Tizennegyedik fejezet

 

Van még remény(?)

Legalább két óránkba telt kijutni a csatatérről, amit egy nyugodt napon akár tíz perc alatt lehetett volna lesétálni. Szerencsénkre senki se vett észre minket, ennek csöndben örült a csapat. Mikor már áttértünk a túloldalra, és visszanéztünk, csak néha-néha felrobbanó fényeket láthattunk, mennydörgés hangját, vagy éppen a föld remegést érezhettük a talpaink alatt. Szörnyű bűntudat volt bennem, de amikor a kis csapatunkon végig néztem, pontosan ugyan azt láttam az ő szemükben is. Vágyat arra, hogy segítsenek nekik. De a tettvágyunkat másra kellett irányítani, így tovább futottunk a határon túlra, a városon kívülre, ahol rögtön egy erdő várt minket tele veszéllyel, amikről még csak nem is álmodtunk. Eltökéltséget kellett éreznem, ingatag érzelmeimet helyre kellett tennem, de az idő ellenünk dolgozott, főleg hogyha nem mi fogunk először a lehetséges szövetségesekhez érni, hiszen úgy az ellenség beelőz minket, és ezzel átveszi az egész Bolygótársaság fölötti hatalmat, amit három ember irányított. A legközelebbi pont megelőzte Tack faluját az erdőben, ahol egy kisebb, ám erős víz klán várta betoppanásunkat. Mivel a többiek nem találták Lenat, Ash pedig nem volt a szerves tagja a csapatnak, ők ketten nem jöhettek. Így lett Tack párja Robin, akik némán is tudták, hogy sokkal jobban jártak a másikkal, mintha azokkal lettek volna, akiket eredetileg kaptak, annak ellenére is, hogy még sose harcoltak együtt, sőt, alig beszéltek még a másikkal. Végül mikor már a Fa védelmező köréből is kiértünk, megálltunk szusszanni egy dombon. Hátra néztünk, és láthattuk az ezüstös, néha-néha valamilyen színen megcsillanó burkot, és abban a lassan romokban lévő városunkat. Borzasztó, de közben szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a maga módján.
- Tovább! - indított tovább mindenkit Eto, mi pedig követtük őt a sűrűbe. Még egyszer hátranéztem az első fa mellett, és pont a felkelő Nap sugarai világították be az egész helyet. Minden csillogott, én pedig eltűntem a fák között azzal az elhatározással, hogy mindenkit megfogok menteni.

