húztam a takarót, ami így is derekamig rám volt terítve. Miközben próbáltam melegedni, körül néztem. Látásom kezdett kitisztulni, mikor felfedezni véltem, hogy egy kórteremben pihenek, de inkább tekinteném iskolai gyengélkedőnek. Két függöny vett körül, így nem láttam a szoba azon részét, a hátam mögött egy fehér fal, majd a másik oldalon egy asztalka azon víz, gyógyszerek, és étel váratta magát felszolgálni. Ásítottam egyet, és begubózva a takaróba visszaaludtam remélve, hogy mikor legközelebb kinyitom a szemem, már nem fog fájni a fejem, és felmelegszem. Egyáltalán miért vagyok itt? Mi történt? Nem álmodtam semmit se. Üres voltam belül.
- Felkeltél? Hogy tudsz ennyit aludni? Istenem... - pufogott mellőlem egy valamennyire ismert hang, odafordultam. A tegnapi szőke srác volt, miközben valami manga féleséget olvasott. Nem tudtam miért van itt, de nem is annyira foglalkoztatott. Felsóhajtottam miközben fölültem, és a falnak támasztottam magamat.
- Semmi kérdés? Semmi, mi a fasz történt velem? Meddig voltam kiütve? Mert az biztos, hogy nem egy napig! - fel sem nézett, úgy panaszkodott nekem. Próbáltam emlékezni a nevére, de mikor rájöttem, hogy be se mutattak egymásnak, feleslegesen koptattam energiáimat.
- Hát arra emlékszem, hogy riasztás volt, és ott voltatok Etoval, és Blaze elrángatott, aztán ránk esett a fal. Szóval gondolom e miatt vagyok itt - motyogtam felsorolva az emlékeimet, miközben az asztalon lévő vizet elvettem és kortyolgattam, mivel túlságosan ki volt száradva a torkom. Aztán visszagondoltam, hogy milyen kérdéseket is mondott. - Hogy érted, hogy nem egy napig? Mégis meddig aludtam? - néztem rá kitágult szemekkel.
- Öt napig. Ma délután fogják kinyilatkoztatni, hogy kik maradnak tovább elsősökként! - lapozott egyet. Öt napig? Azt meg hogy? Emlékszem, hogy felébredtem, majd mikor tudatosult a helyszín, visszabóbiskoltam. Utána nyomott ennyire el az álom, vagy előtte? Aztán rájöttem egy másik dologra. Mivel pont a vizsgaidőszakot hagytam ki, esélyem se volt bizonyítani, hogy ide való lennék. Varázserő ide, vagy oda. A srác becsukta hirtelen képregényét, és rám nézett vörös szemeivel.
- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra? - érdeklődött kezeit térdére téve miközben előredőlt, és én próbáltam visszagondolni, vagy csak megérteni, hogy mégis miről beszél. Szóval sötét izé. Próbáltam visszagondolni miközben a besárgult paplant figyeltem, de csak megfájdult a fejem, és erősen szorítottam. Megráztam a fejem. Odanyújtott egy pirulát, és én megköszönve lenyeltem, majd vízzel leöblítettem a maró torkom. A srác fölállt, fel se pillantott a könyvéből, majd elindult az ajtó felé.
- Ja igen! Egyenruha, négykor az aulában! - mondta, mielőtt kilépett a tolóajtón át a folyosóra. Párat pislogtam, hogy felfogjam az információkat, amit majdhogynem ide ugatott. Visszafeküdtem, majd a beázott plafont kezdtem el vizslatni. Öt napig voltam kiütve úgy, hogy hiányos az emlékezetem. Bár biztos, hogy a fal kiütött, de akkor mindenre emlékszem. Szóval mi történt pontosan?
"- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra?"
Csak ez a fura érzés a mellkasomban nem hagy pihenni. Mégis milyen kardról beszélt? Sötétség, és kard. A sötétség megvan, mert mindent feketének láttam, de kardot, aztán végképp nem! Mégis a lelkem megérezte a bizonytalanságomat.
Rövid időn belül haza jutottam, miután kivizsgált az iskola orvosa. Kettő óra múlt. Az Iskola ki volt halva, és mikor átsétáltam az aulán minden rendben volt. A folyosókon is, semmi jelet nem láttam volna, hogy itt bármiféle harc folytatódott volna le. Megvakartam az államat, mikor már a kádban ülve áztattam testemet, gondolván, lehet csak egy álom volt. De akkor nem fájna néha a fejem, nem lettem volna a gyengélkedőn, Eto haverja nem lett volna ott, hogy kérdezősködjön, és fura mangákat olvasson. Ezzel az egésszel valami nem stimmelt. Csak tudnám mi.