- Milyen klán pontosan? - kérdezte Fren, mikor már egy egész napja gyalogoltunk kisebb szünetekkel. Tack és Robin vezette a csapatot, rögtön utánuk volt Fren és Ao, akiket mi követtünk Blazezel. Végül a sort Eto és Peto zárta. Tack elhajolt egy ág elől, mielőtt válaszolt volna.
- Azúr klánnak hívják őket, a legjobb gyógyítók mind innen származnak. Nagyon kedvesek, szóval mindenki fogja vissza magát! Ritkán lesznek dühösek, de ha valamire egyszer megharagszanak, sose bocsátanak meg neki... - fordult meg, és rám pillantott. Kissé furcsán éreztem magam, pedig összesen egyszer voltam gyerekkoromban a klánnál. Valahogy elkeveredtünk egy kalandunk során hárman, és itt kötöttünk ki Blaze-zel, és Rozival. Megmosolyogtatott az emlék, de nem tarthatott sokáig. Hangokat hallottunk.
- Még messze vagyunk! - állított meg mindenkit Robin, és mindannyian lehajoltunk, vagy próbáltunk eltűnni. Hiába, hogy a szél belekapott a hajunkba, és tovább vitte a hírünket, bennünk megfagyott a levegő. Senki se mert megmozdulni, de még lélegezni se. Ám a hang, ami lépésekre emlékeztetett, ahogyan ropogtak a levelek a lába alatt, egy ideig egyre hangosabbá vált, majd elhalt. Nem vett észre. Bárki, vagy bármi is lehetett, elment. Még vártunk pár percet, hogy biztossá menjünk, majd csak akkor indultunk tovább, miután Robin jelet adott rá. Az egész küldetésünknek az volt a célja, hogy titokban történjen, senki se tudjon rólunk semmit se. Vagy legalábbis az elején. Viszont most már mindenkinek leesett, hogy ez szinte lehetetlen lesz.
Tovább haladtunk néma csöndben. Hamar besötétedett, így egy jól eldugott helyett kellett keresnünk, ahol letudtunk pihenni. Az Azúr klán még két napi járásra volt tőlünk, de már most fáradtak voltunk. Végül találtunk egy kisebb rét félét, amit hatalmas bokrok vettek körül, illetve üvegnövények, amik az esti fényben csillogtak. Leraktuk a táskáinkat, és rögtön elkezdtünk ágakat gyűjteni, hogy legyen tüzünk. Fél óra múlva már hálózsákok is ki voltak készítve, és a tűz is éget kis lángon. Mindenki néma csöndben ülte körbe a tűzrakást, és falatozott. Nem mertünk megszólalni, nehogy véletlenül a saját hibánkból időközben ránk találjanak. A tűz fölött gomolygó füstöt is légbuborékba zártam, hogy ne füstölögjön fölfele az égbe. Tack valamit laptopon pötyögött, néha-néha beleharapva szendvicsébe. Blaze a fegyvereit tisztogatta, ahogyan Peto is. Eto és Robin valamiról elmélyülten beszélgettek, míg Fren csak a tüzet bámulta, kezében az ételével, amibe még csak bele se harapott. Ao pedig elment szétnézni, felmérni a terepet. Fren mellé ültem.
- "Nincs igazság/ mit értsz igazság alatt/ nincs igazság még ez sem az." - suttogtam, ő pedig rám emelte bús tekintetét.
- József Attila? - én csak bólintottam. Aztán némán figyeltük tovább a tüzet. Már lassan mindenki nyugovóra tért, én vállaltam az első őrséget. Ám Fren nem feküdt le, mellettem ült, és bambán nézett előre.
- Amúgy Ren... - krákogott halkan, mire felvontam a szemöldökömet, és ránéztem. - Miért mindig földi írásokat idézel?
Mielőtt válaszoltam volna elmerengtem a kérdésen. Mormogtam párat, hogy törjem a fejem. Behunytam a szemeim, az államnak támasztottam a kezem, és felfele emeltem arcomat.
- Nem tudom! - jutottam végül döntésre, mire ő csak értetlenkedve figyelt tovább. Én visszafordultam a tűz felé, és halványan elmosolyodtam.
- Talán azért, mert... - akadtam el mégis a válasz megfogalmazásán. - Talán mert... mm... Adj időt a válasznak, ígérem majd megválaszolom! - pillantottam rá, ő pedig csak halványan elmosolyodott, bólintott, és jó éjszakát kívánva elment Ao mellé, ahol volt a helye.  Nagyot sóhajtottam, majd megigazítva a kardomat, inkább fölálltam, és szétnéztem a bokrok körül. Ám minden nyugis volt, néha-néha kapott föl a szél furcsa érzést hozva magával, de nem tudnám megmondani milyen érzés volt. Mennydörgés hallatszódott a távolból, de túl sötét volt már ahhoz, hogy lássam tényleg vihar közeledik, vagy esetleg valami szörnyűbb dolognak adott hangot. A hírek szerint eddig még csak az Iskola környékeit támadták meg, illetve a felsőbb országok karanténba zárták magukat; onnan senki se ki, se be nem mehetett. Ez bosszantott is, de megnyugtatott, hogy legalább azok az emberek, akik a családom lettek még élnek, és remélhetőleg ki is maradnak ebből az egészből. Lehet el se jut hozzájuk a közelgő csata vihara, de még csak az illata se. Nem bántam.
Hideg volt, és kezdett beszökni a tél közeledő szele a tarkómhoz. Aztán reccsenést hallottam a távolból, és rögtön fölébredtem fáradtságomból, kardom nyelét markoltam meg.
"Veszélyes?" kérdeztem meg akaratlanul is Jeromostól, aki csöppet meghökkent a hirtelen kérdéstől. De persze tudhattam volna, hogy nem tudja a választ, ám ő csak elmosolyodott.
"Kérdezd meg tőle!" válaszolt frappánsan, és egy képet mutatott rólam, ahogyan egy medve elé állok, és megkérdezem tőle, hogy veszélyes-e. Egyből válaszoltam neki, ahogyan a medve felrobban, ő pedig elszörnyedt. "Szörnyű vagy!" sikkantott lányosan, mire akaratlanul is felkuncogtam elfeledkezve a helyzetemről. A mocorgás megfagyott, és éreztem, ahogyan egyre jobban megfeszít valamit. Felkészültem az esetleges támadásra, mélyeket sóhajtoztam, és próbáltam ellazítani a vállamat. Elsősorban higgadtnak kellett maradnom, és nyugalmat kellett szereznem, hogy biztosan sikerrel járjak.
“Jeromos!” szólítottam meg a fejemben az említettet, mire éreztem a figyelmét türelmetlenül. Ő is koncentrált valamire, és igen aggódó volt, de kíváncsi.
“Szólj Blaze-nek, hogy van itt egy betolakodó!” adtam tudtára a dolgot, mire kicsit elgondolkodott, de aztán rájött mire gondoltam. A legutolsó összekapcsolódáskor kialakult egy alagút köztünk, így apróbb jeleket áttudott küldeni a fejemből az övébe, és mint Jeromos, ő lett a postásunk. Éreztem, hogy az erőm kevesebb lesz, de nem tartott sokáig. Az üzenet elért hozzá, a kérdés már csak az, ki van itt? Aztán levélzörgést hallottam, elindult felém.
– Nem vagyok ellenség! – jött elém egy férfi feltartott kezekkel. Felé fordultam támadó alakzatban, de nem vettem elő a kardomat. Szőke haja még az éjszaka gyér fényében is csillogott, és látszott, hogy fájdalmasan hátra volt simítva, míg oldalt rövidebbre lett nyírva. Szemei csukva voltak, és mosolyogtak. Mindkét fülében ezüstös karikagyűrűket hordott. Hátborzongató aurája volt a férfinek, mintha egy mérges kígyó lenne aki csak arra vár, mikor kebelezheti fel elédesgetett áldozatát. Ám öltözéke nem volt utazói, se semmilyen. Egyszerű civilnek tűnt, kezében egy szatyorral, amiből finom illatok érződtek. Sötét inge fölött egy télikabátot viselt, fehér sállal, és farmer nadrágot viselt bőrcsizmával.
- Mit keres erre? – kérdeztem tőle, miután fölegyenesedtem, de kezemet még mindig a kardon tartottam. Ő csak elmosolyodott, és halványan leeresztette a kezét.
- Itt van a közelben a bárom, nem messze erre meg egy falu van, ahol lakom... Mindig erre jövök! – tárta szét karjait, majd apró ‘o’ alakra formálta ajkait, mikor Blaze is megjelent mögülem teljes harci díszben.
- Joe?! – hitetlenkedett Blaze, és a férfi rögtön letette kezeit.
- Ismered? – engedtem el a kard markolatát, de még mindig szemmel tartottam a férfit.
- Bár ne ismerném! – ámélkodott Blaze, majd közelebb sétált, és körbe járta a srácot. – Semmit se változtál, te róka! Még mindig keresed a bajt? – vigyorgott gonoszul rá, mire Joe csak hamiskásan elmosolygott. Nem volt vidám mosoly, de gonosz se. Agyafurtnak lehetett inkább mondani ezt a mosolyt.
- Ugyan már Blaze, tudod, hogy a munka az munka! – alig lehetett hallani mit mond, ám mégse a válasza fogott meg, hanem amikor résnyire nyitotta szemeit, még a vérem is megfagyott. Azurit szemei aprók voltak, és hűvösek. Túlságosan is ijesztő volt. Blaze nem válaszolt csak mellé állt, elé emelte a karjait, bemutatni készült.
- Ő itt Joe, együtt dolgoztunk pár évig – kezelte tárgyilagosan, Joe pedig behunyta szemeit, és ismét elmosolyodott, majd meghajolt.
- Ő pedig Asinis Ren, a szomszédom! – mutatott be engem is, mire Joe felém fordította tekintetét, de nem szólalt meg. Blaze őt figyelte kiélezett figyelemmel, amit mindenki megérzett, aki a közelünkben volt. Én legalábbis eléggé éreztem a feszültséget benne, főleg hogy Asinisként mutatott be neki.
- Örülök a találkozásnak! – fogtunk végül kezet, miközben a többiek is epp odaértek. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mit dolgozik Joe, és a falu milyen messze is van innen. Visszasétáltunk az ideiglenes táborunkba, Joeval a vállunk mellet. Semmi változás nem történt, Eto, Ao és Robin vigyáztak a helyre, míg mi erre a rövid időre távol voltunk. Csöndben beszélgettek valamiről, miközben eloltották a tábortüzet - már ami megmaradt belőle - , ám mikor megérezték, hogy társaságunk akadt, elhallgattak. Őket is bemutatta egymásnak Blaze, és úgy döntöttünk elkísérjük Joet a bárjába, hogy onnan mehessünk tovább a faluba. Mindazonáltal több fajta érzelem is hatalmába kerített, mikor Joe a csapatunkhoz szegődött. Elsősorban mérhetetlen mennyiségben izgalom. Utána jött a bizalmatlanság, de mégis a vágy a  bizalomra. És ami mindennél nagyobb volt, a félelem. Ez mind együttvéve azt mondta nekem, hogy erős, félelmetes illetővel találkoztunk, aki csak ravasz módra semmit se mutat ki ebből az egészből, mégis a hideg futkos attól a gondolattól, hogy az ellenségünk is lehet.
- Amúgy Joe - sétált az említett mellett Fren, mögötte szorosan Ao. Joe a lány felé fordította arcát, és elmosolyodott, tudtára adva, hogy figyeli. - Miért hajnalok hajnalán veszel apróságokat, mikor minden zárva? - igazította meg szemüvegét, miközben Ao feszülten hallgatott mögötte. Joe csak némán sétált előre, miközben továbbra is mosolygott. - Illetve, ilyen időkben hogyan tudsz nyugodtan sétálni fegyvertelenül? - kérdezte meg végül Fren azt, ami többek között már bennem is megfogalmazódott. Felszerelkeztünk, szétnéztünk a helyen ahol éjszakáztunk, majd mikor megbizonyosodtunk róla, hogy semmi nyomott nem hagytunk magunk után, utunkra indultunk. Ao le se vette tekintetét az idegenről, miközben Blaze végig csöndben bandukolt.
- Ki mondta, hogy fegyvertelen vagyok? - biccentette oldalra a fejét, mire Ao arébb tolta tőle a lányt, és közéjük állt. Sokáig csak néma csöndben álltak mind a hárman, mi pedig mögöttük figyeltük a jelenetet. Végül Blaze volt az, aki megtörte a csendet.
- Ugyan már! Nem fogunk most harcolni, ügye skacok? Különben se érünk rá ilyenre! - tapsolt egyet, mire Ao nagy nehezen megmozdult, és ekkor fogta föl mindenki, hogy a saját testükben mozgó vérük ismét normálisan folyik bennük. Joe csak kurtán biccentett, Blaze pedig átkarolta. Előre mentek, és senki se hallhatta a fontos beszélgetésüket, ami az elkövetkezendő percekben folyt le. Pislogtam párat, mire fölfogtam, hogy az ilyen helyzetekben nekem kellett volna cselekednem, mint kiválasztott 'vezér'. És mégse én voltam az, aki először kapcsolt, hanem a legjobb barátom, aki ismerte az idegent, aki valószínüleg azért lépett ilyen hamar közbe, hogy megakadályozzon egy tragédiát. Én meg csak pislogtam, mint marha egy szeméttelepen. Miközben sajátmagamat téptem belülről, figyelmen kívül hagyva Jeromost, a Nap sugarai már átsütöttek az erdő sűrű levelein, és néhány üveglevélre is rásütött, mitől rengeteg helyen szivárvány hagyta nyomát rajtunk, vagy csak szerte az erdőben a levegőben, leveleken, ágakon, földön. Végül még pár perces séta után elérkeztünk egy két emeletes házhoz, aminek az ajtaja egyenesen lefele vezetett a föld alá. Előre engedett minket Joe, majd mikor utolsóként lesétáltam, ő is követett minket. Levetette kabátját, így mégjobban láthattuk széles - igazán széles - vállát. A pulthoz sétált, míg a lányok rögtön kaptak az alkalmon, és kérték, hogy használhassák a fürdőt. Blaze és én a pulthoz ültünk, míg a többiek egy része mosakodni ment, a másik pedig csak az ottani asztalokhoz ült le fáradtan. Joe elővett egy cigarettát, majd mikor a szájába vette, az elektronikus része beindult, és begyulladt. Eltette a zacskóját, majd inge ujját felgyűrte, és elénk támaszkodott.
- Kértek valamit? - mosolya szelíd volt, mégis félelmet keltő. Szemei csupán fekete csíkok voltak arcán.
- Kávét - vágta rá Ren, Blaze pedig bólintott. Több fajta kávébabot is elővett, majd két csészét eléjük. Miközben csinálta, a többiek is lassan szállingóztak vissza szép csöndben. Eto és Robin beszélgettek, míg Peto csak az ablakon nézett ki, ami az ajtó mellett volt fentebb. Ao csukott szemekkel pihent, míg Tack ápoltan leült mellénk a pulthoz, és ő is kért egy kávét. Fren végül Ao mellé ült, és nagyot szusszant. A fiú megbillent ültében, és a lány vállára hajtotta fejét. Láttam, ahogyan Fren megmerevedik, még levegőt is elfelejtett venni, majd az arca egyre vörösebb lett, de nem merte felébreszteni a fiút, se arrébb lökni. Végül inkább mélyeket próbált lélegezni, miközben a földet pásztázta. Mellettem Tack is végig nézte a jelenetet, miközben sunyin mosolygott rájuk. Megböktem a vállammal, hogy magamra vonjam a figyelmét, de csak tovább vigyorgott, és megvonta a vállát. Rosszat sejtve a vállvonásból, előre kezdtem félni Fren helyett is. Ha csak piszkálódás lesz az egészből, nem tartanék, de valahogyan Tack nem ezt sugallta magából. Úgy érezte, mintha keritőnőnek kellene állnia. Ezt sugallta.
- A falu, ahova igyekeztek, olyan három óra séta. Így, ha gondoljátok nyugodtan maradhattok nyitásig, és kaptok ételt is - törölgetett pár poharat Joe, míg mi Blaze-zel összenéztünk. Az arckifejezése nem sokat árult el, viszont a szemei bizonytalanságot sugároztak. Tack viszont mindenkit megelőzött, még Jeromos kérdését is, hogy megnyissa-e az elmék kapuját.
- Köszönjük az ajánlatot, de nincs pihenésre szánt időnk! - mosolygott rá bájosan, és az ember egyszerűen nem tudott vele ellenszegülni, olyan tekintettel nézett rá. Nekem is el kellene sajátítanom az ilyeneket, néztem el a lány arcát, és próbáltam memorizálni azokat az izmokat, amiktől ezt sugallta. A báj, de mégis erős akarat sugárzódott. Akitől az ember félt és tartott, hiába tűnt ártatlannak. Ő maga volt a kisördög a csapatunkból. Aztán rájöttem, hogy hiába is próbálnám memorizálni, nekem nem ez a feladatom. Bólintottam.
- Így van. Köszönjük a kedvességedet, de amint pihentünk egyből indulunk! - feleltem, miközben elém rakta az italom, így azt is megköszöntem. A pultra dőlt, pontosan előttem. Láttam a szemem sarkából, ahogyan Blaze megfeszült, de nem mozdult. Én se. Lassan nyitotta ki szemeit Joe, és végignézte arcomat.
- Mi is volt a neved?
- Ren - válaszoltam a semminek tűnő kérdésre. Nem volt erre időnk, ráadásul nem tűnt olyan ellenfélnek, akit könnyen letudnék győzni. Nem akartam az ellenségemmé tenni.
"Honnan is ismered?" - kérdeztem Blazet, miközben még mindig figyeltük egymást Joeval. Jeromos közben megnyitotta a hidat. Joe felvonta a szemöldökét, valószínűleg megérzett valamit. Felegyenesedett és az ajtó felé fordította arcát. Mintha keresne valamit. Blaze is az ajtó felé nézett, mintha ő se tudná mit érez. Egy kis bizonytalanságot éreztem az elméjében, mintha nem akarná elmondani.
"Bérgyilkos. Mellette gyakoroltam meg igazán harcolni. Ő volt a mester fia." - válaszolta végül, aztán kérte Jeromost, hogy zárja be. Bezárta. Beleittam a kávémba, míg próbáltam tettetni ledöbbenésemet. Bérgyilkos. Nem tudtam, hogy Blaze hogyan nőtt föl, még eddig bele se gondoltam. Egyből eszembe jutott a bemutatása, ahogy közli, hogy vele dolgozott pár évig. Nem gyakorolt, hanem dolgozott. Tudtam, hogy Blaze keze se tiszta, de nem gondoltam bele még, hogy mennyire is mocskos és véres.