Nem értem, minek kell mennem, ha úgy is tudom, hogy hazaküldenek, vagy bedobnak egy másik suliba, esetleg a süllyesztőbe. Sóhajtva megigazítottam a nyakkendőmet, mikor Blaze rontott be, már készen felöltözve, plusz egy ezüst lánccal, ami az övéről lógott le.
- Hát itt vagy?! Már mindenütt kerestelek! Jól vagy? Minden rendben? - szaladt hozzám, mintha az anyám lenne, aki, ha szabadna megjegyeznem, ilyeneket hála nem szokott csinálni. Jól megtapogatott, szét borzolta, amúgy is borzolt hajamat, majd nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbülne. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak akkor sikerült, mikor már elengedett. Rám vigyorgott. - Sietnünk kell, egy felségnek nem szabad késnie! - villantotta meg Colgate mosolyát, én pedig még pislogni is elfelejtettem.
- Ennyire egoista ne legyél már! - szidtam le, mire picit ledöbbent, de rögtön visszaváltott a szokásos arckifejezéséhez. Megvakarta fejét, és felnevetett. Végül elkészültünk, és miközben piszkálgattam a fülemen lógó tollat, beértünk az Iskolába. Az aulában elhelyezett székeken az elsősök ültek, és mi is elfoglaltunk két szabad széket valahol a közepe táján. Körülöttünk elég sok felsőbb éves állt, és vizsgálta a friss húst. Egy emelvény volt előttünk, aminek a végében három-három szék volt elhelyezve a két oldalt. Mikor bejött hét felnőtt, nagy taps vihar fogadta őket és füttyszó hallatszott a felsősöktől. Mi csak tapsoltunk. Végül a hét felnőttből hat leült, az utolsó pedig a mikrofonhoz sétált. Egy fekete egyenruhában volt, hiába nézett ki szigorún, a sötétbarna haja össze-vissza állt rajta. Felemelve kezeit, elhallgatott mindenkit. Szigorú, arany szemeivel körbe pillantott a termen, miközben ajkai meg se rezzentek szigorú vonásaiból.
- Üdv mindenkinek! Aki még nem ismerne, annak bemutatkoznék! Derwin Thomas vagyok, a háborútörténelem tanár, és az Igazgató. Mint tudjátok, ez egy felmérőhét volt, amin betudtátok bizonyítani mennyire vagytok képesek, hogy bent tudjatok maradni. Csak hogy tudjátok, tavaly százötvenkét diákból harmincegy tudott csak bent maradni és idén több, mint százhetvenen jelentkeztetek! - mondta, és tartania kellett egy kis szünetet, mivel körülöttünk mindenki elkezdett sugdolózni, hogy milyen igazságtalan, és ő biztos bent fog maradni. - Nos, tehát. Akiknek felolvasom a nevét, kérem fáradjon az emelvény jobb oldalán található terembe! - mutatott egy sötét ajtóra. Néma csend lett. Aztán elkezdte sorolni a neveket egy listáról. Mindenkit megtapsoltunk, ő örült és bement a szobába. Egyre kevesebben lettünk, egyre többen lettek idegesek, és egyre jobban pánikoltak. Az eddigi ismerőseim közül, senki nevét nem olvasták fel. Se Fren, se Blaze, se Tack. Se én, bár ezt éppenséggel tudtam. Egy kis idő után, mikor már csak olyan két tucatnyian maradtunk, még egyszer körülnézett, és elnémult.
- Nos, tehát! Gratulálok, ti, az Atropa es Althea Erőképző Iskola diákjai lettetek! - kezdett el tapsolni, és vele együtt a felsőbb évesek is, elégedetten figyeltek minket. Bár volt egy-két pár, akik pénzt kaptak, és bosszúsan adtak is. Ledöbbentem. Hogy mi? Körbe néztem, és láttam a többi értetlen arcot, és ez már majdnem nevetésre késztetett. Végül néhányan majd kicsattantak az örömtől, és fellökve a széket felálltak, és a levegőbe bokszoltak. Pislognom kellett. Rosszul hallok, vagy talán engem véletlen kihagyott? Igen, ez biztos! Mivel csak az első napon voltam jelen, biztosan elfelejtettek. Ezzel a gondolattal döntöttem el, hogy szólok az Igazgatónak.
- Sikerült, Ren! - ugrott rám Blaze, és ezzel a földre kerültünk. Hirtelen ért támadás. Bámultam rá, mikor többen is ránk ugrottak, azt kiabálva, hogy “siker szendvics”. Azt hittem majd megfulladok, a rengeteg hering alatt. Többen is felnevettek körülöttünk, vagy épp azt hangoztatták, milyen gyerekesek vagyunk. Végül mikor már kaptam levegőt, és biztos két lábon álltam közöltem Blazezel, hogy majd otthon találkozunk, és elsétáltam tőlük, egészen az igazgató irodájáig. Kopogtam, majd mikor engedélyt kaptam a belépésre, bementem. Nem csak az igazgató volt ott, hanem Eto is. A tanár az asztala mögött, Eto az asztal előtti két szék egyikében ült keresztbetett lábakkal, és csukott szemekkel türelmesen várt. Helyet kínált a férfi, és leültem. Reméltem, hogy elküldi Etot, de ehelyett csak megkérdezte, miben segíthet. Rásandítottam Etora, aki csak a telefonját bökdöste. Sóhajtottam.
- Engem kihagytak a felsorolásból mivel a héten, összesen csak egy napot voltam jelen! - tértem a lényegre, és figyeltem picit elcsodálkozó arcát, amint nem tudja felfogni, hogy miért is vagyok itt. Az ember ilyenkor elsunnyogná, hogy bent maradhasson, erre jön egy ilyen idióta, aki hangoztatja magát.
- Neve? - kezdett el babrálni a papírokkal, de mielőtt válaszolhattam volna, már megtalált egyet, és felém nyújtotta. Tudta ki vagyok, gondoltam magamban elképedve. Elvettem, és az ölemben tartva nem értettem az egészet. Az igazolványképem volt rajta, illetve minden adat. Valamint egy zöld színű nyomda jel, ami egy "átment" írás volt. Lejjebb egy hozzászólásban ez volt olvasható: “Iskolai hetének első napján, egy egész árnytámadást megállított egyedül. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Kényszerített.” Megvakartam a tarkómat, mert egy árva szót se tudtam felfogni. Árnytámadás? Reinkarnáció? Mi a jóságos fenéről beszélnek ezek itt?
- Mi az, hogy hatos besorolás? - kérdeztem végül kábultan.
- Azt, hogy az Iskola tanulója lettél! - veregette meg a vállamat Eto, majd felállva kiment. Visszaadtam a papírt, és hátra vetve magam a szék támlájának nagyot sóhajtottam.
- Még mindig nem értem - mondtam, a plafont bámulva. - Alig emlékszem valamire arról a napról, nincs is semmilyen mannám, mégis hogyan győzhettem volna egyedül? És kinek vagyok a reinkarnációja? - kezdtem törni a fejem.
- Mindennek eljön a maga ideje, Ren! - ennyit mondott a tanár, majd kikísért, és még egyszer gratulált a bent maradásomért. Nosztalgiázva nézett a földre enyhe mosollyal ar arcán, mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtaját.
Hazaérve az ágyra dobtam magam. Kezdett sötétedni, én meg nem éreztem semmit. Még nem jött át Blaze, ezért az átvedlésem után, neki álltam főzni valami vacsora félét, ami rizs és rántott pisztráng lett. Elkezdtem enni, majd mikor valaki berontott, elővettem már reflex szerűen egy új tányért, és mikor leült elém megköszönve, ő is enni kezdett. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig itt tartozkodik Blaze. Terepmintás gatyát viselt, azon lelógó hózenetrógert, ezekhez pedig egy fekete felsőt. Elkezdett mesélni a hetéről, hogy néhányan belekötöttek, de egyikük se került be. Csendben hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt aznap az Iskolában.
- Te hogy úsztad meg egy karcolás nélkül? - szóltam közbe, mikor épp arról beszélt, milyen jókat beszélt Tackkal. Pislogott rám mikor elhallgatott.
- Miről beszélsz?
- Akkor a suliban. Emlékszem, hogy ránk zuhant a plafon! - böktem a villámmal a halba, majd bekaptam. Elkomorult, de ez alig pár pillanatra lehetett észrevenni, mert rögtön mosolyogni kezdett.