- Mehetünk? - kérdeztem meg, mikor bezártuk magunk mögött az ajtót. A két emeletes ház egyedül állt az erdő közepén, és díszes színesüvegű ablakain kezdtek megcsillanni a hajnal első fényei. Kellemes hangulatott varázsolt magának, de a tudat, hogy egy bérgyilkos üzemelteti, és vajon miért is járnak ide igazából az emberek, elsötétítette a fényét. Mindenki frissebbnek tűnt, ám kicsit bűntudatosnak is, hogy míg a többiek harcoltak, túléltek, addig mi itt pihentünk. Három óra séta volt a faluig, aminek határán élt az Azúr Klán. Robin szerint ők a legkönnyebb "célpont" számunkra, hiszen fontos a béke nekik, valamint a Welsogin család mellett mindig volt egy Azúr Klánból jövő. Hűségesek. Elgondolkoztam ezen, miközben lecsaptam egy rovart a vállamról. Páradús lett a levegő, a rovarok ezekben a korai órákban élték ki magukat.
A maradék időt lényegében némán, és fürgén tettük meg. Hallottunk embereket a közelben sétálni, és csak reméltük, hogy eléggé eltűntünk a szemük elől.

Az utolsó voltam aki kitért a fák árnyékából, és elérte a falu látványa. Ha nem tudtam volna, hogy milyen év van, valahol elvesztem volna itt egy időhurokban. Egy apró völgyben pihent a falu, és kúszott lefele egy folyóhoz. A fák legfelső ágaitól kezdve lefele nagy textiliák voltak felakasztva, hogy az erős napsugárzás ne jusson tovább, viszont így a falu különböző színekben úszott. Rózsaszín, zöld, narancs, kék fényfoltok uralták a helyet, a házak fából épültek, vagy téglából. Az embereken nem volt cipő, mindegyikük mezítláb sétált boldogan tovább valamerre. Talán csak ékszereket viseltek lábaikon, vagy festet, tetovált mintákat. Ha lehet ilyet mondani, olyan volt a hely, mint maga a tiszta lélek. Lesétáltunk az emberek közé, akik csak mosolyogva fogadtak minket. Ahogy beléptünk a faluba az első két ház között a fülbevalóm minden egyes lépésemnél megszólalt. A szemek megakadtak rajtunk mikor keresztül sétáltunk. Két gyermek hangosan kacagva futott el mögöttünk, pár idősebb ember a fejét billentette előre, mikor elhaladtunk mellőlük. Szemük kérdéseket vetett elém, ám szelídségük magukban tartotta őket. A felnőttek szomorúan néztek föl a színes textiljeikre. Egy öreg néni sétált elénk ki a házából, ami különböző színre festett kövekből, ásványokból épült. Haja őssz volt, több fonatban, rasztában, szalagokkal díszitve lógott combjáig. Egyik szeme üres volt, csupán egy zafír korund helyettesítette, míg párja hasonló színben figyelt minket. Ráncai mélyek voltak és bölcsek. Hatalmas kendők voltak rajta, fülein megannyi ékszer, ahogyan bokáján és csuklóin is. Nem volt Etonál magasabb, de sokkal alacsonyabb se.
- Gyertek velem! - üdvözölt minket mosolyogva, majd megfordulva tovább ment, mi pedig szónélkül követtük.

Tizenharmadik fejezet

Holtakon túl

Az ágyon feküdtem az Iskola egyik folyosóján. Hiába, hogy a lakásom nagy része megmaradt, nem volt kedvem haza menni. Bámultam a repedt falakat, és ürességet éreztem. Talán a depresszió első tünetei kezdtek feltűnni rajtam, de valamiért nem tudtam foglalkozni vele. Végül felkeltem, és a mosdóba sétáltam, hogy legalább felfrissítsem magam, miután lesújtott az Igazgató közlése. Már csak perceim voltak a kiképzésig, így sóhajtva kicsaptam a lengőajtót, és az udvaron át elsétáltam a Fa mellett, megálltam előtte, és meghajoltam. Tiszteletemet adtam elődeim előtt, akik mind a lelküket küldték a Fa törzsébe, és gyökereibe, majd tovább sétáltam az edző helyre, ahol rengeteg fegyverrel tanítanak minket, illetve azt is megtanítják gyorstalpalóban, hogyan irányítsuk, kontrolláljuk és használjuk a képességeinket. Ezeknek a nagyrészét sokkal később tanultuk volna ilyen elmélyülten, ám az idő sürgetett.  Nálam elsősorban a kék lángokra próbálunk rájönni, hogy mi lehet igazából, mivel nem olyan, mint a rendes tűz, jéghideg, és bizsergető. Pontosan tudtam, hogy Jeromos megtudná mondani a lénye természetét, ám féltem a választól. Egyedül a levegőt tudom normálisan irányítani, különböző dolgokra használni. A földet alig tudom megmozdítani, a víz pedig szinte az ellenségem. Hiába, hogy Jeromos azt mondta, csak képzeljem el, de ha nem éles helyzetben cselekszem, nem megy a koncentráció. Egyszerűen csak szétesik. A képzelőerőm elhagy, és nyugodt, üres fejjel megyek neki a falnak. Kitártam az öltöző ajtaját, sokak most végeztek, mentek tusolni, hogy lemossák magukról a vér és izzadtság keverékét. Rengeteg sebük és zúzódásuk volt, kevesen beszéltek a másikkal vidáman, inkább mindenki magába volt fordulva és koncentrált átgondolta mit kell javítania, fejlesztenie. Mióta megannyiunkkal egyszerűen és könnyedén végeztek, rá kellett ébrednünk, hogy gyengék vagyunk. Akik még csak hárítani is alig voltak képesek. 

- Ren! - kiáltott a hátam mögül Blaze, én pedig bevártam. Átöltöztünk, immáron friss címereinkkel, és készülődni kezdtünk. Blaze képviselte a párosunkból a kényszerítőt, én pedig a kényszerítettet.  Nem véletlenek ezek a nevek. Nem véletlenül kellett párokban lennünk. Ezt a rendszert még régebben találták ki, hogy kevesebb Árny keletkezhessen, vagy legalábbis gyengébbek. Hiszen a kényszerítetteknek olyan erejük volt, amit nem hogy irányítani, de még megfelelően kezelni se tudták. Így a kényszerítő dolga az volt, hogy irányítsa ilyen helyzetben a párját, és visszaszorítsa. Párokban voltunk, mint ahogyan már évek óta szokás volt az Iskolában, kiegészítettük a másikat, nem csak erőben, de személyiségileg is. Így lett Tack párja Lena - aminek mindketten szörnyen örültek -, Fren társa pedig Ao, amit meg is magyaráztak rögtön, hiszen Ao fölöntünk járt, nem az osztálytársunk, de még csak az évfolyamunkba se járt. Egyszerű és tragikus a magyarázat. Ao egykori társa, aki egyben a barátnője is volt, egy csatában meghalt. Mivel párossával vannak az évfolyamok, Ao már csak alsóbb évessel tudott csapatot létesíteni. Így tehát lett Fren, aki a tanárok elmondása szerint teljesen ellentéte a volt barátnőjének. Robin pedig valami Ash nevű osztálytársunkkal jutott párba, aki vízhasználó, de abból is inkább jéggel harcol. Eléggé harcos csapatot alkottak így.

Megmozgattuk végtagjainkat, mielőtt az öltözőből jöttünk volna ki, majd összenézve sétáltunk kipécézve magunknak a laborban Hart részlegét. Hart már várt ránk, ahogyan Fren is. Ők ketten beszélgettek valamiről igen komolyan. Valamit kérdezhetett Hartvig, mire Fren csak biccentett egyet, és ekkor jött el a pillanat, hogy minket is észrevettek, és köszöntünk egymásnak. Hart gyorsan elmesélte a mai feladatainkat. Árnyakkal kell majd harcolnunk, stratégiákat kitalálnunk. Aztán pihenni egy órát, és folytatni az elménk és testünk leterhelését. Beültem félig fekvő székemre.
- Minden rendben? - igazította meg az ülést Hart, miközben beállította az adatokat nálam. Sóhajtottam.
- Miért hallgatnának rám mások? Hiszen nem tettem értük semmit se! - meredten bámultam a képernyőre, amin csomó érthetetlen dolog volt látható. Hart nem lepődött meg problémámon, csupán megigazgatta szemüvegét. Fáradt volt, még a szokásostól is jobban.
- De tudsz értük tenni! - paskolta meg a vállamat, pontosan értve a bajomat. Rá pillantottam.
- Mit? - elindult a széke felé, a többieket már beküldte a harcra. Egy gomb fölött idézett a keze, majd felkapta a fejét, és rám nézett. Felemelte a kezét.
- Élsz! - majd lecsapta a gombot, és rögtön elsötétült körülöttem minden.
Hófödte tájon voltunk. Harci ruhákban, talpig felfegyverkezve.
Egy árnyat legkönnyebben, és leggyorsabban úgy lehet elpusztítani, ha pontosan a mellkasa közepébe szúrunk, ahol található a wad, más szóval egy piroluzit ásvány. Ez tartja fenn a lényt, ez képezi, és tartósítja a mannát. Más lehetőségünk nincs is arra, hogy elpusztítsuk, csak ez. Ellehet pár másodpercig hasítani a fizikai testet, de az csak illúzió, füst kreálmány, a wad automatikus önvédelmi rendszere. De ha biztosra akarunk menni, hogy eltaláljuk a wadot, muszáj megtisztítanunk körülötte, hogy lássuk is. Onnantól kezdve már megoldható. A wad helyzete változhat, nem mindig a mellkasa közepén található, de az fordul elő legtöbbször. Más szóval kaszabolnunk kell, és ez jó tréning, mivel közben támadnak, ezzel pedig fejlődik a védekező képességünk. Fren és Ao volt a csapatunk harmadik, és negyedik tagja. Mi négyen álltunk egymással háttal, és mint egy mészárszéken, kaszaboltunk, védtünk, hárítottunk, és használtuk az erőinket, hogy fejlődjünk. Mondhatni egy laza tréning volt, de nem tudtuk félvállról venni. Három napunk volt felkészülni arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet, és besurranjunk a '105'-ös országba, miközben toboroznunk kell. De mind éreztük, hogy a hálátlan feladat mögött más is meglapult. Nem csak az, hogy híreket szerezzünk. Egy hírt kellett eljuttatnunk a létezésemmel. Csak egy probléma miatt aggódtam a sok közül. Tényleg elfognak fogadni?

- Ren, figyelsz? - szürcsölt egy dobozos italból Tack. Bambán pislogtam, és bólintottam.
- Persze.
- És mit mondtam? - tette csípőre a kezét, miközben megállt az úton. Épp hazafele sétáltunk, oldalainkon a fegyvereinkkel. Sóhajtottam egyet. Az első támadás óta nem lehet látni embert fegyver nélkül az utcán, de még otthon se. Eléggé ijesztő, és szomorú dolog volt ezt látni.
- Hogy a barátnőd már hetek óta elment, és még nem jött vissza. De Tack. Nem lehet, hogy a támadások miatt nem tud visszajönni? - tártam szét a karom feladva a feladatomat, hogy játsszam azt az embert, akit érdekel egy hiszti.
- De Léná nem olyan! Ismeri az egész várost, visszatudott volna surranni! Tuti valami baj történhetett... - rágta a körmét, miközben a távolba révedt tekintete.
- Lénának hívják? - csodálkoztam el. Hiszen van már egy Lenánk, de ezt a nevet máshogyan ejtette ki a száján Tack. Az első magánhangzóját hosszan, és épp hogy nyitott ajkakkal, míg a végén 'a' helyett 'á'-t ejtett.
- Ironikus, mi? - sétált tovább, majd mikor már nem jött több az italából, kidobta egy megmaradt égetőkukába. - Viszont nem ez a lényeg! Ha nem kerül elő, két frontos háborút vívhatunk cseszd meg! Ez ami téged is érint. Meg az aggódásom! - nézett föl rám, mire felhúztam a szemöldökömet kérdések helyett. - Femann trónörököse.
Femann Léná volt a lány neve. Femann király és Fellegvár mióta az eszemet tudom hadban álltak egymással. Ám mindeddig Femann csupán egy kiskirályság volt, nagy veszélyt sose jelentett.
- Ha rátudnánk venni, akkor szövetséget tudnánk kötni, és az ő erőikkel együtt hamarabb tudnánk legyőzni Razuelt. Igazad van, érdekelt a lány fontossága. Szerinted mellénk állnának? - Tack viszont nem válaszolt, erősen nézett a szemeimbe.
- Léná biztosan, de a király nehéz ügy. Ha nem érdeke... Ren, erős. Nagyon erős. Másrészről, először a saját népedet kell visszaszerezned. És nem is akárhogy! - húzta össze a szemöldökét. - Nagy belépő kell! - gondolkodott el, majd elfordult, és tovább folytattuk a sétánkat. Aztán a szél hirtelen nagyon erősen kezdett fújni, alig tudtuk megtartani magunkat. Az elmúlt napokban jelentették ki, hogy végképp elveszítették a gépfelett az irányítást. Beláthatatlan idő, mire bárki is a közelébe jut.

Végül ez a nap is eltelt támadás nélkül. Se árny, se az ellenség. Viszont mindenki érezte a levegőben, hogy ez csak a vihar előtti csönd volt, és senki se tudhatta, hogy meddig szól ez a csönd. Talán pár óráig, de lehet, hogy akár egy hétig is. És fontos volt az idő. A legfontosabb feladatunk most az volt, hogy időt tudjunk nyerni az előkészületeknek.
- Jössz a szertartásra? - érdeklődött Tack, mikor már az otthona előtt álldogáltunk. Egy lány kollégium megmaradt részében lakott. Vörös falak, kék keretes sötétített ablakok. Biccentettem válaszként. Az esti szertartáson égettjük el a halottainkat és búcsúzunk el tőlük, ezzel lezárva a múltat, és az új korszak felé nyitni. Nagyot nyeltem, majd megigazítva a kardomat a derekamon elbúcsúztam. Természetesen nem volt kérdés számomra, hogy megyek-e. Hiszen nagyrészt miattam történt mindez. Bűnös voltam a létezésben. A szél egyre erősebb volt, rossz előérzetet hozva magával. Este Etoék pár felsőévessel fognak őrt állni a szertartás alatt, hogy ne akkor támadjanak meg minket, mikor a gyámoltalanabbak leszünk. Pár tanár ellenezte ezt az egészet, ilyen vészes időben nem kellene ilyet tartanunk, de mi egyetértettünk az Igazgatóval, pontosan ilyenkor kell ilyet tartani, nem máskor. Ha nem csinálnánk meg, nem tudnának tovább lépni az emberek, és a gyűlölet, gyász nem vezet sehová se. "Időben kell reagálni a nép érzésére, különben elveszítjük", idézte apámat az Igazgató. Neszt hallottam mellőlem a Parkon átsétálva, így megdermedtem, és a kardom markolatát szorongattam. Robin bújt elő, kissé csapzottan. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, és hozzá siettem.
- Minden rendben? - fogtam meg a karját segítségül, de elhúzódott. Biccentett, majd kihúzta magát, és a szemembe nézett. - Mi történt? - kérdeztem tőle inkább, hátha nem kell hoznom a harapófogót.
- Csak gyakoroltam... - nézett el pár pillanatra, de rögtön vissza is fordította pupilláit, mintha bizonyosságot akarna válaszul. Ráhagytam. Egy egyszerű válasszal reagáltam le, majd elbúcsúzott tőlem, és tovább bicegett. Egy ideig még gyanakvóan néztem utána, és a hátam mögé, nem bújik-e elő valamilyen ellenség. De a levelek zúgolódásán kívül semmi más nem volt már hallótávolságon belül. Megigazítottam a fegyverem, és hazasiettem. Már csak pár órám volt a szertartásig, sok idő eltelt már a besötétedéstől.
Végül kinyitottam, besétáltam, és bezártam az ajtót kulcsra. Blaze az előkészületekben segített, Tack pedig összeszedi magát, így senkit se vártam látogatóba. Piszkosnak érzett testemmel inkább a fürdőbe igyekeztem, és pár törmeléket átlépve be is jutottam. Ledobtam a ruházatomat, majd letusoltam. Addig súroltam a kezeim, a mellkasom, nyakamat, míg nem kezdett vörösödni. Végül átöltöztem a katonai felszerelésembe, ami egy terep overall volt, derekán taktikai öv, pár zsebbel a fenekénél, és azon is karabiner volt csatolva. Visszahúztam a bakancsomat, amibe a nadrág részét betűrtem. Hajam tetejét összefogtam, már elég hosszú volt a művelethez. Leültem a konyhában lévő pulthoz, és merőn bámultam a burkolatot. A kardom a helyiség másik végén volt, a pisztoly pedig a tartójában, rajtam. Pár tár volt a táskákban, azokat, illetve a fegyvert vettem elő, kitettem, és elkezdtem tisztogatni, ellenőrizni, minden rendben van-e. Bár már nem volt egy órám se az indulásig, idegileg már kész voltam, és muszáj volt lekötnöm az agyam a koncentrálással, így élveztem amit csináltam.