- Nem tudom miről beszélsz, csak egy kis törmelék esett, és az is csak rád! - nevetgélt, és mintha egy kis idegességet érezhettem a nevetésében.
- Azt mondta a diri, hogy egyedül győztem le egy árnytámadást!? - mondtam neki, hogy ne nézzen már olyan hülyének, hogy mindent elhiszek. Megvonta a vállát. Belapátolta az utolsó falatot is, majd felállt.
- Ha eljön az ideje, magadtól ráfogsz jönni! - felelte, majd megköszönve a kaját ott hagyott, hogy egyedül lehessek összeesett gondolataimmal. Ha eljön az ideje? Mindennek eljön az ideje? Összeszorítottam a számat, miközben a villát forgattam a levegőben. Egyetlen nap kétszer is hallani ugyanazt nem volt jó érzés. Egyikük menekült a válaszadás alól, a másikuk pedig válaszra se méltatott. Nem tetszett ez az egész, de mégis izgatottan vágtam bele az ismeretlenbe.
- Hé! Ren! - hallottam körülöttem a hangokat, de egyre erősebb volt bennem a forróság. Kezdtem elveszíteni a fejemet.
- Ren! Nyugodj meg! - egyre közelebb volt a hang, és mintha egyre többen lettek volna körülöttem. Végül feladtam. Kiengedtem ezt a forróságot. Hátrahanyatlottam, és üvöltve árasztottam a kék lángokat magamból. Páran felüvöltöttek, de csak a plafont tudtam bámulni. A kezemben tartott kard megnyugvást, aggódást, és beletörődést árasztott felém, egészen addig, míg behunytam a szemeim és összecsuklottam a földre. Kiáltozások vettek körül, majd csak a zakatolást hallottam.
- Ren? - hallottam meg Blaze ismert hangját, és megfordultam. Csend. Ez vett körül, és kényelmes hidegség. Körül néztem, mielőtt észrevettem volna Blazet. Mintha az óceán felszínén állnánk, és a horizontnál egybeolvadt az ég és az óceán. Végül megtaláltam őt is. Épp az óceán peremén ült, és figyelte a horizontot. Odasétáltam mellé, és leültem.
- Hol vagyunk? És te mit keresel itt?
- A számból vetted ki a szót! - nevetett fel, miközben rám nézett. Megvakartam tarkómat.
- Ja, jól van - motyogtam és ő felnevetett, majd felsóhajtott.
- Úgy tűnik, az uralkodó megérkezett - felállt miközben ezt mondta, majd leporolta magát, és megvárta, míg én is ezt teszem. Kérdezni akartam, hogy mégis mi a halálról beszél, de elindult valamerre, és nem tudtam megszólalni. Így inkább mellészegődtem. Egyre elfakultak a színek, ameddig teljesen sötétség nem lett.
Zúgott a fejem, mikor kitudtam nyitni szemeim, de olyan erős fehérség uralkodott mindenhol, hogy hunyorognom kellett. El nem tudtam képzelni, hogy hol vagyok, mindent homályosan érzékeltem, és iszonyatosan fájt a fejem. Szerencsére a fejemen kívül más nem fájt, így gyorsan magamra húztam a takarót, ami így is derekamig rám volt terítve. Miközben próbáltam melegedni, körül néztem. Látásom kezdett kitisztulni, mikor felfedezni véltem, hogy egy kórteremben pihenek, de inkább tekinteném iskolai gyengélkedőnek. Két függöny vett körül, így nem láttam a szoba azon részét, a hátam mögött egy fehér fal, majd a másik oldalon egy asztalka azon víz, gyógyszerek, és étel váratta magát felszolgálni. Ásítottam egyet, és begubózva a takaróba visszaaludtam remélve, hogy mikor legközelebb kinyitom a szemem, már nem fog fájni a fejem, és felmelegszem. Egyáltalán miért vagyok itt? Mi történt? Nem álmodtam semmit se. Üres voltam belül.
- Felkeltél? Hogy tudsz ennyit aludni? Istenem... - pufogott mellőlem egy valamennyire ismert hang, odafordultam. A tegnapi szőke srác volt, miközben valami manga féleséget olvasott. Nem tudtam miért van itt, de nem is annyira foglalkoztatott. Felsóhajtottam miközben fölültem, és a falnak támasztottam magamat.