- Minden oké ott? - kérdezte Blaze, mikor összefutottunk a központi téren, közel az Iskolához, de a tengerhez is. Biccentettem, kezdett feltűnni, hogy ez az a kérdés, ami a mai nap legtöbbet elhangzott kérdése lett. Blaze is a katonai felszerelésében állt, kezében a karabélyával. Haja rendszerint kócos volt, arca koszos, és a rendszerinti arcátlan mosolya is ott lappangott halványan. Gyászos órák végéhez értünk, hogy majd másnap egy újba léphessünk.
- És veled? - érdeklődtem, mire csak megvonta a vállát.
- A legtöbben most dühöngeni fognak, vagy az ájulásig zokogni. Szóval csatlakozom az őrjárathoz, hogy ott bámuljam a tüzet.
- Én is azt tenném! - csúszott ki a számon apró vágyam.
- Rád itt van szükség, ne feledd Ren! - fogta meg a vállam, és én is az övét. Egymásra néztünk, és szavak nélkül is tudtuk mire gondol a másik. Megszorítottuk egymás vállát búcsúzóul, és két irányba fordultak az útjaink. Ő haladt kifele a térről, én pedig egyenesen a hatalmas farakáshoz igyekeztem, amin halott társaink feküdtek, és várták a végső megnyugvást.
Még hogy a jövőben vagyunk. Még hogy béke időszak van. A szokások hatalmasok, és semmi se változott. Ugyanolyan barbárok maradtunk, mint anno'. Úgy látszik az ember, ember marad örökre.
Csoportosulva állták körbe az emberek a hatalmas máglyát, aminek belsejében a halottak voltak, illetve akiknek nem lett meg a testük, azoknak valamilyen fontosabb tárgyuk. A menet összesen annyiból állt, hogy az Igazgató meggyújtja, és mindenki addig figyeli, ameddig el nem tűnik az utolsó parázs is. Ha szerencsénk volt, akkor nem támadtak meg minket, engedik, hogy gyászoljunk. Ám ahogyan eszembe jutott Rozália vigyora, mikor landolt a gépről, rögtön a kardom nyelét szorítottam meg. Az Igazgató megkérte az embereket, hogy jöjjenek közelebb, és kezdetét veszi a szertartás. Mellém sétált, és megkért, hogy gyújtsam meg a fáklyáját. Kezemmel megfogtam a fáklya végét, és elképzeltem, ahogyan energia veszi körül, és beindulnak a molekulák. Begyulladt, és ő ezt halkan megköszönte. Kéken égett a fáklya, majd előre sétált, és meggyújtotta. Tovább adta nekem, és én is meggyújtottam egy részét. Majd a mellém sétáló Tack kezébe adtam tovább, és ez így ment teljesen körbe, míg mindenki sorra nem került. Ezek után néztük, ahogyan egyre nagyobb lett a láng, mégse melegedtünk. Az oka lehetett az is, hogy a lángjaim hidegek voltak, de a bennünk lakozó gyász, üresség, gyűlölet is tehette. Nem mertem szét nézni a tömegen, így is lehetett hallani a tűz ropogása mellett a sírást. Elkezdett cseperegni, ahogyan a tűz alatt összeesett a fahalmaz, és kisebb lett. A lelkem nem tudott lenyugodni, haragot érzett. Ám tudtam, hogy nem szabad hagynom magam, hogy ezek az érzelmek vezessenek egy háborúba. A borús égre néztem, ami mögül lehetett látni a többi bolygót, ami a közelünkben volt, illetve a csillagokat is. Mikor már nem maradt semmi se a máglyarakásból, mindenki el kezdett eltünedezni. Néhányuk meghajoltak mellettem, de nem nagyon foglalkoztam velük. Kegyetlenségnek éreztem elvenni a tekintetemet a hamuról, ami maradt, és amit el kezdett a szél elfújni. A torkom kiszáradt, mikor az Igazgató is elment mellettem a vállamat megpaskolva, és egyedül maradtam immáron a zuhogó esőben.
- Ren, a halottak nem térnek vissza... - fogta meg a vállam Blaze, aki már egy ideje mellettem állt.
- Az élők térnek csak vissza -  folytattam a félbehagyott mondatát, mire ő rám mosolygott erőtlenül. Egyszerre sóhajtottunk föl, majd indultunk el a ház felé. Ám rögtön a felsőbb évesekbe botlottunk, akik mögöttünk álltak, és figyeltek. Eto és Peto meghajoltak előttünk, majd válaszra nem várva elsétáltak. A többiek is ezt tették, és ketten folytattuk utunkat.
- Ahányszor meghajolnak, annyiszor nehezebb teher kerül a vállamra, úgy érzem! - sirattam magamat, mert ha nem sikerül a kalandunk, akkor elbuktunk, és mindenki csalódása egy mérgező dárda lesz a szívemben. Blaze nem felelt, elköszönt, amint a lakásokhoz értünk, és szó nélkül becsuktuk magunk mögött a külvilágot. Már csak két napunk volt hátra.

- Vigyázz! - sikított fel egy lány valahonnan, mire odafordultunk a többiekkel, miközben próbáltuk megbeszélni a stratégiánkat. Egy hatalmas árny jött létre. Nem lehetett megmondani hol ért véget a fizikai teste, és hol már csak füstös derengés. Láttuk az ásványt pár pillanatra, míg létrejött, de senki se tudott megmoccanni. A lány akiből nyerte a mannát, végre szétváltak, és ő elájult. A mellette álló másik lány kapta el, így nem koppant a feje a földön. Mindenki aki a közelben volt előrántotta a fegyverét. Ám az árny élete nem tartott sokáig, több felsőbb éves is egyszerre kezdte támadni, ismerve a másikat, sikeresen. Végül a kopasz felsőbb éves adta meg a kegyelemdöfést, mikor sikerült kitisztítani az árny mellkasát pár perce, ő neki lendült, és apró tőreivel szétszaggatta. Az árny a széttört magba kezdte szívni a lényét, majd hirtelen kiengedte, fölrobbant. Ezek után egy srác felvette az elájult lányt, és annak a barátnőjével együtt elmentek a nővérhez, hogy segítsen rajta.
- Gyors volt... - morgott Peto, ahogyan még csak felfogni se volt időm, nem hogy cselekedni, mire már a többiek rég megtették. Viszont kint már nem lesznek velünk, hogy ilyen helyzetekben gyorsan csináljanak valamit, csak mi leszünk. Kezdtem aggódni, miután fölfogtam, hogy számomra egy ilyen támadás is több idő lett volna, mint nekik.
- Mivel nem tudta használni az erejét - vágta rá Eto, mire társa csak megvonta a vállát. Visszafordultunk a térkép fölé, mintha semmi se történt volna, és folytattuk.
- De ha a hágón vágunk át, könnyen rajtakapnak minket! - folytatta aggodalmát Ao, és többen is egyetértettünk vele. A célunk leginkább az volt, hogy titokban jussunk el oda. Viszont a másik lehetőség sokkal rosszabb volt.
- Inkább sétálnál végig az erdőn? Túl sok idő. Muszáj a hágót használnunk - mondott le az ötletről Tack. - Az én falum van innen a legközelebb, odáig el kell jutnunk, ha az sikerül, már közelebb vagyunk a sikerhez! Nem hagyhatunk ki egy lehetséges szövetségest se, ne feledjétek! Időszűkében vagyunk, de muszáj minden morzsát összegyűjtenünk! - Tack nem engedett a hangjából, és mindenki egyetértett vele. Innentől kezdve már könnyebb volt a megbeszélés, csak átbeszéltük az útvonalat, és hogy hogyan is fog történni a leszakadás. A megbeszélés végére már eltelt az egész nap, mindenki indult haza, hogy összepakoljon, vagy elbúcsúzzon a barátaitól. Így történt, hogy egy gyönyörű késő délutánon, mikor a hó esni kezdett épp sétáltam haza, és Jeromost véltem hirtelen felfedezni egy saroknál. Utánaszóltam, de csak intett, és elrohant egy sikátorba. Utánaeredtem, ám bent már nem volt senki. A fejemben vészjósló fények jelezték, hogy nem kellene bemennem oda. Lena sétált át a sötétségben. Összeráncolt homlokkal sétáltam mégis be, csöndben, remélve, hogy nem vesz észre.
- Jól döntöttél! - karolta át egy idegen női hang, ő pedig biccentett. A sötétségben nem sokat láttam, de éreztem a sötét gonoszságot.
- Ha ezzel segítek a családomnak, bármit - válaszolta Lena, és felszálltak egy apró gépbe. Az ismeretlen nőről a szél lefújta a kapucniját, így a lila hajába is belekapott. Megdöbbentem, ahogyan felfogtam a helyzetet. De nem tudtam megakadályozni. Ekkor találkozott a tekintetünk Rozáliával, ő pedig elvigyorodott. Ám az apró hibrid nem várt tovább, felemelkedett némán, és elszállt. Összeszorítottam az öklömet, és csak figyeltem a hópelyhektől elnémult eget, ahol megtörtént az árulás.