- Semmi kérdés? Semmi, mi a fasz történt velem? Meddig voltam kiütve? Mert az biztos, hogy nem egy napig! - fel sem nézett, úgy panaszkodott nekem. Próbáltam emlékezni a nevére, de mikor rájöttem, hogy be se mutattak egymásnak, feleslegesen koptattam energiáimat.
- Hát arra emlékszem, hogy riasztás volt, és ott voltatok Etoval, és Blaze elrángatott, aztán ránk esett a fal. Szóval gondolom e miatt vagyok itt - motyogtam felsorolva az emlékeimet, miközben az asztalon lévő vizet elvettem és kortyolgattam, mivel túlságosan ki volt száradva a torkom. Aztán visszagondoltam, hogy milyen kérdéseket is mondott. - Hogy érted, hogy nem egy napig? Mégis meddig aludtam? - néztem rá kitágult szemekkel.
- Öt napig. Ma délután fogják kinyilatkoztatni, hogy kik maradnak tovább elsősökként! - lapozott egyet. Öt napig? Azt meg hogy? Emlékszem, hogy felébredtem, majd mikor tudatosult a helyszín, visszabóbiskoltam. Utána nyomott ennyire el az álom, vagy előtte? Aztán rájöttem egy másik dologra. Mivel pont a vizsgaidőszakot hagytam ki, esélyem se volt bizonyítani, hogy ide való lennék. Varázserő ide, vagy oda. A srác becsukta hirtelen képregényét, és rám nézett vörös szemeivel.
- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra? - érdeklődött kezeit térdére téve miközben előredőlt, és én próbáltam visszagondolni, vagy csak megérteni, hogy mégis miről beszél. Szóval sötét izé. Próbáltam visszagondolni miközben a besárgult paplant figyeltem, de csak megfájdult a fejem, és erősen szorítottam. Megráztam a fejem. Odanyújtott egy pirulát, és én megköszönve lenyeltem, majd vízzel leöblítettem a maró torkom. A srác fölállt, fel se pillantott a könyvéből, majd elindult az ajtó felé.
- Ja igen! Egyenruha, négykor az aulában! - mondta, mielőtt kilépett a tolóajtón át a folyosóra. Párat pislogtam, hogy felfogjam az információkat, amit majdhogynem ide ugatott. Visszafeküdtem, majd a beázott plafont kezdtem el vizslatni. Öt napig voltam kiütve úgy, hogy hiányos az emlékezetem. Bár biztos, hogy a fal kiütött, de akkor mindenre emlékszem. Szóval mi történt pontosan?
"- Tényleg nem emlékszel többre? Mondjuk valami sötét izére? Vagy valami kardra?"
Csak ez a fura érzés a mellkasomban nem hagy pihenni. Mégis milyen kardról beszélt? Sötétség, és kard. A sötétség megvan, mert mindent feketének láttam, de kardot, aztán végképp nem! Mégis a lelkem megérezte a bizonytalanságomat.
Rövid időn belül haza jutottam, miután kivizsgált az iskola orvosa. Kettő óra múlt. Az Iskola ki volt halva, és mikor átsétáltam az aulán minden rendben volt. A folyosókon is, semmi jelet nem láttam volna, hogy itt bármiféle harc folytatódott volna le. Megvakartam az államat, mikor már a kádban ülve áztattam testemet, gondolván, lehet csak egy álom volt. De akkor nem fájna néha a fejem, nem lettem volna a gyengélkedőn, Eto haverja nem lett volna ott, hogy kérdezősködjön, és fura mangákat olvasson. Ezzel az egésszel valami nem stimmelt. Csak tudnám mi.
Nem értem, minek kell mennem, ha úgy is tudom, hogy hazaküldenek, vagy bedobnak egy másik suliba, esetleg a süllyesztőbe. Sóhajtva megigazítottam a nyakkendőmet, mikor Blaze rontott be, már készen felöltözve, plusz egy ezüst lánccal, ami az övéről lógott le.
- Hát itt vagy?! Már mindenütt kerestelek! Jól vagy? Minden rendben? - szaladt hozzám, mintha az anyám lenne, aki, ha szabadna megjegyeznem, ilyeneket hála nem szokott csinálni. Jól megtapogatott, szét borzolta, amúgy is borzolt hajamat, majd nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbülne. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak akkor sikerült, mikor már elengedett. Rám vigyorgott. - Sietnünk kell, egy felségnek nem szabad késnie! - villantotta meg Colgate mosolyát, én pedig még pislogni is elfelejtettem.
- Ennyire egoista ne legyél már! - szidtam le, mire picit ledöbbent, de rögtön visszaváltott a szokásos arckifejezéséhez. Megvakarta fejét, és felnevetett. Végül elkészültünk, és miközben piszkálgattam a fülemen lógó tollat, beértünk az Iskolába. Az aulában elhelyezett székeken az elsősök ültek, és mi is elfoglaltunk két szabad széket valahol a közepe táján. Körülöttünk elég sok felsőbb éves állt, és vizsgálta a friss húst. Egy emelvény volt előttünk, aminek a végében három-három szék volt elhelyezve a két oldalt. Mikor bejött hét felnőtt, nagy taps vihar fogadta őket és füttyszó hallatszott a felsősöktől. Mi csak tapsoltunk. Végül a hét felnőttből hat leült, az utolsó pedig a mikrofonhoz sétált. Egy fekete egyenruhában volt, hiába nézett ki szigorún, a sötétbarna haja össze-vissza állt rajta. Felemelve kezeit, elhallgatott mindenkit. Szigorú, arany szemeivel körbe pillantott a termen, miközben ajkai meg se rezzentek szigorú vonásaiból.
- Üdv mindenkinek! Aki még nem ismerne, annak bemutatkoznék! Derwin Thomas vagyok, a háborútörténelem tanár, és az Igazgató. Mint tudjátok, ez egy felmérőhét volt, amin betudtátok bizonyítani mennyire vagytok képesek, hogy bent tudjatok maradni. Csak hogy tudjátok, tavaly százötvenkét diákból harmincegy tudott csak bent maradni és idén több, mint százhetvenen jelentkeztetek! - mondta, és tartania kellett egy kis szünetet, mivel körülöttünk mindenki elkezdett sugdolózni, hogy milyen igazságtalan, és ő biztos bent fog maradni. - Nos, tehát. Akiknek felolvasom a nevét, kérem fáradjon az emelvény jobb oldalán található terembe! - mutatott egy sötét ajtóra. Néma csend lett. Aztán elkezdte sorolni a neveket egy listáról. Mindenkit megtapsoltunk, ő örült és bement a szobába. Egyre kevesebben lettünk, egyre többen lettek idegesek, és egyre jobban pánikoltak. Az eddigi ismerőseim közül, senki nevét nem olvasták fel. Se Fren, se Blaze, se Tack. Se én, bár ezt éppenséggel tudtam. Egy kis idő után, mikor már csak olyan két tucatnyian maradtunk, még egyszer körülnézett, és elnémult.
- Nos, tehát! Gratulálok, ti, az Atropa es Althea Erőképző Iskola diákjai lettetek! - kezdett el tapsolni, és vele együtt a felsőbb évesek is, elégedetten figyeltek minket. Bár volt egy-két pár, akik pénzt kaptak, és bosszúsan adtak is. Ledöbbentem. Hogy mi? Körbe néztem, és láttam a többi értetlen arcot, és ez már majdnem nevetésre késztetett. Végül néhányan majd kicsattantak az örömtől, és fellökve a széket felálltak, és a levegőbe bokszoltak. Pislognom kellett. Rosszul hallok, vagy talán engem véletlen kihagyott? Igen, ez biztos! Mivel csak az első napon voltam jelen, biztosan elfelejtettek. Ezzel a gondolattal döntöttem el, hogy szólok az Igazgatónak.
- Sikerült, Ren! - ugrott rám Blaze, és ezzel a földre kerültünk. Hirtelen ért támadás. Bámultam rá, mikor többen is ránk ugrottak, azt kiabálva, hogy “siker szendvics”. Azt hittem majd megfulladok, a rengeteg hering alatt. Többen is felnevettek körülöttünk, vagy épp azt hangoztatták, milyen gyerekesek vagyunk. Végül mikor már kaptam levegőt, és biztos két lábon álltam közöltem Blazezel, hogy majd otthon találkozunk, és elsétáltam tőlük, egészen az igazgató irodájáig. Kopogtam, majd mikor engedélyt kaptam a belépésre, bementem. Nem csak az igazgató volt ott, hanem Eto is. A tanár az asztala mögött, Eto az asztal előtti két szék egyikében ült keresztbetett lábakkal, és csukott szemekkel türelmesen várt. Helyet kínált a férfi, és leültem. Reméltem, hogy elküldi Etot, de ehelyett csak megkérdezte, miben segíthet. Rásandítottam Etora, aki csak a telefonját bökdöste. Sóhajtottam.