- Minden oké? - jött oda Blaze másnap, mikor még nem váltott át az ég nappallá, de már nem égtek az utcai lámpák. Megtöröltem a homlokomat, és felnéztem.
- Túl élem - feleltem inkább. Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam, vagy se. El kellett mondanom, de nem mertem. Egyedül az Igazgatónak és Hartnak mondtam el, ők pedig azt tanácsolták, hogy mikor már túl leszünk a városon, akkor mondjam el a többieknek. A csapat már kész volt, az Igazgató és Hart is ellátott minket jó tanácsokkal. Ekkor viszont megfújták messziről a kürtöket, és támadni kezdtek minket. Hart és Eto összevigyorogtak.
- A kialakult káosz még hasznunkra válik. Indulás! - adta ki a parancsot Eto, és mi biccentettünk. Innentől kezdve vette kezdetét a hadműveletünk. Csak éljük túl!

Tizenkettedik fejezet

Hadüzenet

Alig tudtam hárítani a csapását, de sikerült. Arcunk közel került egymáshoz, ahogyan erőlködtünk. Szemei ragyogtak az izgatottságtól. Amennyi időt szántam a gyakorlásra, olyan gyorsan esett ki minden a fejemből. Mégis mit csinálok én? Mit keresek itt? Hullám érkezett hozzánk, átlátszó, de épphogy látható emberi szemmel. Parányit még csillogott is. Hátam mögül érkezett, és pár másodpercig tartott. A fiú hátraesett. Csodálkozásomat későbbre kellett hagynom, hátra léptem párat. A fal még mindig itt állt, minő meglepetésemre. A fiú morgott valamit, de nem sokáig hiszen ismételten felém rohant. Iszonyatos sebessége volt, alig lehetett látni a körvonalait. Rá kellett  jönnöm, hogy tényleg nem tudok elmenekülni csak úgy. Lentről indította katanáját, én pedig ismét hárítottam. Csattantak a fegyvereink,  meg-megcsillantva magukat a sötétségben. Csapásaink hangosak voltak, és sokszor sértették a másik bőrét. Aztán mikor hárította a támadásomat, ellökött, és az oldalamba szúrta. Előregörnyedtem, majdnem a férfi vállára. A fájdalom könnyeket csalt a szemembe, de nem foglalkozva vele belerúgtam, így a fiú hátraesett, a kardját pedig magával rántotta. Szabad kezemet a sebre helyeztem, de felszisszenve elvettem onnan, és megnéztem tenyeremet, ami csupa vér volt. Ez az apró idő elegendő volt az ellenségnek arra, hogy ismét pocíciót vegyen fel. A férfi ismét támadni akart, de ekkor arra gondoltam, hogy a földből kimagaslik egy fal, és időt ad nekem. Ekkor megtörtént. A föld mozogni kezdett, majd hirtelen kettőnk közé állt. A férfi picit meghökkent, de nem tartott sokáig, hiszen hirtelen lyuk keletkezett rajta, amit vízzel csinált. Vízidomító. A vízsugár erős volt, és gyors. Egyenesen felém tartott. Attól féltem, hogy ez meg is fog ölni, így egyből egy kép ugrott be elém. A levegő mozogni kezdett, hurrikánt keltve előttem. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Elért a víz, de nem jutott el hozzám. A légáramlat tovább vitte, felfele, így a fejem felett suhant tovább, és megfordult. Vízcseppekben ért földet, pontosabban a férfi fölött. Elcsodálkozott a férfi, ám mintha kattant volna valami a fejében, némán felhorkantva nyomott el magában egy nevetést, ami tele volt gúnnyal és megvetéssel. 

- Na téged is megtalálni végre? - kérdezte halvány mosollyal az arcán, majd lehorgasztotta a fejét, és mikor fölemelte a kezét, testéből vízgolyókat lőtt ki. Teljesmértékben megváltozottt. Máshogy tartotta magát, és még a nézése is olyasmivé változott, amit nem lehetett szavakba foglalni. Ekkor az egész testemet lánggal borítottam be. Kék lángok voltak. A víz mire elért volna hozzám, már elpárolgott. A férfi ismét támadt. Behunytam szemeimet, mindent érzékeltem. A messziről érkező löketeket, a szél áramlását, a távoli tenger morajlását. És a kard élét, ahogyan elvágja a levegőt, és rohan felém. Alig nyitottam ki a szemem, már mozdult a kezem. A katana kettétört. Olyan erővel hasítottam el, hogy még én is meglepődtem később, mikor sikerült felfognom erőm nagyságát. Nem tétlenkedett az ellenfelem, a törött pengével felém hasított, de én elrugaszkodtam, és fölugrottam. A pórt fölkavartam magam után, és a szél erősen belemart a pupillámba. A törött penge a combomat súrolta volna, ha nem mozdítom el. Ám sikerült úgy mozdulnom, hogy tökéletesen bele tudott mélyedni. Így, miközben szinte repültem, kitéptem magamból, és visszahajítottam. Éreztem, ahogyan az erőm csökken, de az adrenalin szintem még mindig magas volt. Szét néztem a levegőben. Akkorát ugortam, hogy a házak fölé értem, és próbáltam a levegő áramlatával fönt tartani magamat, ami nehézkesen, de ment. Sok ház már csak emlék volt a fejemben, és rengeteg ember feküdt a földön. Mások pedig küzdöttek. Hatalmas kődarabok repkedtek, és égtek el más-más dologgal együtt. Valaki esőt idézhetett, mert néhány foltban zuhogni kezdett, és ez eloltotta a tűzet. Mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Szinte égette a mellkasomat. Aztán megpillantottam Blazet, ahogyan a punk sráccal harcolt. Egymás után küldte felé a kőtörmelékeket, és valahonnan szerzett egy pisztolyt is; azzal lőtt. De a srác vagy kikerülte őket, vagy akrobatikus mozgással szétvágta a szablyaival. Láttam, ahogyan Blaze fölhúz gyorsan egy kőfalat, mikor megindult felé a srác, de olyan sebességgel rohant, hogy áttörte. A pillanat hevében rögtön azt akartam, hogy legyek köztük, és kitudjam védeni a támadást. Így, mikor megcsillant a punk szablyája, olyan gyorsan ott termettem, hogy nem is éreztem a légáramlatot. A kardom hárította a támadást, és mindketten meglepődve kiáltottak föl érkezésemre. 

- Hát te meg ki a fasz vagy? - mérgelődött a punk, és lecsapott másik kardjával. Elsőnek Blazet taszítottam félre erős széllökettel, másodszor pedig elhajoltam a támadástól. Messzebb vágódott földnek barátom, mint akartam, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Az is megtörténhetett, hogy kiütöttem. Nem tudtam ráfigyelni. Az ellenség nem állt meg. Egy karddal nehéz volt ellene harcolni, és a sebeim is meggátoltak abban, hogy gyorsabban mozogjak, így megkarcolta a homlokomat. Nem válaszoltam a kérdésére, csak megtöröltem vértől csurdogáló homlokomat, és a szemeibe néztem. Rettenetesen felhúztak ezek a portyázó kis pondrók. 

- Miért támadtatok meg minket? - kérdeztem tőle fogamat csikorgatva. Támadni kezdett, sikerült hárítanom, de a másik fegyverét már nehezen, így ismét megkarcolta a vállamat. Csípő fájdalom. Alig láttam a szemembe folyó vértől, ezért behunytam a bal szemem. Elegem volt már ebből az egészből. Folyamatosan harcoltunk, hol a másikat sebeztük meg, hol hárítottunk. Aztán hátrébb ugrott. 

- Jól harcolsz... - röhögött, és hatalmas vigyora levakarhatatlan volt arcán. Megállás nélkül vigyorgott, néha lágyabban, de nagyrészt eszelősen, mint egy őrűlt. Majd én lefogom vágni róla, gondoltam magamból kifordulva. Megtöröltem homlokomat, és próbáltam szabályozni a lélegzetemet. A punk nem várt sokat, fölugrott, és szablyái hirtelen föllobbantak. Tűzhasználó. Elkezdett futni felém, és én is felé. Végül ő szaltózva fölugrott, és föntről, srégen támadott, én pedig kivédtem az első támadást. A tűz szinte marta az arcom, olyan közel volt. Blaze kiáltotta a nevemet, és kitártam a szabad kezemet, és lendítettem a felém mozgó fegyver felé vele. Nem gondolkodtam, csupán, mikor megéreztem a hűvös fémet a kezemben, rá markoltam, és hárítottam a támadást. A srác a két kardra állt, és elrugaszkodva visszaugrott. Meglendítettem a két kardomat, és beálltam alappozícióba. Rikkantott egyet a srác, én pedig még dühösebb lettem rá. 