- Engem kihagytak a felsorolásból mivel a héten, összesen csak egy napot voltam jelen! - tértem a lényegre, és figyeltem picit elcsodálkozó arcát, amint nem tudja felfogni, hogy miért is vagyok itt. Az ember ilyenkor elsunnyogná, hogy bent maradhasson, erre jön egy ilyen idióta, aki hangoztatja magát.
- Neve? - kezdett el babrálni a papírokkal, de mielőtt válaszolhattam volna, már megtalált egyet, és felém nyújtotta. Tudta ki vagyok, gondoltam magamban elképedve. Elvettem, és az ölemben tartva nem értettem az egészet. Az igazolványképem volt rajta, illetve minden adat. Valamint egy zöld színű nyomda jel, ami egy "átment" írás volt. Lejjebb egy hozzászólásban ez volt olvasható: “Iskolai hetének első napján, egy egész árnytámadást megállított egyedül. Reinkarnáció. Hatos besorolás. Kényszerített.” Megvakartam a tarkómat, mert egy árva szót se tudtam felfogni. Árnytámadás? Reinkarnáció? Mi a jóságos fenéről beszélnek ezek itt?
- Mi az, hogy hatos besorolás? - kérdeztem végül kábultan.
- Azt, hogy az Iskola tanulója lettél! - veregette meg a vállamat Eto, majd felállva kiment. Visszaadtam a papírt, és hátra vetve magam a szék támlájának nagyot sóhajtottam.
- Még mindig nem értem - mondtam, a plafont bámulva. - Alig emlékszem valamire arról a napról, nincs is semmilyen mannám, mégis hogyan győzhettem volna egyedül? És kinek vagyok a reinkarnációja? - kezdtem törni a fejem.
- Mindennek eljön a maga ideje, Ren! - ennyit mondott a tanár, majd kikísért, és még egyszer gratulált a bent maradásomért. Nosztalgiázva nézett a földre enyhe mosollyal ar arcán, mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtaját.
Hazaérve az ágyra dobtam magam. Kezdett sötétedni, én meg nem éreztem semmit. Még nem jött át Blaze, ezért az átvedlésem után, neki álltam főzni valami vacsora félét, ami rizs és rántott pisztráng lett. Elkezdtem enni, majd mikor valaki berontott, elővettem már reflex szerűen egy új tányért, és mikor leült elém megköszönve, ő is enni kezdett. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig itt tartozkodik Blaze. Terepmintás gatyát viselt, azon lelógó hózenetrógert, ezekhez pedig egy fekete felsőt. Elkezdett mesélni a hetéről, hogy néhányan belekötöttek, de egyikük se került be. Csendben hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt aznap az Iskolában.
- Te hogy úsztad meg egy karcolás nélkül? - szóltam közbe, mikor épp arról beszélt, milyen jókat beszélt Tackkal. Pislogott rám mikor elhallgatott.
- Miről beszélsz?
- Akkor a suliban. Emlékszem, hogy ránk zuhant a plafon! - böktem a villámmal a halba, majd bekaptam. Elkomorult, de ez alig pár pillanatra lehetett észrevenni, mert rögtön mosolyogni kezdett.
- Nem tudom miről beszélsz, csak egy kis törmelék esett, és az is csak rád! - nevetgélt, és mintha egy kis idegességet érezhettem a nevetésében.
- Azt mondta a diri, hogy egyedül győztem le egy árnytámadást!? - mondtam neki, hogy ne nézzen már olyan hülyének, hogy mindent elhiszek. Megvonta a vállát. Belapátolta az utolsó falatot is, majd felállt.
- Ha eljön az ideje, magadtól ráfogsz jönni! - felelte, majd megköszönve a kaját ott hagyott, hogy egyedül lehessek összeesett gondolataimmal. Ha eljön az ideje? Mindennek eljön az ideje? Összeszorítottam a számat, miközben a villát forgattam a levegőben. Egyetlen nap kétszer is hallani ugyanazt nem volt jó érzés. Egyikük menekült a válaszadás alól, a másikuk pedig válaszra se méltatott. Nem tetszett ez az egész, de mégis izgatottan vágtam bele az ismeretlenbe.