- Miért... támadtok...  meg minket? - leheltem ki a szavakat magamból. Nehezen tudtam bármit is kipréselni magamból a sok érzelemtől, és adrenalintól. Mindkét kard villámlani, és égni kezdett egyszerre. Túlságosan bizsergett minden porcikám, hogy épp ésszel tudjak gondolkodni, pedig ezt kellett volna. Éreztem nyugodt hűvösséget áramolni belém a fegyverekből. Blaze. Sajnálom Blaze, kértem tőle bocsánatot gondolatban, remélve arra, hogy hallja. Aztán pedig az egész testem szikrázni és égni kezdett. Kéken. A punk izgatottságtól csak nevetni tudott, és ugrálni. 

- Előkerültek! Baszottul előkerültek! Ha ezt megtudja az Úrnő, hátast fog dobni! Oh, igen! A '105'-ös ország ismét rátalált szeretett úrfiúkra, és hamarosan megküzd értük! Vagy olyan gyáva, hogy ismét elmenekül? De az is megtörténhet, hogy előtte megdöglik! Nem sokára meglátjuk! - rikácsolta, és végül futópozícióba állt, és erősen meglökve magát, hogy a föld is megrepedt alatta, rohanni kezdett. A kardjaink összecsaptak, és folyamatos mozgással támadtunk, hárítottunk, harcoltunk. Aztán megint jött egy hullám oldalról. Eloltotta a haragomat, és a punkot arrébb lökte. Majd valahol a távolban szirénázás hangzott. 

- Chö... Várhattak volna még! - sóhajtott föl hisztizve a srác, miközben a távolba nézett, majd aztán rám pillantott. - Még találkozunk Welsogin Ren! - vigyorgott rám, majd elrugaszkodott, és fáról-fára ugrott, egészen míg el nem érte a házak megmaradt tetejeit, és elrohant. Üres lett a testem, és a lelkem is elfáradt. Ahogyan megint elért egy hullám, megfordultam. Láthattam, ahogyan félgömb szerűen jönnek az átlátszó, csillogó hullámok az Iskolából. Majd kezeim elnehezedtek, a két kard kiesett a markomból, és erős fény mellett ismét Blaze feküdt ájultan mellettem. Hátamra estem, és csak bámulni tudtam a szürke eget, amiből apró cseppek estek. Cseperegni kezdett. Elhomályosult a látásom, miközben éreztem a megnyugtató hullámokat, és érzékeltem néhány emberi alakot fölöttem, és kiabálásukat. Megmozdulni nem bírtam, így inkább hagytam magam a sötétségbe veszni.

Kavarog a víz, körbe-körbe, meg se áll. Ahogyan párolog, arany csillám lebeg belőle felfele, és világítja meg az erdőt. A kisfiú csak mélázva nézi, ahogyan a Klán tagjai varázslatot mesélnek a víznek, és a víz engedelmeskedik nekik. Aztán minden kivilágosodik, apró szárnyas lények tűnnek fel, megnyúlt fülekkel, és húzzák el a fiút. A fiú nevet velük, és a barátaival, egy kislánnyal és egy szőke kisfiúval együtt futnak tovább egy zöld réten. A lány lila haja lobog kacagó hangja után, ahogyan hármasban futnak a kastély falaiban. Bújócskáznak, olyan helyeken, amit senki se ismer a kastélyban. Titkos zugok, rejtett folyosók. Aztán minden égni kezd, a szőke srác kiabál, a kislány zokog, a fiú pedig csak fekszik, miközben egy hatalmas kardot szorongat. A kislány apja felkelést indít az Uralkodó ellen, és előttük öli meg a fiú húgait. A kislány elárulja a két barátját, pedig ők hárman voltak a védelmezői a falunak. Ők védik, és támogatják a falusiakat, akiket láthatatlan lények támadják meg. Vagyis csak védték. 

- Rozi... - suttogtam halkan, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Sokáig csak kábán tudtam nézni a beázott és repedt plafont, fel se fogva hol vagyok. Aztán a pillanat törmeléke alatt eszembe jutott minden. Kitágult a pupillám, és éles fájdalom nyílalt a fejembe. Fel akartam ülni, de nem volt annyi erő bennem, hogy sikerüljön is.
- Meg se próbálj fölülni! - nyomott vissza egy lány éles hanggal. Rögtön tudtam ki lehet az ilyen hanggal. Felnyögtem, mikor a homlokomat megtörölte. Tenyeremet végig simítottam sebeimen, amik már el kezdtek gyógyulni, illetve össze lettek varrva. Szét néztem, miközben Lena mellettem ismételten bevizezett egy kis textil darabot, és kicsavarta. Az Iskola gyengélkedőjén feküdtem, több emberrel, mint kellene. Lena megtörölte az arcomat, és a sebeim körül is, miközben szét néztem ismerős arcokat keresve.
- Mióta vagyok itt?
- Három - négy órája talán, ha behoztak, eléggé ki voltál ütve, bár aki többet szenvedett az Blaze. Mintha megpörkölődött volna! - csettintett a nyelvével, majd fölállt, és a vizes tálat is felemelte. - Sokan meghaltak, és még nem tudjuk kik élték egyáltalán túl! Senki se számított ilyen csapásra - sóhajtott, majd elsétált. Elnéztem, ahogyan a lány combja be volt fáslizva, de már az is kezdett átázni, és a ruhája is cafatokban volt. Mellette ment el az Igazgató, akinek hajából csavarni lehetett a vért és a vizet. Őt se kímélték, annyi szent. Egy lány zokogott az egyik távolibb ágyon, és csuklóját szorította, amiről már félig leszakadt a keze. Undorító látvány volt, ahogyan a sírás és a vér vette körbe a lányt. Az Igazgató hozzá sietett, és valamit mondott neki, amitől a lány csak rémülten elhallgatott. Elhúzta a függönyt, és hallottam, ahogyan a lány felsikít, majd elnémul. Bele se mertem gondolni, hogy mit tehetett vele. Émelygő gyomorral inkább másfele pillantottam. Épp az Iskolaorvos gyógyított egy sebesültet. A nyílt sebére helyezett víz buborékokat, és arany fényességgel kezdte gyógyítani. A víz fénylett, miközben a nő kezeit felette tartotta, és koncentrált. Punk féle volt az orvos, feketén ritkító, vállig érő hajjal, sok piercinggel, és vörös ajkakkal. Csíkos ruhát viselt a fehér köpenye alatt, és bakancsot. Arany szemei voltak, halványabbak, mint amilyen fénnyel gyógyított. Mikor elvezette a sérült srác lábáról a kezét, amit a víz követett, a seb eltűnt, halvány pirosság jelezte helyét, és a felszakadt, véres nadrág. Tehát a vízzel tud gyógyítani. Az járt a fejemben, vajon mindenki, aki ismeri a vizet, képes gyógyítani vele?
Ezek után az agyam alig fogott föl bármit is. A doktornő hozzám is eljutott, és a kisebb sebeket meggyógyította, a vészesebbeket pedig ellátta. Kába voltam a gyógyszerektől, és csak homályosan láttam, ahogyan intézik a segítők a dolgaikat. Folyamatosan hozták be az embereket, és dolgoztak. A sírások, kiáltozások mind eltompultak, miközben sikeresen megtaláltam a szemeimmel Blaze dühös arcát. Srégen ült velem szembe, és engem bámult. Tekintetünk találkozott, és rengeteg érzelem suhant át rajta. Kormos volt még néhány helyen, és sebes. Nyeltem egyet, és inkább azon voltam, hogy fölállok, és segítek a többieknek, hiszen már csak pihentem.
- Igazgató, kérem! - rohant be egy zokogó lány, miközben vállával segített ájult barátnőjének menni. Az Igazgató, és még két srác rohant hozzá, hogy átvegyék tőle, és egy szabad, fertőtlenített ágyra fektették. Nem beszéltek hangosan, maguk közt segítettek egymásnak, hogy megmentsék a lány életét. Odasétáltam, izomlázam volt, vagy valami hasonló fájdalmam. A síró, sebes barátnőt az orvos ápolta, ő is súlyos sebet szerzett. Csak álltam, és néztem, ahogyan az ájult lány utolsó lélegzetét szívja be, majd lassan kifújja. Defibrillátorért kiáltott az Igazgató, aztán az egyik srác, akinek a karján orvosi jelzésű vörös karszalag volt kérte, hogy álljanak hátrébb, miközben az Igazgató a szívmasszázst már elkezdte, majd egy idő után hátra állt, és a srác összedörzsölte két tenyerét, és a lány mellkasához nyomta, amivel elektromosságot vezetett bele, így megugrott a lány mellkasa. Ezt ismételték folyamatosan, miközben a masszírozással folyamatosan váltották egymást. Nem tudom hány kínzó perc telt el, mire fel kellett fognunk, hogy a lány nem térhet vissza közénk. Elnémult minden körülöttem. Mindenki kiáltozott, sírt, bosszankodott, vitatkozott, de semmit se hallottam. Egyszerűen sípolt a fülem, és elnémult minden. Félre lökött a barátnő, és zokogva rángatta halott barátnőjét. Én pedig megfordultam, és egyenesen kisétáltam a helyiségből, miközben a káosz kezdett eluralkodni. Üveges tekintettel néztem fel a zuhogó esőben, és próbáltam felfogni a történteket. Körülöttem mindenki sebesülteket, halottakat keresett, rohantak szeretteiket megtalálni, néhányuk fel-fel lökött elfutva mellettem. A hajam lelapult, és szemembe lógott, miközben csöpögött belőle a víz, és az alvadt vér. Tovább sétáltam, kifele az Iskola területéről. Nem volt úti célom, ezért fel se tűnt, mikor az Iskola udvaránál lévő virágzó fára néztem, és megállva csodáltam meg nem sérült törzsét. Vajon az Iskola területére el se jutottak, vagy csak úgy voltak vele, hogy a fa élete többet ér, mint egy emberé? Nem tudtam mit gondolni, így csak leültem a tövébe. Éreztem a sós könnyeimet, amik elvesztek az esőben. Mivel érdemeltük ezt ki? Miért kellett ezt tenniük? És ami a legborzasztóbb, ismertem a lányt. Rozáliának hívták, a bitorló lánya volt, akivel mindig játszottunk. Jobban örültem volna, ha az emlékeim sose tértek volna vissza, mégis, folyamatosan kapok emlékfoszlányokat.
Szóval elkezdődnek a háborúk a földekért, a pénzért. És innen nem lesz visszaút. És mi vagy hagyjuk magunkat, vagy küzdünk ellene. De hogyan tudnánk lázadni? Kevesen vagyunk hozzá, és szinte csak diákok, akik még alig tudják használni a képességeiket. És ami a legrosszabb, teljesen szét vagyunk esve. Egy rajtaütés, és káosz uralkodik az egész Országban. És ha toboroznánk embereket más országokból? Erős harcosokat. Mellénk állnának? De nincs indokunk amiért mellénk állhatnának, csak annyi, hogy egy közös ellenségünk van. Ha nekik is az ellenségük, és nem épp a szövetségesük.
- Miért nem ölted meg? - takart be az árnyékával valaki, és pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom, és felfogjam Blaze dühös, piszkos arcát. Leguggolt elém, és idegesen rángatózott az állkapcsa.
- Nem vagyok gyilkos - szűrtem ki a szavakat a fogaim közül. Esélyem se volt rá, hogy megöljem, és még csak épp ésszel se tudtam akkor gondolkodni. Úgy éreztem akkor magamat, mintha egy újszülött borjú lettem volna.
- De ő az volt! Ne tudd meg hány embert ölt meg eddig! És... ha, ha nem hagytuk volna elfutni, most simán vallatás alá helyezhettük volna! Ren, ő egy gyilkos! Nem szabad élnie! És ilyenek irányítják a hazámat! A Hazánkat! - nyomta neki a vállamat a fának, és szinte szikrázott a mérhetetlen dühtől. Elképzelni se tudtam mik járhattak a fejében, de ledöbbentem ettól a töredéktől.
- Nem mi döntjük el, kinek szabad élnie! És szerinted nem esett le, hogy honnan jöttek? Szerinted mit tehettem volna? Bepánikoltam! Az Isten áldjon már meg, hiszen túl éltük! Inkább örülj ennek! - toltam el a kezét, ő pedig csak a térdére esett előttem, és zokogni kezdett. A föld remegni kezdett, ahogyan Blaze vállai is. Nagyot sóhajtottam. Ebben a percben senki se tudott tisztán gondolkodni.
- Mit kellene tennünk? - hangját alig lehetett hallani, ez nem egy férfias megjelenése volt, de senki se foglalkozott velünk. A fának támasztottam fejem búbját, és a kivirágzott ágak közt az eget figyeltem, amin már a Nap lassan eltűnt.
- Foglaljuk vissza az otthonunkat? - suttogtam, mintha egy elhulló levél esett volna le, és tűnt tova a rengetegbe. Mégis, Blaze meghallotta, és abba maradt minden, amit csinált. Rám emelte kipirult arcát, és csak bámult.

Tudtam miket olvasott Blaze a telefonjában az elmúlt napokban, és egy idő után rájöttem miért is jelent meg köztünk Robin.  Ezért is tudtam, hogy mi miatt volt ennyire magába zuhanva Blaze. Folyamatos híreket kapott az ország helyzetéről, és az ottani állapotokról. Már néhány napja azon gondolkodtam, hogy amint az Iskola szünetet rendel el, beszökünk oda, hogy meg tudja látogatni szeretteit. De most, hogy így alakultak a dolgok, minden fenekestül megváltozott. Nem tudom milyen diktatúra lehet ott, de nem maradhat így tovább. Nem tudom még hányan állnának mellénk, de mindent el kell követnünk, hogy így legyen. Ha ez akár azt is jelentette, hogy én legyek az az önző ember, aki visszaköveteli a trónt.

Az első támadás óta eltelt két hét, és már csak a lerombolt, hiányos épületek, és a friss sírhelyek emlékeztettek arra a napra. Mégis, nem csak a légkör változott meg, de az emberek is. Már nem tudnak úgy nevetni, ahogyan nyáron, már nem tudnak együtt lenni, mint régebben, mert számukra hiányzik valami, vagy valaki. Egy tragédia részei lettek, ahogyan én is mellettük. Néhányuk szemében márcsak valami vérszomj maradt, az, hogy megbosszulják szeretteiket. Ám ha ezek nem is, az biztosan, hogy erősebbek legyenek, hogy ilyen többé ne történjen meg. Ha akkor nem tudták megvédeni egymást, máskor már menni fog. Nem akarnak mégtöbb bajtársat elveszíteni, legyen az egy utált osztálytárs, vagy egy ismeretlen dolgozó.

Egy kávézóban ültem. Egy nagy kerekasztal körül ültünk néhányan. Senki se tudott megszólalni, még mindenki gyászban égett. De már másodszor is megtámadtak minket, és mi csak bámulni tudtunk csészéinket, amikben kihűlt kávék voltak. Másodszor akkor támadtak meg, miután már nagyjából helyére tudtuk tenni a várost. Több, mint két héttel az első támadás után. Ám mintha már nem ugyanazzal a céllal jöttek volna akkor. Valami megváltozott. Vérszomjasak lettek. Végül Hart ült le köreinkbe. Szét nézett köztünk. Mellettem Blaze, és Robin, szembe pedig Fren és Tack Etoval és Aoval. Persze Eto mellett rögtön ott dögönyészett Peto, aki a francia kártyákat kevergette, osztogatta ki, majd rögtön össze is szedte.
- Mit vettetek észre a két támadás között? - tért a lényegre köszönésként, én pedig csak pislogni tudtam. Második alkalomkor már nem civil ruhákban voltak, hanem a '105'-ös ország címerével a mellvértjükön csaptak le ránk. És mind vigyorgott mikor velem akadtak össze.
- Felöltöztek... - dörmögtem, és beleittam a hideg kávémba. Mindenki rám nézett némán. Majd Eto fordult Harthoz.
- Kerestek. Nem csak öldöstek, hanem egyenesen mészároltak! És mindent felforgattak - Hart csak hümmögött egyet. Blaze és Robin összenéztek.
- Valószínűleg Rent akarják megölni, hogy még csírájában fojtsák el a lázadást otthon - felelte Blaze, én pedig csak felvontam a szemöldökömet. - Esetleg meg akarják félemlíteni, hogy ne is akarja visszafoglalni a trónt! - sziszegte tovább.
- De Rent lemondatták a trónról nem? - szállt be a beszélgetésbe Tack. Megvakartam a tarkómat. Ez alatt a két hét alatt a legtöbb emlékem csattanásszerűen szabadult ki elmémből. A titkos folyosóktól kezdve a kitalált harcainkon át egészen a véresküig, és a trónfosztásig.
- Való igaz. De azt nem mondták, hogy szabad választás során nem lehet megint király! - mutatott rá Blaze ravasz vigyorral az arcán. Tack csak visszamosolygott rá, én meg csak megráztam a fejem. Pozitív, és ravasz barátaim voltak, az is már biztossá vált számomra.
- Sikerült már megerősíteni a védelmet? - kérdeztem rá inkább Harttól.
- Igen, hála a Fának. Vettünk pár szem szérumot, így nagyobb területet tudunk levédeni vele. De nem száz százalékos a védelme, folyamatos készenlétben vagyunk. Viszont az Igazgatóval expedícióra küldünk néhányotokat! - kacsintott rám, mintha csak valami lányról beszélnénk, hogy éppen megfektette.
- Ilyenkor? - Fren, Ao és Peto nem értették. Ám Blaze-zel mi voltunk az ötletadók. Nem csak úgy leheltem ki a szavaimat a fa alatt, mintha semmit se értek volna. Ám csak úgy, hogy mindenki tudja nem volt logikus és jó döntés. Így kellett egy terv.
- Gyertek mind az Igazgatóiba holnap reggel, még a kiképzéseitek előtt! - állt föl, de előtte kiitta Eto kávéját, aki csak felemelte a szemöldökét, de más reakciót nem igen adott ki, miközben a fülében lógott a fülese, és dübörgött belőle a zene. Ez egyáltalán hallotta, hogy miről beszéltünk?